Most egy időre hagyjuk pihenni az anyagi harcok előkészületeit, s vessünk egy pillantást arra a még nagyobb harcra, mely a jövő századot a lelkiek terén fogja felzavarni.

Amily óriási mértékben nőnek a materializmus vívmányai, a találmányok, a közlekedés, az ismeretterjesztés által, oly arányban támad az ellenhatás a hitéhez ragaszkodó, a rajongásaiban boldog vagy boldogtalan népkedélyben.

A hitkérdés éppen olyan óriássá növekedik, mint a pénzkérdés, mint a hatalomkérdés, s a versenyző oltárlángok éppen olyan tűzzel fenyegetik a civilizált világot, mint a tűzaknák: csakhogy amazok felülről, ezek alulról.

A nagy politikai forradalmak, országalakulások és államforma-változások együtt jártak a pozitív vallásformák idomulásaival. Olaszország megszilárdulásával a nyugati latin egyház főnöksége egyszerű⁺ első püspöki ranggá hanyatlott alá, s most már pápaválasztáskor nem lesik a világvárosban a „fumatát”, az Angyalvár^* bizonyos kéményeiből adott füstjelt, mely a bíbornokok együttlétét hirdeté, vagy a hiányzókat hívta be. Most már elég az egyszerű többség jelenléte. Egyházi fejedelemség nincs többé: Szent Péter fillérei^* gyéren folynak be. S a „vajpénz”^*, mely egykor a vajas étel elengedéseért százezreket hozott be, most már csak kegyes alamizsna. Három hajdani király helyén, kiknek egyikét a „legkatolikusabb”^*, másikát a „leghívebb”^*, harmadikát a „legkeresztyénebb”^* királynak hítták, köztársasági elnökök ülnek, akik felekezet nélküliek; s a negyedik, „az apostoli” király^* versenytárs nélkül kapja évenkint a pápa által megszentelt kalapot s a Laetare-vasárnapon felszentelt aranyrózsát^*; de annak sem olyan szent a keze⁺ az ajándékok elfogadásához⁺, mint őseié, akiknek az a kiváltságuk volt, hogy kezeiknek érintésével golyvásokat gyógyíthattak.

A hármas koronájú tiara^*, melynek hármas értelme volt: a harcoló, a szenvedő és a diadalmaskodó egyház, csak a középsőt tartá⁺meg melléknevei közül, s másik értelme is a hármas koronának, mely szerint övé az „ég”, a „föld” és a „pokol”, nagyon alászállt, az eget elvették tőle a csillagászok⁺, a földet a diplomaták s a poklot a geologok.

Megmaradt hatalma csupán a hagyományokban és az emberi szívekben.

De ott is nagy a dissolutió^*.

Az emberi kedély pozitív vallás után vágyik. Az embernek megfogható isten kell, akihez ragaszkodjék. Az ember aztán, ahány, annyiféle; s ebből következve, annyiféle alakot is ad az istennek, akihez ragaszkodni óhajt; vagy akivel ellenségeit ijeszteni akarja.

S most már nincs szent inkvizíció, hogy a carochasüveggel^* el lehessen nyomni minden újan keletkező schismát. Minden ember csinálhat új vallást, ha nincs egyéb dolga.

Észak-Amerika szabad államai a legnagyobb tökélyre vitték e kérdésben a sokféleséget. De még ezek elől is elragadja a pálmát a XX. századbeli Magyarország.

Először azért, mert már eleitől fogva azon ország volt, amelyben a legtöbbféle vallásfelekezet plántálta be magát; azután meg azért, hogy egész Európa minden keresztyén államában eltörölték már a szerzeteket, s a Sollicitudoomniumecclesiarum bulla^* dacára mindenünnen száműzték a jezsuitákat; ez a sok egyházi rend aztán mind Magyarországra menekült, hol a kormányt e tekintetben a quietismus^* vezette, s ez engedte szabadon, hogy azok itt letelepüljenek, uradalmakat, házakat vásároljanak, iskolákat alapítsanak. Mindezek tetejébe jöttek aztán az ó– és újkornak mindenféle philosophi szektái⁺; szabad kőmivesek, protestáns mukkerek^*, amerikai shakker-quakkerek^*, s benntámadott nazárénusok (kiknek nem kell templom, csak biblia); a hajdani szombatosok is fölébredtek, szemközt találkozva az antisabbathiánusokkal^*, akiknek meg nem kell sem szombat, sem vasárnap⁺; ők minden napot munkanapnak vallanak.

A magasabb körök képviselték az ultramontanismus régióját, azoknak a befolyása alatt alakult az új sanfedisták^* tábora, de az megint annyifelé oszlott, ahányféle hazai vagy bevándorlott szerzet tagja egyik vagy másik főúri családnál befészkelte magát. Az oratórium-barátok^* s a Formaria-apácák^* igen nemes, magasztos célú szerzetek voltak, tagjaik művelt⁺, erényes emberek, kik meg tudták egyeztetni a hazaszeretetet az egyházi szubordinációval. Ezen kategóriába lehetett sorozni a rég időtől megtelepült bencéseket^*, kegyesrendieket^*, irgalmasokat^*, premontreieket, cisztercitákat^* s az ideiglenes fogadalommal alakuló Parabolana női szerzetet s a Port Royal des Champs^*apácákat. Hanem ezek mellett aztán itt van a sok Frères ignorants^*, akik szerint minden világi tudomány az ördög munkája; aPaternianok^*, kik előtt csak két szentség van: a nőtlenség meg a koldulás; aki nem azt követi, az nem jut mennyországba. Van egy különös szerzet: a Basilianoké^*, akiket fogadalmuk kötelez a kézi munkára: azok csizmát, kabátot varrnak, asztalosmunkát készítenek; a konventben mindenféle műhely van; pénzt birtokolni az egyeseknek nem szabad, annálfogva nagyon olcsón dolgoznak, annálfogva a közönség nagyon kap rajtuk, annálfogva a konventnek roppant pénz halmozódik a ládájába, s mindezeknél fogva az iparosvilág, a kézművesek minden osztálya dühös⁺ ellenük.

A szabadelvűbb magasabb köröket aztán a spiritizmus^* tanai tartják elfoglalva: ez a gazdag kereskedő – és üzércsaládok vallása. Ők az asztrálszellemek^* közvetítése által nyerik a túlföldi revelációkat, miket Mózes idejében a villámok és égő csipkebokrok hirdettek. És az őmédiumaik és táncoló asztalaik épp oly „csalhatatlanok”, mint a pápa.

Az okos emberek, a philosophok pedig meghasonlásban vannak afölött, hogy vajon a „praeexistentianismus”^*, vagy a „creatianismus”^*, s a „traducianismus”^* tanai vezetnek-e az üdvösségre? Az elsők szerint minden emberi lélek egyszerre lett megalkotva a teremtés napján, s csak a test születik hozzá később; az utóbbiak szerint egyszerre születik mind a kettő.

A magyar alsópapság között el van terjedve a propaganda egy önálló hungarican egyház^* megalakítására, mellyel egy szögletből kiinduló divergencia a német katolikusok ligája^*; egyik sem összezavarandó az ó-katolikus felekezettel, mely elveti a csalhatatlan pápát.

És mindezen tanoknak⁺ külön templomaik vannak Magyarország fővárosában, és mindezeknek a hívei már a templomok keresztein hirdetik^*, hogy ők különböző felfogás szerint magyarázzák az atyák írásait.

A metodisták tornya az Antal-keresztet viseli, mely T alakú.

A német katolikusok tornyán az András-kereszt van, mely X alakban van felállítva.

A patarénusok^* keresztje a publikus kereszt, mely Y-t képez.

Az ókatolikusok fenntarták a latin keresztet, mely rövidebb ágával áll fölfelé †.

A hungaricánok azonban a Péter-kereszttel tüntetnek, mely a hosszabb ágával mered fel.

A görögök maradnak a + jegyű kereszt mellett, melynek minden ága egyforma hosszú.

A sanfedisták keresztje hármas, a legrövidebb ággal felül, ‡ különbséget téve a roskolnik^* kereszt ellenében, melynek rövidebb ága alul van. A jezsuiták nem képeznek külön szektát: azok mindenütt bennvannak.

Ezenkívül van a kálvinista kakas és a török félhold⁺, s a⁺ zsidó törvénytábla s az uniált protestánsok csillagos keresztje, mind együtt Budapesten.

Hanem ez hát még csak Budapest.

Azonkívül van minden vidéknek saját hitfelekezete.

Holdmező-Vásárhelynek van saját prófétája; Szegednek, Somogynak nazarénusai; Szerémben^* elterjedtek a skipetárok^*, a horvát nép között a baptisták. Ausztria felől beszivárogtak az ázsiai testvérek^*, akik kabbalistikus csodatételekkel szaporítják hivőik számát; Moldva felől becsempészték magukat a manichaeusok, kik egymást „signaculumaikról”^* ismerik fel; Csehország felől a tót vidékeken elharapódzott az adamiták^* tana; sőt a román nép között még a pabulatores^* szektának is vannak követői, kik csak önkényt termő erdei gyümölccsel és ehető füvekkel élnek; ezért legelészők a nevük; Olaszországtól pedig megkaptuk a barabbistákat^*, akiknek tana: semmi királyt, semmi világi hatóságot el nem ismerni. Németalföld elküldte a popelinitáit^*, kiknek nem kell hús; s azoknak a válfajait chazarokat^*, petrobrusiánokat^*, kiknek nem kell feleség. Maguk a míveltség zászlóvivői pedig írók, széplelkek, művészek, tanaikban acarpocratianismust^* hirdetik: az élvet, a gyönyört mint földi célt.

És ezek mind valamennyien egymás között s egyenkint valamennyi ellen szünetlen harcban állanak.

A múlt századok Klinkowströmjei^*, Savonarolái^*, Ábrahám a Santa-Clarái^* végigutazzák az ország nagyvárosait, prédikálva, csodatéve. – Érkezésüket hírlapok, falragaszok hirdetik előre, mint valami nevezetes vendégművészekét, s a templomajtóban nem belépti, de kilépti díjt vesznek.

A csodakutak, mikben szent képek látszanak meg, az égből esett kövek, mikről isteni írás olvasható, mindennapi tüneményekké válnak.

Buchan Erzsi^* hulláját, ki 1802-ben halt meg, azt jósolva⁺, hogy 150 év múlva fel fog támadni, egész 1952-ig tartogatták a hivők viasz között, s csak akkor engedték eltemetni. S alig múlik el év⁺, hogy valamelyik országában a civilizált világnak megint egy Soutworth Johanna^* egy új messiás világra hozásával fel ne lármázza a hitközönséget. Majd meg egy thaumaturg^*, egy csodatevő tesz körutat az országban, aki a Szentföldről hozott vízzel mindenféle betegségeket meggyógyít; majd egy bámulatos nő, aki régi ficamokat, Szent Nikoméd^* segélyül hívásával helyre rak. Patentírozott mérgezők járnak fényes nappal országszerte, panaceák színébe öltöztetett⁺ örökségi poraikat hirdetni in nomine Domini^*, s nincs többé „Chambre Ardente”^*, mely elé lehessen őket idézni.

A lazult társadalmi összefüggés⁺, a költészet, a szerelem maga, frivol kötekedéssel vallásos formákba önti bolondságait, a könnyelmű nők házát Madelonettek^* kolostorává szentelték fel; a magasabb rangú hölgyek, kik szerelmi botlásaikat takargatják, a theaterinnők^* szent szövetségébe avatják be magukat, mely elég vakmerő a szentlélek áldó befolyását a nőkre általában kiterjeszteni⁺.

A pápai curia ugyan minden lehetőt és lehetetlent megkísért e zűrzavar kiegyenlítésére.

Pozsonyban és Esztergomban folyton tart az örök ima, melyet még VIII. Klemens⁺ decretált^**; egyik diakónus a másikat felváltva, az éjjel és nappal minden órájában hangoztatja a haereticusok elleni imádságot, „Pacem” pénzek^* osztogattatnak a hivőknek, miket azok olvasóikra felakasszanak, s hasonló célokra a magyar főurak és úrhölgyek megszentelt talizmánokkal, stricheiákkal és teraphimokkal^*ajándékoztatnak meg, míg in specie^* katonák és lovagok a magyar György-tallérok^* viseletével⁺ tétetnek golyó- és kardvágásmentesekké, viselik is azokat óraláncaikon. Az incastraturák^* ereklyéi minden vasárnap felmutattatnak. Az index librorum prohibitorumba^* folytonosan íratnak be az olvasástól eltiltott könyvek. Minden hamvazószerdán^* megújíttatik a minden tévelygőket megrettentő comminátió^*, Septuagesima vasárnapján^* megkezdetik a violaszín gyász^*, s végeztével kiosztatik az emlékkenyér^*. Nevezetes hírlapok segélyeztetnek péterfillérek útján a jobb hitű nép összetartására. Karácsony napján olasz szokás szerint minden háznál bemutattatik a Bambino, a Krisztusbáb. S a pápa minden évben egyszer, húsvét napján megjelenik a budapesti Szent Árpád-templomban személyesen pontifikálni.

De mindez keveset használ már.

Meghiúsult a syncretismus^* jóakaratú törekvése is, mely a sokfelé ágazó vallási nézeteket egymással összhangzásba hozni megkísérlette.

Hasztalan volt a pápai curia engedékenysége, mely a vitás kérdéséket százszámra adiaphoráknak^* nyilatkoztatta, olyanoknak, amiket így vagy úgy lehet hinni schismaticus szakadás nélkül.

Közbejött egy nevezetes fölfedezés.

A húsvét maga, amelyen a pápa személyesen pontifikál, a változó ünnepek közé tartozik.

A keresztyén hittudósok a hagyományban örökített holdelsötétülést vették alapul, mely csak holdtöltekor jöhet létre, s így ezt nagypéntekre téve, rendesen a tavaszelői első holdtölte utáni vasárnapot fogadták el húsvét vasárnapjának. Ezzel azt a célt is remélték elérhetni, hogy a keresztyén húsvét a zsidó paskáhval ne essék egy napra. És így az alexandrini⁺ időszámítás szerint a húsvét március 21 és april 18-a között váltakozott. Ezt a nicaeai concilium^* is ekként fogadta el. Dacára ez⁺ elővigyázatnak, mégis megtörtént, hogy 1903-ban april 12-én, 1923-ban april 1-én és 1927-ben april 17-én a keresztyén húsvét és a zsidó paskah^* egy és ugyanazon napra estek. Ez sok bosszúságot okozott.

A legutóbbi évben aztán egy hírhedett orientalista és archaeolog a sztambuli szultáni könyvtárban kutatva, fölfedezte Gamalielnek^*, Paulus⁺ tanítójának iratait, melyben⁺ a megváltó contemporaneusa^* a leghitelesebben megírja Krisztus halálának napját, világosan kitéve, hogy ez a nap VIII. Idibus Martii, tehát március 7. napja volt. Ez nagy zavart idézett elő ismét a hívők világában. Sokan azt állították, hogy március idusa Sosigenes^* előtt a tél közepére, tehát január 15-ére esett, éppen két hónappal korábban. Mások betű szerinti értelemben fogadták el a hagyományt, ismét mások apokrifnak nyilatkoztatták azt ki, s mármost aztán mind a katolikus, mind a protestáns, mind az egyéb variáns keresztyén hitfelekezetek egyenkint megint háromféle nézetre hasonlottak meg; aszerint, hogy az egyik január 10-én, a másik március 10-én, a harmadik a tavaszi újhold utáni vasárnapon tartá a húsvét napját. És valamennyien külön templomot építettek maguknak.

És a kétségek dolgában a protestánsoknak sem volt kedvezőbb helyzete⁺. Náluk is megvolt a meghasonlás azon kérdés fölött, hogy vajon minden ember a mostani testében támad-e fel ítélet napján, vagy éppen csak a bibliai szent „lus” csont marad meg minden emberből, s ahhoz alkotódik hozzá az újraébredő tulajdonos? A dunántúliak papjai másként magyarázták a komjáthi kánonokat^*, mint a tiszántúliak; néhol lutheránusok és kálvinisták uniáltak, másutt ugyanazon evangélikus felekezet is kétfelé oszlott, mindnyájának nagy küzdelme volt a saját nazarénusaival, s együtt valamennyinek a szombatosokkal, monophysitákkal^*.

A zsidók is éppen ily forrongásba kerültek^*. A Schulchan Aruch⁺ híve nem követte az újítókat^*, s nála a tephillim^*, az imaszíj még ma is megkülönböztető jel, ő most is 248 szóból álló imádságát^* mondja fel, s hogy a Thorát ott énekeljék, ahol a hagyomány rendeli^*, hogy a nők a karzaton üljenek ezentúl is, ne a földszinten, avégett ő is külön templomot épít: ragaszkodik a Talmud^* szavaihoz; beszéli sok helyütt egymás közt a sajátszerű Ladinó zsargont^*, s szombatnapon felköti az egyik hívő házától a másikig áthúzott összekötő szabbathzsinórt^*, a hagyományos Airufot; s a szétszakadást éppoly kevéssé tudta náluk is megorvosolni a Beth din Haggadol^*, a nagy Sanhedrin, és aKeneseth⁺ Hagdoleh^*, a nagy Sinagoga, valamint a kormány által egybehívott kongresszusok és a bölcs országos törvények, mint ahogy hasztalan igyekezett kibékíteni a katolikusok és protestánsok vallásküzdelmeit minden oecumeni concilium^*, zsinat és enquête bizottmány^*.

A beavatkozás csak keserűbbé tette az ellenkezést.

De hát ez⁺ még mind igen szép volt: buzgalom és ellenbuzgalom; hit és ellenhit. De egyszer aztán óriásra nőtt a közös ellenség: anemhit.

Nem schisma ez többé, mely külön hitet szakít; ez az indifferentismus, mely nem hisz; sőt még azt sem tudja, hogy nem hisz.

A Nihil világa ez.

A múlt századokban is létezett a nihilizmus fogalma, csakhogy akkor ez azon tant jelenté, melyben az ember annyira el van merülve az istenség bámulatában, hogy saját énjét „semmi”-nek tekinti. De most megfordították a tant: a modern nihilizmus szerint minden embernek csak saját „énje” az imádat tárgya, minden egyéb: isten, haza, embertárs, család, szerető: – az a semmi.

A XVIII. század végén a frígiai süveg kormánya alatt Franciaország élvezett ilyen állapotot, midőn a népakarat ünnepélyesen letette a trónról magát az Úristent, s helyébe emelé az „Észt”-t, egy szép táncosnő, Aubry kisasszony^* által személyesítve; hanem a nihilizmus tana nem volt a franciának való, akinek a kedélye dicsvágytól, honimádástól, lovagiasságtól, emberszeretettől van átmelegedve. Átköltözött a nihilizmus oda, ahol legjobb termőföldére talált: Oroszországba. A XIX. század társadalmi és politikai viszonyai, szövetkezve az uralkodók szerencsétlen, egymásnak ellenmondó közjogi kísérleteivel, kitörésre kényszeríték az elterjedt szövetséget. Akkor tűnt ki, hogy a társadalom minden osztálya saturálva volt már azzal. A Nihil győzött.

Itt is egy asszony alakja magasult ki az óriási népmozgalomból, név szerint Alekszandra Petrovna; közönségesen Sasza; ki azzal kezdte meg szerepét, hogy mikor a lázongó nép palotája előtt összegyűlt, s férjével, egy büszke herceggel alkudozni kezdett, ő maga kiáltá le erkélyéről: „le a bojárokkal! à bas les aristocrates!”^* s saját kezével nyitá fel a kaput a szuverén nép előtt, s mialatt a herceget saját palotája címerére felakasztották, Sasza asszony rövidre vágott hajjal, férfiruhába öltözve, maga fogta kezébe a fáklyát tulajdon palotáját felgyújtva vele. „Le a palotákkal!” – És követték azt a többi paloták.

Most ott a Nihil uralkodik. Nem is nevezi magát Oroszországnak többé, hanem „Nihil országának”. Nem hazája többé a pánszlávizmusnak, nem fenyegeti Európát azzal, hogy „kozákká” fogja tenni: csak a „Semmi”-vé^*+ akarja tenni. Nem fenyeget hódítással, nemzeti elnyomással, csak mindannak az eltörlésével, ami úr, ami szuverén, ami hit, ami magasság.

S még mielőtt átlépne a határon, már előtte jár az árnyéka.

Nihilnek mindenütt van követője. A Nihil nagy Religio.

Csakhogy nem kell hinni, hogy a Nihilben mármost megvan az egység, az egyformaság. Nem: még a „Semmi” sem tökéletes. Még a Semminek is vannak árnyalatai, még a Semmi vallásában is van schisma.

Az abszurdumok igyekeznek egymást felülmúlni. A képtelenségek⁺ szörnyei szaporák.

A Párizsból importált zseniális, rafinált nihilizmusnak az élvezetekkel biztató, a könnyűvérrel mindent tagadó nihilizmusnak már ellentétei is akadtak a saját regiójában: a pozitív nihilizmus szektái.

„Pozitív nihilizmus!” Hisz ez paradoxon! És mégsem az.

Némely szektának még csak a nevét hallják a Kárpátokon innen, s a név jelentéséből találgatják, mi rejlik a kontradeisták^*, azanimalisták^* tanaiban:

Többeknek a dogmáit már nagyjában ismerik is. A kainiták^* tana ez: minden, ami rossz, az a jó. A tízparancsolatban minden megfordítva értendő. Az antimoralismus a vezető.

És a Kárpátokon innen lakó nép látja ezeket a rémeket magára szakadni: látja őket egyre nőni, a láthatárra emelkedni. Fenyegetik hitét és vagyonát; hazáját és mennyországát; családját és férfiúi értékét.

A félelem, a hitbuzgalom, a bizonytalanság érzete ekkor valamennyi felekezetet egyesít egy közös vakhitben.

Ez a chiliasmus^*…

A kétezredik év betelése közelg; már az utolsó század második fele foly. Az ígért második millennium itt lesz!

Az első millennium várása is felháborította a világot. S most a második jön már. És a világ odajutott, hogy az emberiség tovább fennmaradása iránt el kellett vesztenie a hitét, hacsak az ígért csoda el nem következik.

Ez az apocatastasia.

A chiliasmus: az a hit, hogy a jelen világnak, úgy ahogy áll, el kell pusztulnia, s a Messiás országának kell rá elkövetkeznie, élt már a régi zsidóknál, gyökeret vert a keresztyének között; tudós teológusok egész tudományt csináltak belőle: eschatologia^* cím alatt, s okadatolva kiszámították annak mikor leendő bekövetkezését. A zsidók a 7000. esztendőt a világ teremtése után^*, a keresztyének Krisztus urunk születése után a 100., aztán 365.⁺, aztán az 500., majd az 1000., később az 1785., s legkésőbb az 1879. évet határozva az apocatastasia napjául, mely az Antikrisztus uralmát megdönti. De hogy ekkor⁺ sem jött el, végre mindenki megnyugodott abban, hogy akétezredik év betelése lesz az a várt korszak, amelyen túl Isten országa leszáll a földre, ez lesz a világújrateremtés szombatja. Még pedig azirvingisták^* szerint az ő „hét községükben” fog az megkezdődni, a mormonok szerint a Salt Lake^* partjain, a montanisták^* szerintPepuzában, a székely szombatosok szerint a Szent-Anna tava^* mellett; míg a zsidók⁺ és ókatolikusok és a protestánsok közösen megegyeztek abban, hogy az Jeruzsálemben fog legelébb földre szállni, általános boldogsággal; amidőn maga az ördög is meg fog javulni, és lesz belőle confráter^*; amidőn a föld munka nélkül terem, az ember ingyen lakik jól; mindenki megifjul és megszépül; senki meg nem hal és nem születik többé; és különösen bor lesz elég. – Ez a népszerű felfogás. – A philosophok szellemibb térre vitték át a kérdést; de azok is komolyan beszéltek róla, s a teozófia prófétái teleszórták a világot mindenféle képtelen jóslatokkal.

És ilyen apocatastaticus⁺ nyavalyatörés rángatózásai mellett, ennyi szerteszét húzó, s mégis egy őrült közös cél felé rohanó vakhit embercsordája közepett kell a XX. század magyar államférfiainak hideg bölcsességgel és meleg hazaszeretettel tanácskozni afölött, hogyan reformálják tanintézeteiket, hogyan küzdjenek meg a tanügy terén a hagyományos nyomorúságokkal, mely a tanítót ismét a mensa ambulatoria^* alamizsnafalatjaira szorította, a felekezeti féltékenységgel, a grapsa vaskalapossággal, a diákos pennalismussal^*, a tudományok szamárhídjaival^*, hogyan terjesszenek felvilágosodást a nép között, hogy tartsák meg nemzetüket a hazaszeretetben, hogy vezessék az ifjú nemzedéket a magas erények, a tudományos képzettség, a józan szorgalom útján?

De úgy legyen nyugtom a földben „akkor,” mint ahogy hiszem, hogy 1953-ban sem hagytak fel ez „emberi” munkával, mely közel jár az „isteni” teremtés művéhez.

Az Isten megalkotta az embert, de az ember kiművelte⁺ az embert!… Egyszer aztán azt mondta valaki, hogy „no ha olyan nagyon várjátok az apocatastasiát, hát jöjjön el az az apocatastasia hamarább, mint vártok reá⁺!”

Az a valaki volt egy országgyűlési képviselő; a neve Bárány Pál.

Ez az „Isten Báránya” beadott a képviselőháznak egy törvényjavaslatot, melyet a kormány bizonyosan nem adott volna be.

Azonban a képviselőknek is van joguk törvényjavaslatokat tenni le a ház asztalára.

Bárány Pál törvényjavaslatának címe ez volt:

„Az egyházi szerzetek eltörléséről Magyarországon”.

Vegyük hozzá, hogy ez időben Európa minden elűzött szerzete, barátja, apácája, jezsuitája ide, a protezsált, az európai garanciáktól védett semleges Magyarországra vonult össze, s akkor el fogjuk hinni, hogy ha e javaslatból⁺ törvény lehet, mind a két házban megszavazva, király által szentesítve, akkor bizony itt van a „hétfője” az apocatastasia nagyhetének.