Nem látjuk az egyik legsúlyosabb járványt, csak belehalunk

Éves szinten 1500 ember szenved Magyarországon súlyos koponyasérülést, a halálozási arány pedig a nemzetközi átlagnál jóval magasabb, 50 százalékos. Emellett 50-70 ezerre tehető az elvileg enyhe, ám jó eséllyel maradandó károsodásokat elszenvedő sérültek száma, nem csoda, hogy az idegsebészek láthatatlan járványról beszélnek. Egy pécsi kezdeményezés most ez ellen próbál tenni.

Csak az idei nyáron eddig négy olyan súlyos gerinc- és koponyasérülést kellett ellátni a Pécsi Tudományegyetem Idegsebészeti Klinikáján, amelyeknél a szerencsétlenül jártak leestek a cseresznyefáról. És akkor még nem beszéltünk a maradandó fejsérüléssel járó kerékpár- és motorbalesetekről.

Az ilyen tragikus következményekkel járó esetek szó szerint mindennaposak, ráadásként pedig ott vannak azok a banális hétköznapi történetek, amelyek nyomán úgy szenvedünk visszamaradó agykárosodást, hogy nem is tudunk azokról. A helyzet kritikus, és a szakemberek szerint csak az egészségügy révén nem is orvosolható. A pécsi idegsebészeti klinikán működő Neurotrauma Munkacsoport most nagyszabású megelőző programot tervezTudatosan agyunk épségéért néven, amelyet június végén mutattak be.

Az idegsebészek régi adósságot rónak le ezzel, hívta fel a figyelmet Büki András, az idegsebészeti klinika igazgatója, a Nemzetközi Neurotrauma Társaság elnöke, a kezdeményezés ötletgazdája. „A betegágy mellett állva folyamatosan arra gondolok, micsoda emberi tragédiák történnek nap mint nap, pusztán a tudatlanságnak és a gondtalanságnak köszönhetően. Azt is tudni kell, hogy ennek egyetlen valódi ellenszere van, ez pedig a megelőzés” - fogalmazott előadásában a szakember, aki az elmúlt években kollégáival az úgynevezett „enyhe” koponyasérülések vizsgálata és újrakategorizálása terén végzett úttörő munkát.

Úgy csináljuk ki az agyunkat, hogy nem is tudunk róla

Ahogy arról a hvg.hu is beszámolt, a pécsi Neurotrauma kutatócsoport meggyőzően bizonyította be, hogy azok a sok esetben másnapra már elfeledett sérülések, amikor komolyabb külsérelmi nyom nélkül ütjük be a fejünket, drasztikus átalakulásokat okozhatnak agyunkban, főleg akkor, ha ezek az enyhe sérülések ismétlődnek. Ezekről sok esetben ráadásul nem is tudunk, hiszen például kevesek fejében fordul meg, hogy a munkájukat ellehetetlenítő figyelemzavar, depresszió egy több hónappal korábbi kisebb baleset következménye.

Ilyen esetből pedig számtalan akad. Büki András előadásában egy 26 éves fiatal nőt hozott példaként: a hobbilovas néhány hónapon belül háromszor esett le látható sérülés nélkül a lováról, és a harmadik eset után készült MR felvétel riasztó elváltozásokat mutatott az agyban, amelyek nyomán nagy valószínűséggel több évtizeddel korábban alakul ki nála majd az időskori elbutulás.

Az ehhez hasonló, sokszor mind a beteg, mind az egészségügy számára láthatatlan következmények, mint például a koncentrációs zavar miatt drasztikusan csökkenő munkaképesség, depresszió, alvászavarok, óriási terhet raknak az egész gazdaságra. Ezek mellett pedig természetesen ott vannak a látványos súlyos esetek, amelyek hosszas rehabilitációt követelnek meg, kétes sikerrel. A  számok megdöbbentőek: évente 4500 életévvel rövidítenek meg minket az agysérülések, és kezelésük, illetve a miattuk kieső munkaerő 7-9 milliárd forint pluszköltséget jelent az országnak.

Amerikában már ezt is megoldották

Új válaszok kellenek – hangsúlyozta Dóczi Tamás akadémikus, a Nemzeti Agykutatási Program klinikai moduljának vezetője, aki egy félmilliárd forintos költségvetésű, a magyarországi koponyasérülések feltérképezésére és egyben a helyzet javítására hivatott 2002-es kutatás eredményeit ismertette, amit aztán pénz híján nem követett újabb.

Bár a kutatás eredményeként több olyan ellátási módszer is született, amely jelentősen növelte a betegek túlélési esélyeit, az egészségügy egészében zajló folyamatok lényegében lenullázták ezeket a vívmányokat. Hiába léteznek akár nemzetközi szinten is kiemelkedő műtéti eljárások és szakmai protokollok, ha az elvándorló magasan képzett személyzet hiánya miatt nem lehet végrehajtani őket.

Sikeres külföldi példák szép számmal léteznek ma már, hívta fel rá a figyelmet előadásában Sándor János, a Debreceni Tudományegyetem Népegészségügyi Karának egyetemi docense. A megoldás elvben egyszerű: a problémát egy rendszerben kell kezelni, az iskolai megelőzéstől kezdve egészen a különböző ellátási technikákig, csak ennek a végrehajtása még az Egyesült Államokban is évtizedeket vett igénybe. A tengerentúlon mára nem csupán a sérülések aránya fele akkora, mint nálunk, hanem a túlélők és maradandó károsodások nélkül felépültek aránya is jóval magasabb lett. Még egy plusz: a valóban hatékony terápiák ellenőrzött használata révén 25 százalékkal csökkentek az ellátási költségek.

A 80 százalékos halálozási arány országa

A magyar helyzet ezzel szemben az, hogy hiába léteznek hasonló szintű szakmai szabályok immár több mint egy évtizede, a mutatók szinte teljesen változatlanok, mivel ezeket a protokollokat nem ellenőrzi és nem tartatja be senki. Így lehetséges az Büki András elmondása szerint, hogy létezik olyan megyei kórház ma Magyarországon, ahonnan a súlyos koponyasérültek 80 százaléka nem kerül ki élve. Mindez nem feltétlenül a kórház személyzetének a hibája, ám tény, hogy sem a szükséges eszközökkel, sem a szükséges erőforrással nem rendelkeznek.

Ezen segíthet egy adatbázis és egy információs felület létrehozása a koponyasérülésekről, és az ezen a téren elért legfrissebb tudományos eredményekről. Mindez elsősorban a háziorvosoknak és a helyi kórházak személyzetének válhat hasznára, ám ezen is túlmutat a Büki András által megálmodott komplex beteginformációs rendszer, amely révén a már működő teleradiológiai modellek mintájára az ország legtávolabbi pontján történő koponyasérülések kapcsán is azonnali segítséget tudnának adni a pécsi orvosok.

A mind a legfrissebb adatokkal, mind a balesetet szenvedett kórtörténetével az adatbázisnak köszönhetően tisztában lévő specialisták azonnal online kapcsolatba tudnának lépni a kezelőorvosokkal, amelynek nem csupán a kritikus fontosságú akut fázisban lenne nagy jelentősége, hanem a rehabilitáció során is. Nem beszélve arról, hogy a betegek utókövetése egyedülálló lehetőséget biztosítana az agysérülések lefolyásának és az agy önkorrekciós képességének időbeli követésére.

Vissza az emberek közé

A valódi áttöréshez persze arra lenne szükség, hogy a lakosság is képben legyen azokkal a hétköznapi kockázatokkal, amelyeken rosszabb esetben élete, jobb esetben „csak” elméje épsége múlik, és erről szól a kezdeményezés prevenciós része. A hasonló, felülről vezérelt kampányok hatásfoka finoman szólva sem optimális, nem beszélve arról, hogy rengeteg pénzt igényelnek, így a pécsi ötletgazdák az egyetem hallgatóira és oktatóira építenek.

A saját helyi közösségeikbe visszatérők a remények szerint hatékonyabban tudják felhívni a figyelmet a cseresznyefamászás és a koponyasérülés közötti összefüggésre, mint az óriásplakátok, ahogyan talán arra is, hogy a sisakhasználat és a biztonsági öv bekötése nem „gagyi” dolog. Ezen a téren persze az államnak is lenne teendője, hívta fel a figyelmet Büki András, akinek klinikáján többet is kezeltek a néhány héttel ezelőtti baranyai buszkatasztrófasúlyos sérültjei közül: a professzor meggyőződése, hogy amennyiben van biztonsági öv a helyközi járaton, sokkal kisebb lett volna a súlyos sérültek aránya.

A rendszer létrehozásához jelentős pályázati forrásokra is szükség lesz, ám egy dolog biztos: a PTE saját erőből még az idén mindenképpen elindítja azt a „pilot-programot”, amely első körben a dél-dunántúli régióban veszi fel a harcot a láthatatlan járvány ellen.