Nem bírnak belenyugodni,

hogy egyre többen olvassák Tormay Cécile főművét

Egy biztos: ha valakit egyesek annyira szapulnak, mint Tormay Cécile-t, annak a jele, hogy olyan értékekkel rendelkezik, amilyenekkel ők nem. Nem szállnak vele vitába érdemben sohasem, nem cáfolnak tőle egyetlen sort sem, mégis mindent megtesznek azért, hogy diszkreditálják.

Ennek iskolapéldája a Heti Világgazdaság június 3-i számának egyik írása (Murányi Gábor: Asszonyregény. Tormay Cécile titkos élete). Ami ezúttal sem arra a feladatra vállalkozik, ami értékelhető lenne. Ha műveinek gondolatait firtatná, netán vitatná, vagy éppen cáfolná érdemben, természetesen hozzájárulhatna múltunk jobb megismeréséhez. De nem. Az írónő főműve, a Bujdosó könyv persze a céltábla, csak úgy tűnik, nincsen e berkekben egy fia sem, aki rá tudna lőni. A golyó mindig mellémegy valahogyan.

Így történt ez most is hát e cikkel, amelynek elején mindjárt ezt olvassuk: „Feloldhatatlan ellentmondás feszül a Horthy-kor ünnepelt írónője, Tormay Cécile magánélete és a nyilvánosságnak szánt üzenetei között. Leszbikussága egykor perek, ma irodalomtörténeti-politikai viták tárgya.”

Nem, ez már megint maszatolás. Mi köze Tormay vélt magánéletének műveihez, pláne a legfőbbhez, a Bujdosó könyv hez? Vélt magánéletről írok, mert az írónő leszbikusságáról szőtt történetek a hallhatatlan pletykák, helyesebben az iránta való irigység szülte mendemondák birodalmába tartoznak. Abból ugyanis, hogy Tormay hajadon maradt, senki épelméjű emberfia nem szűrheti le bizonyosságként azt, hogy ennek egyetlen oka leszbikussága volt.

Éppen ezért nem is kívánok az írónő ilyetén minősítésével foglalkozni. Ezt megteszik azok – és csak azok! –, akik Tormayt, ha élne, legszívesebben egy kanál vízben megfojtanák a Bujdosó könyv miatt. Ilyen nálunk a politikailag korrektnek kikiáltott média. Nem úgy a valódi irodalomtörténet-írás, amelynek egyik képviselője, Kollarits Krisztina, helyesen szögezte le: „Több mint 80 év elteltével kissé nehéznek és főleg feleslegesnek tűnik állást foglalni, mert sem Tormay életművének, sem politikai pályafutásának vizsgálatát nem alapozhatjuk szexuális beállítottságára.”

Joggal elvárhatná azonban minden valamirevaló olvasó, hogy egy olyan közéleti orgánum, mint aHVG, érdemben foglalkozzon egy alkotó életművével. Kizárólag műveivel, azok gondolataival vitatkozzon. Ha kell, bírálja, sőt cáfolja őket! Ehelyett azonban ezt kapjuk tőle:

„Tormay Cécile évtizedeken át takargatott, mára egyre nyilvánvalóbb leszbikussága az utóbbi esztendőkben irodalmi, politikai és ideológiai csatározások tétjévé vált. Ennek okát Kurimay AnitaA „Nemzet Nagyasszonyának” kényelmetlen öröksége című, ez év eleji – a socio.hu-n publikált – tanulmányában abban látja, hogy miközben Tormay írásai jól felhasználhatók „a családcentrikus elképzelések és hagyományos nemi szerepek felkarolásához”, az írónő magánélete „messze elmarad” a konzervatív ideológiai elvárásoktól. Az antiszemitizmus egyik alapműveként emlegetett, 1922-es Bujdosó könyvével a Horthy-korszak ünnepelt orákulumává előlépett Tormay írásaiban és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSZ) elnökeként mondott szónoklataiban minduntalan a „három oszlopon nyugvó” asszonyi boldogságról és alázatról szónokolt, ő maga viszont „soha nem ment férjhez, nem szült gyerekeket, férfiszakmában helyezkedett el, és – valószínűleg – saját neméhez vonzódott”.

Valószínűleg! Csakhogy ezzel azonban sem cáfolni, sem megerősítni nem lehet az égvilágon semmit. No de itt nem is erről van szó, hanem, ismétlem, főművéről, amivel tehát „antiszemita”lett. Innentől kezdve aztán ugyebár írhatott bármikor, bármiről bármit, teljesen szalonképtelenné vált. Ráadásul képmutató is volt, hiszen amíg a gyermekáldás nemzetmentő fontosságát hangsúlyozta minduntalan, közben ő maga viszont hajadon maradt, vagyis vizet prédikált és bort ivott. Ráadásul nem átallott „férfiszakmában” elhelyezkedni, közéleti szerepet vállalva írónő lenni. Távol álljon tőlem a személyeskedés, de akkor mit szóljunk Kurimay Anitáról, vagy a Murányi alábbi bekezdésében emelgetett irodalomtörténész hölgyeményről, aki most szintén tort ül Tormay felett? Csak halkan kérdezem: ők vajon mennyire hazánk nemtői, távol a közélet porondjától?

„A fasiszta és nyilas irodalom magyarországi propagálására szakosodott Gede Testvérek kiadó által 2003-ban újrafelfedezett Bujdosó könyvet (a „véreskezű zsidók” irányította Tanácsköztársaság elleni pamfletet) nem sokkal a megjelenése után Kádár Juditirodalomtörténész tanulmányban szedte ízekre. Bebizonyította róla, hogy a „megrázó” és „hiteles történelmi forrás” valójában álnapló, szerzője – állításával ellentétben – számos eseménynek nem volt, nem is lehetett szemtanúja. Még nagyobb vihart kavart Kádárnak az a megállapítása, hogy „a laza erkölcsű, beteg és gyilkos”, a „magyarokat szexuálisan megrontó” zsidókról értekező írónő „páratlan” gyűlölete valójában saját „elfojtott nemiségéből” és „megoldhatatlannak tűnő szexuális problémájából” fakadt. Ironikus – írta a szerző –, hogy Tormay annak a kornak lehetett emblematikus nőírója, amely a leszbikusságot szexuális aberrációnak tekintette.”

Micsoda megfogalmazás! A „Bujdosó könyv” pamflet. Nos, a pamflet személyeket támadóröpirat. A Bujdosó könyv terjedelménél fogva pedig két kötetes mű. Nem röpirat tehát, kedves irodalomtörténész asszonysága vagy hajadonsága! Előbb talán pótolni kellene az elemit, az irodalomtörténeti alapfogalmak elsajátítását, s csak azután billentyűzethez ülni. Meg egy kicsit azért jobban el kellene mélyülni a „Tanácsköztársaság” tanulmányozásában is, és akkor nem írna akkora bődületes butaságot, mint hogy Károlyi Mihály páholybarátai és Kun (Kohn) Béla elvtársai leleplezése Tormay „elfojtott nemiségéből” és „megoldhatatlannak tűnő szexuális problémájából” fakadt. 

Ugyanez áll végül Varga Virág íróra és irodalomtörténészre is. Murányi ezeket írja róla: 

„A nőirodalom jegyzett kutatója szerint például „egyértelműen téves” az a nézet, amely szerint az alkotók közéleti megszólalásai leválaszthatóak szépirodalmi tevékenységükről. Márpedig Tormay íróként és közéleti személyiségként – ebben, irányultságtól függetlenül, jószerével mindenki egyetért – 1919-től merőben konzervatív hangot ütött meg. Varga rámutatott például arra, hogy noha az írónő nyíltan sohasem vallotta magát leszbikusnak, „különös vonzódásai”, illetve az azokkal való viaskodásai a műveiben is rendre felfedezhetőek. Kezdő novellistaként egyáltalán nem volt elutasító a szexuális mássággal szemben, kedvenc szerzőjének vallotta a pogány és Szapphó-szerű életörömöt hirdető Pierre Louys francia írót, akinek hatása téma- és szereplőválasztásaiban is tetten érhető. Egy írásában az azonos nemű meztelen najádok például „dévaj kezükkel szántva a vizet, ezer gyöngyszemet hintettek egymásra”, a nimfák pedig „átölelték egymás nyakát, s valami szédítő forgatagban ifjú táncot lejtettek a lágy pázsit felett”. Varga szerint figyelemre méltó az is, hogy A régi ház illusztrálására Tormay a közismerten homoszexuális Batthyány Gyula festőt kérte fel.”

Mindenki, aki csak egy kicsit is jártas az irodalomban, tudja, hogy annak alkotói rendre megmintáznak műveikben olyan szerepeket is, amik bizony messze nem az övék. Elég csak Ady költészetén csupán egyszer is végigpásztáznunk. Hány és hány olyan szerepet verselt meg, ami nem az övé volt! Abból tehát, hogy Tormay elbeszéléseiben „egymás nyakát” átölelő nimfák is megjelennek, semmiféle érdemi következtetést nem vonhatunk le nemiségfelfogásáról, de legfőképpen azt nem, hogy az efféle szereppel tényleg azonosult. Az pedig – már bocsánat a szóért, de – röhejes, miként kerül itt a képbe A régi ház illusztrálójának nemi identitása – még ha netán igaz is az erre vonatkozó információ?

Amúgy megfigyeltem: van egy bizonyos tendencia jó ideje arra, hogy bizonyos ítészek a nekik valamiért nem tetsző – és többnyire árnyékukba sem férő – egykori alkotókat fikázzák. És ennek képviselői ráadásul korántsem feltétlenül csak a baloldal képviselői. A másik oldalon is vannak ilyenek. Erre való példaként máig emlékszem, 1994-ben jelent meg egy tanulmány ilyen címmel:Hatalom és szerep. Gyulai Pál, az ember. Most nem érdekes, ki írta, annál inkább a szándéka. Az egykori „harcos” Gyulaiban igencsak középszerű költőt, írót, kritikust látott a szerző, s amikor érezte, valahogy mégsem tudja talán eléggé lehúzni ama bizonyosba, előállt ő is a „szexuális” kártyával. Merthogy miután Gyulai korán elveszítette feleségét, Szendrey Marikát, kérdés, mégis miként „oldotta meg” szexuális életét? Házvezetőnőjével nemigen létesíthetett kapcsolatot, tartva környezete megszólásaitól, de nem kizárt, hogy voltak titkos szeretői egyes verseinek utalásai szerint, töprengett oldalakon át. 

Valaha Szabó Dezső írta Adyról, hogy legjobb lett volna, ha csak a verseit ismerjük s nem az életét. De ha már az utóbbit is, ebből még nem lehet feltétlenül tőkét kovácsolni életműve ellen. Ha még több szennyfolt derülne ki Shakespeare-nek a szép nemhez való viszonyáról, mint amennyit tudunk, eldobnánk a Rómeó és Júliát? Félre hát az agarakkal! Tessék bárkinek, aki nyilvánosság elé lép, tartozzék bármelyik palettához, tárgyilagosságra törekednie. Maradva a példánál: ha Tormay Cécile fő művével problémái vannak, tárja fel azokat, cáfolja meg általa kifogásolt állításait. A magánélete viszont nem reá tartozik. Érthető?

Úgy tűnik, vannak, akik nem bírnak belenyugodni, hogy egyre többen olvassák Tormay Cécile fő művét. Hiába is foglalkoznak azonban személyével a bulvármédia fürdő- és hálószobatitkokat kreáló fogásaival, remélhetően már nem tudják csökkenteni a Bujdosó könyv iránti érdeklődést.