Payday Loans

Keresés

A legújabb

Magyar-zsidó együttélés: Az Atlasz-család - XIV. rész
MAGYAR ÉLETMINŐSÉG
2015. október 08. csütörtök, 09:03

Csiky Gergely

CSIKY GERGELY

CSIKY GERGELY

AZ ATLASZ-CSALÁD

Első kiadása megjelent 1890-ben

XIV.

(Az épület inog.)


Az Atlasz-család ismét birtokába vette a kastélyt, az ősi kastélyt, mint Manó szerette nevezni. Atlasz úr újra kezdett lélekzeni. A szálka kihullt szeméből, s azt hitte, most már tisztán láthatja a fényes jövőt. Fia megszabadult a nőtől, ki örökös akadálya volt a család emelkedésének. Igaz, hogy most még nagyon szomorú és el van keseredve; lehorgasztott fővel, nyugtalanul jár, kerüli az embereket, még szüleit is, nem beszél senkivel és olyan harapós kedvben van, hogy alig mernek hozzá szólni; de ez mind csak múló fájdalom, mely nemsokára el fog enyészni, újra visszajön életkedve, üres szíve új szerelem után fog epedni és szeme végre meg fogja látni azt a nőt, ki régen készletben tartja számára a boldogságot. Atlasz úr erre nézve egészen nyugodt. Tudja, hogy így fog történni; biztosította róla Manó, a ki jól ismeri a nagy világot, és Góg Ferencz, a ki igen tudós férfiú. Természetes tehát, hogy semmiféle lelki furdalást nem érzett sem a történt dolgok, sem fiának mostani szomorú állapota miatt; hiszen ő mindent fiának boldogságáért tett s meg volt győződve, hogy mindent a legjobban tett.

De nem sokáig élvezhette zavartalanul diadalát. Néhány nap mulva sürgönyt kapott a fővárosból Eveline grófnétól, e lakonikus rövidségű, de jelentős tartalommal: «Nagy baj van. Jöjj fel rögtön. Hozz magaddal annyi pénzt, a mennyit csak tudsz.»

- Seregeknek ura! - kiáltott Atlasz úr elképedve és megmutatva Manó fiának a sürgönyt, mert Sándor, mint rendesen, most sem volt otthon. - Hozz magaddal annyi pénzt, a mennyit csak tudsz! Érted ezt?

- Nagyon könnyen megérthető, - felelt Manó savanyú arczczal, mert a pénzre neki is nagy szüksége volt s a készlet nem volt kimeríthetetlen.

- Mit jelent ez? - kiáltott Atlasz úr, kikapva fia kezéből a sürgönyt és újra elolvasva. - Mire kell nekik a pénz? Csak nem állított föl a gróf megint parkett-gyárat vagy nem akart repczével spekulálni?

- Sok módja van az adósságcsinálásnak, - jegyzé meg Manó szakértőleg. - Én azt gyanítom, hogy a gróf a börzén játszott.

- A börzén játszott! - üvöltött Atlasz úr, haját tépve kétségbeesésében. - Még csak az volt hátra! Hát erőnek erejével zsidó akar lenni? Nem megmondtam neki, hogy a gróf maradjon grófnak és ne avatkozzék a zsidó dolgába? Honnan tudod, hogy a börzén játszott?

- Tudtam, mikor még oda fönn voltam. Azt mondta, neki biztos játéka van a börzén, mert képviselő lévén, előre tudja a politikai változásokat. De nagyon megkért, hogy ne szóljak neked. Meg akart lepni téged, mikor majd legalább egy milliója lesz.

- Ugyan csak meglepett engem! - sóhajtott Atlasz úr elkeseredve. - Azt gondoltam, vele már mindent rendbe hoztam, s itt van, újra kezdi a bolondját. Elspekulálja a pénzemet, te meg elvered itthon a maradékot. Tönkre tesztek! tönkre tesztek!

- No csak ne sírj öreg, nemsokára megfordul a koczka. Sándor most már szabad, a Volkán bácsi milliói maholnap újra megaranyozzák az Atlasz-napot.

Ez a kilátás kissé megvígasztalta ugyan Atlasz urat, de azzal az erős elhatározással ült a vasútra, hogy vejében többé nem fog bízni s akármilyen gróf, nem hagyja felügyelet nélkül. Nem engedi többé sem a saját jószágán, sem a fővárosban lakni, lemondatja a képviselőségről és haza hozza családostul; a kastélyban most úgyis van elég hely, itt járhat vadászni, adhat lakomákat, népszerűvé teheti magát s ha megjön az ideje, innen is kinevezhetik főispánnak. De ebben nem fog engedni, a grófnak haza kell jönnie, itt az ideje, hogy már erélyes legyen, különben a legjobb úton van a tönkrejutás felé.

De mire a fővárosba érkezett, megtudta, hogy a baj sokkal nagyobb, mint gondolta, és nincs többé szüksége erélyes föllépésre. Szádváry Arthur gróf agyonlőtte magát. Manónak igaza volt: szerencsétlen rögeszméje, hogy vagyonát szaporítsa és visszaszerezze a Szádváryak régi fényét, a börzére vezette, és ott hagyta mindenét. Még a mátra-alji jószágot is, melyet apósa egyszer már kitisztázott az adóságokból. Ezt is eladta, de már ez sem segíthetett rajta. A veszteségek, a tönkrejutás, a szégyen, bűnbánat, megalázott hiúság kísértetei megzavarták amúgy is gyönge agyát s egy kétségbeesett pillanatban kezébe nyomták a gyilkos fegyvert. Mikor Atlasz úr megérkezett, már kiterítve feküdt a ravatalon.

- Későn érkeztél, atyám, mindennel elkéstünk, - zokogott Eveline, miután elmondta atyjának a szomorú történetet. - Az utolsó veszteségek egészen megzavarták lelkét, s mikor én szemrehányásokat tettem neki jószágunk eladása miatt, ellenem is nagy haragra lobbant és azt mondta, hogy a mi hiúságunk oka minden szerencsétlenségének. Ha meghagytuk volna egyszerű sorsában, most is boldogul élhetne valami kis vasúti állomáson. De neked grófi vő kellett, nekem grófi férj kellett, és fölébresztettük lelkében a nagyravágyás szenvedélyét. Még minket okozott azért, hogy így tönkre tett. Nem tudtam nyugodtan hallgatni, én is keserű szavakat mondtam szemébe. Elrohant. Ekkor megrémültem és siettem sürgönyözni neked. De már késő volt; többé nem beszélhettem vele, s mikor újra láttam, már halva volt.

Ezen már nem lehetett változtatni. Atlasz úr lassanként magához tért a kábultságból, melybe vejének halála s leányának és unokáinak könnyei ejtették, s nagy erőfeszítéssel összeszedte minden tehetségét, hogy megmentse a megmenthetőt és valami rendet hozzon a halott zilált ügyeibe. A szerencsétlen fiatal gróf súlyos terheket hagyott hátra, melyek mind az apósának vállára nehezültek. Nemcsak a Szádváry név becsületéért, melyre Atlasz úr sokat tartott, hanem saját nevéért is, melynek jó híre és hitele egész életében büszkesége volt, azon kellett lennie, hogy a gróf halála semmi jogos igényt meg ne károsítson, és se a halott, se az élő nevén ne maradjon folt. Egészen fölébredt régi ereje, ügyessége, élelmessége; fáradhatatlanul járt, kelt, alkudozott, egyezkedett, fizetett, terheket vállalt, s bármily súlyosan érezte a veszteséget, mely sújtotta, megvolt az az elégtétele, hogy a Szádváryak grófi nevének nem volt oka szégyenkeznie az Atlasz névvel való összeköttetése miatt, és a fényes temetésen, a czímerekkel borított koporsó mögött nem csak azért haladhatott fölemelt fővel, hogy mindenki láthassa gróf Szádváry apósát, hanem még inkább azért, mert a Szádváry név szerencsétlen viselője neki köszönhette, hogy csak részvét és szánakozás kísérte sírjába.

De ez a szomorú dicsőség sok idejébe s még több pénzébe került Atlasz úrnak. Adósságai, melyek már eddig is nehezen súlyosodtak reá, tetemesen megszaporodtak és megijeszthették volna saját jövőjére nézve, ha nem állt volna biztatóan előtte Sándor milliomos házassága, melyre most már a kétségbeesés megátalkodottságával számolt. Az idő is telt; több hét múlt el, míg a különféle zavaros ügyek rendezésével elkészült s leányával és unokáival végre haza indúlhatott.

Otthon azonban nem várt reá valami vigasztaló örömhír. A képviselőválasztás épen haza érkezése előtt egy nappal történt meg, és Manó, ellenére a tömérdek pénznek, melyet elköltött, szégyenletesen megbukott.

- Meg nem foghatom, hogyan történt, - mondá e nagyra termett fiatal úr, midőn leeresztett orral elbeszélte atyjának a választási csata történetét. - Egy antiszemitát választottak meg ellenemben, pedig én jobban szidtam a zsidókat, mint a legdühösebb antiszemita. De rám fogták, hogy zsidó vagyok s még a kortes-nótába is beletették, hogy «nyúlbőrökkel nem gseftelünk, zsidó követ nem kell nekünk». Megfoghatatlan!

- Megmondta ezt már nekem régen a bölcs rabbi, - felelt Atlasz úr sóhajtva és fejét vakarva. - Ebben az országban mindig fogják szidni a zsidót, még ha nem zsidó is. Akkor rá sem hallgattam, de most kezdem látni, hogy bölcs ember volt. Valami átok van rajtam, annyi bizonyos. Vagy a rabbik átkoztak meg, a miért kikereszteltettem gyermekeimet, vagy a keresztyén papok átkoztak meg, a miért kiüldöztem innen az ő pártfogoltjaikat, a Boglár Kálmánt és leányát; de érzem, hogy valamelyik pap rossz szót tett értem az Úristennél.

Manót azonban nem zavarták meg apjának theologiai aggályai. Megvígasztalta Sándor leendő házasságával, mely minden csorbát ki fog köszörülni s megigérte, hogy a lakodalomra ismét hazajön. Addig visszamegy a fővárosba; ott van az igazi talaj az ő nagyvilági képességei számára s biztosítja apját, hogy nem sokára oly szerencsét csinál, mely még Sándorénál is többet fog érni. Egy időre még elég maradt a pénzből, melyet az apja gyöngeségétől kicsikart jószágrészre fölvett, s nemcsak Atlasz úrnak mondta, hanem maga is meg volt győződve arról, hogy csak akarnia kell s a fővárosban nemsokára oly fényes házasságot köthet, mely egyszer mindenkorra úrrá teszi.

Manó elútazása után egyhangú, szomorú napok következtek az Atlasz-kastélyban. Az özvegy és a két árva gyászruhája volt az uralkodó szín; sírásuk, panaszaik, kesergéseik adták meg az uralkodó hangot. Az öreg asszonyság gyönge egészsége nem volt képes ellenállni a csapásoknak, melyek egymás után sújtották gyermekeit. El kellett hagynia nagy karszékét és kedvelt helyét az ablak mellett, hol annyi boldog órát töltött, a majorság szaporodásában gyönyörködve és gyermekeinek fényes sorsáról ábrándozva. Most már ágyban kellett feküdnie, a szoba túlsó sarkában, hová csak elvétve szökött be néha-néha kívülről egy kis napsugár; de ez csak ágya párnáját aranyozta meg, lelkébe nem hatolt be, nem vidította meg komor, szomorú sötétségét. Mindig sírt s ha leánya vagy férje megkorholták örökös sírásáért, a fal felé fordult vagy takarója alá rejtette fejét, s úgy sírt csendesen szünetlenül, hol egyik, hol másik gyermeke miatt. Mert mind a háromért elég oka volt a könnyhullatásra. Leánya özvegy lett, Manó fia megbukott és távol van, Sándor fia boldogtalan. Legtöbbször Sándort siratta, s bár nem merte férje előtt kimondani, egyszerű női ösztönével megérezte, hogy azok voltak okai boldogtalanságának, a kik elszakították őt nejétől.

Sándor valóban elég okot adott anyjának a sírásra. Egészen megváltozott, közömbös volt minden iránt, nem törődött semmivel, s úgy elhagyta magát, mint a ki vesztét érzi s szeretné, ha sorsa minél előbb betelnék rajta. Alig volt otthon, anyját sem látogatta meg, s ha néha, több hívás után, megjelent beteg-ágyánál, szótalan, szomorú volt, röviden vagy épen nem felelt a hozzá intézett kérdésekre és így igyekezett minél előbb menekülni ki a mezőre. Itt barangolt egész nap, puskával vállán, de ritkán lőtt vadra, még ritkábban találta el s valódi csoda volt, ha egyszer-másszor mégis hozott haza valami vadász-zsákmányt. Egy ideig mulatozásba, régi pajtásainak társaságába, szilaj dorbézolásba akarta fojtani bánatát, éjjeleken át ivott, kurjongatott, muzsikáltatta magát; de keserű volt neki az ital, bántotta czimboráinak hangja, lassanként összeveszett valamennyivel s abbahagyta sikertelen kisérleteit.

Klára nevét soha sem említette. Ha a plébánost látta, messziről kikerűlte, pedig életét adta volna oda, ha valamit hallhatna nejéről. De a szégyenkezés, a bűnbánat érzése s annak tudata, hogy nejét halálosan megsértette és nem remélhet tőle bocsánatot, egyesűlve a daczczal, mely eltöltötte lelkét, egészen elvadította, szilajjá s mégis félénkké, esetlenné tette. Utoljára mindenkit került s terhére volt minden emberi szó. Gazdaságát tökéletesen elhanyagolta, nem törődött semmivel. Atlasz úrnak kellett újra kezébe vennie a jószág vezetését, ha nem akarta, hogy minden széthulljon.

Pedig épen most lett volna legnagyobb szükség értelemre, szorgalomra, munkára, hogy össze lehessen tartani a bomladozni kezdő épületet. Az elvállalt terhek mindegyre súlyosabban nehezedtek az uradalomra, s a több éven át tartott rossz termés és a gabonaárak folytonos csökkenése mellett a terhek egyre szaporodtak, a helyett, hogy könnyűltek volna.

Atlasz úr kínos elfogódással, keserű sóhajtással szemlélte, mint hull szét napról-napra a díszes épület, melyet életének nehéz munkájával emelt. Lótott-futott, fáradozott, izzadott, veszekedett, kunyorált, mint életének legsúlyosabb napjaiban, mikor még a kezdet nehézségeivel küzdött; de régi ruganyossága, régi szerencséje most nem volt vele, s kétségbeesetten kellett volna megadnia magát a kérlelhetetlen végzetnek és fölhagynia a haszontalan küzdelemmel, ha még egyetlen egy remény nem tartja fönn bátorságát, erejét.

Ennek a reménynek teljesültét várta Atlasz úr kétségbeesett szívóssággal.

- Meg fog jönni, meg kell jönnie, - bíztatá Góg Ferencz is, ki ez idő alatt, szép bajuszos hugával gyakori vendége volt az Atlasz-kastélynak s karján több rendbeli kék foltot viselt ez ingerlékeny hölgy csípéseitől. - Meg kell jönnie. Sándor fiatal ember, előbb-utóbb bele kell únnia a tétlen bankódásba, szíve megnyílik s új szerelem napsugára után fog epedni. Jó lenne, ha akkorra minden formalitással rendbe volnánk s jogilag is lehullnának a tényleg lerázott bilincsek. Szóval jó lenne, ha minél előbb megkezdené a válópert.

- Én nem merek neki szólni, - mondá Atlasz úr félénken. - Egyszer említettem előtte, de úgy nézett rám, mintha keresztűl akart volna szúrni szemével.

- Majd arra is találunk módot, találunk módot, - mondá Góg Ferencz görnyedezve. - Addig is igyekezzünk szegény Sándorunkat lehetőleg szórakoztatni s elvonni lelkét emésztő tépelődéseitől. Lilla húgom a jövő héten fényes ünnepélylyel készül megülni nevenapját; igyekezzék rávenni kedves fiát, hogy ő is tisztelje meg jelenlétével szerény házunkat.

Sándor azonban nem ment el a fényes névnapi ünnepélyre, s még mindig nem akart megjönni az, minek eljövetelét Góg Ferencz oly biztosan s Atlasz úr oly türelmetlenül várta. E helyett jött más: az első lejárt váltó, melyet Atlasz úr nem tudott kifizetni s melyre sehol sem tudott pénzt kapni. Kérhetett volna ugyan az özvegytől, talán kapott is volna, de attól félt, hogy ezzel rossz hírbe hozza előtte vagyoni állását s lehetetlenné teszi Sándor házasságát. Nem tudott mit tenni, hitelének megrendülése egészen megzavarta s már a csőd ijesztő rémét látta fölemelkedni adósságainak sűrű ködéből. Egy mentsége volt még. Sándor része, a tiszavégi jószág, tisztán állt a telekkönyvben; erre kellett kölcsönt fölvennie, de erre Sándor beleegyezése kellett. Atlasz úr megemberelte magát, fölkereste Sándort s előadta neki kérését.

- Vegyenek föl rá, a mennyit akarnak, aláírok mindent, a mit kívánnak, s aztán hagyjanak nekem békét, - felelt Sándor türelmetlenül.

Az első veszély ezzel el volt hárítva, de csak rövid időre. Az adósságok lavinája tovább rohant a maga természetes útján s nemsokára Sándor részét is eltemette. Ezalatt azonban múlt az idő, ismét eltelt egy esztendő, Sándor napja is elérkezett, el is múlt, minden különös ünnepély nélkül; az öreg asszonyság egyre rosszabbul lett s az orvosok már fejöket csóválták, ha beteg-ágyától eltávoztak. Atlasz úr már sürgönyözni akart Manónak, kinek ez ideig igen kevés hírét hallotta, midőn e kiváló fiatal ember egyszerre váratlanul haza érkezett az apai kastélyba.

De nagyon megviselt állapotban. Rossz színben volt, arcza meg volt nyúlva és a kicsapongások, álmatlan éjtszakák nyomai látszottak rajta. Régi henczegő modora is elhagyta, nyugtalan és zavarodott volt, gyakran ijedten nézett maga körül s minden zajra összerezzent és szeretett volna elbújni mint a kit megkergettek. Megérkezése után rögtön mohó kíváncsisággal kérdezősködött atyjától, mikor tartja Sándor esküvőjét s mikor tehetik végre kezöket az özvegy millióira?

- Mikor tartja az esküvőjét? - sóhajtott keservesen Atlasz úr. - Mintha az olyan könnyen menne a keresztyéneknél. Előbb meg kell kezdeni a válópert, azután kálvinistává lenni, és ha mindezen keresztül esett, csak akkor lehet szó az új esküvőről. Sándor pedig még a válópert sem kezdte meg.

- Micsoda! - kiáltott Manó megrémülve. - Még mindig itt vagytok? Mikor nekünk oly égető szükségünk van a pénzre! Hát semmi szíve sincs annak a Sándornak a családja iránt? Parancsold meg neki, hogy rögtön kezdje meg a válópert.

- Mintha olyan könnyű volna a Sándornak parancsolni! - mondá Atlasz úr fejét csóválva. - De igazad van, - folytatá elgondolkozva, - itt az ideje, hogy már tegyünk valamit. A Góg Ferencz azt mondta egyszer, hogy ő ennek is módját fogja találni. A Góg Ferencz tudós uraság: megyek hozzá és megkérdem tőle a módját.

Atlasz úr csakugyan befogatott és áthajtott a szomszéd kastélyba. Itt hosszú ideig értekezett a jogtudós urasággal, azután ismét kocsira űlt, de nem hajtatott egyenesen haza, hanem megkerülve kastélyát, a faluban, a plébános lakása előtt állott meg. Itt is hosszabb ideig maradt, s midőn végre haza hajtatott, föl sem ment szobájába, csak az inast küldte föl, hogy egy-két ruhadarabját és úti készületét lehozza; megizente nejének, hogy egy-két napra elutazik, és eltávozott, senkinek sem mondva, hová megy. Harmadnapra érkezett haza, jó kedvvel, sugárzó arczczal, de útjáról akkor sem szólt senkinek, s Manó türelmetlen kérdéseire csak annyit felelt, hogy várja be az eseményeket.

Két hét múlva ritka vendége volt a kastélynak, a plébános, kit Klára távozása óta nem láttak itt. Sándor után kérdezősködött s egyenesen szobájába ment, miután hallotta, hogy itthon van.

A mint kinyitotta az ajtót, Sándor ijedten ugrott föl az ablak mellől, melynek párkányára dőlve komor merengéssel bámult le a kertbe. Arcza gyors váltakozással elhalványult és elpirult, s megrianva, zavartan nézett szokatlan vendégére, mintha sejtené, hogy látogatása Klárával van kapcsolatban.

- Hivatalos ügyben jövök, - kezdé a plébános, hideg, hivatalos hangon. - Nem akartam irodámba fárasztani; mint kegyuram iránt tartozom annyi tekintettel, hogy én keressem föl. A szentszéktől meghagyást kaptam, hogy adjam át önnek ez idézést és e keresetlevelet -

- Mit akarnak velem? - kérdé Sándor tompán, s gépileg kezébe vette az átnyujtott iratokat.

- Neje, Boglár Klára megindította ön ellen a válópert -

- A válópert! - kiáltott Sándor lángba borúlt arczczal. - Klára válópert indított ellenem! Miért? Mi szüksége van rá? Nem hagyott el itélet nélkül? Nem elégedett meg ezzel a büntetéssel? Mit akar többet? Miért hurczolja törvényszék elé nevünket? Mi már elváltunk... örökre... nincs szükségünk a törvény szentesítésére.

- A törvény szentesítésére mindig szükség van, hogy egy törvénytelen állapot törvényessé legyen, - felelt a plébános nyugodtan. - Önök már több mint egy éve élnek külön, lemondtak egymásra nézve minden jogukról és mégis kötve vannak egymáshoz.

- Kötve vagyunk egymáshoz... Mit akar ezzel mondani?... Ah! értem... Ezt a kapcsot kell még széttörni, talán egy új kapocs kedveért...

- Igazságtalan neje iránt most is, mint mindig, - mondá a plébános, lassanként neki melegedve és kiesve hivatalos hangjából. - Igazságtalan volt, ön maga tudja legjobban, mily igazságtalan volt, mikor méltatlan gyanújával arra kényszerítette, hogy elhagyja. És igazságtalan most is. Klárától is kaptam levelet, egyidejűleg e hivatalos megkereséssel. Nem tartozik ugyan hivatalos közlendőimhez, de mint magánember megmondhatom önnek, hogy Klára soha sem gondolt a válópörre, s ha mégis megkezdte, azt csak az ön érdekében tette.

- Mit jelent ez? Mit akar ezzel mondani? - kérdé Sándor elszorúlt kebellel.

- Klárának azt mondták, hogy önnek érdekében áll az elválás, mert új házasság áll előtte, melytől boldogságát reméli. Azt mondták, hogy ön gyöngédségből, lovagiasságból, kiméletből nem akarja ellene megindítni a válópert. Azt mondták, hogy ha az ön boldogságát óhajtja, neki kell és illik megtennie az első lépést.

- Ki mondta ezt? - kiáltott Sándor, egészen kikelve magából.

- Az ön atyja. Megkérdezte tőlem Klára mostani lakását, elment hozzá és ezeket mondta neki.

- Atyám! Atyám tette ezt velem? Hol van? Jöjjön, azonnal keressük fel. Ön előtt, az ön jelenlétében mondja szemembe, igaz-e, hogy ezt tette?

Nagy erővel megragadta a plébános karját és elvonta magával. Nem kellett messzire menniök. Atlasz úr látta a plébános jövetelét és Manóval a nagy teremben várta látogatásának eredményét. Nem volt egészen nyugodt, s izgatottan és szórakozottan felelt Manó kíváncsi kérdéseire. De mikor belépő fiának földúlt arczára vetette szemét, nagy emberismeret nélkül is rögtön megértette, hogy e látogatásból erős vihar támadhat s ijedten, mintegy védelmet keresve, húzódott Manó háta mögé.

- Atyám! - kezdé Sándor a fölindulástól fuldokló lélekzettel s csak nagy nehezen kapkodva a szavakat, - igaz, hogy Kláránál voltál s azt mondtad neki, hogy az én érdekemben indítsa meg a válópert?

- Azt gondoltam... hebegett félénken Atlasz úr.

- Felelj, igaz-e?

- A te boldogságodért tettem, fiam.

- Eh! eleget tettél már boldogságomért, - tört ki Sándor szenvedélyes erővel, - és megelégedhetnél már boldogtalanságommal. Boldogságomért hintetted a gyanu első magvát szívembe nőm ellen, boldogságomért tartottad szüntelen ébren őrült kétkedésemet. Megtörtént, a mivel boldogítani akartál, elszakadtam nőmtől. De te nem pihentél, még tovább akartál boldogítani. Boldogságomért terveztél más házasságot számomra oly nővel, a kit kinevetek és utálok. Boldogságomért állítottál Klára előtt a leghitványabb, legaljasabb ember színébe. Legyen már elég a boldogításból. Kimondom előtted, hogy azt a nőt, kire gondolsz, soha sem veszem el; kimondom előtted, hogy úgy maradok, a mint vagyok, hogy nőmtől nem akarok elválni, és mindenkivel, a ki még jobban el akar tőle szakítani, úgy teszek, mint most ezzel a rongy papírral, mely el akarta őt szakítani még nevemtől is.

Ezzel ketté tépte a kezében tartott váló-keresetet és a földre dobta. A plébános szó nélkül meghajtotta fejét és eltávozott a szobából.


 

LAST_UPDATED2