A mágus
Megint közeleg a karácsony, az egyik legszentebb, legszemélyesebb és -talán ezért- a legszebb ünnep az évkörben. A Teremtő Isten Fia, a Világ Világossága belép a földi létbe, hogy fényt gyújtson minden ember szívében. Innentől van remény, hogy egyszer mindenki visszatalálhat a Teremtő Atya által készített örökébe.
Gyermekkoromban megfogott a karácsony szépsége, a várakozás, készülés, a haj
nali szentmisék és a három napkeleti bölcs mágus története, akik várták a jövendölés alapján Jézus születését. A mágusok nem csak jövendölték és várták, hanem, amikor a jövendölés beteljesült, cselekedtek is. Követték a csillagot, megkeresték a Világ Világosságának szülőhelyét és hódoltak neki. E történet kapcsán figyeltem föl először a mágusokra, akik bolygók mozgása alapján képesek voltak jövőbeli dolgok kiszámítására, megjövendölésére, ami persze be is teljesült az adott időre.
Kik ezek a mágusok? Bölcsek, papok, királyok? Honnan van ilyen tudásuk? A mai képünk a mágusokról torz, mint az a világ, amiben élünk, illetve, ahogy képesek vagyunk ebben a széttöredezett világban bármit is látni, ami több a fizikai anyagnál és képes elrugaszkodni a föld porától. A lelki és szellemi értékeinknek nem vagyunk sem tudatában, sem pedig birtokában, így egyáltalán nem is használhatjuk iránymutatóként a magunkra találás nehéz feladatánál. A mai emberben nem tudatosodik, vagy csak kevesekben, hogy van isteni része: a lelke és a szelleme, ami által képes teremteni, jót tenni és betölteni azt a feladatát, amiért megteremtették.
Mindezek következtében a mágus a mai ember szemében nem más, mint aki az anyagból anyagot teremt, azaz az ólomból aranyat csinál és erre használja szellemi erejét. A ma embere szemfényvesztőnek, csalónak tartja a mágust, pedig a mágus éppen az a személy, aki nem foglalkozik ilyen fölösleges dolgokkal. Az aranycsináló az alkimista, akinek nem jut túl a látása az anyagi síkon, éppúgy, mint a ma emberének.
A mágus bármikor képes arra, hogy „aranyat csináljon”, hiszen uralja az anyagot, de nem ez a feladata és nincs is szüksége rá. Neki az igazi értéket a maradandó, nem pedig a romlandó jelenti, vagyis a szellem és lélek aranya a „talentuma”, az, ami az igazi értéket, kincset jelenti számára. Hasonlóan Mesteréhez, a Teremtő Atya Fiához, aki nem véletlenül beszélt példabeszédeiben a mennyei kincsekről.
Mi is a Mágus tulajdonképpen? Idegennek tűnik a szó, pedig, ha jobban megnézzük, jelentése számunkra is érthető:
mag = a kezdet,a teremtés titka, az élet forrása, amiben minden sűrítve, azaz töményen benne van, de mégis kicsi fizikai síkban
mag-os = van súlya, értelme elsősorban szellemi szinten
mag-as = nagy minden síkon, fizikailag, lelkileg, szellemileg egyaránt.
Összegezve, a mágus a szó annyit jelent, a magvas gondolatok, az isteni bölcsesség tudója és hű közvetítője, aki egyszerre képes uralni a fizikai, lelki és szellemi síkokat, mégpedig fontosságuk arányának megfelelően.
A mágus tehát bölcs, az isteni bölcsesség letéteményese. A bölcsességnek semmi köze sincs az emberi okossághoz, illetve okoskodáshoz, mivel nem földi szempontokat követ. A mágus azért bölcs, mert tudatában van annak, hogy Isten tenyerén van és elfogadja, sőt, örömmel tölti el ennek a ténynek a tudata, nem helyezi magát a Teremtője fölé. Egységben van Istennel és ebből a megingathatatlan, biztos pontból szemléli a világot, ez minden cselekedetének a rugója is. Az evangélium szavaival élve az örök királyságát nem cseréli el egy tál lencséért, azaz a szellem világban elért rangját nem adja oda a fizikai világ múló délibábjaiért.
A mágus pap mivolta a fentiekből már következik, hiszen egységben van Istennel és számára ez nem tisztség, amit kénytelen-kelletlen el kell látnia, hanem hivatás, ami nemcsak meghívást jelent, de elkötelezettséget is. A mágus az isteni szeretet, bölcsesség és fény hordozója ebben a rideg, hidegen számító, sötétbe hanyatló világban, amit a Teremtőjüket megtagadó, isteni mivoltukból kivetkőzött sötét erők irányítanak. A mágus nem fél ezektől a sötét erőktől és nem azért száll szembe velük, hogy elpusztítsa őket. Tudja, hogy ezt a Teremtő Isten nem akarja, hiszen, ha így akarta volna, már elpusztíthatta volna őket nélküle is. Tudja, hogy az isteni szeretet és megbocsájtás végtelen, ezért azon van, hogy a sötétben tévelygőket visszavezesse a világosságra, újból beoltsa őket az isteni szeretet örökké termő szőlőtőkéjére és így részese lehessenek az isteni tervnek.
Ez a feladat a pap nevében is benne van, ha rovásírással írjuk le: a „p” betű jele a nyílvessző tollas vége.
Az „a” betű pedig a vessző hegye, de csak a baloldalon van ága, a jobboldali hiányzik.
A bal oldal mindig változó minőség, sosem egész, önmagában csak rövid időre képes kiteljesedni. Szüksége van mindig valamire, ami egésszé teszi, olyan, mint a földi világunk. A hagyományos gondolkodásban a bal oldalt a Holddal jelölték, mert változó minőség és a fényét is a Naptól kapja, a Földhöz kötött a keringése is. A Holdhoz kapcsolták a női minőséget is.
Vagyis a pap feladata, hogy kilőtt nyílvesszője legyen az isteni akaratnak, melyet a jobb oldal jelképez, és nélküle nem lenne a nyílvessző sem teljes, gondoljunk itt még a „jobbító szándék” kifejezésre is. Legyen kilőtt nyílvessző, de ne öljön, csak beoltson az isteni szeretetre és ez által az örök életre. Egyébként a teremtés is és az élet elvétele is egyedül Istennek áll hatalmában, bármennyire is szeretné az ember birtokolni mindkettőt.
A pap szó jelentése nem változik meg, akár jobbról, akár balról, vagy fölülről, vagy alulról olvassuk, azaz olyan fontos szó, amely minden körülmények között megőrzi jelentését. Ilyen szavaink az Atya, anya, apa, bab, stb., persze, eredeti formában, rovásírással írva, mert ott a kettős hangzóinkat (gy, ny, ty, sz, zs,) egyetlen jel alkotja.
Jézus Krisztus, a Teremtő Atya Fia azt mondja, hogy pap vagyok Melkizedek rendje szerint.
Melkizedek és az általa megszemélyesített mágus-papság méltó előképe Krisztusnak, mert a szeretetvallást hirdette. Ez az áldozat bemutatásában is megnyilvánult, ugyanis csak kenyérrel és borral áldozott, ami az emberi munka gyümölcse, akkor, ha Isten áldásával párosul. Nem áldoztak soha véres áldozattal állatot, vagy embert a Teremtő Istennek, csak virágokat és tömjént illatáldozatként. (Dr. Zakar András: Melkizedek, 1967, kézirat, dr. Zakar András pápai prelátus, Serédy Jusztinián, majd Mindszenty József hercegprímásnak volt a titkára.)
A mágus mint király, nem a földi, fizikai szempontokat helyezi előtérbe. Nem is az égi királyságot akarja a Földre lehozni, hanem a Földön élő embereket szeretné az égbe emelni. Lelki és szellemi síkon vezeti őket, hogy visszanyerhessék elvesztett királyságukat, öröküket a Teremtő Atya égi birodalmában, ami kezdetektől megilleti őket, de amit a Sátán követése miatt időlegesen elvesztettek.
A mágusok bölcsessége nem hit, hanem bizonyosság.
A mágusok papsága szentség, mert közvetlenül a Teremtő Atyából táplálkozik, azaz test-vér vele a legszorosabb értelemben véve is, és nem csak az áldozatbemutatásnál.
A mágus királysága nem öncélú, önmagáért való, hanem mindenki testi, lelki, szellemi fejlődéséért van, megkülönböztetés nélkül, tudatában annak, hogy mindenki Isten teremtménye, még a megátalkodottan őt tagadó is.
A mágusok népe pedig nem más, mint a mag-ar/-or, vagyis a magyar, akinek a leszármazot-tai a papi réteget adták, míg a másik testvér, Hun-(g)ar/-or , akinek a leszármazottai a katonai réteget adták. Mindketten a Föld első királyának, Nimródnak az ikerfiai voltak hagyományunk szerint. A görög hagyományban Magor neve Pal-osként, Hunor neve Nap-osként maradt fent. A Pal név összefügg a Pilis szó szógyökéve, a Pil-lel is.
A pilis szó egyik jelentése a borotvált fejtetőre vonatkozik. A kopaszra borotvált fej mindig azt jelentette, hogy az illetőnek nincs saját célja és akarata, hanem alárendelte magát valamilyen magasabb célnak, vagy akaratnak. Innen ered a papok fejtetőjének kiborotválásának, vagy teljesen kopaszra borotválásának a hagyománya. A katonáknál a különleges egységek parancsnokainak a fejét borotválták különböző mértékben, akár tarra is. Később ezt a szokást a szolgákra is kiterjesztették, a saját akarat nélküli lét jelzésére. A férfiaknál a különböző számú, 1, 3, 5, 7, vagy 9 varkocsba font haj rangjelző értelmű volt.
Visszatérve a három napkeleti máguspap királyra, a Kárpát-medencei templomokban a három királyokat gy
akran ábrázolták a szent királyok nemzetségéből származó három szent király, Szent István, Szent Imre és Szent László alakjával.
Krisztus születése előtt a karácsony ünnepe a Fény születésének az ünnepe volt, mely a legsötétebb napokban is Világosságot adott. A téli napegyenlőségtől pedig a világosság és fény egyre erősebbé válik, míg el nem éri a nyári napfordulóval a leghosszabb és legvilágosabb napot. A Fény születésének napján Napmadarakat, sólymokat reptettek, melyek nemcsak a fényt, de a lélek és szellem Földtől való elszakadását és az égbe való emelkedését is jelképezték.
folytatás következik
Kiss Mao-Tun István
képaláírások szövege:
A három királyok imádása a ravennai arianus San Apollinare Nuovo bazilika mozaikján A három királyok jellegzetes pártus viseletben vannak ábrázolva.
Sólyomreptetés
(Dobogókő 2012. december)
folytatás következik: