Trikál József:
A FELSŐBBRENDŰ EMBER
Máj. 13-a egyetemünk újjáalakításának évforduló emlékünnepe.
Ez a nap dicséri Mária Teréziát, egyetemünk újjáalakítóját.
Dicséri a világosfejű, jövőbelátó nagy királynőt, aki a nemzet életét a kultúra energiájával igyekezett erősíteni, fejleszteni és felvirágoztatni.
Nagy a különbség ember és ember között.
A legtöbb ember annyit ér, mint amennyit a munkássága.
Vannak azonban kiváltságos egyének, akik minden művük fölé magasztosulnak. Alkotásaikban ki nem merülnek. Lényük kisugárzása biztosít arról, hogy nagy szellemük erejének legjava még alkotásaikban nem valósult meg. Többek, mint műveik.
Férfiak és nők egyaránt rendelkezhetnek e csodálatos erővel.
Angliai Erzsébet, Medici Mária, Katalin orosz cárnő, Mária Terézia éppúgy kivetítik magukból ezt a lappangó erőt, mint akár Shakespeare, Rembrandt és Napóleon.
Mária Terézia nagyságát más-más szempontból nézi a történetíró, a politikus, a katona, a pap, a bölcselő.
Az én bölcselő szememet a Mária Terézia egyéniségéből kivillanó amaz előkelőség és magasabbrangúság ragadja meg, amely lélektanilag őt a közönséges lelki élet jelenségei és az összes Habsburg-királyok fölé emeli és neki egész sajátos belső erőt és önfényt kölcsönöz.
Mária Terézia egyénisége engem, mint bölcselőt, egyúttal arra ösztönöz és sugalmaz, hogy a nagy egyéniségek szellemi felsőbbrendűségének mélységeibe, titkaiba és forrásaiba is bepillantást vegyek. Ez a kérdés ma szőnyegen forog.
Ezen a napon tehát Mária Teréziát azzal ünnepelem, hogy nagy egyéniségének fénye mellett általában a szellemi kiválóság varázslatos rejtélyeit fürkészem és annak eredetét kinyomozom. Egyúttal felelni akarok arra a korszerű kérdésre, hogy a vajúdásban levő emberjövőnek és a felsőbbrendű embernek hol van az életforrása?
Minden tudomány, a lélektan is, tárgyát lehetőleg önmagában, a maga zárt és elvont mivoltában vizsgálja. Minden tudomány a tárgyát az élet eleven folyamatából kiemeli, az őt környező és éltető áramoktól elkülöníti és minden figyelmét csak a tárgyra irányítja. Például más a növény élete a termékeny és üde talaj ölén és más a laboratóriumban. Másképp jelenik meg a neki való környezetben és másképp lepréselve. A tudós a növényt a földben is figyelheti, de akkor csak mint jelenséget látja. A tudós azonban a növényt önmagában is vizsgálni igyekszik, kiemeli tehát a talajból és elemzi, boncolja, de egyúttal életét megsemmisíti.
Azért mondjuk, hogy a tudomány tárgyait megmerevíti és azokat mintegy post mortem, et sicut cadaver, magyarul a tárgyakat mint holt dolgokat és hullákat elemzi.
A tudomány máskülönben is inkább holtszemlélet, mint életszemlélet.
A tudomány kifejező elemei a fogalmak, ítéletek és következtetések.
Fogalom, ítélet és következtetés azonban mind elvont dolgok és általánosságok.
A természetben azonban nincsenek általánosságok, hanem csak egységek és egyéniségek.
A tudomány azért mégsem szakad el a természettől; hiszen minden fogalomnak a természet az alapja.
Viszont a természet sem szakad el a tudománytól, mert minden egyéni szín és egyéniség dacára is az egyedeken végighúzódik a faji jelleg, amely az egyedeket egyúttal általánosítja és fajokba foglalja.
Ha ezt szemmel tartjuk, akkor mindig helyes úton járunk.
Az elvonó tudós tudja, hogy a természet gazdagabb, színesebb, festőibb, plasztikusabb, mint az ő fogalmakba foglalt világa.
Viszont a szemléletekben gyönyörködő művészlélek is tudja, hogy az egyéniségek ezer változata mögött egy típus húzódik meg és épp az tetszik neki, hogy ez az egy (ami a tudós fogalma) a természetben ezernyi árnyalatban ragyog föl.
Amit a tudomány rendszerez, azt a szemlélet pazar szétszórtságban látja.
Amiért pedig a szemlélet ezer példányban sokszorozva rajong, azt a tudomány egységbe foglalja.
Az élet fája tehát szemet gyönyörködtető, színes, pazar, változatos és szinte a végtelenbe szétfolyó.
A tudás fája ellenben szürke, de befelé mélyülő. Nem a szemet gyönyörködteti, hanem az észt. Nem a külsőt, hanem a belső lényeget ragadja meg. Nem a jelenségeken andalog, hanem az eszmemagot igyekszik elérni.
A lélektan is tudomány, tehát osztja a többi tudomány sorsát.
A lélektan, mint a lelki élet tükre, szintén rendszerez, összefoglal és általánosít.
Mégis nagy a különbség a lélektan és a többi tudomány között.
A lélektan ránk világít; a tudományok ellenben a tárgyakra vetnek fényt.
A lélektanban önmagunkra kell ismernünk, a tudományokban pedig a tárgyakra.
A lélektan legbensőbb viszonyban áll velünk, a tudományok ellenben a tárgyakkal.
Ha a lélektan nem hűen tükröz berniünket, akkor űrt érzünk magunkban. A többi tudomány inkább hidegen hagyja érzéseinket.
És van-e lélektan, amely kielégítené a lelket?
Ilyen lélektan nincs.
Ami a lélektanban általános, az a szívem mélyén nem érdekel.
Ami rendszer, az intim életemet hidegen hagyja.
A lélektan az embert úgy rajzolja, hogy „Mi”!
A lélek azonban önmagát „Én”-nek érzi.
A lélek nem „Mi”; a lélek „Én”.
A nevelés, a helytelen lelki fejlődés mindenféle lim-Iommal boríthatja el az Ént és az Én az életben talán sohasem mint Én, hanem mint Mi él. Ám ez erőszak a lélek egyénisége ellen. A tömegszellem térfoglalása önmagunk egyéni természetével szemben.
Csak az él igazán, aki önmagát éli.
Csak az virágzik ki, akinek saját lelke virágzik ki.
A bölcselő jelszava: légy az, ami vagy és nem más.
Ám ez az „Én”, ez az „Önmagad” a tudomány keretein kívül esik.
Az Én és a Végtelen megfoghatatlanok. Az Én a lélek minden alkotásán átsugárzik, de egyúttal minden alkotáson túlsugárzik. Azért megfoghatatlan.
Minden az Én kiáradása, de a művek összegén mégis túlível az Én!
Főleg a magasabbrangúak Énje! De a magasabbrangúak között is azok Én-je, akik csodás varázzsal hatnak kortársaikra. Ők lenyűgöznek és azzal a meggyőződéssel töltenek el, hogy utolérhetetlenek.
Honnan ered ez a misztikus varázs? Miféle belső mélységek feltörése? Micsoda lángok és fények fellobogása?
A tudomány e kérdésekre választ nem ad. Vagy ha ad, válasza csak másolat és nem az eredeti rajz; okoskodás és nem élmény.
A szellemi világ rejtélyeinek a kulcsa az ember; de csak az az ember, aki nemcsak könyvekből, hanem önmaga mélységeiből is beszél. Saját benső tapasztalatait mondja el és úgy fest és rajzol, mint aki önmaga képét ábrázolja.
Aki így ismeri önmagát és így éli meg saját lelke titokzatos folyamatait, az rányit saját lelkén keresztül általában az emberi lélek legfenségesebb titkaira is.
Nem könyvekből, saját magam lelkéből teszek most vallomást.
Nem mások véleményét, saját élményeimet beszélem el.
Lelkem fejlődésének és szakadatlan át- és átvizsgálásának egy ihletett pillanatában rájöttem én is arra, hogy mindennapi, hétköznapi, földi dolgokkal pepecselő lelkem mérhetetlen lelkemnek csak felületes, kicsike kis része.
Szemlélődéseim között feltárult az igazság, hogy lángoló lelkem minden fellobogása valami fénylőbb tűzmag kisugárzása.
Elmélkedéseim meggyőztek arról, hogy lelkem minden fénye valami végtelenül tisztább fény felfényesedése.
Lelkem villanásai feltárták az igazságot, hogy szürke hétköznapi „Én”-em egy transcendentalis, felsőbbrangú Én-nek csak halvány és elmosódott képe.
Több vagyok, mint aki közönségesen vagyok.
Életem szent és magasztos pillanataiban önmagam fölé tornyosulok és magasra török. Ilyenkor érzem, hogy szerény életem minden küzdelme csak árnyék, köd, múló füst és felhő.
Életem legnagyobb öröme és legszentebb gyönyörűsége, ha ebből a magasabb Én-ből élek; abból gondolkodom és abból érzek és abból akarok.
Életem legnagyobb szomorúsága viszont, ha az alsóbb Én-ből gondolkodom, érzek és akarok.
Mennél gyökeresebben élek magasabb Én-emben, annál szegényebbnek érzem rendes földi Én-emet. Szomorú sors ez. Mert a magasabb Én a maga magasságaiba nem képes az alsóbb Ént felemelni. És míg az egyre ragyogóbb, emez egyre halványabb. És míg a magasabb régiókban otthonos vagyok, a földi régiókban esetlenül s együgyűen viselkedem.
Mennél tökéletesebben röpül a madár a levegőben, annál esetlenebb a földön.
Minden fecsketermészetű lélek gyámoltalan a földön.
Amilyen az ember lelki élete, olyan az emberiségé is.
Az ember az emberiség tükre. Viszont az emberiség lelki élete is rávilágít az ember lelkére.
Az ember az emberiség rejtélyeinek a kulcsa, de az emberiség meg az emberéé.
Nemcsak nekem, hanem az emberiségnek is van magasabb Én-je.
Nemcsak bennem, hanem az emberiség lelke mélyén is ott szunnyad a magasabbrangú, transcendentalis Én!
Nemcsak én, hanem az emberiség is szakadatlanul álmodik és valami magasabb világrend után vágyódik.
Sőt akár a hétköznapi emberiséget, a homo fabert vizsgáljam, akár a feltörő emberiség szellemét, a homo divinust elemezzem, mind a kettőből kitör a transcendentális Én.
Az emberiség, mint homo faber, épp oly bámulatra méltó, mint a homo divinus.
Ki ez a homo faber?
A homo faber az egyszerű ember az ő ősállapotától egész napjainkig. Az az ember, aki a legelőn, a szántóföldön, az erdőben, a hegyeken és a vizeken, a műhelyekben dolgozik. Ő találta fel a baltát, a vésőt, a malmot, a csónakot, a kocsit, ő fedezte fel a vasat, a bronzot, a rezet. Ö az egyes korszakok képviselője. Nagy dolgok ezek!
Az összes felfedezések részben évezredek előtt láttak napot. Szándékosan mondom: évezredek előtt, mert az emberiség korát nem ismerjük.
Ezek az apró felfedezések készítették útját a homo faber nagy emberi alkotásainak is, el egészen a rádióig, a távolbalátóig.
Tessék elgondolni, mennyiféle tudomány szükséges egy épület vagy egy remek templom felépítéséhez! És ily remek épületek évezredek előtt is voltak.
Nézzünk csak keletre, Indiába, Kínába, Ceylon szigetére. Azután Egyiptomba, azután a görögökhöz. Sőt Amerikába is elnézhetünk és bámulhatjuk az ősi kultúrák maradványait.
Gondoljuk meg, hogy ez a műveltség öt-hatezer éves és még annál is több.
Gondoljuk meg, hogy ezen műveltség fejlődése igen hosszú idők eredménye. Gondoljuk meg, hogy e népek is sokkal régibb népek tanítványai. Olyan népeké, akik talán Plató Timaiosza és Kritiásza szerint az egyiptomi művelődés előtt még százhúsz századdal előbb éltek. Olyan népeké, akik a mindennapi életben is fenséges dolgokat alkottak.
Csak így magyarázhatjuk meg az ismeretek ama csodálatos gazdagságát, amely India, Egyiptom, Perzsia papjait ékesítette. Ezek a papok a vegytan, a fizika, a csillagászat körében oly ismeretekkel bírtak, amelyeket talán még máig sem értünk el. Olyan technikával dolgoztak, amely rejtély számunkra.
Állítólag még Atlantisz idejéből erednek azok az ezerötszáz tonnás sziklák, amelyeket Egyiptomban mind a mai napig kideríthetetlen eljárással szállítottak óriási távolságokra. Ki tudja, miként? A föld vonzóerejének felfüggesztésével? Vagy valami bámulatos távolbalátó mechanikával?
Azután gondoljunk Kheops nagy piramisára, erre a maga egészében óriási hieroglifra. Ez a csodás mű méreteivel, arányaival, belső berendezéseivel, csillagászati tájékozódásával a talányok egész sorozatát tárja elénk, amely talányokat újabban Morcux abbé, a bourgesi csillagvizsgáló tudós igazgatója, „a tudomány talányai”, „Les enigmes de la science” című művében igyekezett feltárni és megvilágítani.
Azután ezek a letűnt világok papjai — úgy látszik — ismerték a villamosságot, sőt a telefont is, mert Egyiptom templomainak papjai állítólag pillanat alatt adtak hírt egyik templomból a másikba, bármily távolságokra voltak egymástól.
A homo fabernek is voltak már csodás alkotásai, látásai és álmai. Már ősünk ősei is remekbe dolgoztak.
Már őseink is igyekeztek a képzelet szárnyain a távolba hatni, a nehézség erejét leküzdeni, a mozgás szabályait legyőzni, a jövendőt megjósolni; beszélni, látni, hallani a világ egyik végéről a másikra; a csillagokat meglátogatni; az örök mozgást megvalósítani és mit tudom én, mi mindent.
Sok álom még mindig csak a rejtett tudományok kincse; de sok álom a rejtett tudományból átment a természettudományokba és az álmok testet öltenek. Mint például a mindenütt jelenvalóság, a távolbalátás, a jövő előre látása, a múltba való visszapillantás és mindez a rádió és a távolbalátó készülék révén.
Ámde ezek a készülékek mind magának a lélek erőinek kivetítései. Az a lélek, amely testét, illetve idegeit a rádió lámpásának finomságára fel nem izzíthatja, felfedezi a rádió lámpását. Az a lélek, amely a testi szemmel nem foghatja fel a messziről érkező sugarakat, kitalálja a távolbalátót. Az a lélek, amely a teste ujjaival nem ér el Ausztráliáig, finom gépeivel és a rövid hullámaival Ausztrália lámpáit felgyújtja.
Az a lélek, amely természeténél fogva tér- és időfölötti, felfedezéseivel tényleg testével együtt a tér és az idő fölé emelkedik.
Ámde, ha a homo faber minden nagyságának mélyére pillantunk, észrevesszük, hogy minden földi alkotása magasabb, földfölötti lángokból ered. Minden természeti fény, természetfölötti fénynek a fénye; minden földi láng magja valami transcendentális láng.
Templomok és piramisok; tudományok és szertartások; mindenféle művészet és mesterség csak azért léptek az élet színpadára, mert a lélek magasabb ihletei és vágyódásai ily alkotásokban törtek és virágoztak ki.
Az ember vágyai a végtelenbe törnek és a végtelenből erednek. Ez a felsőbbrendű ember titka!
A homo faber minden fénye a homo divinus visszfénye. A hétköznapi Én a transcendentális Én halvány fénye.
India, Egyiptom, Perzsia, Kaldea, Görögország, Afrika és Amerika vallásának és bölcseletének minden csodái a transcendentális Én fellángolásai.
Ezeknek a népeknek ugyanis nemcsak templomaik és művészi emlékeik, hanem Szentkönyveik is csodálatosak. Nemcsak földi életük megnyilatkozásai, hanem a Végtelenbe törő villanásaik is bámulatosak.
És ezek a vágyak a vallási, a bölcseleti és az irodalmi alkotásaikban nyilvánulnak meg és örökkévalóságra törnek.
A népek lelkének legmélyebb titkai főleg e szellemi alkotásokban ragyognak felénk.
Akár a Védákat, akár a Halotti könyveket, akár a perzsák, akár a kaldeusok bölcseleti és vallási emlékeit olvassuk, mindenütt csupa mélység és magasság tátong felénk. És azt kell mondanom, hogy a letűnt népeket főleg ezek a transcendentális értékek jellemzik.
Vallom különösen, hogy az emberiség szellemi feltörése és ösztönös ihletett látása főleg akkor érte el a legmagasabb fokot, amikor az istenségről, a Létről és az emberről oly fogalmakat alkotott, mint akár a Védák tanai. Mily megszentelő ez a pillanat! Az emberiség akkor, virágzó képességeinek mintegy a csúcsán, saját esze világánál felfedezte és mindenkorra leszögezte az isteninek azt a fogalmát, amelynél magasabbat emberi ész addig még nem álmodott és ami fölé csak az isteni kinyilatkoztatás emelte.
A nagy titok azonban az, honnan szerezték őseink abban a tőlünk oly iszonyatosnak képzelt éjszakában és elhagyatottságban azokat az ismereteket, bölcsességeket és bizonyosságokat, amelyeket mi is alig-alig tudunk már felfejlett értelmünkkel felérni? Annyi bizonyos, hogy nem jutottak volna el odáig, ahová eljutottak, ha nem rejtőzik mögöttük a hagyományoknak, a tapasztalatoknak és a bölcsességnek olyan ősrégi kincsesháza, aminőről nehezen alkothatunk fogalmat.
Fel kell most tételeznem, hogy mindannyian legalább halvány sejtelemmel ismerjük Kelet vallásait és bölcsességét. Ezt fel kell tételeznem, egyébként nagyon eltérnék tárgyamtól. Annyit azonban mégis leszögezek, hogy ezeknek a mélységeknek mélyein két csodás emberi álom szendereg: a Tudás és a halhatatlanság álma és vágya, úgy, amint a Szentírás első lapjain is szó van az élet és a tudás fájáról és hogy Eritis, sicut Deus scientes bonum et malum.
Az önmagára ébredő ember már az idők rejtett mélységeiben is isteni tudásról és balhatatlanságról, isteni látásról és isteni életről, azaz felsőbbrendűségről ábrándozott. Megértette, hogy bár Isten végtelen és sokkal több az, amit róla nem tudunk, mint amit tudunk, mégis egyúttal megsejtette, hogy a végtelennek leghűbb nyoma és kinyilatkoztatása maga az ember.
Sőt az ember a sehina, az istenség lakóháza.
Ezen látásokból, álmokból és vágyakból pedig végül felragyogott előtte a lélek igaz mélysége és természetfölötti természete is. Felfénylett benne a lélek világ fölé fénylő fénye. És érezte, hogy a lélek magasabbrangú valóság, mint amilyen a hétköznapi Én-je, sőt dicsőbb, mint a minket környező egész világ.
Magasabbrangú, mint az érzékek, ösztönök, testi és földi vágyak. Sőt ezek a vágyak őt minduntalan a földre húzzák, de ha okosan él velük, és úr marad fölöttük, akkor a lélek lénye legeslegmélyén valami újra meg újra megrezzen. Akkor ismét lát világokat, melyeket testi szemek nem láthatnak, hall benső hangokat, amelyeket testi fülek nem hallhatnak. Szemek és fülek mögött mint testetlen látások lobognak fel a magasabb Én felfénylő gondolatai, sugallnak hirtelen megvilágításai. Mintegy villámvillanásban érzi, hogy igazi Én-ünk valami végtelenbe irányuló kilátóhely és e kilátóhely kilátásai csodálatosak.
A régi keleti bölcsek ezt jól tudták.
Miután ugyanis Istenre vonatkozólag felállították a tételt: „Egyedül a tenger ismeri a tenger mélységét, egyedül a tér ismeri a tér terjedelmét, egyedül Isten ismerheti Istent”, keresték Isten legremekebb teremtményét, az embert, és az emberben az Istent. Így gondolkodtak: lehetetlen tudnunk, mi Isten, hol van és mit akar? De tudjuk, hogy mindenütt jelenvaló és minden szükségképpen őbenne van. Tehát Isten az emberben és az ember Istenben. Ennélfogva Istent főleg az emberben és főleg az ember útján fedezhetjük fel.
Az Upanisádok vezérhangja: „Ismerd meg tenmagadat, azaz ismerd meg azt a lényt, aki Én-ed támasza és tanuld meg feltalálni és felismerni őt az örökkévaló és legfőbb Lényben, az Egyben, aki után nincs második, aki az egész világ támasza.”
Isten megnyilatkozik ugyan a természetben is, de soha sem szól hozzánk, csak az emberek szája által. Ne keresd tehát máshol végtelen, megközelíthetetlen és elérhetetlen térségekben az Istent, amiért nyugtalanság gyötör benneteket. Bennetek rejtőzik: ki-ki önmagában fedezze fel Őt. Ez a felfedezés Isten születése az emberben.
„Ó, ember! Tudd meg, hogy mikor azt mondod: egyedül vagyok magammal, szívedben tartózkodik szüntelen egy, a legfőbb Szellem, minden jónak és rossznak figyelmes és néma szemlélője” — mondja Manu.
És ugyanez a Manu előírja: „ha a család feje ráncosodni látja bőrét és őszülni haja szálait és maga előtt látja fiának fiát, ha már nincs többé teljesíteni való kötelessége e földön, ha segítségére már senki nem szorul, legyen bár a város leggazdagabb kereskedője, vagy a falu legszegényebb parasztja, végre az örök dolgoknak szentelheti önmagát, elhagyhatja feleségét, gyermekeit, rokonait és barátait, gazellabőrt vagy kéregköpenyt ölthet, hogy visszavonuljon a magányba; benyomuljon, behatoljon az irdatlan trópikus erdő mélyébe, elfelejtse testét és a hiábavaló gondolatokat, amelyek belőle születnek és hallgassa a lénye mélyén rejtőző Isten hangját, az Atmanét, a belső vezetőt, a soha meg nem semmisülőt, akin kívül nincs egyéb, csak fájdalom.” „Elmélkedhet a tér végtelenségéről, az értelem végtelenségéről és a semminek nem létezéséről és megragadhatja — ez a fő — az illuminációnak azt a boldog pillanatát, amely neki meghozza a felszabadulást, a megszabadulást, amelyre senki nem taníthat meg, amelyet önmagunknak kell megtalálnunk, amely azonban kimondhatatlan gyönyörűség és esetleg a lélek megtisztulása.”
Soha a homo faber nem alkot felfedezéseket, sem bölcseletet, sem művészetet. Gépeivel soha fel nem szárnyal iszonyú magasságokba és el nem merül végtelen mélységekbe, ha föl nem fedezi önmagában a homo religiosust és ebben a magasabb Ént és Isten képmását és Istenben az ember dicsőségét.
A völgyből kevés a kilátás. De mennél magasabbra hágsz, annál szélesebb a látásod.
Végtelen magasságból a végtelent látod.
Viszont mennél mélyebbre szállsz alá, annál közelebb jutsz a föld tüzéhez.
.Mennél inkább alászállasz Isten mélységeibe, annál lángolóbbra lobban a lelked az ő tüzétől. Viszont mennél inkább elszakadunk szellemi létünk isteni gyökerétől, annál laposabb fejűek és szelleműek leszünk.
Hitvány, gyáva koroknak nincsenek eszményeik, nincsenek szárnyalásaik és nincsenek mélységeik.
Hitvány, gyáva korok gyermekei földhöz tapadt férgek és nem szárnyaló sasok.
Irodalmuk, bölcseletük és művészetük is lapos, szennyes, földhözragadt és kicsinyes.
A régi népek csodás alkotásai is világnézetük mélységeiből és magasságaiból erednek.
Sajnos ez a fenséges világnézet egy időben azután csak kiélte magát és élettelen elméletté zsugorodott.
Sajnos ez a nagyszerű lélekszárnyalás lélekzuhanássá torzult.
Kelet metafizikája, mikor az élet belőle kiszállt, Keletet megdermesztette.
Kelet népének szárnyai derékbetörtek és megfeneklett élete.
Ha pedig keresem, mi ennek a lélektörésnek az oka, rájövök, hogy Keletnek le kellett hanyatlania: mert tudta ugyan, hogy a lélek Istentől ered, de nem tudta, miképp él Istenből.
Tudta, hogy Isten a lélek forrása, de nem tudta, miképp táplálja Isten a lelket.
Szárnyat adott a léleknek, de a szárnyakat lendületbe hozni később elfelejtette.
Fenséges Kelet bölcseletének elindulása, de siralmas a vége.
Kelet népében a Végtelen nem finomult életerővé, hanem lelke fölött, mint a futó felhő, szétoszlott.
Nem gyújtott lángot az érzésekben és akaratokban, hanem andalító és mérgező tanokat szült. A lélekvándorlás, a karma (végzet), a végzetben való megnyugvás törvényessé tette a kasztrendszert, Keletnek ezt a szörnyű társadalmi igazságtalanságát.
Az istenség nem emelte szárnyára az életet, hanem az élet fölött, mint merő álomkép és jelenség fölött tovaillant.
Az életet megfosztotta helyes értelmétől és jelentőségétől. Kialakított egy világnézetet, amely kedvezett a gazdagnak, de nyomor és megvetés áldozatává tette a szegény páriát.
Ez a nép babonás lélektani és társadalmi elméletekbe fulladt. Ez a társadalom a legnyomorultabb.
Ennek a népnek irodalma, művészete és erkölcsi felfogása megakadt s csak újabban, Nyugat hatása alatt ébredt föl álmaiból; de ez a felébredés egyúttal a saját múltjából való kiábrándulás és múltjával való meghasonlás is.
Honnan ered Európa fensőbbséges lélekszárnyalása? Honnan az a kimeríthetetlen kedv egyre magasabb és tökéletesebb világrend után? Honnan az Európától ihletett népek, minő Amerika, öröme, lendülete és magasságokba lendülése?
A vér — mondja Goethe — csodálatos nedű!
A vér misztériuma az élet misztériuma.
A vér ereje életet fakasztó erő.
Az élet felfokozását az ember a vértől nyeri.
Misztikus vér pezseg Európa ereiben és ilyen vér nem pezseg sem Ázsia, sem Afrika ereiben.
Misztikus vér tüzel Európa művelődésében; ilyen vér nem lüktetett még Göröghonban sem.
Vért látok többfélét, de csak egy világokat nemesítő és alkotó vért.
Képzeletemben látom Odysseust a kimérioszi éjszakában.
Látom a kosok vérét, amelyet Odysseus egy gödörbe gyűjt. Látom, mint idézi meg az árnyakat!
Látom a testetlen árnyakat, az élet után, az öntudat után repeső árnyakat. Vért akarnak inni, hogy életre ébredjenek és újra ébredjenek.
És a kosok vérétől újra ébrednek és az árnyak újra élnek, haj, de ennek az életnek nincs semmi értelme többé.
A kosok vére új életeszményt nem ad. A magukhoz tért árnyak tovább élik hajdani életük reflexeit; de semmi újat nem nyújtanak. Inkább nevetségesek, mint érdekesek.
Tantalust a szomjúság most is kínozza.
Sisyphus a szikláját görgeti tovább.
A Danaidák erőlködnek, hogy megtöltsék feneketlen hordóikat.
Achilles magasra emeli dárdáját.
Herkules íját feszíti.
Ezek a kába árnyak végeszakadatlanul ismétlik földi életük emlékezetes vagy megszokott mozdulatait. A halhatatlan szellem új és friss működésének azonban semmi nyoma.
A kosok vére nem új életet fakasztó vér. Így látta ezt már Odysseus is.
Azokat az időket, amidőn kosokat áldoztak, nem kívánjuk vissza.
De látok más vért, sárkányvért.
Wothan birodalmában erős vér a sárkányvér.
Szigfrid megnyalja kezén a sárkányvért és szeme kinyílik; ellenfele, Mime lelke meg felnyílik. Lelkébe lát Mimének, kiolvassa belőle a gonosz szándékot és Szigfrid átszúrja ellenségét.
A sárkányvér erős vér. Testedző vér! Lelket kitágító vér, de zordon vér. Gyilkossá tüzel, győzővé erősít, de nagy emberi alkotásokra nem hevít.
A sárkányvér nem a kultúrának vére! Sőt nyomában az istenek alkonya is.
A sárkányok korát sem kívánjuk vissza.
Látom Fausztot Mefisztó oldalán. A boszorkányok táncán.
Fauszt meghasonlik a tudománnyal és önmagával. Az ördöggel vérszerződést köt, az ördög poharából iszik, talán így teljesedik be: Eritis sicut Deus.
Lenézi az észt és az érzékek csúnya bűneinek posványába zuhan.
Megbecsteleníti a szentet és őrületbe és gyilkosságba kergeti az ártatlan Margitot.
Fauszt bölcsessége az ördög bölcsessége.
Az ördög bölcsessége nem építő, hanem romboló.
Ad szépséget és aranyat!
Ad nőt és vagyont!
De cserében elveszi lelkedet.
Az ördög nem alkot új embert, hanem torzítja az embert.
Az ördög nem növel műveltséget, az ördög terjeszti a műveletlenséget.
Az ördög itala emésztő tűz, az ördög itala nem elevenítő láng.
Fauszt bölcsessége Európát egy fokkal sem emelné feljebb, de igen sok fokkal süllyesztené lejjebb.
Jaj annak, aki e pohárból iszik. Fauszt is széttépte a vérrel írt szerződést.
És millió és millió ember iszik belőle mégis.
E pohárból iszik a szennyes irodalom; ebből lángol fel a paráznaság.
E pohárból iszik a ferde bölcselet; ebből lángol fel egy sor gonosz világnézet.
E pohárból iszik a hazug sajtó; ebből forr ki a hazugság, mások becsületébe gázolás, a lélekmérgezés.
E pohárból iszik a divat és piacra viszi a szemérmet.
E pohárból iszik minden bűn és innen árad ki minden átok.
Sok, végtelen sok azok száma, akik e pohárból isznak.
A világ nagy része belőlük telik ki.
Hát nincs más vér, amely új földet és új eget varázsolna alá?
Napjainkban a Niebelungok népe is új vér után eped.
Eszméje az ősi ázsiai, a tiszta ázsiai vér.
Hatvan—hetven millió ember lelke ég lángban és várja a megtisztulást; a vértisztulást.
Az események kezdetén a jövő még homályba szürkül. Jövendölésbe nem bocsátkozhatunk.
Megszületik-e az ázsiai vér kultuszából a felsőbbrendű ember? Vagy a sárkánymagból sárkányok kelnek-e ki?
Hiszen az ázsiai vad vért, sárkányvért évszázadok előtt egy nemes vér szentelte meg és e vérből fakadt és virágzott ki a fenséges német kultúra.
Wothan vérét sírjuk-e hát vissza és omoljon össze a mai keresztény kultúra?
Lehetetlen!
Hol hát a vér, mely a szakadatlan feltámadás és folytonos új életre ébredés vére és záloga?
Hol a vér, amely vérünket szent tűzzel tisztítja és nemes fénnyel tölti el?
Hol a pohár, amelynek itala belülről tiszta lánggal tölt el?
A vér, amellyel a hősiesség nemes érzéseit zengjük.
A pohár, amellyel a szabadság szent dalát énekeljük.
És fülembe cseng a szózat, egy isteni szózat:
Igyatok ebből a pohárból mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.
Az élet forrása ez a vér!
A halhatatlanság záloga e vér!
Egy új kor és egy új szövetség hajnala e vér!
E vérből született 1900 év előtt az európai ember! A felsőbbrendű ember!
A régi népek lelke fojtott lélek, fojtott tűz, fojtott láng.
Indiában az istenség végtelensége nyomta le a lelket.
Egyiptomban a halál misztériuma fojtogatta a lelket.
Görögországban a végzet és a halál nyomorította meg a lelket.
De felcsendült 1900 év előtt a Nagycsütörtök vérdala.
Isten fia kezében a pohár!
Aki e szavakat megérti, belülről felfejlődik.
Aki e szavakat szívébe veszi, belülről felfényesedik.
Aki e szavak misztikus varázsát vérébe ereszti, új gondolatok, varázslatos látomások tárulnak fel előtte és magasságok és mélységek nyílnak meg lelkében.
A régi világ korlátai szétrepednek és új távlatok derengenek.
A régi ember szorongásai megszűnnek és egy új élet endület hullámai felemelnek.
Az ember belülről felnemesedik, felistenedik és új teremtő erőkkel telik el.
Nagycsütörtökön született meg az európai ember!
Nagycsütörtök vére nevelt fel minden embert.
Európa sorsa és jövője a vérdal hangjaival indult el és annál győzedelmeskedett.
Nézd Ázsiát és nézd Európát!
Amaz lemaradt; emez felvirágzott.
Annak erői elhervadtak, emezé szakadatlanul virágzanak.
Isten vére tüzes vér!
Őseink itták és fiaink is ennek a vérnek erejében élnek, ha talán már hűtlenül nem is isszák.
Őseink e vér lángoló tüzében építették föl Európát és ennek heve lüktet azokban is, akiket e nagy misztérium már nem lelkesít.
Isten magjai vagyunk.
Isteni nemzedék vagyunk.
Az ázsiai népek azért felsőbbrendű emberek, mert Isten vére izzik vérükben és nem a Wothanok vére.
Az isteni természet részesei vagyunk.
Ez lelki fensőbbségünk titka. Ez Európa szellemi kiválóságának forrása. Íme a felsőbbrendű ember bölcsője.
Sem a kimérioszi kosok vére, sem a sárkányok vére, sem az ördög pohara, sem Wothan vére nem lélekedző, lelket felnemesítő, lelki erőket a végtelenbe kitágító ital.
Sem a kosok vére, sem a sárkányok vére, sem Wothan vére, sem az ördög pohara nem ajzza föl lelkünk húrjait, nem tüzesíti át érzéseinket, nem töltenek el fensőbb látomásokkal.
Sem a kosok vére, sem a sárkányok vére, sem az ördög vére, sem Wothan vére nem tárnak fel új világokat, új világok szépségeit, új fejlődések irányait. De Isten vére istenivé emelt föl. Isten vére isteni igazságokkal töltött el. Isten vére isteni szépségekkel derített föl. Isten vére részesévé tett az isteni természetnek, és íme, valóban olyanok vagyunk, mint Isten. Nescitis qua dii estis, et omnes filii Dei excelsi. Szinte beteljesedett a Szentírás ígérete:
Eritis, sicut Deus, scientes bonum et malum.
A felsőbbrangú lélek nem kívülről fejlik föl. A felsőbbrangú lélek nem külső hatásokból fényesedik föl.
A felsőbbrangú lélek annak a véres tüzétől tüzesedik át, aki mindennek ad ihletet, inspirationem és erőt, virtutem.
A tudományos lélektan minderről nem számol be. A tudományos lélektan minden lelki jelenséget csak post hoc, miután már lefolyt, magyaráz.
De aki a lélek nagy és fenséges életét éli, aki a teremtő gondolkodás lázas tüzét átélvezi, aki nyitjára jön sugaras gondolatai misztikus eredetének, benső megindulással vallja:
Est Deus in nobis, agitante calescimus illo.
1900 év óta valóban Isten lelke bennünk, Ő a lelkünk lelke és lelkünk minden fenséges szárnyalása, a belülről felfényesítő és felvilágosító istenség kegyelme. Ő a fensőbbrendű ember izzó lángja.
Midőn Mária Terézia emlékünnepén a nagy lelkek csodás kegyelmeiről, a fensőbbrangú ember szellemének rejtélyes életforrásáról elmélkedem, tiszteletben tartom a tudományt, de egyúttal leborulok annak végtelensége előtt, aki mindennek létet, erőt és ihletett látást ad. Qui dat omnibus esse, virtutem et inspirationem. És leborulok az előtt, akinek véréből 1900 év előtt egy új világ, a felsőbbrendű európai ember világa született.
Ehhez a vérhez legyünk hűek és ez a vér is hű marad hozzánk és Európa jövőjét még magasabbra és még fényesebbre emeli.
És Európa valóban a felsőbbrendű emberek hazája marad.
Ad maiorem Dei gloriam
+
http://mtdaportal.extra.hu/trikal_jozsef.html
