Payday Loans

Keresés

Álkonzervatív értelmiségi PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ.
2014. augusztus 29. péntek, 11:47

Ezt is megértük:

egy „elkötelezett konzervatív”

fejet hajt a világhatalom előtt

 

2014. augusztus 27.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

szabadkomuves-500.jpgBizonyára nem e sorok írója az első és egyetlen, aki szomorúan kénytelen konstatálni, mennyit is ér valójában oly sok, önmagát „elkötelezetten konzervatív”-nak nevező. Elsők között hajtanak fejet a világhatalom előtt, mégpedig „nemzeti érdekeink”-re hivatkozva. Mint a minap Solymosi Frigyes Széchenyi-díjas kémikus professzor, akinek leghőbb vágya, hogy az „EU-nak megbecsült tagja legyünk”. És persze bármi áron.

Bizonyára akadnak, akik emlékeznek még Macskássy Izolda művésznő mélyrepülésére. Vele történt meg hajdanában-danában, hogy egy tiszteletére rendezett fogadáson nem volt hajlandó koccintani Zwack-unikummal, mondván, „az egy zsidó terméke”. Aztán nemsokára a Medgyessy Pétert csókkal köszöntők között bukkant fel. De említhetnők akár az identitáskeresésében először a KDNP-nél lehorgonyzott Giczy Györgyöt is, aki valaha Csurka István körül is sertepertélt, de aztán Horn Gyulánál cövekelt le, mert benne látta a hőn áhított „karizmatikus vezér”-t.

Ugyanebbe a sorba illeszkedik Solymosi Frigyes is. A bizonyára kiváló kémikus, aki azonban mégsem marad a kaptafánál. A Néphazugság tegnapi számában arról bölcselkedett, mekkora felelőssége vagy egy értelmiséginek abban, hogy milyen országban is élünk. Mint neki, aki mindig tudja, merre és hányat szabad lépnie miniszterelnökének:

„Néhány évvel ezelőtt, amikor első jelét láttam annak, hogy Orbán Viktor eltér attól a demokratikus irányvonaltól, amely miatt a konzervatív értelmiségi táborból többen mellé álltunk, írtam egy publicisztikát, arra kérve, hogy „térjen vissza önmagához” (Népszabadság, 2006. június 6.).”

De nem tért, sőt olyasmibe kezdett, amire ő, a molekulák tudósa, még „legrosszabb álmai”-ban sem gondolt. Pártjával együtt ugyanis egyenesen „szabadságharcot” indított „az európai demokratikus országokat magába foglaló közösség”, a nekünk mindig is csak adó EU ellen, kiváltva így annak „kemény, csaknem folyamatos bírálatát”. Amire „a koronát a miniszterelnök tusnádfürdői beszéde tette fel”. Amiben szembefordult az oly üdítő, minket egyedül üdvözítő „nyugati demokráciák”-kal azzal, hogy a „keleti nyitás”-t hirdette meg: 

„Nyilvánvalóan a nyugati demokráciáknak is számos gondja, gyengesége van, időnként válságokkal is szembe kell nézniük, azért azonban fohászkodhatunk: a Teremtő mentsen meg bennünket, hogy a diktatórikus, az autoriter államok társadalom- és gazdaságpolitikáját kövessük. Óriásit tévednek azok a politikusok, akik azt hiszik, hogy a magyarok előtt az önkényuralmi rendszerek lebegnek példaképként, hogy olyan belső viszonyokat kívánnak, mint amilyenek ezekre az országokra jellemzők.

Nos, ami az utóbbi mondatát illeti, mégis mintha fején találta volna a szöget. Igen, egyre többeknek van elegük az önkényuralmi rendszerekből. Mármint a kommunistából és a liberálisból. Persze Solymosi professzor ezt nem így értette. Mind többen viszont így értik, mivel ez a dolgok normális rendje. Amitől viszont ő egyre távolabb áll. Ugyanis ezt írja: 

Minden józan ember azt szeretné, hogy a két alkalommal is bizalmat kapott kormány bel- és külpolitikájával hazánknak elismerést és barátokat szerezzen, és az EU-nak megbecsült tagja legyünk. Hogy az ország kevéske pénzeszközét fejlesztésre, hazánk versenyképességének növelésére fordítsa, és semmiképpen sem látványberuházásokra. Hogy betartsa a demokrácia alapelemeit, egyebek között azt, hogy mindenki egyenlő. Hogy ne essék abba a hibába, mint a háború utáni évtizedekben uralmon lévő kormányok.”

Az ember csak kapkod ilyenkor, és elhűlve kérdezi, vajon hány történelemóráról hiányzott a molekulák tudósa? Mert akkora kapitális ostobaságot, hogy „mindenki egyenlő”, még a legsötétebb Kádár-korszakban sem tanítottak, de ha netán mégis, egy önmagát „elkötelezetten konzervatív”-nak tartó értelmiséginek, pláne nyolc ikszel a háta mögött, illett volna már rég elfelednie. Ehelyett kioktat. Mert ha valaki, akkor ő aztán csak tudja, mi is lenne kívánatos:

„Kívánatos lenne, ha miniszterelnökünk kiváló képességeit, gondolatgazdaságát fejlődésünk érdekében, és nem a nyugati demokráciák megrökönyödését előidéző kijelentésekre használná. Nem hiszem, hogy abból az országnak, a magyar népnek bármiféle haszna származna, ha a külföldi országok sajtója miniszterelnökünk különleges kijelentéseivel, sajátságos jövőképével van tele. Az országot sem érdemes ijesztgetni az önkényuralmak, a fél vagy egész diktatúrák teljesítményének elismerésével, az ő példájuk, áldemokráciájuk esetleges követésével. Ennek az lesz az eredménye, hogy a jövő reménységei, a fiatalok még nagyobb számban próbálnak szerencsét, munkahelyet találni a „hanyatló” Nyugaton, és akkor majd megnézhetjük magunkat.

Szóval a nagybetűs világtáj nem hanyatlik. Csak mi, ha nem fogadjuk meg bizonyára aranyat érő tanácsait. Nos, valóban nem. Elegünk van ugyanis az aranyborjúból, a költő által is megörökített „disznófejű Nagyúr”-ból. Meg aztán ott van Széchenyi, a díjnévadó, ami még úgy vallott, hogy„mindenek előtt áll előttem a hűség a fajtámhoz”. Még akkor is, ha ez a csak a nevét, de nem szellemét ismerő kémikust – aki egyben a rejtelmes „Nemzeti Kör” tagja is – a „tűzzel való játszás”-ra emlékezteti:

„Hajdanában, amikor robbanóanyagok kémiájával foglalkoztunk, dolgozott nálunk egy fiatal novoszibirszki vendégkutató. A robbanásra hajlamos keverékből – a gyorsabb előrehaladás érdekében – a szokásosnál tízszer nagyobb mennyiséget dörzsölt össze a mozsárban: a robbanás kézmagasságban mindent letarolt a laboratóriumban. A kutató – nagy szerencséjére – túlélte saját kísérletezését. Tanulság: a tűzzel nem érdemes játszadozni.”

Innen üzenjük neki, a molekulák világhatalom előtt fejet hajtó professzorának: a szavakkal sem. Mert aki képes ekként nyilatkozni, arra sok címke aggatható, de egy végképpen nem. Az, hogy konzervatív.

LAST_UPDATED2