Életkép a demjéni futballpályán

„»Másfél millió lépés a magyar pályákon« – a Rockenbauer Pál-féle emlékezetes országjáró televízió-sorozat után ezt a címet is adhatnánk annak a vállalkozásnak, amelybe belefogtunk a tavaszi idény kezdetével. Útnak indultunk, hogy felkeressük azokat az elfeledett csapatokat, faluszéli pályákat, sokat látott öltözőket, amelyeknél érezni: a magyar futball és a magyar valóság durván és gyönyörűen egymásba ér.”

A szerző az alsószölnöki sajtópáholyban

Ezekkel a sorokkal vezettük be március elején a Hátsó füves sorozatot, amely most, a tavaszi futballidény végével lezárul. Talán megbocsátanak a személyes megjegyzésért, de be kell vallanom: tízéves újságírói pályafutásom legfontosabb tapasztalatának és munkájának tartom a falusi valóságtúrát. Villámriportok helyett igyekeztem mélyebb, alaposabb, a futballon túlmutató betekintést adni a vidéki labdarúgás világába, középpontba állítva a sokszor esendő, ám tiszteletre méltó hétköznapi hősöket. 
Három és fél hónap alatt majdnem hétezer kilométert barangoltam a magyar futball rejtett tájain – néhány határon túli kanyarral – Hercegszántótól Lipótig, Alsószölnöktől Végegyházáig, a megyei I. osztálytól a megyei IV. osztályig. A harmincöt helyszínt érintő sorozat két szálon futott. A társadalmi viszonyokra, helyi jellegzetességekre, mindennapi örömökre, nehézségekre fókuszáló szociográfiai riportok a Nemzeti Sportban jelentek meg, a cikkeket az érintett falvakban két- vagy háromnapos gyűjtőmunka előzte meg. A másik vonalat a Hajrá, foci!-ban közölt írások jelentették, itt szorosabban a futballhoz kapcsolódó, nemegyszer sporttörténeti jellegű vidéki történetek kaptak teret, szintén helyszíni látogatás nyomán. A két irány a Hátsó füves blogon találkozott, más formában, más szöveggel, esetenként videóval kiegészítve.
Mérleget vonni a szerteágazó és sokszor ellentmondásos benyomások miatt veszélyes, szűk értelemben vett futballtanulságként a következő tíz pont mégis kikristályosodik.
Egy: naiv ábránd a megyei futball szűzi amatőrsége, még a megyei III. osztályban is akadnak, akiknek a meccs után dugdossák a zsebükbe az ötezrest. Kettő: a legfőbb generációs probléma a motiválatlanság, bármilyen csúnyán hangzik, sok helyen igaz, hogy a fiataloknak nincs kedvük futballozni – ezzel összefüggésben a faluszéli foci legfőbb konkurenciáját a virtuális, internetes szórakozási formák jelentik. Három: a meccsek utáni bográcsozások, kocsmázások révén egy-egy futballcsapat észrevétlenül építi a faluközösséget, a társasági élmény pótolhatatlan. Négy: a magyar futball kifogyhatatlan tőgyű fejős tehene, a TAO-s pályázati rendszer szépen adja a tejet a megyei kis csapatoknál is, jó néhány helyen fogadott új öltöző, felújított pálya. Öt: az utánpótlásbázis (a népességgel együtt) országszerte fogy, a támogatáshoz kötött Bozsik-program ezen a téren kemény kényszerítő eszköz, néhol harminc gyerekből is „csinálnak” negyvenötöt a plusz pénz reményében. Hat: számos szegény csapatnál a túlélés biztosítéka volt az MLSZ 2011-es újítása, amellyel átvállalta a nevezési és játékvezetői díjak kilencven százalékát. Hét: a nyugati határhoz közeli megyékben óriási probléma Ausztria elszívó hatása, az osztrák hetedosztályban simán kifizetnek a játékosoknak havi 500 euró fixet. Nyolc: aki igazi futballhangulatra vágyik, a falusi pályákon keresse, a libalegelő mellett tomboló kétszáz szurkoló csodára képes. Kilenc: jár a megbecsülés a helyi önkénteseknek, a hajnalban füvet nyíró gondnoknak, a munka után ifiedzést tartó trénernek, nélkülük sok helyen beszánthatnák a pályát. Tíz: a magyar falvakban mélyen és erősen él a labdarúgás kultúrája, az öregek futballmeséit a mai játékosok könnyel, sörrel, verejtékkel, hétről hétre írják tovább.

Ópusztaszeren elmaradt a bajnoki, az egymás közti meccsen a riporter is lehetőséget kapott

Köszönettel tartozom valamennyi falunak, településnek, amelynek vendégszeretetét az elmúlt hónapok során megtapasztalhattam. Egy magamfajta nagyvárosi srácnak felejthetetlen és felemelő élmény látni a vidéki ember nyitottságát, közvetlenségét, őszinteségét. Újságíróként ez hatalmas felelősség is, hiszen ahol teljes a bizalom, ott a riporter egyszerre az interjúalany cenzora, sajtófelelőse is. Igyekeztem a három (néha csak két) lépés távolságot tartva hiteles, mégis bennfentes képet adni a megismert környezetről, tükröt állítva a megyei futball kacagós-vidám, sírós-fájdalmas valósága elé. Nem akartam átírni, megváltoztatni semmit, mindent úgy adtam vissza, ahogyan én láttam.

Az ópusztaszeri munkaállomás

Köszönöm munkatársaimnak, hogy segítettek az országjárásban, a cikkek átfésülésében, tördelésében, közzétételében a Nemzeti Sport, a Hajrá, foci! vagy a Nemzeti Sport Online felületén. Külön elismerés jár a zseniális munkát végző fotósoknak. Nem utolsó sorban feleségemnek és két gyermekemnek is hálás vagyok, hogy kellő türelemmel és rugalmassággal viselték az elmúlt időszak hányattatásait.

Az érintett helyszínek listája (ábécérendben):

Alsószölnök, Aranyosgyéres (Campia Turzii, RO), Badacsonytomaj, Beloiannisz, Berkenye, Bezdán (Bezdan, SRB), Buzsák, Bükkszentkereszt, Cibakháza, Dunaszekcső, Egerszólát, Fehérvárcsurgó, Galyatető, Gara, Gelsesziget, Hercegszántó, Ják, Kálló, Kehidakustány, Lábatlan, Lapincsolaszi (Wallendorf, A), Lipót, Magyarbánhegyes, Márianosztra, Mátraverebély, Móraváros–Szeged, Múcsony, Nagymaros, Olaszliszka, Ópusztaszer, Pacsa, Pereces–Miskolc, Solt, Végegyháza, Vindornyaszőlős

Köszönöm az olvasók figyelmét, tisztelet a falunak!