CSIKY GERGELY

CSIKY GERGELY

AZ ATLASZ-CSALÁD

Első kiadása megjelent 1890-ben.

XI.

(Góg Ferencz fölfedezése.)

- Ha vendégeket hívunk neved napjára és meg akarjuk ünnepelni házasságunk évfordulóját, - mondá Klára férjének, mintegy két héttel Sándor napja előtt, - előbb látogatásokat kell tennünk.

- Látogatásokat? Hol? - kérdé Sándor, csaknem megriadva. Az őrjöngő képzelem, mely mindig résen állt, egyszerre megragadta lelkét, s úgy érezte, mintha valami láthatatlan daemon vállára hajolnék s izzó lehelletével fülébe súgná: vigyázz, őt keresi, reá akar találni.

- Hol? - felelt nevetve Klára. - Azoknál, a kiket meg akarunk hívni. Máskép akár sértésnek vehetik a meghívást, s joggal megtehetik, hogy el sem jönnek. Úgyis már régen meg kellett volna tennünk a köteles látogatásokat, de biz én nem nagyon törtem magamat a derék pletykázó szomszédok után, sokkal jobb volt nekem itt, egyedül, a te oldalodon.

- És most miért kívánkozol az emberek közé? - kérdé Sándor.

- Nehéz fejed van ma, öregem, - mondá Klára mosolyogva és megkopogtatta újjával Sándor homlokát. - Nem épen most mondtam, hogy előbb meg kell látogatnunk azokat, a kiket meg akarunk hívni?

- Őrült vagyok, valóban azt kell hinnem, hogy őrült vagyok, - gondolá magában Sándor, erősen megrázva magát, mintha le akarna dobni válláról valami reá nehezedő terhet. Szeméből eltünt a sötét árnyék, megfogta neje kezét, ajkához emelte, s azután mintha valami nagy megbántásért akarna bocsánatot kérni, oly bűnbánó tekintettel nézett szemébe, hogy Klára elnevette magát.

- No hát, látom, megadod magadat, édes bolondom, - mondá vígan, - és megbántad bűnödet, hogy ellenkezni mertél a te okos feleségeddel. Bár ne kellett volna engedned, bár továbbra is itthon maradhatnánk, egyedül, egymásnak élve. De hiába, emberek közt élünk, meg kell adnunk magunkat helyzetünknek. Nézd, összeírtam a látogatni való házakat; sorra veszszük őket és egy hét alatt elvégezzük. De még ma kell megkezdenünk, hogy ki ne fogyjunk az időből. Menjünk öltözni, aztán fogass be, és induljunk neki a keserves gyönyörűségnek.

- Nézd, összeírtam a látogatni való házakat.

A látogatások a rendes módon folytak le, a mint e hivatalos bemutatásfélék falusi házaknál történni szoktak. Nagy öröm a megtiszteltetés fölött, szemrehányások az eddigi mellőzés miatt, igéretek a jövőre, toilettek gyors szemléje és titkos megbirálása, uzsonna, ház és kert bemutatása s melegében egy kis jellemrajz a vidék társadalmáról. Azok a pletykák, melyek már csaknem egy éve keringtek a környék társaságában, nem akadályozták, hogy az új házaspár első látogatását mindenütt szívesen ne fogadják.

Nagy kiváncsisággal és érdeklődéssel nézték Klárát, mint annyi regényes történet hősnőjét, s ha a nők eleinte feszesek és hidegek akartak is iránta lenni, bizalmas, könnyed, nyájas modora csakhamar elüzött minden feszességet, s mindnyájan elismerték, hogy ez a kellemes, finom eleven asszony nem maradhat hű olyan falusi tuskóhoz, mint Sándor, és a férfiak, kikkel barátságosan kezet fogott s oly vidáman enyelgett, mint régi ismerősökkel, titkon azt remélték, hogy e kedves fiatal asszonyt könnyű lesz meghódítni s Lándsa Jenő után még rájuk is kerülhet a sor.

Klára semmit sem sejtett e merész vágyakból s nyugodtan és jó kedvvel folytatta tovább a látogatások egyhangú robotmunkáját. Azt sem vette észre, férje mily kínos figyelemmel kiséri minden házban szeme tekintetét, mint vizsgálja a férfiak arczát, kikkel találkoznak, mint lesi szavaikat s kész hallgatózni is, ha azt sejti, hogy valamely félrevonult csoportban rólok beszélnek. Nem vett észre semmit, s nem is volt módja megtudni valamit férje titkos gyötrelmeiről. Sándor minden látogatás után újra őrült bolondnak nevezte magát, és föltette, hogy ezentúl jobban fog parancsolni gonosz képzelmének.

A látogatások rendjében utolsónak maradt Volkán Ádámné. A szép bajuszos menyecske nem szokott ahhoz, hogy érzelmeit palástolja, s épen nem volt rabja ama nagyvilági szokásnak, hogy jó arczot mutasson annak is, a kit ki nem állhat. Biz ő nem mondta Klárának, hogy örül kedves látogatásának, szemrehányást sem tett neki, hogy eddig megfosztotta e véghetetlen gyönyörüségtől, hanem egy párszor keményen, daczosan végig mérte s vetett reá egy pár olyan pillantást, mintha szemével keresztül akarná ütni szivét. Szeretett volna szóval is sebezni s egy pár csípős, finom megjegyzéssel tudtára adni e gyülölt asszonynak, hogy ismeri szerelmi kalandjait s nem tartja méltónak a maga társaságára; de nem tudott szólni, a csipős finomság nem állt rendelkezésére a tenyeres-talpas szép özvegynek, s Klára könnyed, barátságos, föl sem vevő viselete annyira kihozta sodrából, hogy csak zavartan tudott egy pár szót mondani és meg kellett elégednie szemének lesujtó fegyverével.

Csak egyszer tudta annyira összeszedni nehéz szellemét, hogy egy pár szót mondjon, melyekkel, mint hitte, finoman, de halálosan megsebezhette ellenségét. Sándor, ki nem látta Góg Ferenczet, hogy valamit mondjon a nehezen gördülő társalgás lendítésére, kérdezősködni kezdett a nagybácsi hollétéről.

- Nincs itt, Pestre utazott, - felelt Lilla, kemény oldalpillantást vetve Klárára. - De nem sokára haza jő, hogy lerántsa valakinek az álarczát.

De Klára nem mutatta, mintha találva érezné magát Góg Ferencz álarcz-rángatása által, s nem vette észre, hogy Sándor arcza elsötétül.

Midőn haza felé hajtottak, Sándor komor és hallgatag volt, s alig felelt egy-két szóval neje gondtalan, vidám csevegésére, melylyel szemlét tartott a legutolsó látogatások fölött. Midőn végre a bajuszos özvegyre került a sor, Sándor fölriadt merengéséből s haragosan fölkiáltott:

- Kellemetlen, gonosz lelkű asszony! Ki nem állhatom.

- Én inkább ügyetlennek találom szegényt, - mondá Klára nevetve.

- Szétküldted már a meghívókat Sándor napjára?

- Még nem. Holnap fogom megírni.

- Szeretném, ha ennek az asszonynak nem küldenél.

- Minek megsérteni szegény fejét? Az ilyen mellőzés vidéken örökös haragot vonhat maga után.

- Bánom is én! - kiáltott Sándor hevesen - Nem akarom, hogy ez asszony házamba tegye a lábát.

De midőn másnap a meghívók szétküldésére került a sor, s Atlasz úr megtudta, hogy Volkánékat ki akarják hagyni, olyan jajveszékelést csapott, hogy Sándor kénytelen volt engedni s nekik is elküldte a meghívót.

Az ünnepi évfordulóra azonban más vendég is jelentkezett. Klára örömmel futott Sándor elé, kezében nyitott levéllel. Atyja írta, esküvőjök évfordulójára ő is el fog jönni. Boglár Kálmán ez év alatt is folytatta vándorló életpályáját, s bár leányának többször írt, eddig mindig vonakodott meghívásának engedni. Annál nagyobb örömmel töltötte el most lelkét a viszontlátás reménye. Csak az nem tetszett neki, hogy atyja, a mint levelében írta, a plébános vendége lesz a néhány napra, melyet itt fog tölteni.

- Miért nem száll hozzánk? - kérdé férjétől. - Nincs-e nálunk sokkal több kényelem, s nem volt-e hosszú ideig e kastély lakója, mikor még semmi kapocs sem csatolta hozzá? Akkor jól érezte itt magát, s most, mikor leányához jöhetne, idegen házban keres lakást. Mit jelent ez?

- Nem értem, de nem is fogom engedni, - mondá Sándor. - Ha máskép nem akar, erőszakkal hozatom ide. Az volna még szép, hogy ilyen rossz hirbe hozza házunk vendégszeretetét. Vagy talán megsértette valaki, mikor utoljára itt volt? - kérdé Atlasz úrhoz fordulva, ki leeresztett orral hallgatta e szóváltást.

- Ki sértette meg? Én nem sértettem meg! - kiáltott Atlasz úr. - Én pontosan kifizettem a számláját és annyi pezsgőt adtam neki inni, a mennyi csak bele fért.

Ugyanaz nap, melyen Boglár Kálmán levele érkezett, megjött Manó is. Díszesen, hangosan beszélve s jobban henczegve, mint valaha. Klárát csak futólag, félvállról s alig titkolt gúnyos mosolylyal üdvözölte. Atlasz úr most már nem volt úgy elragadtatva elsőszülöttje látogatásától, mint azelőtt. Tudta, hogy e látogatások mindig nehéz pénzbeli áldozatokkal járnak, a mennyiben e nagyvilági fia rendesen olyankor jött haza, mikor adósságai már nagyon meggyűltek. Eddig könnyen fizethette Atlasz úr e látogatási díjakat; de most reá magára is nehéz terhek súlyosodtak, pénztára üres volt, s minden rendkívüli kiadás új kölcsönt tett volna szükségessé. Ezt meg is mondta Manónak, mikor az öreg asszonyság szobájában magokra maradtak.

- Hát ki mondta, hogy fizetned kell érettem? Hát kértem én tőled pénzt? Nagyszerű! - felelt Manó, sértett méltósággal, végig nyújtózva a pamlagon.

- Nagyon örülök, hogy nem kell érted fizetnem, - mondá Atlasz úr megkönnyebbült sóhajjal, - és ha megsértettelek, inkább bocsánatot kérek tőled.

- Azt nem kívánom, öreg, - felelt Manó nagylelkűleg. - Elég nekem, ha elismered, hogy én is jó fiad vagyok, nemcsak Sándor, s megérdemlem épen oly gondoskodásodat, mint ő.

- Mégis jó fiú ez a Manó, - szólt közbe az öreg asszonyság az ablak mellől, szokása szerint könnyekig megindulva, mikor valamelyik gyermekéről volt szó.

- Mondtam én, hogy nem jó fiú a Manó? - kérdé Atlasz úr méltósággal. - Ha valaki adósságot csinál, azért még lehet jó fiú, és én csak attól féltem, hogy megint egy csomó adóssággal jött haza, mint rendesen.

- Mondtam én, hogy nincs adósságom? - kérdé Manó.

- Micsoda! - kiáltott Atlasz úr egyszerre felszökve helyéről. - Bolonddá tartasz engem? Nem épen most mondtad, hogy nincs új adósságod?

- Azt én nem mondtam, csak azt mondtam, hogy nem kell értem fizetned. Ha pedig nem neked kell fizetned, azt hiszem, rád nézve mindegy, akár van adósságom, akár nincs. Ez csak világos.

- Nem egészen világos, - mondá Atlasz úr komoran, míg az öreg asszonyság, mintegy sejtve a közelgő vihart, félénken karszékébe bújt. - Nem egészen világos. Csak akkor volna világos, ha tudnám, kivel akarod kifizettetni az adósságodat?

- Már ki van fizetve.

- Ej! azt a derék embert szeretném ismerni, a ki a mások adósságát kifizeti, - mondá Atlasz úr hitetlen gúnynyal. - Nekem is szükségem volna ilyen jó barátra. Mondd meg a nevét, talán kifizeti az én adósságaimat is.

- A neve Góg Ferencz.

- Úgy! A neve Góg Ferencz! - kiáltott Atlasz úr leeresztett orral. - A Góg Ferencz igen derék, nyájas, udvarias, alázatos uraság; de nem hiszem, hogy csupa barátságból kifizetné a mások adósságait.

- Nem is barátságból fizette ki, hanem tisztességes kamatért. Még váltót sem kívánt; megelégszik azzal, ha a kötelezvényt betábláztatom a jószágomra.

- A jószágodra? A te jószágodra? - kérdé Atlasz úr roppant csodálkozással. - Van neked jószágod? Hol van a te jószágod?

- És ezt apa kérdi elsőszülött fiától!

- Akarod talán mondani, hogy az én jószágomra fogod betábláztatni a Góg Ferencz követelését?

- Isten mentsen! Nem a te jószágodra, hanem az én részemre, mely engem, mint elsőszülött fiadat jogosan megillet.

- Jaj nekem! - kiáltott Atlasz úr, kétségbeesetten, - ha így folytatod, utoljára nem marad semmi a jószágból, a mi téged jogosan meg fog illetni.

- No, csak ne jajveszékelj, öreg, - mondá Manó előkelő higgadtsággal. - Ha megsúgok neked valamit, ki fogsz ugrani a bőrödből.

- Már is vagyok olyan kedvben, hogy szeretnék kiugrani a bőrömből.

- De a mit én mondok, attól örömödben fogsz kiugrani. Góg Ferencz nem lett volna olyan nagylelkű és én nem fogadtam volna el segítségét, ha nem tesz olyan fölfedezést, olyan nagy fölfedezést, mely egy csapással helyre hozza minden bajunkat.

- Micsoda fölfedezést tett a Góg Ferencz? Talán föltalálta másodszor a puskaport?

- Nem a puskaport, hanem Lándsa Jenőt.

- Ah! ah! ah! - hebegett Atlasz úr, szörnyű meglepetéssel. - A Lándsa Jenőt? Azt a Lándsa Jenőt, a ki...

- Csitt! - intett Manó, az öreg asszonyság felé vágva szemével, ki székében tehetetlenül hátradőlve, néma rémülettel, vigasztalan tekintettel hallgatta férje és fia párbeszédét.

- Igazad van, - dörmögött Atlasz úr, - nem az ő eszéhez valók ezek a dolgok. Menjünk a kertbe, fiam, tegyünk egy kis sétát, azalatt majd nyugodtabban beszélhetünk.

Mialatt Manó fölemelkedett vízszintes helyzetéből s előkereste kalapját, az öreg asszonyság előre hajlott székén s aggódva kérdé:

- Úgy-e, már nem haragszol Manóra? Úgy-e, nem azért hívtad a kertbe, hogy megverd?

- Ne félj, mama, - kiáltott Manó nevetve. - Atlasz Manót senki sem veri meg, még az apja sem. Különben is én most olyan örömhírt mondtam az öregnek, hogy nem verést, hanem csókot várok tőle.

- Igaz ez? - kérdé az öreg asszonyság, félénken férjére nézve.

- Igaz, igaz, - mondá türelmetlenül Atlasz úr. - Te is csókold meg a fiadat, és maradj nyugodtan a székedben s edd meg jó étvágygyal a czukros gesztenyédet.

Mihelyt kiléptek az ajtón, Atlasz úr mohó kiváncsisággal sürgeté Manót a beszédre.

- A dolog így történt, - kezdé Manó szivarra gyújtva, a mint a lépcsőn lefelé mentek. - Góg Ferencz barátunk, a ki, mint tudod, igen élelmes, furfangos, éles szemű, vizsla orrú úri ember, de a mellett családunknak nagy tisztelője és hűséges barátja -

- Száz esztendeig éljen, - szólt közbe Atlasz úr.

- Erről a kifejezésről leszokhatnál, - mondá Manó rosszalólag, - mindjárt rád ismernek, hogy zsidó vagy. Hogy tehát Góg Ferenczre térjünk, ez a jeles férfiú már egy éve kutatja Lándsa Jenő nyomát. Nehéz volt rátalálnia, mert ez az ember egészen eltűnt a társaságból s régi ismerősei is elvesztették szem elől. De Góg Ferencz furfangjával s a szép Lilla pénzével mindennek nyomára lehet jutni. Megtudták, hogy Lándsa Jenő sok ideig a külföldön kóborolt és különféle nevek alatt szerepelt, leginkább a világhírű játékbarlangokban. Sokan hamis játékosnak is mondták; annyi bizonyos, hogy sehol sem maradt hosszú ideig s a legtöbb helyről erőszakos módon távolították el, más szóval, kidobták. Ellenben hamis játékos volta ellen szól az a tény, hogy nem tudott zöld ágra vergődni s a legújabb időben mindenéből kizsebelve, egy krajczár nélkül vetődött vissza hazánk fővárosába.

- Ilyen férj illett volna a Boglár Kálmán családjába, - szólt közbe az engesztelhetetlen Atlasz Samu.

- Várj csak, még bele juthat. Góg Ferencz, a ki folytonosan kutatta nyomát, itt végre rá akadt. Ismeretséget kötött vele, megbarátkoztak. Hozzám is elhozta és bemutatta nekem. Mi is jó barátok vagyunk.

- Jó barátja vagy ennek a haszontalan embernek?

- Haszontalan ember, de finom gavallér, a kinek ha elég pénze van, akkor nem haszontalan ember. Most pedig van elég pénze. Góg Ferencz pártfogásába vette s lehozta magával a sarlósi kastélyba.

- Micsoda! Itt van most? Ilyen közel hozzánk?

- Egy vonaton jöttünk, s mondhatom, az egész úton igen jól mulattunk vele. Pompás ficzkó!

- Ha olyan pompás ficzkó, még bele szeret a Lilla nagysága és feleségül megy hozzá, - jegyzé meg Atlasz úr aggódva.

- Attól ne tarts! Ez a tűzről pattant menyecske, Isten tudja miért, halálosan bele van bolondulva Sándorba. Tudom a nagybátyjától. Hiszen a szegény Góg Ferencz is nem annyira hozzánk való tiszteletből, hanem húga kedvéért tette tűvé egész Európát ez után a Lándsa Jenő után. Azt mondja, húgának nincs sem éjjele, sem nappala, mióta Sándor másnak a férje, s csak az a remény tartja vissza az öngyilkosságtól, hogy Sándor elválik nejétől és őt veszi feleségül. Csodálatos, de úgy van!

- Miért volna csodálatos? - jegyzé meg Atlasz úr büszkén. - A Sándor szép fiú, nagyon szép fiú.

- Vannak más szép fiúk is a világon, a kik valamivel finomabbak is Sándornál. De az ízlés ellen nem lehet vitatkozni. Elég az hozzá, hogy a dolog így áll. Sándornak el kell válnia feleségétől, ez az első lépés, s erre biztos eszköz lesz Lándsa Jenő barátom. Ha valaha szeretője volt Klárának, - a mit erősen hiszek, ismerem az asszonyokat, - úgy a találkozás új lángra lobbantja szerelmöket, megszöknek vagy Sándor rajta kapja őket, s akkor nincs más hátra, mint a válópör. Ha pedig nem volt szeretője, Sándor tudja a történt dolgokat, féltékenynyé lesz s a féltékeny emberrel mindent el lehet hitetni. Így is, úgy is válópör a vége, s nekünk ez a czél szentesíti az eszközöket.

- És Sándor, boldog lesz, - tevé hozzá Atlasz Úr, teljes meggyőződéssel, - csak akkor lesz igazán boldog, ha ezt a szép és milliomos özvegyet elveszi. Tudom én, hogy most boldogtalan. Hiába tetteti magát, hiába csókolgatja a Boglár Klára kezét, jól látom én, hogy sokszor szomorú és ökölre szorítja a markát. Isten áldja meg a Góg Ferencz uraságot, hogy kitalálta a módját, melylyel boldoggá fogjuk tenni a fiamat.

- No hát, mégis rossz néven veszed tőlem, hogy elfogadtam segítségét és követelését be akarom tábláztatni a jószágomra?

- Már megint a jószágodról beszélsz?

- Igen is, arról beszélek. Most épen jó kedvedben vagy, tisztába hozhatjuk ezt a kényes kérdést. Elsőszülött fiad vagyok s nem akarok rövidséget szenvedni testvéreim kedvéért. Sándorra már ráírattad a tiszavégi részt, Eveline férjének kétszer megvetted a mátraalji jószágot: én is követelek magamnak legalább annyi ingatlant. Aztán nem bánom, haszonbérbe adom neked, kezeld te, csak fizesd meg pontosan az évi bérletet s engedd, hogy annyi adósságot csináljak rá, a mennyi tetszik.

- Megbolondúltál te fiú, vagy engem tartasz bolondnak? - kiáltott Atlasz úr, újra elkeseredve. - Jószág kell neked csak azért, hogy adósságot csinálj rá? Ugyan szépen kezdenéd a gazdálkodást.

- Bízd azt csak reám. Tudom én, mit akarok. Azt is tudom, hogy az adósságot ki kell fizetni. Eddig is mindig kifizettem.

- Azaz, hogy én fizettem ki.

- No hát, épen ezt akarom kikerülni. Az én adósságaimat senki se fizesse ki kegyelemből, melyért kunyorálni kell és zsebre rakni egy porczió szidást. Független akarok lenni, jogom van rá, régóta nagykorú vagyok. Attól pedig ne félj, hogy elverem a vagyonomat. Nemsokára kifizetem adósságaimat, kitisztázom a jószágomat és én leszek a leggazdagabb mindnyájatok közt.

- Szeretném, ha engem is megtanítanál erre a titokra.

- Ahhoz te már öreg vagy. Te megtetted a kötelességedet, megszerezted az alapot, most már bízd a többit gyermekeidre. Én tisztában vagyok magammal. Nem is titkolózom előtted, röviden elmondom programmomat. Először is lemondok hivatalomról...

- Mit hallok! Megint újabb meglepetés! Hát miért mondasz le a hivatalodról?

- Mert ezen az úton nem lehet elég gyorsan haladni. A szamárlajtorja nem hozzám való. Én nem mászom, hanem ugrom, nagyot ugrom. Megválasztatom magamat itt a kerületünkben képviselőnek, s aztán nyitva áll előttem a világ egészen a miniszterségig, nem számítva a milliomos pártit, mely akkor reám vár s melyhez képest a te bajuszos özvegyed csak sifli.

E fényes perspectiva ismét elkápráztatta Atlasz úr szemét s a pillanatnyi elkeseredés után a régi csodálattal és elragadtatással nézett ragyogó elsőszülöttjére. Mégis csak benne van a legtöbb tehetség gyermekei közt s ő fogja legmagasabbra emelni az Atlasz nevet. Ebbeli elragadtatásában nem is vizsgálta mélyebben a hivatalról való lemondás kérdését s így nem is tudta meg, hogy Manó merész költői szabadsággal jövő időt tett a múlt helyére, a mennyiben lemondása már befejezett tény volt s nem csupán szabad elhatározásának, hanem még inkább a miniszter bizalmas fölszólításának következménye, a ki már megúnta jobb kezének hanyagságát s barátságosan tudtára adta, hogy a végkielégítés készen van számára.

De Atlasz úrnak ezt nem kellett tudnia, s teljes gyönyörűséggel fürösztötte lelkét fia fényes jövőjében. Ha gyermekeiről volt szó, akkor gyönge és együgyű volt. Egészen megnyugodott hát elsőszülöttjének új programmjában s megigérte neki, hogy a többi kérdést majd rendbe hozza az ünnep után, mikor talán Sándor dolgával is jobban tisztába jönnek. Akkor majd Eveline is itt lesz s közös egyetértéssel állapíthatják meg az osztozást.

- Eveline nem fog lejönni, - mondá erre Manó. - Tiszteltet és azt izenteti, hogy addig nem teszi lábát a kastélyba, míg ez a nőszemély, ez a Klára itt a háziasszony.

- Itt van ni! - sóhajtott Atlasz úr, keserűen. - Már saját leányomat is elüldözi a házamból. Oh, ez a Boglár Klára csak az én veszedelmemre született e világra!

- Ne búsulj, öreg, - vígasztalá Manó a kesergő apát. - Gondolj Góg Ferencz fölfedezésére. Nemsokára megszabadúlunk e nyűgtől és az Atlasz-család napja új fénynyel fog fölemelkedni a magas égre.