Petrarcha Ferenc,

A jó szerencsének és a szerencsétlenségnek orvosságairól

Székely László fordítása (1760–1762)

Ertl Péter

https://videotorium.hu/hu/recordings/details/10893,

Petrarcha_Ferenc_A_jo_szerencsenek_es_a_szerencsetlensegnek_orvossagairol

+

PETRARCA:

CCIX. AZ ÉDES DOMBOKON ÉN OTT MARADTAM

Az édes dombokon én ott maradtam, nem hagytam el testi távozásban, előttem lengnek; s egyre nyomja vállam a drága súly, amely Ámor miatt van. Csodálkozom magamon önmagamban, hogy nem dobtam el a távolodásban szép jármomat, bár levetni kívántam, tart, mennél óbban, annál szorosabban. És mint a szarvas, nyíltól sebesülten, a mérgezett vesszővel az oldalában fut, s jobban szenved, ha fut hevesebben, én is balról nyílvesszővel találtan emésztődöm – habár részben gyönyörben -, kíntól hullok, s lankadok a futásban.

(Fordította: Weöres Sándor)

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

Petrarca története Szerző: Cultura-MTI / 2014. július 20. vasárnap / Kultúra, Irodalom

http://cultura.hu/kultura/petrarca-tortenete/

FRANCESCO PETRARCA
(1304-1374)

Egy középkor végi költő, akinek nálunk a reneszánsz Balassitól a modern Adyig, Franciaországban a reneszánsz Ronsard-tól a modern-szentimentális Géraldyig, és ahová csak az európai kultúra elhatolt, jó hat évszázada érezhető, kimutatható a hatása. Ez a lírai költő nagy olvasóközönséget igénylő történelmi, erkölcstani és főleg politikai tartalmú leveleket írt, s először mondta ki és írta le az "Italia unita"(Egységes Olaszország) jelszavát mint nemzeti célt, amelyet csak ötszáz évvel később tudott megvalósítani Garibaldi mozgalma. Az olasz nyelvnek és költészetnek ez a klasszikusa azért volt ünnepelt, és azért koronázták Rómában, a Capitoliumon költőkirállyá, mert őt tartották a latinul legszebben író költőnek. Az olasz szerelmi líra halhatatlanja a maga korában legnagyobb költői és politikai sikerét latin nyelvű,Afrika című elbeszélő költeményével aratta. Ez az ókori római hadvezérről, Scipio Africanusról szól, de úgy, hogy mindenki érezte és kihallotta belőle, hogy Itália és földrajzi-szellemi közepe, Róma az ókori diadalmas Római Birodalom utódja és jogutódja. Ez a Francesco Petrarca nevű, firenzei származású költő-tudós-államférfi Franciaországban volt kisgyermek, hétköznapjaiban franciául beszélt, a hosszú ideig látogatott egyetemeken latinul vitatkozott, s tanárai és diáktársai őt tartották a legjobb latinistának. Ha szerelmes volt, vallomásait és kesergéseit az otthoni toscanai tájszólású olasz nyelven varázsolta költészetté. Ez a firenzei, úgynevezett toszkán tájszólás volt a XIV. század három olasz klasszikusának a nyelve, ebből alakult az olasz irodalmi nyelv, ezt tanítják "olasz" néven minden ország iskoláiban és egyetemein. Kis eltolódással kortársak voltak. Mikor Dante meghalt, Petrarca már 17 éves volt, Boccaccio pedig alig néhány évvel fiatalabb jó barátja Petrarcának. Azt is lehet mondani, hogy velük fejeződik be a középkori kultúra, de talán még érvényesebb az a megállapítás, hogy velük kezdődik a reneszánsz.

Petrarca halhatatlanságát mindenekelőtt olasz nyelvű szonettjeinek gyűjteménye, a "Daloskönyv" (Canzoniere) biztosítja. Mint minden művét, ezt is gondosan állította össze, de nem tartotta fő művének. Latinul írt leveleiről gondolta, hogy okvetlenül fenntartják a hírét. Ezek a levelek keletkezésüktől fogva nem egyes személyekhez, hanem mindenkihez szólnak. Beszélgető, de mégis választékos stílusúak, és jövendőnek fogalmazzák meg filozófiai, erkölcstani, irodalmi, de főleg politikai eszméit. Kétségtelen, hogy a középkorvég legműveltebbjeinek életérzését, gondolatvilágát aligha lehet másból jobban megérteni, mint ebből a levélgyűjteményből. Régi közhely, hogy Dantétól lehet megtanulni, mi van a túlvilágon, Petrarcától, hogy mi van itt a földön és Boccacciótól, hogy mi és miképpen van az asztalnál és az ágyban.

Petrarca valóban e világi íróművész. Levelei a közélet gondjairól vallanak, versei az e világi szerelemről. A középkori lovagok szerelmes versei testetlen, légies hölgyekhez szólnak vagy ilyen hölgyekről adnak hírt. A himnuszok Szűz Mária és az angyalok szépségéért lelkesednek. Még Dante Beatricéje is olyan nő, aki korai halála után afféle mennyei idegenvezető, nélküle Dante eltévedne a mennyek országában. - De Petrarca hölgye, Laura hús és vér asszony. Talán nem érdektelen itt megjegyezni, hogy a Franciaországban megismert Laura idővel egy Huges de Sade nevű francia grófhoz ment feleségül, s valószínűleg vér szerinti ősanyja volt annak a De Sade márkinak, akiről a szadizmust elnevezték.

Az olaszul magasztaló szerelmes és gyászoló költemények élménye franciaországi volt. A firenzei eredetű és hazájának mindig Firenzét valló költő igen ritkán és akkor is kis ideig volt Firenzében vagy a Firenze közelében fekvő Certaldo nevű faluban, ahol Boccaccio vidéki kúriájában vendégeskedett. Ha Itáliában járt, akkor inkább Róma látta és ünnepelte a már életében igen híres embert. Róma éppen azokban az években nem volt a pápák városa. Bonyolult történelmi okok folytán a franciaországi Avignon volt a katolikus kereszténység fővárosa. Ez inkább volt otthona a költőnek, mint Firenze, hiszen itt laktak otthonukból elűzött szülei, itt kezdett iskolába járni. Filozófiai téren is itt kezdte kifogásolni az egyház filozófiai álláspontját. A bölcseleti gondolkodás irányadója akkor a nem régen élt Aquinói Szent Tamás volt. Az ő igen logikus rendszerének ókori alapja Arisztotelész filozófiája volt. A Szent Ágoston óta mindenki által tisztelt és népszerűsített Platón elhomályosodott az iskolai (latinosan skolasztikus) gondolkodásban. A tudományos képzettségű és görögül is jól tudó Petrarca jól ismerte Platónt, akinek eszméiről ugyan lehet vitatkozni, de kétségtelenül költőibb, mint a szigorúan logikus, száraz stílusú Arisztotelész. Petrarca leveleinek filozófiai tartalma elsősorban Platón és a platóni idealizmus népszerűsítése. Annak, hogy a nemsokára kezdődő reneszánsznak egyszerre megint Platón lett a bölcseleti eszményképe, nagymértékben Petrarca leveleinek bölcseleti tájékozódása az egyik legfontosabb előzménye.

Ezzel is, politikai vélekedéseivel is, erkölcsi eszményeivel is akár Petrarcával kezdhetnők a polgári értelmiség kialakulását, de életformája még a feudalizmus jellegzetes képviselőjévé teszi. Pályája jó részében diplomata volt. Királyok és nagyurak szolgálatában állt. Az ő nevükben ismerte meg Európa számos országát. Leveleiben nyoma is van annak a sokféle tapasztalatnak, amelyeket küldetései során szerezhetett. De kapcsolatban volt és maradt azokkal az ábrándozókkal is, akik már akkor megalapozták az olasz nemzettudatot és ezekben az években Cola di Rienzi köztársasági mozgalmának hívei voltak. Petrarca vágyálma, az egységes Itália ebben a hamar elbukó rendszerben öltött először politikai programot. A költőnek azonban - tudtunkkal - nem volt kapcsolata a híres népvezérrel. - Barátsága Boccaccióval azonban fontos irodalmi következményekkel járt. A novelláiról nevezetes Boccaccio és a szerelmes szonettjeiről nevezetes Petrarca barátságának egyik alapja közös lelkesedésük Dante életműve iránt. Valószínűleg Petrarca biztatta Boccacciót, hogy írja meg Dante életrajzát. A tudományos képzettségű Boccaccio igyekezett alaposan megismerni a nagy példakép életének mozzanatait. Ebben Petrarca vele tartott, de a mozgékony diplomatának soha nem volt türelme a hosszas tanulmányozásokhoz és az íróasztal melletti elmélyült munkához. Boccaccio pedig - bár korábban egy ideig ő is volt diplomata a nápolyi udvarnál - kitartó kutató és szívós asztal mellett ülő volt. Legerotikusabb novelláit is lassan kimunkált szövegmegoldásokkal írta. Hallgatott is barátjára, és megírta az azóta is közismert Dante-életrajzot, a legelső nemzeti nyelven írt irodalomtörténeti tanulmányt. És talán az is Petrarca hatása, de legalábbis a vele való megbeszélések következménye, hogy magyarázatokat kezdett írni az Isteni színjátékhoz, amelynek egyébként azóta is használatos "isteni" jelzőjét is ő találta ki.

Felkészültségénél fogva Petrarca is lehetett volna irodalmi tanulmányok vagy életrajzok klasszikus szerzője. De nem volt asztal mellett ülő fajta. Egy néhány oldalas vers vagy éppen egy 14 soros szonett, egy gondolat vagy egy hangulat rögzítése; ez felelt meg mozgékony elméjének. Ő maga valószínűleg elmélkedő természetű volt, és publicisztikai prózáját tekintette munkássága legfőbb részének. Talán latin nyelvű elbeszélő költészetét is, hiszen a nagy irodalmi elismerést, a római koszorúzást ennek köszönhette. Mégis: világirodalmi rangját olaszul csiszolt szerelmes szonettjei adják. Dante és kortársai óta az "édes új stílus" (dolce stil nuovo), a nemzeti nyelvű irodalom volt a nagy szellemi újdonság, ez mutatott a jövendő felé. A középkortól örökölt latinság azonban mindenfajta leírt szöveg túlnyomó többsége volt vallásban, jogban, közigazgatásban és ezekkel együtt a szépirodalomban is. A nemzeti nyelv, amelyet csak a szűkebb olasz otthonban értettek, még csak a magánügyek költészetében tűnt hitelesnek. Mindenekelőtt a legizgalmasabb magánügy, a szerelem fogadta be a bizalmasabban hangzó anyanyelvet, de a bordalok, a felköszöntők, a tréfálkozó rímjátékok is hamarosan anyanyelven szóltak az előbbi századokban már - úri körökben - divatos lovagköltészet francia, provanszál, német nyelvű dalai nyomán. És amikor az olasz új stílus kifejlődött, egy sajátos versforma, a szonett a maga szigorú 14 sorával olyan szokvány lett, amely azóta is él az európai költészetekben. A köztudatban pedig Petrarca szonettjei jelentik az őspéldát. Pedig nem ő kezdte, sőt nem is Firenzében, illetve firenzei költők körében indult diadalútjára ez a versalakzat. Még az előző században Szicília és főleg II. Frigyes szicíliai uralma már-már egy korai előreneszánszot hozott létre. A szabad vélemény, a vallásszabadság, a város polgári élete itt minden európai országnál előbb lépett túl a feudális kor szabályainak kötöttségein. Költészetükben a nyelvek is egyenrangúak lettek. Latinul, az olasz nyelv szicíliai változatában, arabul, héberül írhattak, akik írtak. Tanultak ezekből a kultúrákból, és össze is vegyítették tapasztalataikat. A provanszál lovagköltészettől örökölték a nyolcsoros ottavaformát és a háromsoros tercinát is. Ezt a kettőt szellemesen összekapcsolták, feltalálva a kétszer négysoros és kétszer háromsoros szakaszokból álló kecses 14 soros egységet, a "szonettet" (ezt több száz évvel később Kazinczy "hangzatkának" fordította magyarra). - Amikor a kitűnő Frigyes meghalt, hamarosan megszűnt ez a nagy szabadság, számos költő (különösen a zsidók és az arabok) szétszéledtek, magukkal víve mindazt, amit otthon tanultak. Ilyen költő volt Manoello Giudeo, aki a költészetkedvelő Firenzébe költözött. Ott azért nevezték Giudeónak (azaz zsidónak), mert nem is tagadta, hogy zsidó volt és csak hosszú töprengések után jutott el az Ótestamentumtól az Újtestamentumhoz. Kezdetben egyformán írt szonetteket héberül, latinul, arabul, olaszul. Firenzébe érkeztekor már régóta keresztény volt és új tisztelői és barátai körében gyorsan szokott át a szicíliaiból a toszkánai idiómára. Firenzében pedig éppen izgalmas új divat volt a dolce stil nuovo, vagyis a nemzeti nyelvű költészet. Manoello ettől kezdve csak olaszul ír szonetteket, a firenzei költők pedig megtanulták tőle a csábító szonettformát. Többek közt Guido Cavalcanti, a nagyon művelt költő, akit gyakran botrányba kevert, hogy mert és képes volt materialistának lenni. Csoda, hogy élve úszta meg filozófiai elképzelését. De túl nagy tekintélyt és még védettséget is adott neki óriási vagyona. Cavalcanti Manoello jó barátja és költői követője lett. Egy pillanatban ők ketten voltak az új stílus leghatásosabb képviselői. Manoello ugyan köztudottan zsidó volt előzőleg, Cavalcantiról pedig halála után úgy tudták Firenzében, hogy elevenen elvitte az ördög, de a hamar elkövetkező nagy olasz költészetnek ők voltak a megindítói, jó barátjuk, sok mindenben tanítványuk volt a náluk fiatalabb Dante. Ő Manoellótól és Cavalcantitól tanulta meg a szonettet, melynek hamarosan mestere és példaadója lett. Petrarca pedig egyenest Dantétól tanulta e versforma mesteri kezelését.