CSIKY GERGELY

CSIKY GERGELY

AZ ATLASZ-CSALÁD

Első kiadása megjelent 1890-ben.

III.

(Boglár Kálmán és leánya.)

Atlasz úr rövidebb úton is nyerhetett volna részletes fölvilágosítást Boglár Kálmán viszonyairól, ha a plébánoshoz fordul, a ki bizonyára jól ismeri, mert ő hozta ide, mindennap találkozik vele, sőt nem lehetetlen, hogy rokona is. Épen azért nem akart Atlasz úr hozzá fordulni, mert részrehajlástól félhetett, s neki teljesen elfogulatlan, sőt a mennyire lehetséges, kedvezőtlen felvilágosításra volt szüksége. Csak így remélhette, hogy megakadályozza ezt a házasságot, melytől érzelme, gondolkodása, becsvágya, egész lénye idegenkedve fordult el.

Minek is hozta ide a balsors ezt a Boglár Kálmánt? Útjaik különben annyira eltértek egymástól, oly különböző tájakon vonultak végig, oly ellentétes czélok felé vezettek, hogy rendes körülmények közt soha sem találkoztak volna egymással. Minden bajnak oka az egyházi patrónusság, melyre különben olyan büszke volt. Annak köszönheti ezt a zűrzavart, hogy nagyon is összebarátkozott a papsággal, s nemcsak jótevője volt, hanem tanácsára is hallgatott. Most itt van ni, szép kátyúba vitte a papi barátság. Ha még élne a bölcs rabbi, milyen kárörömmel hajtogatná a fejét, és mondaná: úgy kell neked, vén Sámuel!

A dolog így történt: a faluban, Atlasz Samu uradalmának székhelyén és központján, a templom meglehetős rozzant állapotban volt és a plébános fölszólította Atlasz Sándort, mint a kegyuraság tulajdonosát, hogy a templomot kötelességéhez képest állíttassa helyre. Az uradalomnak az a része, melyhez a kegyuraság tartozott, mint Atlasz úr a keresztelés alkalmával megígérte, Sándor nevére volt írva, és a plébános állhatatos következetességgel figyelmen kívül hagyta, hogy az egész uradalmat még mindig az öreg Atlasz úr vezeti s tulajdonképen ő adja a pénzt neki is, templomának is. Fölterjesztését tehát Sándorhoz intézte, Sándor oda adta apjának és mivel Atlasz úr rendkívül büszke volt arra, hogy egy egész pap az ő pénzéből él és egy egész egyházat az ő pénze tart fönn: kijelenté fiának, hogy csak építtessen, javíttasson, festessen mindent, a mi szemének-szájának tetszik, hadd lássa ez a pap, hogy igazi úr az ő patrónusa. Hozzá fogtak hát a munkához s csaknem egészen újra építették a templomot.

A plébános hajdan főúri házaknál nevelősködött, s az előkelő modort és nagyvilági szokásokat, melyeket ott eltanult, a falusi életbe is elhozta magával. Szeretett a divat szerint öltözködni, gyakran tett nagyobb kirándulásokat a fővárosba, otthon lovakat tartott és ügyesen tudott hajtani, s részt vett a vadászatokban, melyeket a vidék urai rendeztek. De Atlasz úrral szemben szigorúan föntartotta álláspontját, s miután nem tudta megtéríteni, óvatosan került minden hivatalos érintkezést, mely kegyuri jogainak s így némileg egyházi méltóságának elismerése lett volna. Házát azonban gyakran meglátogatta, eljárt Sándorral vadászni és akárhányszor ebédelt a kastélyban, kivált mikor Atlasz úr vendégei előtt dicsekedni akart, hogy neki is van papja, a ki mintegy udvarához tartozik. A plébános ezt nem tudta s leereszkedő, pártfogó nyájassággal viselte magát Atlasz úr iránt, kitől hivatalos minőségében mereven visszahúzódott s pénzét csak úgy fogadta el, ha Sándor kezén keresztül jutott hozzá.

Ezt meg Atlasz úr nem vette észre, s mindkettő azt hitte magáról, hogy a másikat pártfogolja s leereszkedik hozzá, s e kölcsönös pártfogolás és leereszkedés mellett szépen megfértek egymással s mindenki megkapta azt, a mit akart.

A templom szépen fölépült, új tetőt kapott, tornya magasabb lett, Atlasz úr nem győzött dicsekedni ismerősei előtt s minden vendégét elvitte a faluba és megmutatta neki a hatalmas épületet, részletesen fölszámítva a költséget, melybe került. De falakkal, tetővel, toronynyal a plébános még nem volt megelégedve, s kijelenté Sándornak, hogy mielőtt a templomot fölszentelnék, szükséges lesz egy egészen új képet festetni a főoltárra s a régi apróbb képek is javításra szorulnak.

- Beszéljen az öreggel, - mondá Sándor, - bizonyosan szívesen megadja erre is a költséget.

- Semmi közöm hozzá hivatalos minőségemben, - felelt a plébános. - E költségek a kegyurat illetik s ezt csak önben ismerem el.

- Jól van, majd beszélek hát én vele, - mondá Sándor, s gyorsan czélba vett és le is lőtt egy hatalmas nyulat, mely épen akkor futott át a barázdákon, mert e hivatalos értekezés egy reggeli vadászat alkalmával történt.

Atlasz úr nagyon megörült a nyúlpecsenyének, melyet nagyon szeretett, és semmi kifogása sem volt az ellen, ha a plébános annyi képet festet templomába, a mennyi csak belefér. De szeretné kikötni, hogy a festő ügyesen vinné be Sándor arczképét az angyalok vagy szentek közé. Sándor azt felelte, hogy erre a dicsőségre épen nem vágyik; Atlasz úr hát nem ragaszkodott eszméjéhez, hanem azt mégis kikötötte, hogy a fő szentet atlasz ruhában fessék a képre, a mi finom czélzás lenne arra, hogy az Atlasz-család pénzén készült. Ezt végezze el a festővel, - mondá Sándor, - ő tudja legjobban, szoktak-e a szentek atlasz ruhában járni; a főkérdés most az, megadja-e a pénzt, melybe a képek kerülnek?

- Akármennyit, - felelt Atlasz úr büszkén. - Rendeljétek meg mindjárt a festőt.

A plébánosnak már volt embere erre a czélra. Nem hivatásszerű festő, mint mondá; inkább csak dilettánsnak lehet nevezni, de már számtalan oltárképet festett és nagyon jól eltalálja a vallásos hangulatot, a mi a templomban többet ér minden művészetnél. Aztán abban a helyzetben van, hogy hosszabb időre ide jöhet s helyben végezheti munkáját, a mi sokkal többet ér, mintha a kész képet küldené ide, annál inkább, mert a régi képeket is ki kell javítania; egy szóval, ő legjobbnak tartja, hogy Boglár Kálmánt bízzák meg e munkával.

- Boglár Kálmán? - kérdé Atlasz úr, minden nagyobb felindulás nélkül ejtve ki először e nevet, mely később oly végzetessé vált reá nézve. - A főtisztelendő úr meg Boglár Mihály. A festő úr talán testvére főtisztelendő uraságodnak?

- Magán kíváncsiságból kérdi ezt, vagy kegyurasági szempontból? - viszonzá a plébános.

- Kíváncsiságból, vagy szempontból! - mondá Atlasz úr csodálkozva s nem értve e jogi megkülönböztetést. - Kérdezem, mert nem tudom. Nagyszerű!

- Boglár nevű ember igen sok van a világon, - mondá a plébános Sándorhoz fordulva s ily módon biztosságba helyezve álláspontját, - a nélkül, hogy rokonoknak kellene lenniök. Boglár Kálmán csak névrokonom, semmi egyéb. De régi jó ismerősöm. Mikor Dengeleghy grófnál nevelősködtem, mindennapos vendég volt a grófi kastélyban.

- Ha mindennapos vendég volt a grófi kastélyban, az még többet ér, mintha volna a főtisztelendő uraságnak rokona, - mondá Atlasz úr mély meggyőződéssel. - Elfogadjuk Boglár Kálmánt templomi festőnek.

Így került Boglár Kálmán Tisza-Végre, Atlasz úr székhelyére.

Nem jött egyedül. Magával hozta leányát is. Atlasz úr nagylelkűleg lakást ajánlott számukra a kastélyban; hadd lássák - mint a plébánosnak mondá - hogy az Atlasz kastélyban is csak úgy pártolják a művészetet, mint a Dengeleghy grófnál; csak írja meg neki a főtisztelendő uraság, hogy egyenesen szálljon a kastélyba; ne féljen, jó szobát, jó élelmet fog kapni és senki sem lesz büszke hozzá. És ha a leányát magával hozza, azt is szívesen látják és külön szobát adnak neki, az apja mellett, a kastély felső emeletén, hol a vendégszobák vannak.

Néhány nap mulva sürgöny érkezett Atlasz úrhoz Boglár Kálmán aláírással, hogy küldje ki hintóját az állomásra, a holnap déli vonathoz, melyen Boglár Kálmán meg fog jönni leányával,

- A hintómat? Hm! - dörmögött Atlasz úr fejét csóválva, mikor elolvasta a sürgönyt. - Úgy látszik, a Dengeleghy grófok nagyon elkényeztették a festő urat. Jól van! Az Atlasz Samu sem kisebb gavallér, mint a Dengeleghy gróf. Kiküldöm eléje a hintómat.

Mikor másnap délben a hintó visszaérkezett a vasúti állomástól, Atlasz úr épen az udvaron volt. A kíváncsiság tartotta itt, tudván, hogy a kocsinak nemsokára vissza kell jönnie; meg aztán mellesleg és hamarjában egy kis dolga is akadt abból a fajtából, melyet fia tudta nélkül és tilalma ellenére, titokban saját külön mulatságára és szórakozására szokott gyakorolni, holmi Cserepes Andrásokkal és birkabőrökkel. Nagyon belemélyedt az alkudozásba, úgy hogy észre sem vette, mikor a hintó behajtatott az udvarba; de Cserepes András figyelmesebb volt, oldalba lökte földesurát és félbe szakította az alkudozásokat.

- Menjen no, látja, hogy vendégei gyüttek a hintón. A bőröket megkaphatja, darabját huszonöt garasával.

- Nem adok többet húsz garasnál, - kiáltott vissza Atlasz úr, a hintóhoz szaladva, melyből épen akkor lépett ki egy előkelő öreges úr, kezét nyújtva egy fiatal leánynak, hogy kisegítse maga után a hintóból.

Atlasz úr rendes szürke ruhájába volt öltözve s föllépése nem tett szemkápráztató vagy megdöbbentő benyomást. Sőt vendégei eleinte észre sem vették. Az előkelő öreges úr előbb a kocsisra nézett, a ki lovait kezdte kifogni; aztán az inast látszott a bakon vagy az udvaron keresni, s miután sehol sem látott ilyenféle alakot, végre a szürke ruhás öreg emberre esett tekintete, ki a hintó közelében állt s épen akkor ugrott félre, hogy a kifogott lovak neki ne menjenek.

- Ugyan, édes barátom, - mondá az előkelő, öreges úr, a szürke ruhás ember vállára ütve, - nem vinné fel szobánkba málháinkat?

Atlasz urat eleinte zavarba hozta e fölhívás; de azután meggondolta magát s összeszedve minden méltóságát, oda kiáltott a nem messze álló Cserepes Andrásnak.

- Mit tátja itt kend a száját? Nem látja, hogy a vendég uraságoknak inasra van szükségük? Miért nem hívja már azt a Jánost, az inasomat? Szaladjon fel a kastélyomba és kiáltson a Jánosra, hogy a nagyságos úr hivatja. Hallja!

- Hallom, hallom, ha nem is kiabál úgy, - felelt vissza félvállról Cserepes András. - Ott jön már a János, la!

Az előkelő öreges úr egy kissé meglepettnek látszott, mikor a szürke ruhás ember, kivel málháját föl akarta vitetni, inasáról és kastélyáról beszélt; csodálkozva nézett leányára s a leány hangosan elnevette magát.

- Valóban nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot szerencsétlen tévedésemért, - kiáltott a vendég, Atlasz úrhoz fordulva.

- Nem tesz semmit, - felelt Atlasz úr. - Azért én mégis Atlasz Samu vagyok és ez a kastély az enyém és a zsebem pénzzel van tele, ha inasnak néznek is, - tevé hozzá zsebére ütve.

- A mi sokkal többet ér, mintha az embert úrnak nézik és a zsebe üres, - mondá az előkelő öreges úr, a maga zsebére ütve. - Különben van szerencsém magamat bemutatni, én Boglár Kálmán vagyok, s ez itt a leányom, ki szíves engedelmével szintén a kastély vendége lesz.

- Szívesen megengedem, - felelt Atlasz úr, pártfogó hangon. Egészen visszanyerte méltóságát és önérzetét, mióta vendége czélzást tett a saját üres zsebére s ezzel elismerte felsőségét. Még csak azon törte a fejét, kezet nyújtson-e a festőnek s nem lesz ez részéről túlságos leereszkedés, midőn Boglár úr megragadta mindkét kezét, erősen megrázta, s azután átölelve vállát és barátságosan rá támaszkodva, megindult vele a kastély felé, hová János már felvitte a málnákat. A leány hallgatva ment atyja mellett.

- Tudod-e, öregem, - mondá Boglár úr bizalmasan, a mint beléptek a kastély ajtaján s fölfelé haladtak a széles lépcsőn, - tudod-e, hogy ez a kastély valóban jól mutat? Sok főúri residentiában megfordultam már, de mondhatom, első látásra egy sem tett reám ily fejedelmi benyomást.

Atlasz urat rendkívül föllelkesíté e hizelgő elismerés, de rögtön ismét lehűté a folytatás:

- Ugyan nem mondanád meg, hogyan tudtad ezt így összezsugorgatni? Nagyon megköszönném, ha engem is megtanítanál erre a mesterségre. Vagy igaz, születni kell rá, úgy-e? Épen úgy, mint költőnek, vagy festőnek, vagy zenésznek születik az ember. Öreg kópé, te ugyancsak megválasztottad, minek szülessél.

- Öreg kópé, te ugyancsak megválasztottad, minek szülessél.

És nevetve megveregette Atlasz úr vállát, kinek vére csaknem megfagyott a megbotránkozástól, de annyira imponált neki vendégének előkelő, fesztelen modora, oly bizalmasan hajolt ez vállára, oly barátságosan, régi ismerős módjára viselte magát, hogy Atlasz úr gyöngének érezte magát minden erélyesebb tiltakozásra s csak annyit tudott zavartan hebegni:

- Azt tetszik gondolni, hogy uzsorával szereztem a vagyonomat?

- Micsoda «tetszik gondolni?» - kiáltott Boglár úr leereszkedőleg. - Mire való ez a feszes hang köztünk? Ha én tegezlek téged, magától értetődik, hogy neked is megengedem a tegezést. Már ez így szokás a társaságban, s most már te is oda tartozol, én viszlek be, s ne félj, ha az én karomon lépsz be, senki sem fog kiutasítni.

Atlasz úr tökéletesen le volt fegyverezve s minden további ellenállás nélkül át kellett adnia magát Boglár Kálmán pártfogó barátságának. Megint úgy érezte magát mellette, a mint a kastély szőnyeges folyosóján tovább haladtak, mint hajdan, szegény árendás korában, midőn egyik-másik nagy úr kastélyába beosont, hogy megvegye búzáját vagy gyapját. Akkor is érezte, hogy egy zsebéből ki tudná fizetni az egész nagy urat kastélyostul, és mégis alázatos meghunyászkodással fogadta leereszkedő vállveregetését és szinte kegyelemnek tartotta, ha nem dobta ki és nem uszította rá a kutyákat. Vendégének viselete annyira visszavitte lelkét a régi időkbe, hogy egy pillanatra elfeledkezett mindenről; elfeledte, hogy ez a kastély az övé, hogy ez ember az ő megfogadott festője, a kit pénzével fog fizetni, a kinek munkájával joga van rendelkezni, elfeledte, hogy most ő az úr, kinek joga van pártfogást gyakorolni. Csaknem alázatosan nyitotta ki vendégei előtt szobájuk ajtaját és kicsibe múlt, hogy meg nem köszönte a megtiszteltetést, mikor Boglár Kálmán megkérdezte, hány órakor van az ebéd és remélte, hogy viszontlátják egymást az asztalnál.

Csak akkor tért magához, csak akkor jutott újra lélekzethez, midőn visszatért szobájába és az öreg Rozália asszonyság, ki ablakából látta a vendégek megérkezését, nagy kíváncsisággal kérdezősködni kezdett a festőről és különösen leányáról. Atlasz úr először összeszidta feleségét, mint mindig, mikor valahol kellemetlenség érte s ki kellett valakin töltenie rossz kedvét; azután, mikor az öreg asszonyság sírva fakadt, elrestelte magát, bocsánatot kért tőle, megveregette vállát és megvallotta, hogy ez a festő tette ilyen haragossá.

- Talán nem tud elég jól festeni? - kérdé az öreg asszonyság.

- Hát te azt gondolod, hogy mindjárt neki állt a templom falának és kezdett festeni? - felelt Atlasz úr, ismét fellobbanva. - Azért lettem haragos, mert ez nem is igazi festő, hanem egy vén barázdabillegető. Az igazi festő hosszú hajat hord, alázatosan viseli magát és meghunyászkodik az uraság előtt, a ki fizeti; ez pedig nekem a hasamra veregetett, öregnek hívott, lett velem per tu és úgy viselte magát, mintha ő volna egy gróf és én egy szenzál.

- De hát a lyánya, a lyánya? - sürgeté az öreg asszonyság kíváncsian.

- Mi közöm nekem a lyányához? Arról csak annyit tudok, hogy kinevetett, mikor az apja inasnak nézett és föl akarta velem vitetni a málhát.

- Inasnak nézett! - kiáltott elszörnyedve az öreg asszonyság.

- Hát nem hallottad, hogy inasnak nézett? De meg is mondtam neki a magamét.

- Jól tetted. Mit mondtál neki?

- Csak azt! - felelt Atlasz úr, hősies kifejezéssel. - Itt ugyan nem fog grófot játszani, festő uram, és a kit én fizetek, attól megkívánom, hogy meghunyászkodjék előttem, mint a kutya.

- Ezt mondtad neki? - kiáltott az öreg asszonyság ijedten, de némi büszkeséggel.

- Ezt akartam mondani, - felelt Atlasz úr, jelentékenyen leeresztve hangját, - de nem jutottam szóhoz. Hanem majd meg fogom még neki mondani!

Úgy látszék azonban, hogy Atlasz úr később sem jutott szóhoz, mert azt, a mit akart, soha sem tudta megmondani festőjének. Akárhogy küzködött, akárhogy igyekezett összeszedni méltóságát, akárhogy hetvenkedett négyszem közt az öreg asszonyság előtt: abból az álláspontból, melyet Boglár Kálmán első föllépése kijelölt számára, nem tudott többé kiemelkedni.

Tapasztalta ezt mindjárt az első ebéden, melyet együtt ettek meg a kastély kisebbik ebédlőjében. A plébános meghallva Boglárék megérkezését, átjött hozzájuk s Boglár Kálmán rögtön ott tartóztatta ebédre, Atlasz úr füle hallatára, a ki természetesen nem szólhatott ellene, mert a plébános különben is gyakori vendége volt s akárhányszor ebédelt meghívás nélkül a kastélyban. De most mégis úgy ült az asztalhoz, mint Boglár Kálmán meghívott vendége. Sőt maga Atlasz úr is úgy érezte magát, mintha csak vendég volna saját asztalánál, még pedig hívatlan vendég, a kinek adnak ugyan enni, de különben nem sokat törődnek vele. A hangot Boglár Kálmán vitte az asztalnál s ha valami idegen véletlenül belép a terembe, bizonyára őt nézi a házi úrnak. Boglár úr és a plébános beszélgettek régi emlékeikről, hajdani mulatságaikról, ismerőseikről, a Dengeleghyek kastélyáról, vadászataikról, s Atlasz úr és neje, kik rendes szokásuk szerint egymás mellett ültek az asztal egyik végén, még egymással is alig válthattak egy pár halk megjegyzést, s nem tehettek mást, mint hallgattak és ettek.

És a mi legjobban elkeserítette s egyszersmind megfélemlítette Atlasz urat, az volt, hogy mindenki rendesnek, természetesnek, helyén valónak találta ezt a dolgot, nemcsak az inasok, kik azelőtt is félvállról szoktak vele bánni, nemcsak a plébános, a kinek hivatalához tartozott, hogy ne valami nagyra becsülje őt, hanem még Sándor is, a fia, a ki egy csöppet sem látszott megbotránkozni azon, hogy egy semmi ember, egy festő, egy koldus, így játszsza az urat apja kastélyában. Legalább viseletéből ezt kell következtetnie. Az első bemutatásra rögtön megbarátkozott Boglár Kálmánnal, úgy fogott vele kezet, mint egészen hozzá hasonló úrral, s az asztalnál némán hallgatta nagyhangú elbeszéléseit a fényes főúri vadászatokról, csak néha-néha szólva közbe, akkor is csak úgy, mint az iskolás fiú mestere előtt, és semmi sem volt benne abból a hetyke, betyáros modorból, melyre Atlasz úr különben oly büszke volt, mint fia valódi földesúri hivatásának legnyilvánvalóbb bizonyságára.

Még a leány iránt is mennyire máskép viselte magát! Atlasz úr gyakran látta fiát a bérlők, gazdatisztek, jegyzők s más efféle falusi ismerősök feleségei és leányai közt és mindig nagy megelégedésére szolgált az a kurta gavalléros mód, melylyel velük bánt. De most mintha kicserélték volna! Szólni is alig mert e leányhoz, csak úgy lopva nézett rá féloldalt, a mint mellette ült az asztalnál: szögletesnek és ügyetlennek látszott. A leánynak kellett őt megszólítani, máskép talán beszélni sem mert volna.

Annál inkább mert beszélni a leány. Nem pirult el, nem sütötte le szemét, nem babrált a köténye csücskén, mint a falusi kisasszonyok, mikor a földes úrfi megpödörte a bajuszát s valami vastag tréfát mondott nekik vagy épen megcsípte az orczájukat. Az igaz, hogy most semmi ilyesmit nem művelt. Pedig nem lehet mondani, hogy a leány büszke lett volna iránta vagy tartózkodó, vagy hideg. Ellenkezőleg, minduntalan megszólította, kisegítette, ha zavarba jött s elállt a lélekzete, beszélt vele lovaglásról és vadászatról, nevetgélt, ingerkedett vele, de mindebben volt valami leereszkedés, valami engedményféle, mintha nem is illetné meg Sándort s csak úgy kegyelemből juttatná neki, és Atlasz úr észrevette ezt és mérgelődött magában, és legjobban azon mérgelődött, hogy Sándor nem veszi észre és egészen rendjén valónak találja.

Hiszen tapasztalt ő máskor is ilyesmit, vejétől is, a nemes Szádváry gróftól, meg másoktól is, de akkor nem érezte; hanem hogy efféle közönséges festőnépség, a kik nem is grófok, nem is gazdagok, s a kiknek ő ad munkát és kenyeret, ilyen nagyuri modort éreztessenek vele és családjával, ezt nem tudta megérteni, ez elkeserítette, s annál jobban elkeserítette, mert se szólni, se tenni nem tudott ellene. Csak magában gondolta, s ebben keresett némi elégtételt, hogy mihelyt elkészülnek a templomi képek, rögtön kifizeti a festőt, - alku nélkül, hadd lássa, hogy igazi úrral van dolga, - s aztán megszabadul tőle örökre.