CSIKY GERGELY

CSIKY GERGELY

AZ ATLASZ-CSALÁD

Első kiadása megjelent 1890-ben

XIII.

(Eredmény.)

Komor, sötét nap következett az Atlasz-kastélyban a tegnapi viharra. Midőn Sándor másnap reggel fölébredt, feje fájt és nehéz volt, keblén valami nyomasztó súly ült, mint minden álom után, melyet kellemetlen érzések, erős lelki felháborodások előznek meg. Gondolkozni kezdett félálomban, mi lehet az a kínos érzés, mely elfoglalva tartja lelkét, s a mint az álom lassanként tűnni kezdett szeméből, abban az arányban világosodott emlékezete és nemsokára mind elvonúltak előtte a tegnap történt dolgok és visszatértek lelkébe a tegnapi benyomások. Felugrott ágyából és gyorsan felöltözött, azután betekintett a szomszéd szobába, Klára szobájába. Üres volt. Sándor lelkében egy pillanatra fölvillant a régi gyanú, de leküzdte. Eszébe jutottak nejének tegnap mondott szavai, eszébe jutott fenyegetése és a saját fogadása. Nagy erőszakot tett magán és elűzte lelkéből az újra kísérteni kezdő rémeket.

- Bizonyosan apjához ment a faluba, - gondolá magában, míg szeme nyugtalanul siklott végig a szoba minden zugán s azután az ablakon keresztűl a kert útjain. - Tegnap találkoztak először egy évi elválás után s alig válthattak pár szót egymással. Nem csoda ha türelmetlenűl vágyott ölelésére s korán reggel hozzá sietett. Őrült volnék, ha újra gyanakodni kezdenék, most már belátom, hogy őrült volnék. Megtartom fogadásomat, bízni fogok nőmben, nem adok rá okot, hogy elhagyjon.

Azt hitte, tökéletesen megnyugtatta lelkét s nagyon meg volt elégedve magával. Szerette volna, ha Klára látja e pillanatban, ha megismeri lelki erejét és bizalmát, megdicséri és újra biztosítja szerelméről. Lelke úgy el volt telve elégűltséggel, hogy minden áron találkoznia kellett valakivel, a ki előtt kiöntse. Eszébe jutott a tegnapi jelenet, szüleinek rémülete, s gyorsan, minden további gondolkozás nélkül az épület túlsó szárnyába indúlt, az öregek lakosztálya felé.

Atlasz úr ijedten ugrott el az ablak mellől, hol rendes szokása szerint szemben állt az öreg asszonyság karszékével. Mindketten félve néztek a belépő Sándorra. Nem tudták, mit akar. Talán tegnapi kitörését folytatni? Kivált Atlasz úr, ki érezte bűnös voltát Klára irányában, különös bizalmatlansággal nézett belépő fiára, mintha attól félne, hogy most vele akarja folytatni azt, a mit tegnap Manóval tett.

De Sándor nyugodtan lépett melléjök, kezet csókolt, mint máskor, s gyöngéden tudakozódott anyja egészségéről.

- Köszönöm, fiam, én jól vagyok, csak ti legyetek jól, - felelt félénken az öreg asszonyság, kinek szemei ki voltak sírva.

- Hol van Manó? - kérdé Sándor körűltekintve a szobában.

A két öreg ijedten nézett egymásra s egy ideig hallgatott.

- Mit akarsz Manóval? - kérdé végre halkan az öreg asszonyság.

- Sajnálom a tegnapi összeütközést, - felelt Sándor. - Reménylem, Manó belátta hibáját s nem fog köztünk megszakadni a jó testvéri viszony.

- Mégis csak jó fiú ez a Sándor, - jegyzé meg elérzékenyülve az öreg asszonyság.

Atlasz úr érthetetlen röfögésszerű hangot hallatott, s midőn Sándor kérdését egyenesen hozzá fordúlva ismétlé, röviden csak annyit felelt, hogy Manó nincs itthon.

- Hol van? Csak nem utazott el?

- Nem utazott el, - felelt Atlasz úr, - ámbár tegnap este olyan haragos volt, hogy rögtön el akart utazni. De aztán megmondtam neki, hogy itt most szükség van rá, mert föl fog lépni képviselőnek és korteskedni kell, ha nem akarja hiába kidobni a tenger pénzt. Most a szolgabíróhoz ment, és neked azt izeni, hogy ne haragudjál, ha néhány hétig még itt marad, nem lesz alkalmatlan, ebédelni is külön fog.

- Eh! Micsoda beszéd ez? - kiáltott Sándor türelmetlenűl. - Nem fog velünk ebédelni? Idegen akar lenni szüleinek házában?

- Ez a ház a tied, - mondá Atlasz úr, - a tiszavégi részhez tartozik, mely reád van írva. De ha megengeded, én is, Manó is, az öreg asszony is, mind itt maradunk.

- Ha megengedem? Mit jelent ez?

- Bocsáss meg, nem akarlak megint megharagítni. Nem fogunk neked alkalmatlankodni. Mi az öreg asszonynyal szépen meg fogjuk magunkat húzni ebben a pár szobában és itt fogunk magunknak teríttetni is.

- Micsoda beszéd ez? - kiáltott Sándor elkedvetlenedve. - Egészen el akartok vonúlni tőlem? Annyira megsértettelek, hogy megtagadtok?

- Tagadjon meg engem az Úristen, ha én megtagadlak téged, - mondá Atlasz hevesen; aztán ismét félénken, habozva folytatá: - de beszéltem Manóval és az öreg asszonynyal, s mindnyájan jobbnak tartjuk, ha téged magadra hagyunk a feleségeddel. Bocsáss meg, nem akarok róla rosszat mondani, de mi nem vagyunk hozzá valók, nem érezzük jól magunkat mellette, és ha még egyszer olyan jelenet történnék, mint tegnap este, az öreg asszony belehalna.

- A mint tetszik, - mondá Sándor, egészen elvesztve jó kedvét s ismét visszaesve régi komor merengésébe. - Nem láttad ma reggel Klárát? - tevé hozzá szünet múlva.

- Mikor korán reggel a mezőn jártam, láttam a fasorban, és köszöntem is neki, - felelt Atlasz úr sietve.

- Hová ment?

- A falu felé.

- Egyedül?

- Igen - egyedül, - felelt Atlasz úr vontatva.

Az öreg asszonyság félénken megrántotta férje kabátját, mintha hallgatásra akarná inteni. De Sándor észrevette e titkos mozdulatot s elaltatott gyanúja újra fölébredt.

- Nem igaz, láttad valakivel, - mondá reszkető hangon, közelebb lépve atyjához.

- Sülyedjek el, ha együtt láttam valakivel, - kiáltott Atlasz úr.

- Miért rántotta meg anyám kabátodat? Miért akart hallgatásra figyelmeztetni, ha semmit sem láttál?

- Azt nem mondom, hogy semmit sem láttam, csak azt mondom, hogy nem láttam Klárával, a mily igaz, hogy élek.

- Mit láttál?

Az öreg asszonyság rémült tekintettel, esedezve nézett férjére. Sándor szeme követte pillantását, s még közelebb lépve atyjához, elborúlt arczczal ismétlé kérdését.

- Miért fél úgy anyám, hogy megmondod azt, a mit láttál?

- Az öreg asszony attól fél, hogy engem is földhöz vágsz, mint a Manót, - felelt Atlasz úr, neje széke mögé húzódva.

- Kit láttál? - kiáltott Sándor magánkívül.

- De nem haragszol, ha megmondom? - kérdé Atlasz úr aggódva. - Én nem akarok rosszat mondani Kláráról, száz esztendőt éljen. Nem is volt vele, nem is láttam, hogy találkoztak; de mikor a mezőn jártam, arra láttam lovagolni azt a fiatal urat, a ki tegnap itt volt és eltünt; de ne gondold, hogy rosszat akarok mondani Kláráról.

- Jól van, - felelt Sándor kurtán, rekedten, s kifordult a szobából.

Hiába hitte, hogy kigyógyult, hiába volt megelégedve magával, hogy le tudta győzni kisértő rémeit. Csak aludtak, de az első hangos szóra fölébredtek. Fölébredtek, megragadták lelkét, birtokba vették eszét és kergették, előre, vakon, azon az úton, melyen leghamarabb vélt nejéhez juthatni.

A mint a kert ajtaján kilépett s a falu felé fordúlt, a távolból, a fasor túlsó végéről Klárát látta maga felé közeledni. Nem egyedül jött, egy férfi karjára támaszkodott. Sándor vére egy pillanatra mind szíve felé tódult, aztán hirtelen fölkaczagott, őrült bolondnak nevezte magát és szeretett volna visszafordúlni a kertbe, nehogy Klára meglássa és azt higyje, leskelődött rá. Megismerte a férfit, kit neje mellett látott. Boglár Kálmán volt.

Egy ideig habozva állt helyén, nem tudta elhatározni visszafordúljon-e a kertbe vagy a közelgők elé siessen? A mily hirtelen elvesztette józan megfontolását az első gyanúsító szóra, épen oly gyorsan megszégyelte magát önmaga előtt, midőn látta, hogy a gyanú alaptalan volt. Újra fülében csengtek Klára tegnapi szavai, s félni kezdett, hogy jelenlétét bizalmatlanságnak fogja tulajdonítni és beváltja fenyegetését.

- Mégis okosabb lesz, ha eléje megyek, - gondolá magában, nagy léptekkel megindúlva a fasorban. - Bizonyosan meglátott, s ha hirtelen visszafordulnék, azt hinné, leskelődtem rá. Így azt gondolhatja, s azt is fogom mondani neki, hogy eléje jöttem, haza akarom kisérni és atyjával óhajtottam találkozni. Hogy is tudtam olyan bolond lenni, olyan hirtelen elveszteni józan eszemet? Ezentúl óvatosabb leszek, jobban fogok vigyázni magamra. Ez volt az utolsó eset, esküszöm, a legutolsó.

E bölcs elhatározással sietett a közelgő pár felé, mosolygó arczczal, vidám tekintettel, nehogy Klára szeméből olvassa előbbi gyanakodását. De erre nem volt szüksége. Klára nem is gondolt arra, hogy férje oly hamar visszaeshetik hibájába; a mily nyilt és bizalmas lelkű volt önmaga, olyannak hitte Sándort is, s meg volt győződve, hogy gyanakodását tegnap örökre eltemette.

A mint közelebb ért hozzá, elbocsátotta apja karját és feléje futott.

- Valóban szép tőled, hogy elém jöttél. Honnan tudtad, hogy atyámat mentem meglátogatni?

- Gondolhattam, hogy ily korán nem mehetsz máshova, - felelt Sándor megkönnyűlt lélekzettel, látva, hogy Klára maga magyarázza kedvezően találkozásukat.

- Most legalább mind együtt folytatjuk útunkat haza felé, - mondá Klára, megfogva atyja kezét, ki ezalatt hozzájok érkezett.

- Nekem vissza kell fordúlnom, - felelt Boglár Kálmán.

- Maradjatok ti csak egymásra; legjobban szeretem, ha mindig egymásra maradtok.

- Mit értesz ezalatt? - kérdé Klára csodálkozva.

- Én azt vártam, hogy egészen hozzánk fogsz költözni, - tevé hozzá Sándor. - Nem is járja, hogy midőn leányodnál elég hely van számodra, idegen házhoz szállj.

- Jobb lesz nekem a papnál, - mondá Boglár Kálmán vidáman, - a ki különben nem is idegen reám nézve. Úgyis csak néhány napig maradok itt s e kevés időre nem érdemes újra hurczolkodni. És végre is, beszéljünk őszintén, mindnyájan okos emberek vagyunk, az én jelenlétem csak nehezebbé tenné házatokban a békességes együttélést.

Sándor elpirúlt és hallgatott. Klára sem sürgette tovább apját, s miután röviden elbúcsúzott tőle, Sándor karján haza felé indúlt. Útközben Sándor elmondta apjával folytatott beszélgetését s az öregek és Manó abbeli elhatározását, hogy ezentúl külön fognak étkezni.

- Kár olyan nagy dolgot csinálniok belőle, - mondá erre Klára, könnyedén vállat vonva. - Ha nem bántanak engem, én nagyon szépen megférhetnék velök.

Többet nem beszélt e tárgyról, s ebben követte el a második hibát. Ismét nagyon könnyen, gondatlanúl vette Sándor szüleit, s ha nem is mutatott irántok ellenséges indulatot, nem is igen törődött velök. A dolog ennyiben is maradt. Se Klára, se Sándor nem igyekezett Atlasz urat szándékának megváltoztatására bírni s Atlasz úr szigorú következetességgel megtartotta a vesztegzárt, melyre magát s az öreg asszonyságot kárhoztatta. Nemcsak az étkezés idején, de különben sem találkozott a fiatalokkal és Sándor csak akkor láthatta szüleit, ha szobájokban kereste föl őket. De e látogatások nem igen vidították föl lelkét. Atlasz úr mindig félve, bizonyos tartózkodással beszélt, és látszott, hogy kényelmetlenül, feszesen érzi magát vele szemben; az öreg asszonyság szemei folytonosan vörösek voltak a sok sírástól. Manóval sem beszélt a névnapi összeütközés óta. E nagyra termett fiatal úr ritkán volt otthon, egész nyakig a politikába merűlt s folytonosan járt-kelt a kerületben korteskedve és a pénzt költve, és ha néha haza vetődött, feltünően kerülte a találkozást öcscsével vagy sógornőjével s messzire kitért előlök, ha véletlenűl megpillantotta az udvaron vagy a folyosón.

Sándort napról-napra jobban leverte és elkedvetlenítette e ferde viszony. Sokkal jobban ragaszkodott családjához és sokkal inkább megszokta a szüleivel való folytonos együttlétet, hogysem e feszűltség, ez elidegenedés nehezére ne esett volna. S még jobban bántotta, hogy Klára észre sem látszott venni a mindegyre növekedő szakadást és semmi kísérletet sem tett az öregekhez való közeledésre. De nem szólt neki semmit. Ez úgy is csak mellékes, másodrendű oka volt lelki gyötrelmeinek; az igazi, a fő ok az volt, melyet már egészen legyőzöttnek vélt s mely csak azért szunnyadt el egy kis időre, hogy annál nagyobb erővel ébredjen föl.

Mivel Boglár Kálmán nem akart többé az Atlasz-kastélyba jönni, Klára többször meglátogatta őt a plébános lakásán. Néha Sándort is magával hívta, néha egyedül ment, ha férje épen nem volt otthon, midőn útra indúlt. Sándor ilyenkor a legnagyobb bizalmat mutatta nejével szemben, nem is kérdezősködött hollétéről s vigyázott, nehogy észre vegye, titkon mily figyelemmel kíséri minden lépését. Pedig csakugyan leskelődött rá, az ördög újra megragadta lelkét. De óvatosabb volt Klárával szemben; nem feledte el fenyegetését s gyanújának elárulásával nem akart okot adni, hogy teljesítse fenyegetését. Klára erélyes föllépésének az az eredménye volt, hogy nem gyógyította ugyan ki férjét, de óvatosabbá tette.

Atlasz úr megjegyzése, hogy Lándsa Jenőt a falu körül látta, nem ment ki többé Sándor fejéből, s midőn egy párszor ő maga is megpillantotta, a mint a mezőn a falu felé lovagolt, meg volt győződve, hogy ez ember Klárát lesi és vele akar találkozni.

Nejének nem mert szólni, mert attól félt, hogy ezzel is elárulja bizalmatlanságát s alkalmat ad fenyegetésének beváltására, mielőtt meggyőződhetnék az igazságról. De vére forrni kezdett már a gondolatra is, hogy ez ember nejét meri lesni, hogy találkozni akar vele, s ez a gondolat egészen megfosztotta nyugalmától és a józan megfontolástól, melyet egy ideig magára erőszakolt.

De Lándsa Jenő ólálkodását más is észrevette, nemcsak Sándor. Erről beszélt Boglár Kálmán, midőn leánya egy héttel a nevezetes évforduló után ismét meglátogatta.

- Ezt az embert nagyon gyakran látom a falu körül. Valóban úgy viseli magát, mintha reád lesne és találkozni akarna veled, vagy mintha gyanúba akarna hozni, hogy találkoztok. Mentől tovább gondolkozom, annál világosabb lesz előttem, hogy ez embert olyanok hozták ide, kiknek érdekében áll konkolyt hinteni közétek, és ez a folytonos ólálkodása is tervökhöz tartozik, hogy ébren tartsák férjed gyanúját.

- Meglehet, de nem érnek czélt, - felelt Klára könnyedén. - Sándort már kigyógyítottam s most föltétlen bizalommal viseltetik irántam.

- Hm, az ilyen gyógyulások nem zárják ki a recidivát.

- Nem hiszem, nem tudom hinni, hogy Sándor azok után, a miket tőlem hallott, még kételkedni merne bennem, - mondá Klára hevesen.

- No, no, azért még sem szeretném nagy próbára tenni erejét. Tisztába akarok jönni evvel a Lándsával és szándékával; nem tűröm, hogy még sokáig folytassa e játékot.

Klára egy ideig hallgatott, habozni látszott; azután erőt vett magán, közelebb lépett apjához, körülnézett, nincs-e valaki a közelben, mert e beszélgetés a plébános kertjében történt, s aztán halkan mondá:

- Nem akartam neked szólni, nehogy szükség nélkül fölingereljelek, nem is tartottam jelentékeny dolognak, de ha azt hiszed, hogy ez az ember még veszélyes lehet boldogságomra, mégis jobb lesz, ha beszélünk róla és szándékáról. Már több levelet kaptam tőle.

- Levelet? Miről írt?

- Ostobaságokról. Szerelméről, bűnbánatáról s több efféléről.

- Megmutattad férjednek?

- Miért mutattam volna meg? Ha komolyan veszi, még párbaj lehetett volna belőle. Látod, neked sem szóltam eddig, magamra nézve oly jelentéktelen dolognak tartom az egészet.

- Mit tettél a levelekkel?

- Széttéptem és eldobtam.

- Mikor kaptad az utolsó levelet?

- Mikor? Várj csak, hadd gondolkozzam. Igen, tegnap kaptam. Egy kis parasztleány adta át, épen mikor haza mentem tőled s beléptem a kertajtón.

- Mi volt e levélben?

- Biz' én nem tudom. El sem olvastam. Rá ismertem az írásra s nem lévén kíváncsi Lándsa úr vallomásaira, olvasatlanúl széttéptem.

- Kár volt előbb nem szólnod e levelekről. Ha Sándornak egyik vagy másik kezébe került volna, ki tudja, nem ébredt volna-e föl újra gyanakodása?

- Kár volt előbb nem szólnod e levelekről.

- Sándorról biztos vagyok, - mondá Klára erős meggyőződéssel. - Föltétlen bizalmat ígért nekem s eddig meg is tartotta szavát. Ha újra csalódnám benne, ha újra megsértené önérzetemet gyanújával - akkor - de nem, erre nem is akarok gondolni.

- De én akarok rá gondolni. Véget fogok vetni ennek a Lándsa-komédiának. Hogy van veled valami szándéka, az bizonyos. Vagy azt hiszi, hogy meghódítja szerelmedet s azért jár utánad.

- A szamár! - vágott közbe Klára megvetőleg.

- Ez még a kisebb rossz volna, ebből hamar ki lehetne ábrándítani. De én attól tartok, hogy mindaz, a mi történt, Lándsa idejövetele, bemutatása, levelezése, ólálkodása, minden tervszerűleg történt s czélja az, hogy férjedet fölingerelje ellened. Majd meglátjuk... Most menj nyugodtan haza s a többit bízd reám. Jót állok róla, hogy e Lándsa Jenő nem fog többé utánad járni, sem leveleivel alkalmatlankodni.

Boglár Kálmán ezen a napon egész a kertajtóig kísérte leányát s még ott is sokáig beszélt vele. Különösen aggódó és gyöngéd volt iránta, a mi máskor nem igen volt szokása, s nagyon elütött attól a könnyed modortól, melylyel rendesen viselte magát vele szemben s a mely inkább fiút, mint leányt illetett volna meg. Klára is gondolkozóbb, elfogúltabb volt, mint rendesen, mintha atyjának hangulata őt is megszállta volna. A nagy jelenet óta, melyben először ismerte meg Sándor féltékenységét s melyben, a mint hitte, őrökre kigyógyította hibájából, most jutott először eszébe, hogy férje gyanúja újra fölébredhet, hogy újra megbánthatja bizalmatlanságával, hogy boldogsága nem nyugszik egészen biztos alapon és saját hibája nélkül minden perczben megsemmisülhet. Nagyon boldogtalanná tette e gondolat s egészen elérzékenyült, midőn végre elbúcsúzott atyjától s a kerten át a kastély felé indúlt.

Sándort nem találta otthon. Kérdezősködött utána a cselédektől s hallá, hogy a pusztára ment a munkások után nézni. Máskor föl sem tünt volna neki, hogy férje gazdasági dolgaiban hosszabb időre távozik; de most ez is rosszúl esett; nem tudta, miért, valami kínos, kellemetlen érzés szállta meg lelkét. A nagy kastély egészen üres volt s ma különösen érezte ez ürességet. A cselédeken kívül nem volt kivel szót váltania; az öregek ki nem mozdultak szobájokból, Klára már napok óta nem látta őket s eszébe sem jutott, hogy fölkeresse szobájokban. Pedig nagyon elhagyatva érezte magát, soha sem vágyott még ennyire emberi szó után. Ablakához űlt s onnan leste férje érkezését.

Sándor este érkezett haza. Azt mondta, hogy nagyon sok dolog volt kinn a pusztán s előbb nem végezhette el. A mit Klára eddig nem tett, most figyelemmel nézett arczába, s szeméből, vonásaiból igyekezett kiolvasni gondolatait. De Sándor arcza nyugodt volt. Igaz, hogy kinn járt a pusztán, de az is igaz, hogy nem annyira munkásai után nézett, mint inkább Lándsa Jenőt leste, nem látja-e ismét a falu felé lovagolni? Semmit sem látott, s ez, ha nem is nyugtatta meg gyanakvó lelkét, legalább képessé tette a nyugalom színlelésére. De Klárának ez is elég volt, aggodalmai eloszlottak s megnyugodva, boldogan hajtotta álomra fejét.

Midőn Sándor másnap reggel kilépett szobájából, atyját találta a tornáczon. Olyan rég volt már, hogy Atlasz úr az épületnek ebbe a szárnyába lépett, hogy Sándor nemcsak meglepetést, hanem ijedséget is érzett látására.

- Az Istenért, valami baj van? talán anyám lett rosszúl? - kiáltott, gyorsan apja elé sietve.

- Az öreg asszony nem lett rosszúl, úgyis elég rosszúl van mindennap, mióta folytonosan sír és sóhajt, - felelt Atlasz úr a fal mellé lapúlva, mintha veréstől félne. - De most nincs rosszabbúl, mint rendesen, és nagyon meg fog örülni, ha megmondom neki, hogy te még gondolsz vele valamit.

- Eh! atyám, - mondá Sándor elkedvetlenűlve, - azért látogattál meg, hogy ismét szemrehányásokat tégy?

- Nem azért látogattalak meg, hogy szemrehányásokat tegyek; és ha te haragszol, akkor inkább visszamegyek a szobámba.

Ezzel Atlasz úr megfordúlt s még mindig a falhoz lapúlva visszafelé indúlt.

- Ugyan atyám, - kiáltott Sándor Atlasz úr elé kerülve s elzárva előle a visszavonulási vonalat, - mire való ez a tréfa vagy épen gúny? Valóban úgy viseled magadat, mintha félnél tőlem vagy idegen volnál saját házadban.

- Mondtam már, hogy ez a ház a tied, - felelt Atlasz úr megállva, - és én nem félek tőled, de félek a feleségedtől, mert te azt földhöz vágod, a ki őt bántja.

- Azon legkönnyebben lehet segítni, ha nem bántjátok őt, - felelt Sándor elkomorodva.

- Ki akarja bántani? - kiáltott Atlasz úr ijedten. - Sűlyedjek el, ha bántani akarom, hiszen azért jöttem most is ide, hogy neki szolgálatot tegyek.

- Szolgálatot, Klárának! Micsoda szolgálatot?

- Ha nem haragszol meg, elmondom; de ne haragudjál meg, mert én a tiszta igazságot mondom és nem akarok Klárára rosszat fogni. Tegnap este épen az udvaron voltam és Cserepes Andrással beszéltem, mikor egy idegen parasztleány lépett be a kapun. Oda ment Cserepes Andráshoz és azt kérdezte tőle, hol van a nagyságos asszony? Mindjárt tudtam, hogy Kláráról kérdezősködik, mert az öreg asszonyt most már senki sem hívja nagyságos asszonynak. Cserepes András, a ki kíváncsi ember, kérdezte, hogy mit akar a nagyságos asszonynyal? Én nem mertem kérdezni, de Cserepes András bátor ember. A kis leány erre azt felelte, hogy semmi közünk hozzá, csak mutassuk meg, hol van a nagyságos asszony. Gondoltam, hogy nem teszek semmi rosszat, ha megmondom, hogy fönt van a szobájában és a nagyságos úr is vele van. A nagyságos úr te vagy. Erre a parasztleány megijedt és azt mondta: jaj, akkor nem adhatom oda a levelet...

- Micsoda levelet? - kiáltott Sándor.

- Én is azt kérdeztem, hogy micsoda levelet? - folytatá Atlasz úr. A kis leány azt felelte, hogy azt a levelet titokban kell a nagyságos asszony kezébe adni, mert ő azért jó borravalót kapott, és a felét nekem ígérte, ha magamra vállalom a levelet. Bizonyosan inasnak nézett, a mi máskor is megesett rajtam, és már homályos volt, nem láthatta, hogy úr vagyok. Neki hagytam a borravalót és átvettem a levelet, de már késő volt, nem akartam Klárát háborgatni. Talán már le is feküdt, és gondoltam, éjjel úgy sem tehet semmit, elég, ha másnap reggel kapja meg a levelet. Ne haragudjál, ha talán rosszúl tettem...

- Add ide azt a levelet, - mondá Sándor.

- A kis leány ugyan azt mondta, - folytatá félénken Atlasz úr, - hogy csak a nagyságos asszony kezébe adjam; de hát én neked mégis atyád vagyok és az öreg asszony is azt mondta, hogy tőled semmit sem szabad eltitkolni. De ne hidd, hogy Klárára rosszat akarok mondani; én nem tudom, mi van a levélben és nem is akarom tudni.

- Add ide a levelet! - ismétlé Sándor.

Atlasz úr zsebébe nyúlt és egy kis lepecsételt levelet vett ki. Sándor nem várta, hogy feléje nyújtsa; kikapta kezéből, gyorsan megnézte pecsétjét, borítékát. Semmi czím nem volt rajta. Föl akarta szakítni a pecsétet, de keze félúton megállt; gondolkozni látszott s egy pillanatra mintha megszégyelte volna magát; de a vér már fejébe tódult, józan esze elnémúlt s nem hallott mást, mint a gyanakodás kárörvendő suttogását. Gyorsan feltörte a pecsétet és elolvasta a levelet.

Arcza halálosan elsápadt, azután kigyuladt, szeme villámlott, s mialatt ökölre fogott keze görcsösen szorítá magába a papirdarabot, a folyosó ablakához futott, fölrántotta s erős hangon lekiáltott az udvarra:

- Lovamat! Rögtön nyergeljétek meg lovamat!

Atlasz úr kissé félrehúzódva s a falhoz lapulva, aggódó figyelemmel kísérte fia mozdulatait, s nem tudta, örüljön-e vagy megrémüljön a levél hatása miatt?

- Mi történt? Miért kiáltasz oly erővel lovad után? - kérdé Klára az ajtóba lépve.

- Te vagy? Épen jókor jöttél! - kiáltott Sándor magánkívül. - Hej! léhütők! siessetek már azzal a lóval! - kiáltott ismét kihajolva az ablakon. Azután Klárához lépett, ki a meglepetéstől megdermedve, mozdulatlanul, halaványan állt az ajtóban. - Azt kérdezed, mit akarok? Miért kiáltok lovam után? Szeretődhöz sietek, hogy megöljem!

Klára nem tudott szólni. A meglepetés, fölháborodás, rémület megbénította nyelvét. Tágra nyílt szemekkel nézett férjére s csak két kezét tudta feléje nyújtani, mintha így akarná megakadályozni őrjöngő kitörésében. Atlasz úr ijedten, félelem és öröm vegyes érzésével lapult a falhoz s várni látszott a bekövetkező dolgokat. A nagy zaj a háziakat is fölriasztotta s a folyosó végén föltüntek a cselédség alakjai s mögöttök biztos távolságban Manó kárörvendő arcza.

De Sándor nem látott ebből semmit. Nem látott mást, mint neje halvány arczát. Megragadta feléje nyujtott kezét s erősen magához rántotta. A testi fájdalom, a durva sértés sötét lánggal vonta be az asszony sápadt arczát és hangot adott megbénult nyelvére.

- Sándor! - sikoltott Klára, hasztalanul igyekezve kirántani kezét az erős vaskapocsból. - Mit jelent ez? Megőrültél?

- Olvasd ezt! olvasd ezt! - lihegett Sándor, szeme elé tartva az összegyűrt papirlapot.

A betűk összefolytak szeme előtt; csak nehezen akadozva tudta elolvasni a néhány sort, a legaljasabb csalás sorait. Lándsa Jenő neve volt a levél alá írva s a forró, a boldog, a kielégített szerelem hangján írt hozzá, mintha már többször találkoztak volna a faluban s mintha atyja is szövetségese volna szerelmöknek; új találkozásra hívja ma estére s férjéről gúnynyal és szánakozással beszél.

- Hazugság! hazugság! - sikoltott Klára, erőszakkal kirántva kezét s lábával tiporva a földre dobott levelet. De egy pillanat mulva eltünt arczáról a méltatlankodás lángja, ismét elhalaványult, és szilárd tekintettel, komolyan, szomorúan férjére emelte szemét.

- És te ezt elhitted? - kérdé fájdalmasan.

- Eh! félre most a nagy szavakkal! - kiáltott az eszeveszett ember. - Szép dolog, bizalmat követelni, s a bizalom palástja alatt elárulni hitet, becsületet, szerelmet. Most már nem erről van szó, most már a büntetés jő. Először ő, azután te. Félre tőlem! Előbb azzal a másikkal számolok.

Nagy erővel ellökte magától atyját, ki e szavakra ijedten eléje lépett s vissza akarta tartóztatni. Atlasz úr valóban meg volt ijedve. Erre soha sem gondolt. Hogy fia féltékeny lesz, és féltékenységből eltaszítja nejét, ezt rendén valónak tartotta, mert Klárát igazán bűnösnek hitte s legfőbb vágya volt, megszabadítni tőle családját. De hogy Sándor neje miatt párbajra álljon ki, hogy golyónak tegye ki magát, hogy talán életét is elveszítse, erre Atlasz úr nem számolt, s csak most, fiának utolsó szavaira derült föl előtte a rémes világosság. Kétségbeesetten fia elé vetette magát s midőn ez félrelökte útjából, Klárának fordult s megátkozta őt, mint egyetlen okát fia romlásának. De Klára nem is hallgatott a tehetetlen öreg ember átkaira; az előbbi lesújtó hatástól még mindig némán, dermedten állt az ajtóban; azután megfordult, hosszú tekintettel végig nézett a folyosón s a csoportosuló alakokon, és lassan visszament szobájába.

Sándor ezalatt elrohant a lépcsőn, lovára pattant, kihozatta pisztolyait és elvágtatott a Volkán-kastély felé. Egyszer sem nézett vissza elhagyott házára, mintha háta mögött ijesztő rémek kergetnék, kik elől épen oly mohón igyekszik menekülni, mint útjának czélját elérni. Érezte, hogy az után, a mit most nejével tett, nincs többé visszalépés, nincs módja a kiengesztelődésnek, s csodálatos ellenmondással most már csaknem attól kezdett félni, hogy nem talál igaz lenni az, a mi így fölháborította lelkét. De érzései, gondolatai nem voltak tiszták, öntudatosak; zavarosan keringett fejében a harag, boszúvágy, szégyen, megbánás, s vágtatott vakon, gondolkozás nélkül, tovább, tovább, az útszéli fák és kavicshalmok rohamosan tűntek el mellette, s a mezőn dolgozó munkások, a kik paraszt kényelemmel akarták köszönteni földesurokat, már csak a messze távolságban látták tova vágtató alakját, mire kalapjokig emelték kezöket.

Midőn Sándor tajtékzó lován bevágtatott a Volkán-kastély udvarára, itt mindent nagy fölfordulásban talált. Valami nagy dolog történhetett. A cselédek rémült tekintettel futkostak ki és be, érthetetlen szavakat kiabálva s egymást riasztgatva, az udvaron lovakat fogtak be a kocsiba s a kocsis össze-vissza cserélte a szerszámokat, míg a körülötte állók segítni akartak s még jobban összezavartak mindent. A ház úrnője nem volt látható, de nagybátyja a tornáczon állt, jobban görnyedezve, mint valaha, s midőn Sándort meglátta, karjait siralmasan nyújtogatva és tenyereit összecsapkodva feje fölött, hangos jajveszékléssel sietett feléje.

Sándor leugrott lováról, s az udvar közepén magára hagyta a reszkető lábú állatot. Góg Ferencz e pillanatban melléje érkezett.

- Mily csapás! mily szerencsétlenség! - jajgatott az alázatos jogtudós, megragadva vendégének mindkét kezét. - Isten hozta nagyságodat szerény házunkba, e szomorú alkalommal.

- Itt lakik még Lándsa Jenő? - kérdé Sándor lihegve, rekedten.

- Itt lakik, oh nagyon is itt lakik! - sóhajtott Góg Ferencz, barátságosan rázva vendégének fogva tartott kezeit.

- Itthon van? - kérdé Sándor a ház felé indulva.

- Itthon van, oh nagyon is itthon van, - nyögött Góg Ferencz. - Méltóztassék besétálni! Szeretett Lilla húgom elájult ugyan, de rögtön magához fog térni, ha meghallja becses jelenlétét.

- Hol van? - kérdé Sándor, gyorsan tovább haladva a ház felé.

- Lilla húgom?

- Lándsa Jenőt kérdem, - felelt Sándor türelmetlenül.

- Szobájában, a vendégszobában, oh nagyon is ott van - sóhajtott, Góg Ferencz. - Épen most vitték oda.

- Oda vitték! - kiáltott Sándor hirtelen megállva. - Mit jelent ez? Miért vitték?

- Hát nem méltóztatik tudni? Azt hittem azért méltóztatott jönni. Oh mily csapás, mily szerencsétlenség! Szegény Lilla húgom bele fog betegedni. És a botrány! a törvényszéki tárgyalás. Oh! oh!

- Semmit sem tudok. Mi történt? Feleljen! - kiáltott Sándor izgatottan.

- Szegény Lándsa Jenő, e viruló fiatal ember, ma reggel súlyosan megsebesült párbajban.

- Párbajban! - kiáltott Sándor roppant meglepetéssel. - Kivel volt párbaja?

- Boglár Kálmánnal, - felelt Góg Ferencz. - Tegnap este itt volt egy szomszéd ismerősünkkel s titkon néhány szót beszélt szerencsétlen fiatal barátunkkal. Én az ajtón hallgatóztam s ma reggel tudósítni akartam a szolgabírót, de elkéstem. A párbaj kora hajnalban már megtörtént, pisztolyra, és szegény Lándsánk hőn dobogó keblébe kapta a gyilkos golyót. Nem régen hozták haza, Lilla húgom elájult, én orvosért küldtem, de e nyomorult kocsis még most sem tudta befogni a lovakat, és szegény megsebesült barátunk magányosan vergődik halálos kórágyán, illetőleg pamlagán.

- Hol van? Vezessen hozzá. Látni akarom, - mondá Sándor, fölfelé indulva a lépcsőn.

- Látni akarja? - mondá Góg Ferencz, megállva és zavartan vakarva orrát. De Sándor tovább sietett, s Góg Ferencz kénytelen volt ismét megindulni. - Látni akarja? Valóban nem ajánlom! Marczangoló látvány az érző szívnek.

- Ismétlem, látni akarom. Hol van szobája?

Góg Ferencz nem mert több ellenvetést tenni. Végig vezette Sándort a tornáczon, semmit sem szólva többé, csak egy nagy kétszárnyú ajtó előtt állt meg s tett újabb kísérletet, mondván:

- Szeretett Lilla húgom boudoirja, hol most ájultan fekszik hölgyei közepett.

De mivel Sándor még e csábító biztatásra sem lépett be a kétszárnyú ajtón, hanem tovább sietett, Góg Ferencz is utána futott, fölvezette a széles lépcsőn az emeletre s a folyosó végén megállt egy ajtó előtt.

- Ime a szenvedő szobája, - mondá reszkető hangon és orrát fújva, mintha sírás erőltetné. Sándor óvatosan kinyitotta az ajtót és belépett. Góg Ferencz lassan utána lopózott, hogy legalább tanúja legyen e nagy jelentőségű találkozásnak.

A sebesült a pamlagon feküdt. Mellette egy öreg asszony ült, a kulcsárné, és hideg borogatást rakott fejére és mellére, a mit Góg Ferencz orvosi tudománya rendelt, míg a kocsi elhozza a hivatásbeli orvost. De úgy látszék, ez már későn fog érkezni. A sebesült szeme le volt húnyva, lélekzete nem hallatszott, sápadt arczán nem látszott az életnek más nyoma, mint elkékült ajkainak gyönge reszketése. Nyakkendője föl volt bontva, inge szét volt szakítva mellén s néhány vércsepp látszott rajta, nem több.

- Az előbb még borzasztóan félrebeszélt, - mondá sugva az ápolónő a belépőknek, - de azután elcsendesült, most már lélekzése is alig hallatszik.

Sándor a sebesült fölé hajolt és némán, hosszasan nézte mozdulatlan arczát. A harag, a gyűlölet, a féltékenység, mely ide kergette, hogy elvegye ez ember életét, mindez eltünt szívéből a halál felséges nyugalma előtt. De a haldokló melléből hörgő sóhaj tört ki és szeme lassan megnyílt. Félig megüvegesedett tekintete a föléje hajló arczra esett és látszott kifejezéséből, hogy megismerte. Szólni akart, jobb kezét lassan fölemelte és ajkai kínos erőlködéssel mozogtak. De nem tudott hangot adni, szeme egyre tágabbra nyilt s megkövült tekintete mereven nézte a föléje hajló arczot, mialatt fölemelt keze tehetetlenül visszaesett, ajkán néhány vércsepp jelent meg és álla leesett.

Némán, hosszasan nézte mozdulatlan arczát.

- Meghalt, - mondá az ápolónő, megfogva a tehetetlen kezet és a halott melléhez tapasztva fülét. - Meghalt szegény, pedig láttam, hogy mondani akart valamit.

Sándor még mindig a halott fölé hajolt, kinyílt szemébe nézve mereven, mintha még mindig azt a szót várná, mely már nem tudta elhagyni ajkait. De a halott arcza mozdulatlan maradt. Góg Ferencz rosszúl kezdte magát érezni, s megilletve Sándor karját, kérte, távozzanak a szobából és hagyják a halottat az ápolónőre, hogy elkészítse testét a ravatalra.

Sándor lassan, elgondolkozva ment ki a szobából, még egyszer megállva az ajtónál és visszatekintve, mintha várná, hogy a halott visszahívja és kimondja azt az utolsó szót, mely megkövülve ajkán maradt. Mit akart mondani? Mit akart mondani?

- Vajon mit akart mondani? - mondá Góg Ferencz, mintha visszhangot adna Sándor lelki töprengésére. - Mert annyi bizonyos, hogy akart valamit mondani... Ki tudja, talán jobb, hogy nem szólhatott, - tevé hozzá gondolatban az érdemes nagybácsi és cselszövő, - a haldoklók átkozottul őszinték szoktak lenni... E szomorú látvány, - folytatá ismét fenhangon, kivonva Sándort a halottas szobából és megindulva vele a lépcső felé, - e szomorú látvány mélyen megrendíté nagyságod érző szívét, a mint szerencsém van észrevenni. Méltóztassék megtisztelni szerény ebédlőnket becses jelenlétével s némi erősítő reggelit venni magához, mely kedves alkalomra, reménylem, Lilla húgom is magához fog térni tartós ájulásából.

De Sándor nem válaszolt e nyájas meghívásra semmit. Nem is hallotta. Elgondolkozva, magába merülve, mintegy gépileg ment le a lépcsőn, aztán végig az alsó tornáczon s onnan le az udvarra. Lovát ott tartotta egy házi szolga. Sándor szó nélkül a nyeregbe ült és a kapu felé indult, majd fellökve Góg Ferenczet, ki nagy vendégszeretetében a paripa kantárába kapaszkodott s úgy ismételte meghívását.

Lassan, csöndes ügetéssel ment vissza Sándor az úton, melyet nem régen vágtatva tett meg. A haldokló látása, ki nem mondott utolsó szava egészen elfoglalta lelkét s lova ösztönére bízta, hogy megtalálja a haza vezető utat. De meghatottságát és töprengését nemsokára sokkal kínosabb érzés szorítá ki lelkéből. Hogyan fog neje elé lépni, mit fog neki mondani, hogyan nyeri meg bocsánatát? Igen, bocsánatát. Érezte, hogy ismét igazságtalanul vádolta és hogy e vád halálos sértés volt nejére. Mentől tovább gondolkozott rajta, mentől jobban eltöltötte lelkét ez érzés, annál erősebb lett meggyőződése, hogy Klára nem fog megbocsátani és hogy nem is érdemli meg bocsánatát. Mit fog tenni? Hogyan fog szemébe nézni? Minél jobban közeledett haza felé, annál inkább elfogta a kínos nyugtalanság, és szinte megijedt, midőn a hosszú, lassú út mégis véget ért s lova megállt a kapu előtt.

De a kapuban hangos örömrivalgás üdvözlé. Atlasz úr itt leste visszaérkezését, s kitörő örömmel sietett eléje, midőn látta, hogy épségben, baj nélkül jött haza. Majd lerántotta fiát a lóról és mohón kérdezősködött a párbajról.

- A párbaj megtörtént, de nekem nem volt benne részem, - felelt Sándor komoran, de nem szállva le lováról, se a kapun nem lépve be. - Boglár Kálmán hívta ki, s mire oda értem, Lándsa már meghalt.

- Hát a Boglár Kálmán? - kérdé Atlasz úr rémülten.

- Nem tudom. Semmit sem tudok. Ne kérdezz többet.

- Hol van Klára?

- Elment, - felelt félénken Atlasz úr.

- Elment! Hová ment? - kiáltott Sándor, úgy megrántva a kantárszárat, hogy megriadt paripája ágaskodni kezdett.

- Nem tudom, - felelt Atlasz úr elugorva az ágaskodó ló mellől, de még jobban megijedve Sándor hangjától. - Mihelyt eltávoztál, a szobájába ment, s onnan néhány percz mulva a kertbe sietett. A cselédek látták a falu felé menni.

Sándor megsarkantyúzta lovát s minden további szó nélkül a falu felé vágtatott. Csak most jutott eszébe, hogy Klára beválthatja fenyegetését és örökre elhagyja őt. Ez a gondolat visszaadta bátorságát; most már nem rettegett neje elé lépni, nem halogatta a találkozást; minden más érzést elnémított lelkében az egyetlen, ijesztő gondolat, hogy örökre elvesztette nejét.

Midőn a paplakba érkezett, a plébános eléje sietett és lesegítette lováról.

- Hol van Klára? - volt Sándor első szava.

- Elutazott atyjával, - felelt a plébános komolyan, hidegen.

- Elutazott? Hová? - kiáltott Sándor.

- Ez az ő titkuk. Ön tudja, mi történt kettejök közt, miért hagyta el neje örökre. Mert örökre elhagyta, ezt izenteti általam.

- Megérdemeltem, oh! megérdemeltem, - sóhajtott Sándor tompa kétségbeeséssel.

Aztán nem is szólt többet. Ismét felült lovára, s lassan, lecsüggesztett fővel, eleresztve a kantárszárat, az okos állatra bízta, vigye, a merre akarja.