MARSCHALKÓ LAJOS 


ORSZÁGHÓDÍTÓK - AZ EMANCIPÁCIÓTÓL RÁKOSI MÁTYÁSIG- 1.rész

BEVEZETÉS ELŐSZÓ I. Rész AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG
I. fejezet - MAGYARORSZÁG GYARMATOSÍTÁSA
II. fejezet - A SZABADSÁGHARC ELŐTT ÉS UTÁN
III. fejezet - MAGYARORSZÁG CASSANDRÁJA
IV. fejezet - MI VOLT A TISZAESZLÁRI PER?
V. fejezet - SZÁZADFORDULÓ, AVAGY - KAZÁRFÖLDÖN
VI. fejezet - ANTISZEMITIZMUS?
VII fejezet - ASSZIMILÁCIÓ [94] - NÉVMAGYAROSÍTÁS

II. RÉSZ - A KAPITALIZMUS VIRÁGKORÁTÓL AZ ELSŐ BOLSEVIZMUSIG
I. fejezet - UNGARISCHER BARON MOSAISCHER KONFESSION
II. fejezet - A SEGÉDCSAPATOK
III. fejezet - VITA A VULKÁN TETEJÉN
IV. fejezet -"EZ NEM AZ ÉN FORRADALMAM"
V. fejezet - A PÚPOSOK ORSZÁGA
VI. fejezet - AZ ELMARADT ELLENFORRADALOM ÉS AZ ELSODORT ORSZÁG
VII.fejezet - A SZEMITIZMUS
VIII.fejezet - ISMÉT VITA A VULKÁN TETEJÉN
IX. fejezet - MENEKÜLNEK AZ ORSZÁG URAI
X. fejezet - A MÁSODIK TANCSERE, AVAGY ENYÉM A BOSSZÚ
XI. fejezet - A HATSZÁZEZRES LEGENDA
XII. fejezet - HAMVAZÓSZERDA
XIII.fejezet - CÁPÁK A HAJÓ NYOMÁN
ZÁRSZÓ
A LEFEJEZETT MAGYARORSZÁG
A NEMZETI KISEBBSÉG KÉPVISELŐI A MAGYAR IRODALOMBAN
JEGYZETEK

München, 1975 
Mikes Kelemen Kör, München 
Készült Ledermüller Olivér nyomdájában München, 2. Landwehrstr. 65.

Az Országhódítók második kiadása elé 
Marschalkó Lajos "Országhódítók" című könyve 1965-ben jelent meg a nemzetközi könyvpiac teljes mellőzése mellett. Nemcsak az érdekeltek, hanem az óvatosan lapuló emigráns sajtó nagy része éppen úgy nem vett tudomást róla, mint ahogyan első könyvéről a "Világhódítók"-ról sem. 
Az utóbbi könyv rövid tíz esztendő alatt három magyar kiadás után ugyancsak három kiadást ért meg angolul, kettőt törökül és rövidesen az olvasó elé kerül annak spanyol és arab kiadása is. 
Az Országhódítók megjelenése óta pontosan 10 esztendő telt el. A szerző már hosszú évek óta pihen a müncheni temetőben és már nem érhette meg könyvének nagy, nemzetközi sikerét. Az Országhódítók speciálisan magyar vonatkozású könyv, és csak magyar olvasóra számíthat. A könyv ismerete nélkül nincs magyar történelemszemlélet és nem láthatjuk tisztán hazánk utolsó évszázadának nagy összefüggéseit. Így érzi ezt a világban szétszórva éld magyar emigráció is, s talán ez az oka, hogy a könyv első kiadásának 2000 példánya rövid két esztendő alatt teljesen elfogyott. A könyv iránti érdeklődés annyira megnőtt az utóbbi évek folyamán, hogy a kiadó az anyagi nehézségek ellenére is szükségesnek tartotta a második kiadás megjelentetését. 
Marschalkó Lajos könyvét annak lényegbeli tagadói antiszemita írásnak szeretnék megbélyegezni. Pedig nem az! Pontosan olyan, ahogyan azt Marschalkó Lajos könyve bevezetőjében írta:

"E könyvet nem a gyűlölet diktálta, hanem a FELISMERÉS". 
A kiadó.

Russischen Invaliden 
(1910. dec. 30., 285. szám). 
Ebben jelent meg az Alliance Israelitée felhívása, amelyet magyar lapok is közöltek. A Weimarer Hist.-Gen. Taschenbuch, S. XII., fordítása szerint a következőket tartalmazza: 
"Testvérek! Hittestvérek! Az egész földkerekségen nincs egyetlen darab föld sem, amelyet könnyebben leigázhatnánk, mint Galíciát és Magyarországot. E két országnak mindenképpen a miénknek kell lennie, mert számunkra ott a legkedvezőbbek a körülmények. Ti, zsidó testvérek, fáradozzatok minden erőtökkel azon, hogy mindkét országot teljesen birtokotokba vehessétek. Törekedjetek, hogy mindent, amit ott még a keresztények birtokolnak, teljesen a kezetekbe vegyetek. Ha erre nem volna elegendő anyagi eszközötök, a párizsi szövetségünk minden erővel segíteni fog titeket. Erre a célra a szövetségünk máris gyűjtéseket rendez és az adományok váratlan bőséggel folynak be pénztárunkba azzal a céllal, hogy a galíciai és magyarországi területeket a galíciaiak és magyarok kezéből kiragadjátok és hogy azok kizárólag zsidó kézre kerüljenek. Az egész világ tőkései erre a célra nagy összegeket áldoznak s egyesülnek, hogy ezt a célt a legrövidebb idő alatt elérhessétek."

Solymosi Eszter, a tiszaeszlári libapásztorlány, és minden magyar mártír emlékezetének 
Erdélyi József: 
SOLYMOSI ESZTER VÉRE 
Megöltek egy kis libapásztort. 
Égre kiált a régi vád, 
úgy ölték meg Solymosi Esztert, 
mint egy tokos, pihés libát, 
mint egy síró galambfiókot, 
szűz juhocskát húsvét előtt... 
Valami vérengző bolondok 
úgy fogták el és ölték meg őt, 
a nótás ajkú kis magyar lányt, 
valami vérengző vadak, vademberek... 
Elfolyt a vére, mint egy párás piros patak.

Ítélt a bíró, Félkegyelmű képzelődő a szemtanú, 
alaptalan a vád, a vérvád... 
a hátborzongató gyanú... 
Ítélt a bíró; Elmehetnek 
a reszkető kaftánosok; 
nem ölték meg Solymosi Esztert, 
nem bűnösök, nem gyilkosok. 
Nem sütöttek húsvéti ostyát 
embervérrel. Ország-világ tudja meg, 
hogy gyermekijesztő dajkamese a vér, a vád.

Ítélt a bíró s fellélegzett 
a zsidóság, az "üldözött", 
de terjed a "mese", a "vakhit" 
a szegény magyar nép között. 
Zengett a dal s a vérpatakból 
vérfolyó gyúlt és hömpölyög, 
tenger, vértenger gyűlt belőle 
mérhetetlen mély és örök, 
mint Jézus vére, a világot 
megváltó Istenemberé. 
Az Ő vére a legyalázott 
szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér, 
minden magyar vér, ami folyt, 
párolgott és virult belőle 
idegen trón, élősdi bolt, 
minden kiontott ártatlan vér, 
harctéren ontott hősi vér, 
és munkában csorgott verejték, 
és megrabolt bér és babér, 
az én vérem is, az Anyámé, 
a régi libapásztoré, 
az Ő vére s a legyalázott 
szegény Solymosi Eszteré.

Égre kiáltom akkor is ha, 
élettel és vérrel tilos, 
leírom akkor is, ha rögtön 
lángot vet a szűz papiros. 
Beh piros vagy Solymosi Eszter 
Kiontott vére s beh meleg... 
Hajnalt festek a magyar égre 
és felkelő napot veled, 
Hogy ne vesszen kárba a vérünk, 
s emléked árva hajadon. 
Solymosi Eszter árva népét 
ébressze bátran, szabadon.

ELŐSZÓ

Ez a könyv hagyaték a későbbi Magyarország számára, amely egykor szabad lesz, és amelynek fiatal szellemi rétege már keveset fog tudni erről a problémáról. Pedig a kérdés több mint száz éven át rákfenéje volt a magyar életnek. Csak éppen nem illett beszélni róla és létezését nem illett észrevenni. A nemzet, sokkal inkább mint más nemzetek, belevakult ebbe a kérdésbe. Nem látta, hogy országát meghódították, Szent István ezeréves jogállamát gyarmatosították, népeit láthatatlan hatalom rabszolgáivá tették, lelkét, szellemiségét kiforgatták régi valójából.

E sorokat mégsem a gyűlölet diktálta, hanem a felismerés. Hiszen azoknak, akik utánunk jönnek, midőn a mi idegen földbe süllyesztett testünket megemésztette a hontalanság, talán semmi okuk nem lesz már, hogy gyűlöljék az ország korábbi gyarmatosító urait, mert azok önmaguktól fognak eltűnni a nemzet életéből és a szabad, nemzeti szocialista társadalom rendjéből. Azonban mégis szükséges, hogy a vakok lássanak, az alvók felébredjenek s ne ismétlődhessék meg a titkos gyarmatosítás, egyetlen népi kisebbség korlátlan uralma a honfoglaló nemzet felett. 
Önként hangzik fel a kérdés: kinek a gyarmata volt Magyarország? Hiszen 1867 után - látszólag - már a magyar király koronája, kardja, jogara védelme alatt élt a nemzet. A Habsburg király és császárról, - ha nem is az Árpádok ősi véréből származott - 1867 után már senki sem állíthatta, hogy saját császári háza javára akarná gyarmatosítani birodalma magyar felét. A trianoni függetlenség sápadt árnyékában is - legalábbis 1945. április 4-ig - magyar volt az állam fölötti hatalom és magyarok annak látható vezetői. Csak az ország szovjet megszállása után kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy .Magyarország már azelőtt is a gyarmati sorsnak egy bizonyos fajtájában élt. 
Már az 1920-as évek legelején is kezdtek feltolulni a kérdések, kinek kezében van a nemzeti jövedelem 25, a nemzeti vagyon 30 és a modem államokra annyira jellemző kulcsállások 95 százaléka? Kik voltak a feudál-kapitalizmus korában a gyárak és a bankok urai, a nagybirtokok bérlői, a sajtó hatalmasságai, az irodalom és a sajtó pápái, hogy aztán mint komisszárok a szovjet-szocializmus álarcában átváltozzanak a magyarság anyagi javainak korlátlan gazdáivá?

És, ha mindez így volt, - mert nem volt másként, - ha valóban csak a tőkés és kommunista gazdasági rend harca folyt le szemeink előtt, mindkettőn belül nem uralkodott-e egy szűkebb, elszántabb országhódító terv is a magyarság gyarmatosítására?

Herzl Tivadar, a cionizmus apostola még meg sem született Budapesten, midőn Montefiore Mózes, az Alliance Israelitée Universelle vezére kimondotta és megírta: "Zsidó testvérek! Magyarországnak és Galíciának a miénknek kell lennie!" [1]

Montefiore Mózes országhódító tervének reális alapjai voltak, mert ezek mögött ott állt Kelet-Lengyelország, Oroszország, a félig már megszállott Kárpátalja kimeríthetetlen népi rezervoárja. Vele szemben ott volt Magyarország hatalmas természeti kincseivel, szociális elmaradottságával, az 1848-49-es szabadságharc leveretésének társadalmi és gazdasági sebeivel, Széchenyi által meg nem javított arisztokráciával, megvesztegethető, vagy ingyenélni szerető dzsentri sejkjeivel. A cionizmus megszületése előtt hódításra érettebb föld és társadalom volt ez, mint Palesztína. 
A zsidó hazát Magyarországon felépíteni nemcsak okos reálpolitikának látszott, hanem tündökletesen szép álomnak is. A keleti ötmilliós, szociális és szellemi elmaradottságban szenvedd, explozív és a cári birodalom pogromjai által szorongatott népi tömeg már nem volt hozzá. A gyarmatosításhoz szükséges anyagi lehetőségeket pedig szívesen kínálta Párizs, London, Frankfurt am Main, Prága és Bécs zsidósága. Ez az emancipáció óta beérkezett, gazdag világhódító réteg - százmillióinak birtokában - egyfelől némi lelkiismeretfurdalást érzett a keleten maradt, szociális nyomorban szenvedő testvérei iránt, másfelől okosan látta, hogy ez a tömeg alkalmas lehet Nyugaton meghódított pozícióinak erősítésére.

Magyarországon e tervek megvalósítására kitűnő kilátásokat nyújtott a kisnemesség, a nemzethű arisztokrácia, a városi polgárság lecsökkent ellenállóereje, a látni tudó, európai tájékozottságú rétegek vékonysága. Még további országhódító lehetőségeket nyújtott a korszellem, a kereszténység pótlására kitalált liberalizmus, humanizmus babonája.

A viktoriánus imperializmus klasszikus korszaka volt ez. Medvebőr-kucsmás, piros kabátos skót-gárdisták, büszke brit lovasok, diadalmas flották indultak rohamra, hogy angol, francia, orosz igába hajtsák az indust, kínait, arabot. Cári kozákok, - a földkerekség legelszántabb gyarmatosítói - rohantak kelet felé, hogy a Behring-szorosig és Alaszkáig terjesszék ki az egykor nyomorúságos moszkvai fejedelemség határait. 
Ki törődött volna ezekben az időkben olyan komikus országhódítókkal, akik kaftánban, egyetlen batyucskával, s zöld bársony zsákjukban a Tórával és Talmuddal lépték át a kárpáti határt? A nemesi magyar társadalom lenézte és titokban megvetette őket, de ugyanakkor örült is nekik. A humanizmusról, emancipációról beszélt, de nem látta a zsidóság vándorlásának szociális és emberi kényszerűségeit, a Magyarországba áramló tömeg nyomorát, meghajszoltságát, a nincstelenség társadalmi robbantóerejét. Később "zsidó bűnök" címszó alatt könyvelte el mindezeket. Holott legalább 50 százalékában ide illett volna a "magyar bűnök" jeligéje is.

A brit hódítók is leghamarabb a sejkekkel, maharadzsákkal értették meg egymást. A magyar feudalizmus kutyabőrös sejkjei és maharadzsái, uzsorahitelt igénylő duhajkodói, miért ne értették volna meg magukat ezekkel a koldus országhódítókkal, akikben ők nem a nemzet fenyegetettségét, hanem a kölcsönnyújtó, kihasználható páriát látták: a házi zsidót, aki köteles adózni az uraságnak, hogy megtűrjék. A később bekövetkezett kölcsönös tragédiákban nagy szerepet játszott a kor bűne is. Az emancipálandókat nem fogadta sem kemény, sem okos bevándorlási törvény, sem szociális előrelátás, amely legalább az akkori nemzeti munkamenetbe illesztette volna őket.

Őszinte volt, vagy nem őszinte, mindenesetre az 1840-es országgyűlés után a zsidó költő azt ígérte népére nézve:

"Puszta földből gyors ekével ért kalászt fog csalni ki, 
A Dunának szőke árján evezőt irányzani, 
Műiparral sürgölődik a művészet mezején, 
S mentve Merkur béklyóiból áldás leszen kézművén." [2]

A magyar nemesi társadalom nem adott sem lehetőséget, sem nem alkalmazott okos kényszert, hogy megmentse Merkúr béklyóiból a befogadottakat. Örült neki, hogy ezeket, akiknek más megélhetési lehetőségük aligha volt, rászabadíthatta a magyar parasztra, jobbágyra, s amit azok Merkúr béklyóiban megszereztek, kölcsönkaphatta tőlük egy-egy betyáros úri murira.

Így jött létre a befogadottak, emancipáltak és az ország látszólagos magyar urainak sokáig fel nem ismert szövetsége. S mi lett a vége? Istóczy Győző és Verhovay Gyula tragédiája, Tiszaeszláron a magyar jogállam nagy fegyverletétele, a már meghódított Verhovinán Egán Ede meggyilkolása, Samuelly Tibor terrorlegényeinek öldöklése, Rákosi-Roth Mátyás akasztófáinak oly sok ezer mártírja.

Mi csak egyetlen tényt akarunk világossá tenni az utánunk következő nemzedékek számára: az együttélés lehetősége megszűnt. S ez a könyv csak azt akarja elmondani - minden gyűlölet nélkül -, hogy ha egyszer még lesz szabad Magyarország, merre menjenek annak fiatal vezetői, ha nem akarják, hogy még egyszer megismétlődjék az országhódítás és a nemzeti nagy tragédia.

A szerző

"AZ ORSZÁGLÁSI RENDDEL EGYBEHANGZÁSBA NEM HOZHATÓ" 
Kossuth Lajos vezércikke a Pesti Hírlap 1844. május 5-iki számában: 
"A zsidókat. nemcsak mi, hanem a zsidók is így nevezik: zsidó nép. Nem szoktuk pedig mondani: pápista nép, kálvinista nép, lutheránus nép, unitárius nép. Innen látszik, hogy e szó alatt "zsidó", több fekszik, mint csupán valláskülönbség. A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, theokráciai alapokra fektetve, mely a fennálló országlási rendszerrel politikailag egybehangzásba nem hozható." 
"Vallásuk nemcsak vallás, hanem politikai organizmus is, theokráciájuknak polgári érvényességet adni nem lehet, ők nemcsak külön vallásfelekezet, hanem külön nép is."

Gróf Széchenyi Istvánnak az alsó tábla 1844. április 24-i kerületi ülésén mondott beszéde, amely után a zsidók polgári képességét 31 vármegye szavazatával 16 ellenében elvetették. 
"Az angol nemzet egyenjogúsíthatta a zsidó fajt. Mert, ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem romlik el és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát tölt, megromlik a leves és azt nem eheti meg már ember. Más példát is hozok fel. Egy bárkában ülök és abban van a gyermekem és másnak a gyermeke, és a bárkába bejön a víz, s előttem apodictice áll, hogy a két gyermeket benn nem tarthatom. Az igaz, hogy ha a magamét lököm ki és a másikat benn tartom, azt az újságban fogják hirdetni. De én bizony inkább a magam gyermekét tartom és a másikét lököm ki. E tekintetben tehát a liberalizmus egyenesen a nemzetiség rovására történik. És ez nem vélekedés, mert apodictice számszerűleg is be lehet bizonyítani, hogy minden ilyenféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve." 
"A nyelveknek pengése még korántsem dobogása a szívnek, s a magyarul legékesebben szóló is még korántsem magyar." 
Gróf Széchenyi István akadémiai beszéde 1842-ben.

Deák Ferenc a zsidók emancipációjával kapcsolatban mondotta: "van azonban egy, amit nem hozzákötve, hanem ezzel párhuzamosan óhajtok és ez egy bevándorlási törvény."

Deák Ferenc parlamenti beszéde 1865. dec. 14. 
"A recepció törvényjavaslatának országgyűlési tárgyalása idején (1895) Vaszary Kolos hercegprímás elnöklete alatt a katolikus püspöki kar megállapította, hogy: a zsidóságot nem lehet recipiálni, mert a zsidóság nem felekezet, hanem nemzet, külön nemzeti életet él, külön nemzeti törvényei vannak."

Dr. Fejér Lajos: Zsidóság. Veritas könyvkiadó. 320 oldal. 
Hegyalján a kocsmák már a 19. század elején zsidó kézen vannak s míg Árva megyében 1785-ben csak 115 zsidó találtatott, 1940-ben már hússzoros a gyarapodás: 2333 lélek. Ötvenöt esztendő alatt - 1785 és 1940 között - a zsidóság száma megháromszorozódott. (Szekfű 157. o.) A 19, század elején a nyers termények értékesítése, tehát az agrár, Magyarországon űzhető kereskedési ág, az első lépéstől, a termelőtől való átvételtől kezdve egész a bécsi piacig a zsidóság kezében volt. (Szekfű 158. o.) 
"Ami a zsidó élet- és keresetmód káros befolyását illeti a többi lakosság erkölcseire, abban részben magunk is vétkesek vagyunk, őrizetlen hagyván az ország határait s a városokat a mindenünnen betolakodó zsidók ellen s befogadván őket kocsmárosokul és boltosokul, mert jobban fizetnek, a nép közé, melyet megrontanak. 
1848. május 13-i "Zsidóügy" című cikke. Vörösmarty összes munkái, 7. kötet 352. o.

Kölcsey Ferencz beszéde: "Amely országban a zsidók megszaporodnak az vagyoni végromlás szélén áll." 
Idézve Szekfű Gyula "Három nemzedék" c. könyvének 261. oldaláról. 
"Azt is szükségesnek látom törvény, vagy ideiglenes rendeletek által meghatározni, hogy jövőre minél kevesebben s a legszigorúbb feltételek mellett bocsáttassanak be, mert az ország ennyi henye és idegenszellemű népet saját megromlása nélkül továbbra be nem fogadhat. Általában nekünk a honosítást igen szigorúan kell vennünk, ha elboríttatni nem akarunk." 
(Vörösmarty id. h. Szekfű 184. o.)