Payday Loans

Keresés

A legújabb

A magyar-zsidó együttélésről: Az Atlasz-család - VI. rész PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet

Csiky Gergely

CSIKY GERGELY

CSIKY GERGELY

AZ ATLASZ-CSALÁD

Első kiadása megjelent 1890-ben.

VI.

(A családi tanács.)


Néhány nap mulva kétfelől is jött sürgöny Atlasz úrhoz, hogy küldje hintóját a vasuti állomáshoz, egyfelől Manó, másfelől Eveline grófné fognak megérkezni. Ugyanakkor levél is jött az ügynöktől, melyet Atlasz úr nagy figyelemmel olvasott végig és sugárzó arczczal rejtett rengeteg vörös bőrtárczájába. Ideje volt! Még csak két nap van hátra a nevezetes névnapig, akkor telik le az egy heti határidő is; hanem ez a levél ki fogja nyitni Sándor szemét. Szerette volna mindjárt oda adni neki; de aztán meggondolta, hogy az ilyen szerelmes, tapasztalatlan falusi fiú más szemmel látja a nagyvilági dolgokat, s meglehet, még annál inkább megerősödik elhatározásában, ha a kellő előkészítés és magyarázat nélkül ismeri meg a történt dolgokat; nem fog hát addig szólni neki, míg nem tanácskozott a miniszteri titkárral és a grófnéval, kik jártasabbak a nagy világ dolgaiban és jobban tudnak bánni az emberekkel. Nem szólt a levél tartalmáról senkinek, még az öreg asszonyságnak sem, kinek titoktartási képességéről alapos aggodalmai voltak.

A budapesti vonat, mely Manót hozta, mintegy négy órával előbb érkezett meg a másiknál. Atlasz úr személyesen ment nagyúri fia elé; jól esett lelkének, ha az állomás személyzete látja, mint csókol neki kezet az elegáns fővárosi úr, s ha mindenkinek elmondhatja, az állomásfőnöknek úgy, mint a jegyszedő szolgának, hogy az a finom úr, ki az első osztályból fog kiszállni, az ő fia, a miniszter jobbkeze.

- Nyissák ki az ajtót! első osztály! szalonkocsi! ott néz ki a fiam az ablakon! - kiabált Atlasz úr a korlát mellől, midőn a vonat dübörögve megérkezett s nagy fújtatva megállt egy perczre e harmadrangú pusztai állomáson.

Aztán mikor kinyitották a korlát ajtaját, maga futott a töltés mellé rakott táskákért, s kikapkodta a szolga kezéből, mintha versenyezni akarna vele a borravalóért. Az elegáns fiatal úr, ki a táskák nyomában kiszállt a kocsiból, megcsókolta kezét, megölelte, és Atlasz úr büszkeségtől sugárzó arczczal s könyektől csillogó szemekkel nézett körül, nem csodálják-e a kocsi-ablakokból a többi utasok e megható jelenetet s nem felejti-e el kötelességét a vonat személyzete a pillanat benyomása alatt? De a vasúti menetrend nincs tekintettel a nagy emberek magán dolgaira; a vonat füttyentett és tovább robogott, s Atlasz úr egyedül maradi a vas-sínek közt fiával.

- Na? - mondá az elegáns fiatal úr fölcsípve szemével üvegét s fitymáló arczczal körültekintve. - Na? Nincs itt a huszár vagy a komornyik, hogy a hintóba vigye podgyászomat? Te sem tudsz rendet tartani cselédeid közt, öreg! Ott ülnek a bakon és hagyják, hogy az uraság hurczolja a táskákat. Kedvem volna megbotozni e csőcseléket!


 - Na? Nincs itt a huszár vagy a komornyik?

- Na? Nincs itt a huszár vagy a komornyik?

- Úgy-e, ez már igazi gavallér? - súgta Atlasz úr nagy büszkén a vasúti szolga fülébe, kivel együtt vitte a podgyászt fia után.

Manó félrelökte ezalatt az ajtóból a néhány paraszt asszonyt, kik együtt szálltak le vele a vonatról, s áthaladva a folyosón és nem viszonozva az állomásfőnök köszöntését, ki kíváncsian várt Atlasz úr híres fiára a bejárat mellett, parancsoló mozdulattal oda intette apja hintaját.

- Hallja maga, kocsis! - kiáltott nagy hangon, - máskor, ha az uraság érkezik, ott tartsa az orrát és vigye utána a podgyászát. Érti?

- Én a lovaimat ott nem hagyom az Istennek sem, - felelt foghegyről a kocsis.

- Fogja be a száját vagy megtanítom emberségre! - rivallt rá a fiatal úr és gyorsan beugrott a hintóba. - Most pedig úgy hajts, hogy a lovaid hasa a földet érje! Engem nem lehet elbolondítani, én értek a lóhúshoz.

- Talán azt mért az apja, mikor a mészárszéket árendálta, - dörmögött a kocsis mogorván, oldalpillantást vetve a vasúti szolgára, ki vigyorogva állt a hintó mellett.

- Így kell ezzel a néppel bánni, ha az ember jó szolgálatot akar, - jegyzé meg Manó, kényelmesen hátra dőlve és az első ülésre rakva lábait. - De te, öreg, nem tudsz parancsolni, nem tudsz tekintélyt tartani. Huszárod van és nem hozod ki a léhűtőt a vasuthoz, hanem idegen emberrel viteted utánam a podgyászt, a kinek külön borravalót kell adni. Látod, ez a pazarlás, és nem az, mikor én grófi barátjaimmal a kaszinóban kártyázom.

- Nyersz tőlük? - kérdé Atlasz úr, bámuló tekintetet vetve fiára.

- Nyerek, vesztek, a mint jön, - felelt Manó könnyedén. - Most újabban vesztettem, még pedig sokat. De erről majd később beszélünk. Hát micsoda bolond bogár bújt annak a Sándornak a fülébe, hogy egy semmit, egy koldus leányt akar feleségül venni? Nem tudtad megértetni vele, hogy neki kötelességei vannak családja iránt?

- Azért hivattalak le téged, hogy te értesd meg vele. Te sokkal szebben és okosabban tudsz vele beszélni.

- Beszélek is! Nézze meg az ember! Miért nem vesz rólam példát? A házasság üzlet, melyben a férj ad nevet, a nő ad pénzt. Ennél maradok, ebből nem lépek ki. Mennél nagyobb a kereslet, mennél kisebb a kinálat, annál jobban emelkedik a portéka ára. Százszor annyi leány van, a ki férjhez kivan menni, mint férfi, a ki házasodni akar. Mi következik ebből? Az, hogy a férj nagyon ritka és keresett portéka, s ehhez kell mérni az árát. Én egy millión alul szóba sem állok. Ezt kell megértetni Sándorral. Ő is megér egy félmilliót.

- Ezt a beszédet már szeretem! - kiáltott lelkesülten Atlasz úr. - Ha így beszélsz Sándorral, bizonyosan megjön az esze.

- Meg kell jönnie. Nekem még nincs kedvem házasodni, ahhoz még nagyon arany fiatalság vagyok; de Sándor falusi gazda, neki szüksége van asszonyra. Meg kell házasodnia, de csak gazdag nőt vehet el. Ez az én elvem.

- Az enyém is.

- Ha másért nem, érettem. - Én tartom fenn a nagyvilágban az Atlasz nevet, én szerzek neki fényt és nimbust: kötelességtek gondoskodni, hogy soha ki ne fogyjak a módokból. Mit tudna arról a világ, hogy létezik egy Atlasz-család, ha a lóversenyeken nem mondanák: ez az Atlasz Manó lova, fogadjunk az Atlasz Manó lovára; ha a színházban nem mondanák: ez a páholy, a hol úgy lármáznak, az Atlasz Manó páholya; ha az utczán nem mondanák: ez az elegáns kocsi, ezek a tüzes fekete lovak, az Atlasz Manó fogata, térjünk ki gyorsan, mert eltapos? He? Atlasz Manó mindenütt! De ez pénzbe kerül, sok pénzbe.

- Adok is annyit, a mennyi kell, - mondá büszkén Atlasz úr.

- Nem eleget. A bizonyság az, hogy adósságom van. Ha elég pénzt adnál, nem csinálnék adósságot. Ez csak világos.

- Világos, - felelt Atlasz úr kissé elfintorítva arczát. - Megint adósságot csináltál?

- Bagatell az egész, - felelt könnyedén Manó. - Ha elég pénzt adtál volna, nem csináltam volna adósságot; mert magában az adósságcsinálásban én nem találok élvezetet. Egy-két rossz este a kaszinóban, egy kis botlás a lóversenyen, s mindjárt együtt van néhány ezer forint. Összeírtam, oh! én pontos ember vagyok, nem hasonlítok azokhoz, kik az ablakon szórják ki pénzüket. Oda haza majd átadom neked a lisztát. De mondom, csekélység: ha jól emlékszem, alig tesz negyven vagy ötvenezer forintot.

- Jaj nekem! bizonyosan inkább ötvenezer lesz, mint negyven, - sóhajtott Atlasz úr. - Harmadéve is annyit fizettem érted. De akkor könnyebb volt; most rossz évek járnak, a termés gyönge, az árak alacsonyak, az amerikai concurrentia agyon nyom. És most egyszerre fizessek ki ötvenezer forintot!

- Épen azért kell Sándornak gazdag pártit tennie, hogy ne nyomjon agyon az amerikai concurrentia.

- Ördög vigye az amerikai concurrentiát! - dörmögött boszúsan Atlasz úr. - Ha te magadat egy millióra tartod, talán jobb volna neked is megházasodni?

- Ezt az eszközt a végső kétségbeesés pillanatára tartom fenn. Egyelőre gondoljunk arra, hogy Sándort kimentsük romantikus hálójából és józanabb gondolkozásra tanítsuk.

A hintó behajtatott a kastély udvarára. Manó kiugrott s miután nagy lármát csapott, hogy a cselédek nem futottak elő fogadására s halálosan megsértette az udvaron ácsorgó Cserepes Andrást, kit minden teketória nélkül félrelökött útjából, fölsietett a lépcsőn anyjához, ki az ablakból leste érkezését.

Mialatt az öreg asszonyság kedvére gyönyörködött szép és előkelő fiában s rögtön felpróbálta és magán tartotta az ajándékokat, melyeket a fővárosból hozott számára, a csipkés fejkötőt és a nagy vörös selyemkendőt, azalatt Atlasz úr bejárta az egész házat, Sándort keresve, kit itthon hagyott, mikor a vasúthoz indult. János, az inas, egy ideig nagy phlegmával nézte, mint jár gazdája föl és le a lépcsőkön, ki és be a szobákból; végre, mikor már az istállóból is visszatért, rá kiáltott a tornácz ablakából:

- Ha az ifjú urat keresi, azt izenteti, hogy nincs itthon.

- Hol van hát? - kiáltott vissza Atlasz úr. - Nem mondtam neki, hogy megjön a bátyja, a Manó? Talán vadászni ment?

- Nem ment vadászni, - felelt János. - A plébános úr jött érte kocsiján és elvitte.

- Hová? - kérdé ijedten Atlasz úr.

- Nem mondták, én meg nem kérdeztem, - viszonzá János, hosszút köpve az ablakból, melyet aztán nagy lelki nyugalommal becsukott.

Atlasz úr megijedt. Ez a hirtelen elutazás, a plébános társaságában, rosszat jelenthet. Meg kell tudnia, hova mentek. Sietett gyalog a faluba s meg sem állt, míg a plébániára nem ért. Ott aztán megtudta, hogy a plébános a székvárosba utazott, a püspökhöz, s csak búcsú napján fog haza jönni. Ez kissé megnyugtatta Atlasz urat. Bizonyosan a püspöksüveges kanonokért ment, ki a templomot föl fogja szentelni, és Sándort, mint patrónust, azért vitte magával, hogy bemutassa a püspöknek. Kár volt úgy megijednie. Sándor megígérte, hogy egy hétig semmit sem fog tenni szerelme dolgában, s az ő szavában meg lehet bízni.

De mialatt a faluban járt és visszatért, eltelt az idő, s alig érkezett udvarára, újra befogatott a hintóba s visszahajtott a vasúti állomáshoz.

- Most a vőmet, a Szádváry grófot, és leányomat, a grófnét várom, - mondá az állomásfőnöknek. - He? Ennyi nagy úr is ritkán száll le ezen az állomáson.

A megérkező vonatról azonban csak Eveline grófné szállt le, minden kiséret nélkül. Szemei vörösek voltak és igen szomorúnak látszott.

- Baj van? - kiáltott ijedten Atlasz úr. - Hol van a gróf? Hol vannak a grófi gyerekek, az én unokáim?

- Egyedül jöttem, nincs semmi baj, - felelt gyorsan Eveline. - Siessünk, üljünk a hintóba, ne bámuljanak rám az emberek.

- Bámulnak, mert nem mindennap látnak grófnét, - mondá büszkén Atlasz úr, karon fogva s a hintóhoz vezetve leányát.

De alig indultak meg a lovak, a mindenkitől megbámult grófné oda borult apja vállára és hangos zokogásra fakadt.

- Seregeknek ura! - kiáltott rémülten Atlasz úr. - Mi történt? Meghalt valaki?

- Mindnyájan egészségesek, - zokogott Eveline, - más a bajunk, a mi nagy bajunk. Oh édes atyám, csak te segíthetsz rajtunk.

- Ha én segíthetek, akkor te ne sírj, mert bizonyosan segítni fogok. Mondd hát gyorsan, mi a bajotok?

- Tönkre jutottunk, - súgá Eveline, sírástól akadozó hangon atyja fülébe.

Szerencse, hogy a hintó ajtaja be volt csukva, mert Atlasz úr bizonyosan kiugrott volna belőle.

- Tönkre jutottatok! - kiáltá kimeredő szemekkel. - Seregeknek ura! Tönkre jutottatok! Megbolondultam én, vagy visszafelé értem a szavakat? Mit jelent az, hogy tönkre jutottatok?

- Azt jelenti, hogy birtokunk terhelve van adósságokkal s ha ki nem egyezünk hitelezőinkkel, csődöt kérnek ellenünk.

- Tudom, hogy ezt nevezik tönkre jutásnak, - mondá Atlasz úr keserűen szakértő tekintettel. - De azt kérdem, ti hogyan jutottatok tönkre? Hiszen eddig mindig dicsekedtél, milyen jó gazda a gróf, a férjed.

- Épen ez volt a baj, hogy nagyon jó gazda akart lenni és nem értett hozzá. Gyárakat állított és belebukott, mindenféle vállalatba fogott és belebukott, mindennel speculált és mindenbe belebukott.

- Speculált! - kiáltott Atlasz úr elkeseredve. - Minek speculált? Nem volt ő zsidó, hogy speculáljon. A grófnak az a hivatása, hogy urasan elköltse a jószága jövedelmét. Miért nem maradt a hivatásánál? Minek avatkozott abba, a mire nem született? Bah!

- Nagyon megszállta a nagyravágyás. Nem elégedett meg a birtokkal, melyet te kiváltottál számára, s az a rögeszméje támadt, hogy mind azt a jószágot visszaszerzi, a mi hajdan a Szádváryaké volt.

- És most elveszti azt is, a mit én visszaszereztem neki.

- Ha tönkre kell jutnia, azt mondta, főbe lövi magát, - kiáltott Eveline újra kitörő zokogással.

- Szörnyűség! - kiáltott Atlasz úr, olyant szökve helyén, hogy erősen a hintó födelébe vágta fejét. - Főbe lövi magát! Kitelik tőle, azért gróf. Ha a zsidó tönkre jut, kezdi újra a batyúval, de a gróf főbe lövi magát. Miért nem utánozza ebben is a zsidót, ha már a speculatióban utánozta? Nagyszerű! No de ne sírj olyan görcsösen, emeld föl a fejedet és töröld meg a szép szemedet. Tudod, hogy a te tátid nem hagy el téged. Mennyi az adósságtok?

- A betáblázott követelés csak nyolczvanezer forint.

- Csak? Jaj nekem! Neked ez csak?

- Hiszen a jószág háromszázezret ér.

- Azért mégis rámehet a nyolczvanezer forintnyi adósságra, ha rossz időben támadnak rá a hitelezők, - jegyzé meg Atlasz úr szakértő fensőbbséggel. - Ezt én jobban tudom.

- Hanem...

- Micsoda hanem? Van még egy hanem is?

- A betáblázott követeléseken kívül van még férjemnek váltóadóssága is.

- Irgalmas Isten! hogy jutott hozzá?

- Értékesítni akarta erdőnket és parketgyárat állított. Az erdőt kivágatta, de a parket nem ért semmit s a megrendelők nem fogadták el. A pert elvesztettük, az erdő elpusztult, pénz nem volt. Férjemet más kötelezettségek is szorították; szerződéseket kötött nagy repczeszállításokra, melyeknek nem tudott megfelelni. Mindenfelől szorongatták a pénzért, s ezt csak uzsorásoktól kaphatott. Egyik váltó szülte a másikat és aztán ... de mit mondjam tovább? Hiszen tudod, hogyan szokott ez történni.

- Tudom, - sóhajtott Atlasz úr, - ámbár én soha sem voltam uzsorás. Mennyi hát az egész adósság?

- Kétszázezer forint, körülbelül.

- Körülbelül! Nagyszerű! Mikor azt mondják, körülbelül, akkor bizonyosan van azon fölül. És én most fizessek! Honnan a pokolból fizessek?

- Ha te is elhagysz minket, édes atyám, - mondá Eveline újra görcsösödő zokogással, - akkor elvesztünk. Férjem megöli magát. Ismerem, nem tudná elviselni családjának másodszori bukását, és én két gyermekemmel koldusbotot vehetek kezembe.

- Micsoda! Koldusbot az én leányom kezében, a kis Elemér gróffal és a kis Alice grófnővel, az én unokáimmal! Még csak az kellene! Ne sírj már na, mondtam, hogy a táti nem hagy el téged. Csakhogy az nem megy olyan könnyen. Nekem sincs annyi pénz mindig a zsebemben, és még többet is kell fizetnem. A Manó is csinált ötvenezer forint adósságot.

- Megint! Hogy mer az a fiú adósságot csinálni? - kiáltott Eveline méltatlankodva.

- Ő játszotta Pesten a grófot és csinált adósságot. Mikor a grófok akarnak zsidók lenni, akkor a zsidók lesznek grófok, és mind a ketten csinálnak adósságot, és én fizetem ki. Úgy látszik, ez a világ rendje. Ezt hívják átmeneti korszaknak. Majd ha jobban összeszoktak és mindegyik tanult a másiktól valamit, akkor ez is jobban fog sikerülni; de addig nincs más mentség, mint megfizetni a tanuló pénzt. Légy most nyugodt, édes leányom. Majd ha itt elvégeztük a dolgunkat, magam megyek veled Mátraaljára és beszélni fogok a hitelezőkkel. Ne félj, rendbe hozom a dolgokat, nem lesz semmi baj. Töröld meg a szemedet, nehogy az anyád, az öreg asszony, meglássa, hogy sírtál. Neki semmit sem szabad tudni. A Manónak se szólj semmit a férjed adósságairól; mert ha megtudja, hogy értetek kétszázezer forintot fizetek, kitelik tőle, hogy hamarjában még csinál a magáéhoz százötvenezer forint adósságot. No, hála Istennek, megérkeztünk. Szállj le a hintóból és menj föl édes anyádhoz, a ki ott sír és integet az ablakban. - Uram ne hagyj el! - új fejkötő van a fején, - én addig dolgom után nézek és estére majd tanácskozunk a legfőbb bajról, Sándor szerencsétlen szerelméről.

Késő estig aztán nem törődtek semmi kellemetlen dologgal, hanem élvezték a viszontlátás örömét. A nap az öreg asszonyságé volt; fia és leánya körülötte ültek s beszéltek neki mesés dolgokat a maguk fényes életéről és feleltek kifogyhatatlan kérdéseire. Az öreg asszonyság boldog volt; csak azon búslakodott néha, hogy Sándor nincs jelen s nem láthatja egyszerre mind a három gyermekét. Vacsorára is itt terítettek föl az öregek szobájában s nem engedték, hogy a sújtásos inas szolgáljon föl az asztalnál. Elvégezték azt ők maguk, mint hajdan, mikor a gyerekek még kicsinyek voltak és nem csináltak adósságot. Nem is volt most sem az adósságról semmi szó, talán el is feledkeztek róla, kivéve Atlasz urat, ki egy-egy perczre mélyen elmerült s ujjain számítni látszott valamit, mialatt Eveline gyermekeinek haladásáról és viseletéről beszélt anyjának és Manó oly mulatságos anekdotákat mesélt, hogy az öreg asszonyság könnye kicsordult a nevetéstől. Nagyon szerették egymást, annyi bizonyos; s akármilyen hibáik és ferdeségeik voltak az életben és a világgal való érintkezésben, a családi összetartás erős érzését semmi sem ölhette ki belőlük.

Mikor az öreg asszonyság boldogan lefeküdt, Atlasz úr a maga szobájába intette gyermekeit s gondosan bezárta maga után az ajtót.

- Hagyjuk az öreg asszonyt aludni, - mondá halkan, - ő úgy sem tudna praktikus véleményt mondani, s reá nézve jobb, ha csak örömeinkben osztozik, nem pedig bajainkban. De nekünk tennünk kell valamit, hogy megmentsük Sándort.

Mind a két testvér a legerősebb szavakkal rosszalta Sándor méltatlan szenvedélyét. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Sándornak csak dúsgazdag nőt szabad elvennie, most még inkább, mint valaha. De hogyan lehetne észre térítni, ha a szerelem annyira megzavarta? Ez a kérdések kérdése.

Atlasz úr kinyitotta nagy bőrtárczáját és kivett belőle egy összehajtott levelet.

- Írtam az ügynökömnek, - mondá Manónak nyújtva a levelet, - hogy tudjon ki egyetmást erről a Boglár Kálmánról és leányáról. Az ügynök felelete itt van. Olvasd fel fiam, s aztán majd meglátjuk, ki lehet-e ezzel nyitni Sándor szemét?

Manó olvasni kezdte a levelet.

«Nagyságos úr!...»

- Ez én vagyok, hozzám czímezte a levelet, - szólt közbe Atlasz úr elégedetten.

«Van szerencsém értesíteni, - folytatá Manó az olvasást, - hogy megbízásában, bármennyire kívül esik rendes üzleti körünkön, tehetségemhez képest eljártam. Boglár Kálmán bizonyos főúri körökben meglehetősen ismert alak...»

- Akkor talán ti is ismeritek, - szólt közbe ismét Atlasz úr, - ti is főúri kör vagytok.

- Férjem annyira el van foglalva gazdaságával, hogy nem érintkezik senkivel, - mondá Eveline.

- A kaszinó a legeslegfőúriabb kör, de ott semmit sem tudunk Boglár Kálmánról, - tevé hozzá Manó, s aztán folytatá az olvasást.

«Majd egyik, majd másik mágnás kastélyának vendége, hol különféle módokon teszi hasznossá magát. Lovakat trainiroz, vadászkutyákat dressiroz, hajtóvadászatokat rendez stb. Képeket is fest, de csak templomok számára, mert a főpapságnak különös kegyeltje és a sok szent kép festése által szigorú egyházi nézeteket öltött magára; azért a mágnások közül is csak a legkonzervativebb és legvallásosabb családok kastélyaiban szokott élősködni. Azt beszélik, hogy törvénytelen fia a több évvel ezelőtt elhunyt öreg Dengeleghy grófnak, a ki híres volt rendíthetetlen egyházi érzelméről és szigorú vallásosságáról. Az öreg gróf természetesen soha sem vallotta magáénak a gyermeket, ki élő czáfolata lett volna feddhetetlen hírnevének, hanem titokban gondoskodott neveléséről egy hű gazdatisztje, Boglár Kelemen által, ki a gyermeket, földesura iránt való tekintetből, magáénak fogadta, saját nevét adta neki és a saját fiával, Mihálylyal neveltette, mely utóbbi később a papi rendbe lépett, s jelenleg, mint tudom, lelkész a nagyságod uradalmában.»

- Úgy van, - szólt közbe Atlasz úr, - én vagyok, azaz Sándor a patrónusa, de én fizetem. Most már nem csodálom, hogy annyira pártolta ezt a Boglár Kálmánt. Olvasd tovább a levelet, fiam, most jön a java.

«A beavatott körökben nyilt titok Boglár Kálmán származása, s a rokon érzelmű mágnások és főpapok épen ezért az öreg Dengeleghy halála után sem ejtették el s mindenféle módon gondoskodtak existentiájáról. De nyugtalan vérű ember lévén s kiváló hajlammal birván az uraskodásra, semmi hivatalban sem tudott megmaradni s végre is arra az életmódra jutott, melyet fölebb részleteztem. Meg is nősült, elvette egy másik főúrnak szintén törvénytelen leányát, ki azonban csakhamar meghalt, miután életet adott egy leánynak. Ezt a leányát Boglár Kálmán serdülő kora óta mindenhová magával hordozza kalandos életpályáján. Nem lehet tagadni, hogy mind apai, mind anyai ágon, ha nem is egyenes úton, de mégis mágnás-vér folyik e leány ereiben, s a mint mondják, ez meg is látszik külsején, viseletén, gondolkozásmódján és szokásain. Kétes vagy gyanús dolgot azonban nem hallottam róla, kivéve egyetlen egy esetet.»

- Halljuk az egyetlen egy esetet! - kiáltott Atlasz úr izgatottan.

«Két évvel ezelőtt, - folytatá Manó az olvasást, - jegyben járt egy valóban előkelő fiatal úrral, de az eljegyzés hirtelen fölbomlott, Boglár Kálmán párbajt vívott leánya volt jegyesével s aztán hosszú időre eltűnt a fővárosból leányával. Mi volt oka az eljegyzés fölbontásának, senki sem tudta bizonyosan; a fiatal úr barátjai azt beszélték, hogy a vőlegény oly engedékenynek találta menyasszonyát, hogy nem merte nejévé tenni; de ez csak titokban suttogott pletyka maradt, s én nem jöhettem nyomára, mi benne az igaz, valamint azt sem tudhattam meg, mi volt a visszalépett vőlegény neve. Ennyi mindaz, mit az idő rövidsége miatt kikutathattam Boglár Kálmánról és leányáról s azon reményben, hogy megbízásának kívánsága szerint megfeleltem, maradok alázatos szolgája Nyilas Mór.»

- Na? - kiáltott Atlasz úr, várakozással teljesen, miután fia összehajtotta és visszaadta a levelet.

- Ez a nő soha sem léphet a mi családunkba! - mondá Eveline határozottan. - A Szádváry ősök mind megfordulnának sírjaikban.

- Szó sincs róla, - tevé hozzá Manó. - Könnyű vérű leány, bízzátok reám. Ha Sándor még erre a levélre is megmarad vakságában, egy-két szóval úgy elcsavarom a leány fejét, hogy maga fogja kikosarazni.

- Hogy is ne! - kiáltott ijedten Atlasz úr. - Azt nem engedem! Hogy aztán a leány a te nyakadba varrja magát, vagy az apja hívjon ki téged párbajra!

- Egy párbaj nekem meg se kottyan, - mondá Manó henczegve. - De nem bánom, nem fogom elcsavarni a leány fejét, az nem volna lovagias. Legjobb lesz, ha ezt a levelet megmutatod Sándornak, ez is elég lesz neki. Jó éjtszakát!