Ima, költészet, ének? A középkori latin himnuszok mind a három műfajba besorolhatók. Most egy estére feltámadtak – a Sator Quartet, Bognár Szilvia és Lovasi András előadásában.
Nem kell szégyenkeznie még a magát zeneileg tájékozottnak tudó olvasónak sem, ha nem hallotta nevüket: a Sator (ejtsd szátor, jelentése 'magvető, ültető, nemző, szerző, alkotó'.) Quartet nem olyan régen alakult. Persze a suttogó propaganda révén máris sokfelé eljutott hírük. Különösen Pécsett formálódik kultuszuk: a zenekar jó része pécsi illetőségű, és ezt nem is rejtik véka alá. Ám igazi érdekessége ennek a csapatnak az, hogy négy különböző zenei nyelv áll itt szóba egymással. A zenekar spiritus rectora a jelek szerint Heidl György, aki a koraközépkori esztétika kutatója a pécsi egyetemen, és tanszékvezető egyetemi tanárként tért vissza a gitárhoz. Első körben Lackfi János verseit zenésítette meg, s az anyag Lovasi András éneklésével várt ismertté, sőt népszerűvé a Hangzó Helikon sorozatában. Ám másodjára talán még vakmerőbb ötlete támadt: középkori latin himnuszokat zenésített meg, mai zenei nyelven – de nem a rock, hanem inkább a kortárs zene műfaji sajátosságainak megfelelően.
A határátlépések azonban erre a már CD formában is kapható zenei anyagra is jellemzőek. Főleg, mert a zeneszerző hagyja a meglehetősen eltérő háttérrel rendelkező muzsikustársait szabadon szárnyalni. Klasszikus komoly zenész Gyermán Júlia hegedűművész, aki a Danubia zenekar tagja, de Vedres Csabával a Kairosz Kvartettben is aktív. Szakács Viktória, a Salzburger Festival Kammerorchester csellistája egyben a Pannon Filharmonikusok szólamvezetője is. Kovács Zoltán nagybőgős pedig egyaránt járatos a kortárs zene és a dzsessz világában, de népzenei fogékonysága is van. Csoda-e hát, ha a Sator Quartet zenéjét nehéz behatárolni? Fogadjuk el talán Lovasi kategóriáját, aki „kortárs szakrális zene”-ként emlegeti azt, amit előadnak, elénekelnek. Merthogy a zenészekhez két, szintén meglehetősen eltérő karakterű énekes csatlakozott – az ő feladatuk a latin szövegeknek a zsoltárok hagyományos zenei formanyelvével szakító, újonnan komponált dallamra való ráültetése. Anélkül, hogy elfeledkeznének, honnét jöttek: Bognár Szilvia a nép- és világzene, Lovasi meg, persze, a rock felől.
És most itt vagyunk, a Marcibányi téren, együtt, a tél utolsó vasárnap estéjén. Lepukkant, de félig-meddig már felújított művház, egész tisztességes számú közönség. Bejönnek a kamarazenekar tagjai és Bognár Szilvia. És felhangzik egy csángó kyrie, kristálytisztán, bátran, egyértelműen. És világossá lesz, hogy az egyházi zene, szakrális zene itt nem valamifajta hívószó, vagy takaró, hanem komoly és elkötelezett szándék, okos elhivatottság. És aztán elindul a műsor: a kezdő dal Szent Ambrus himnusza,Deus Creator Omnium, s szépen sorra jönnek a hét napjaihoz kapcsolódó imák, melyek a Teremtés könyvének történetét dolgozzák fel, az egyes ember, az imádkozó hívő életére vonatkoztatva. Élet és halál alapkérdéseit vetik fel: a bűn bánata és bocsánata egyaránt belefér világukba: „A megperzselt lélek sebét / kegyelmed harmatozza be, / hogy tettét könnye mossa le, / s hamis szándék szűnjön vele.” Időnként egy-egy részlet elhangzik magyarul is, de alapvetően a latin nyelv zeng itt együtt a húrokkal. Semmi édes nincs ebben, semmi könnyed és vidám, semmi beatmisés jelleg. Még a megnyugvást kereső fül harmónia-igénye is sokszor kielégületlen marad: a kortárs zenére jellemző bátor harmónia és ritmus-törések jellemzik ezt a zenei nyelvet – a gitáros ujjai sebesen szaladnak a húrokon, a vonók nagy lendülettel szállnak, csupa érzés, csupa gondolat– anélkül, hogy kiszolgálná giccsre hajló igényeinket. És mégis, ha elhalkul, vallomásossá válik az ének, vagy épp ellenkezőleg, magáról elfeledkezve száll fel a magasba, és elragad bennünket is – időnként bizony nem tud ellenállni a szív, és könnyeket indít útjára a szem.
Pedig nem hibátlan zene ez. Heidl mint zeneszerző láthatólag még saját határait feszegeti, a tiszta érzés és a zenei hangzás néha elcsúszik egymáshoz képest. Gitárosként is időnként csak lohol a vonósok után, de virtuóz még csetlése-botlása is – a lélek nyugalma ül melléfogásain is. Ahogy Lovasi sem mindig talál rá a megfelelő hangmagasságra, zuhan vagy épp kapaszkodik Bognár Szilvia után – de hisz épp erről szólnak a himnuszok, épp így keresi az imák szövegében a bűnnel élő ember a tiszta hangot, az elmúlás biztos tudatával: „Ne húzza lelkünk mélybe bűn, / hogy elveszítse életét, / mert az örökre nem ügyel, / s a bűn bilincse megköti”. Zene, szöveg és előadói szándék így kering egymás körül, három férfi, három nő körtánca ez, a kimondhatatlan körül. A ritmust nem mindig tudja tartani a test, a lélek gyorsabb és magasabbra vágyik, mint amire az esendő porhüvely képes – de hisz az igazi zene nem tökéletes, hanem épp esendőségében, a pillanat varázsának való kitettségében megejtő. Ahogy például a csellós lány küzd az utolsó visszatapsolást követő ráadás énekben (a slágergyanús Caeli Deus Sanctissime) elhangolt hangszerével (talán egy húr is elszakadt?), aztán feladja, látja, ez ma már nem gyógyul be, mosolyogva ül, nem zenél, elfogadóan hallgatja csak az égi üzenetet. Aztán feláll, és meghajlik a többiekkel együtt.
