A közélet amerikai mosodába került, a volt miniszterek jó része börtönbe megy, a városban élők bevásárlóközpontba járnak, vidéken viszont ma is úgy élnek, mint a középkorban. Mircea Dinescu, a romániai forradalom ikonikus alakja, a helyi Hócipő alapítója, vagyonos vállalkozó a hvg.hu-nak beszélt a kommunista és a kapitalista Románia természetéről, és arról, hogy a politikusok szidalmazása volt a legjobb üzlet, amibe belevágott. A napfény íze, 8. rész

hvg.hu: Sokan mondják, hogy az 1989-es események Kelet-Európában “csinált” forradalmak voltak, és itt tulajdonképpen a nagyhatalmak kiegyeztek a térség újrafelosztásáról. Ön erről mit gondol?

Mircea Dinescu: Szerintem ennek a kelet-európai értelmiség jó része által felkarolt elméletnek a gyökereit a gyávaságban kell keresni. Abban a gyávaságban, amiről '89 előtt tett tanúbizonyságot sok értelmiségi és művész. Azok mondják ezt, akik a kommunizmus bukása után lettek kommunista-ellenesek.

Azt persze senki nem tudhatta, hogy a kommunizmus után olyan kapitalizmus kezdődik, ahol a volt pártaktivistákból és titkosszolgákból üzletemberek lesznek, és ez a réteg alkotja majd az új gazdasági oligarchiát. Az emberek nagy része nem volt felkészülve arra a fogyasztói társadalomra, melyben ma élünk. Nagyon sokaknak nem sikerült alkalmazkodni, és innen jön az a mese, miszerint mindez egy alku volt, és hogy a résztvevők szovjet, magyar, vagy akár Moszad ügynökök voltak.

A titkosszolgálatok, főleg a kommunizmus utolsó éveiben, már nem voltak annyira erősek, mint azt a lakosság hitte. Amikor Romániában este 9-kor elvették a villanyt, vagy elzárták a fűtést, akkor a titkosszolgák gyermekei is fáztak. A Securitate vezetői ugyan külön boltokban vásárolhattak, azonban ez a kiváltság nem járt a kommunista titkosszolgálat alacsonyabb beosztúsú alkalmazottainak. Mindenki érezte, hogy lassan elérkezett az az idő, hogy változzon valami Romániában. Persze az volt a terv, hogy egy emberarcú kommunizmus következik majd.

hvg.hu: És Ion Iliescu hatalomra kerülésével éppen ez történt, nem?

M. D.: Iliescu nem volt felkészülve arra, hogy Romániában bevezesse a kapitalizmust. Ő a nyolcvanas évek végén a párt által parkolópályára tett értelmiségi volt – színházba, koncertekre járt. Mindenki arra számított, hogy ha ő követi Ceausescut, akkor némileg fellazul a kulturális élet, az életszínvonal pedig valamelyest növekszik.

Csakhogy Iliescu első mondata 1989-ben az volt, hogy Ceausescu besározta a kommunizmus céljait. Kubában, amikor Fidel Castro színre lépett, senki nem mondta azt, hogy Batista besározta a kapitalizmus nemes céljait. Ők megcsinálták a maguk, sötét kommunizmusát, de nem jöttek Batista emberei, hogy átvegyék a hadsereg és a titkoszolgálat vezetését úgy, ahogy az nálunk megtörtént.

Romániában csak a kapura kiírt intézménynevek változtak – a milíciából rendőrség lett, a Securitátéból pedig Román Hírszerző Szolgálat. A közintézmények gyorsan levették a falakról a kötelező Ceusescu-portrékat, és helyére ortodox ikonokat aggattak.

Nos, ez az Iliescu, aki szerint Ceausescu besározta kommunizmus ideáljait, hirtelen arra ébredt, hogy ő Románia elnöke, és neki kell bevezetnie a piacgazdaságot. Nem volt könnyű ez neki. A helyzete egy kuplerájt vezető vénlányéra emlékeztetett: miközben ő valóban becsületes és szegény volt, az alatta levő apparátus – a volt pártaktivisták, szekusok, az állami tulajdonban levő gyárak igazgatói – gyorsan váltottak, és elkezdték építeni a kapitalizmust.

hvg.hu: Ha 1989-ben csak az intézmények nevei változtak, ha csak papíron köszöntött be a demokrácia, akkor most milyen rendszerben is élünk tulajdonképpen?

M.D.: 25 év telt el azóta, és megjelent egy új generáció. Ma már a volt pártaktivisták gyermekei az Egyesült Államok és Nagy-Britannia patinás egyetemein végzik a tanulmányaikat. Ha 25 évig a dél-amerikai mintára építettük a kapitalizmust, ma már valóban Nyugat a minta.

A napfény íze

Kelet-Európában annyi rendszerváltás volt, ahány ország átment ezen a transzformáción: az események más-más mértékben aktivizálták a társadalmat. Új sorozatunk ezeket a különbségeket szeretné visszatükrözni emblematikus szereplők személyes történetein és narratíváin keresztül. Spiró György: "Le volt ez zsírozva" Jürgen Schweinebraden: "Pletykákat terjesztettek, hogy én is a Stasinak dolgozom" Tomasz Lipiński: "Mintha egy kihalt bolygón sétáltunk volna" Florian Mihalcea: "Nem volt meg a képzettségünk, hogy új világot teremtsünk" Vratislav Brabenec: "Nekünk három kihallgatás a napirend része volt" Keserű Imre: Orbán beszéde után lett minden túloldali "komcsi" Christian Halbrock: Nem mondhattam el, hogyan kínoztak meg

A közélet egyfajta amerikai mosodába került, a volt miniszterek jó része börtönbe megy, a lakosság egy része boldog, miközben vidéken ma is úgy élnek, mint a középkorban. A parasztoknak ma rosszabb, mint a kommunizmus idején. Visszakapták ugyan a földjeiket, de nem tudják megművelni, mert nincs pénzük mezőgazdasági eszközöket venni. Ha elmész egy vidéki vásárba, megláthatod, hogy ezek az emberek ma is pontosan úgy élnek, mint 200 évvel ezelőtt, szekérrel, állatokkal érkeznek, egy kevésbé színes középkor ez.

Közben egyes városokban, egyes utcákban dübörög a fogyasztói társadalom. A régi, leharcolt, kommunista tömbházak lakóinak ott vannak a bevásárlóközpontok. Este bemennek, ebben a mesterséges világban lézengenek, és az az érzésük, milyen szép ez a kapitalizmus. Nagyjából ez van.

Persze 1989 nagy megrázkódtatás volt a társadalom számára, nem mondhatjuk, hogy nem változott semmi. Külföldre utazhatunk, szabad a sajtó – bár azt is felvásárolták a volt kommunista oligarchák –, az emberek elcsámcsognak a televízió összes csatornájából ömlő, középszerű kultúrán.

Ceausescu idején egy televíziócsatornát nézhettünk, ami részben színes volt. Ha Ceausescu megjelent, akkor színesben adott, amúgy minden más fekete fehéren ment. Most 30 magánkézben levő televízió-állomás létezik, az emberek úgy nézik a tévét, mint ahogy egyesek szotyiznak az utcán.

Eltűnt a proletár-öntudat – igaz, az már a kommunizmus idején sem létezett. A szakszervezetek pártokhoz vannak bekötve, a szakszervezeti vezetők politizálnak, az egész egy utcabálhoz hasonlít, miccsel (a csevabcsicsa román változata – szerk.).

 

hvg.hu: És közben a multinacionális vállalatok nagyban vásárolják fel a termőföldet. Gondolom, most ez jön.

M. D.: És ez nem is a legrosszabb. Sokkal nagyobb probléma az ingatlanok visszaszolgáltatása. Romániában gyorsan megszavazták a kommunizmus idején államosított ingatlanok visszaszolgáltatásáról szóló törvényeket. A volt bojárok (nagybirtokosok) és iparosok utódaitól – gyakran magatehetetlen, csóró öregemberektől – az „okos fiúk”, volt szekusok, csencselők megvásárolták ezeknek az ingatlanoknak a tulajdonjogát.

Így jutottunk el oda, hogy egy Gigi Becali – egy félanalfabéta pásztor, aki az átkosban túrót meg feláras mozijegyet árult, és aki mára milliárdos vagyonra tett szert – birtokolja az egykori román nemesség ingatlanjait.

Az új romániai gazdasági oligarchia kizárólag volt szekusokból, pártaktivistákból és valutaüzérekből áll – azokból az emberekből, akik annak idején is jól éltek.

hvg.hu: Van egy szűk kivétel, ami mintha erősítené a szabályt, nem?

M. D.: Itt vagyok például én: rólam Iliescu mondta, nem érti, miért szidom az újságomban annyit, amikor földbirtokos vagyok. Van egy 100 hektáros szőlőm, ez igaz. De ezt a saját pénzemből vettem, abból a pénzből, amit a sajtóban kerestem. Van egy lapom, korábban volt két nagyon sikeres politikai szatíra-kiadványom. Be kell ismernem, a politikusok szidalmazása a legjobb üzlet, amibe valaha is belevágtam.

Az újságjaimmal annyi pénzt kerestem, hogy vásárolhattam egy nagy telket a Duna partján, ott pedig egy kulturális menedékhelyet hoztam létre. Van még Bukarest központjában egy vendéglőm, ahol minden menü a birtokomról származó biotermékekből készül, és ahol a saját boraimat szolgálom fel.

Éhen haltam volna, ha kizárólag költészettel foglalkozom. De eszembe jutott, hogy a nagyapám kertész volt, én már 5 évesen a piacon árultam, ott tanultam meg a kereskedelem alapjait. Romániában persze az értelmiség lekezeli a kereskedőket, irigykednek is, lám, Dinescunak van szőlője, vendéglője, lapja.

Én pamfletírói tehetségemnek köszönhetem mindazt, amim van. De kivétel vagyok, a romániai értelmiség nagy része a szegénységi küszöb közelében tengődik. És emiatt üthetik fel a fejüket az olyan elméletek, miszerint a forrradalom egy csinálmány volt.

Nem volt csinálmány: mindenki kővé meredt, amikor december 22-én mi megjelentünk a televízióban. A generálisok tisztelegtek előttem.

 

hvg.hu: Mi történt december 22-én?

M. D.: 1989-ben házi őrizetben voltam, ugyanis 1989. március 17-én megjelent egy velem készült interjú a francia Libérationban. A romániai helyzetről, a szegénységről, félelemről beszéltem, arról hogy az olajat, kenyeret jegyre osztogatják, hogy este 9-kor elveszik az áramot az egész országban, hogy a cenzúra miatt nem jelenhetnek meg könyvek, és hogy az egész rendszer egy román nacionalizmussal kevert késő-sztálinizmus.

Az interjú miatt kirúgtak az Írószövetség lapjától, ahol addig dolgoztam, és – bár sosem közölték velem, hogy miért – házi őrizetbe kerültem. Kolozsváron Doina Cornea is házi őrizetben volt, ez volt Ceausescu módszere: az ismertebb ellenzéki személyiségeknek vagy felajánlották hogy emigráljon, vagy pedig konzervdobozba zárták.

December 22-én még ott álltak a szekusok a kapu előtt. Mikor azonban elterjedt a híre, hogy Ceausescu elmenekült, a szekusok is eltűntek, én pedig kimerészkedtem az utcára. A tüntetők persze nem ismerték az arcomat – Domokos Géza, a Kriterion Kiadó igazgatója ismert fel, kiabált, ez Mircea Dinescu a Szabad Európától!

Felemeltek, és egy páncélozott csapatszállítón elvittek a televízió székháza elé, ahol akkorra óriási tömeg gyűlt össze. A székházat védő katonák hamarosan eldobták a fegyvereiket, mi pedig bementünk. Nagyon félt mindenki, körülbelül egy órán keresztül vártuk, mikor jön letartóztatni minket a Securitate. A televízió személyzete kifogásokat keresett, nem kerülhetünk adásba, a felszerelések túlhevültek, nem lehet beszélni. Végül azonban rávettük őket, hogy elindítsák az adást.

Mivel addig a műsor nagyrészt hazafias dalokból állt, nagyon sokan eleve hang nélkül nézték a televíziót. Így amikor az ismert színésszel, Ion Caramitruval megjelentünk a stúdióban, sokan azt hitték, valami illegalistákról szóló színházi előadást közvetítenek. Így hát játszottunk ebben a darabban, persze dadogtunk, az egész egy nagy káosz volt, nem voltunk mi erre felkészülve.

Ahogy megjelentünk a televízióban, sorra érkeztek Ceausescu generálisai, én pedig – immár műsorvezetőként – rájuk förmedtem: „ki vagy?” „Ez és ez a generális vagyok!” – mondták, tisztelegve. „És mit akarsz mondani?” „Hát hogy a hadsereg a néppel van!” – így ők.

Rendben, mondom, 5 perc múlva adásba kerülsz, de azt kell mondd, hogy a diktátor elmenekült! Megkapták a szót, hát kezdődött a dadogás: az, hogy a hadsereg a néppel van még ment, de sehogy sem akaródzott kimondani a „diktátor” szót. Reszketett a seggük a félelemtől.

Akkor, azalatt a 2 nap alatt amikor a tüntetőknek fegyvereik is voltak, rendesen meg lehetett volna tizedelni őket. A stúdióban jelen is voltak olyan, felfegyverezett fiatalok, akiknek apját, testvérét lelőtték. Kérdezték is: „uram, kit lőjünk le? Mindenkit lelövünk!”

Nekem nincsenek gyilkos hajlamaim. Én akkor örültem a szabadságnak, hogy beszélhetek a televízióban, nem volt kedvem átvenni a hatalmat. Na, de ki veszi át a hatalmat? Az ellenzék? A vénasszony Doina Cornea? Én, az őrült? A többi író, akikről szintén az a hír járta, hogy nem normálisak?

hvg.hu: Miért nem sikerült felépíteni a '80-as években egy ütőképes ellenzéket?

M. D.: Nagyon félt mindenki a Securitatétól. A lázadók, ha nem voltak nagyon ismertek, néha leestek egy tömbház tetejéről, vagy elütötte őket a vonat. A feleségemnek volt egy laboránsként dolgozó rokona Marosvásárhelyen, aki felemelte a hangját a rendszer ellen. Bár mindenki kiegyensúlyozottnak ismerte, hirtelen öngyilkos lett. Megöngyilkolták.

Egy másik – szintén marosvásárhelyi munkás – felszólalt a pártgyűlésen, hogy valami nincsen rendben a romániai kommunizmussal, a vezérkultusszal. Egy szép napon eltűnt, Ploiesti mellett találták meg: részegen elütötte a vonat. Történetesen róla tudni lehetett, hogy nem iszik. Lenyomtak a torkán egy üveg vodkát.

Ceausescu idején nem voltak politikai perek. Miután megvolt a sztálinizmus pere – melyben kicsinálta a politikai ellenfeleit – megígérte, több politikai per nem lesz az országban. Az ismertebb ellenzékiek kivándorolhattak.

hvg.hu: Azonban a '80-as években ön is tagja volt a pártnak.

M. D.: Én munkáscsaládból származom: az apám szerszámlakatos volt, fiatalkora óta tagja volt a pártnak. Nekem nem volt ellenemre belépni a pártba, nem voltam születésemtől kommunista-ellenes. Kezdetben azért nem léptem be a pártba, mert nem volt kedvem hozzá. 30 évesen aztán azért léptem be, mert akkoriban csak párttagok dolgozhattak sajtóban.

Azért léptem be, hogy megtarthassam az állásomat annál az irodalmi lapnál, ahol dolgoztam, és ez számomra nem jelentett egy drámát. Annál is inkább, mert az Írószövetségnél a szerkesztőségi üléseken egészen nyíltan lehetett kritizálni a rendszert. Aki nem volt párttag, és morgolódott, nagyon megüthette a bokáját.

A párttagok bizonyos védelmet élveztek, azért, mert a párt beleegyezése is szükséges volt ahhoz, hogy a Securitate párttagot szervezzen be. Ha megnézed, a Securitate besúgóinak 80 százaléka nem volt párttag.

A titkosszolgálat kifejezetten a sebezhető személyeket próbálta megkörnyékezni – a homoszexuálisokat, azokat, akiknek rokonaik börtönben voltak, vagy akiknek a családi háttere rendezetlen volt. A Securitate mindig kitapintotta a beszervezendő személyek gyenge pontját.

A régi párttag írók rendszeresen kritizálták a neosztálinista vonalvezetést. A gyűléseken simán el lehetett mondani, hogy nem értek egyet a cenzúrával, vagy, hogy nincsen rendben az, hogy a lakosság nem tud a gyermekeknek tejport venni.

hvg.hu: És hogyan következett be a szakadás? Hogyan vált párttagból ellenzékivé?

M. D.: A Román Kommunista Pártnak néhány millió tagja volt. Aki a rendszerben dolgozott, annak kötelező módon be kellett lépnie a pártba. Olyan ellenzékiek, mint Dorin Tudoran vagy Paul Goma is tagjai voltak a pártnak.

A párttagság nem volt egyenlő a szarevéssel. Én soha nem dicsőítettem Ceausescut – a verseim kezdetektől fogva ellenzéki, tiltakozó hangvételűek voltak, több pamfletet is írtam Ceausescuról. A párttagságnak ehhez nem volt köze – a párttagságom annyiban állt, hogy volt egy haszontalan kis füzetecském.

hvg.hu: Találtam egy – azt hiszem, lehallgatott – beszélgetés-foszlányt, melyben azt mondja, azért lett párttag, hogy szabad párttag lehessen. Valóban elhangzott ez?

M. D.: Erre nem emlékszem, de lehetséges, hogy ezt mondtam. Nagyon érdekes volt a pártba való belépésem. A pártigazolványba kellett csinálni egy fényképet, és ilyen fényképet Bukarestben egyetlen helyen lehetett csináltatni – ott, ahol az útlevélbe való fényképeket is csinálták.

Leülök a székre, szól a fényképész, hogy nem lesz jó, mert nincsen nyakkendőm. „Hát, és mi van akkor ha nincsen nyakkendőm?” – kérdem. A párt alapszabályzatában nincsen megemlítve, hogy nekem nyakkendőm kell legyen. És ha megnézem a régi, pártalapító kommunisták fényképeit – azokét, akik a burzsoázia ellen harcoltak – nekik sincsen nyakkendőjük.

A fényképész erősködött, van neki egy gumis nyakkendője, azt tegyem csak fel. Nem én, mondom, hadd legyen színesebb a párt, legyenek nyakkendő nélküli tagjai is. Ezen így elvitatkoztunk, indulok hazafele. Ahogy betérek a sarkon, 5 perc múlva megáll mellettem a milícia egy autója, benne egy tiszt és két géppisztolyos katona.

Megállnak mellettem, kérik a személyi igazolványomat. De hát miért? Akkor esett le, hogy az az ökör fényképész a Securitate besúgója volt. Jöttek hozzá az emberek az útlevél-képért, ő tudta, ki készül külföldre utazni. „Mit csinálnak?” – kiáltok rájuk. „Mint a sztálinizmus idején, csak úgy megállítanak embereket az utcán?”

A tiszt, látva, hogy elég bátor vagyok, megkérdi, mi a foglalkozásom. Mondom, író. Rögtön visszakozik, mondja, hogy tévedés volt. Mondom, dehogy volt ez tévedés, az az idióta besúgó volt. Ha munkásként mondtam volna, hogy jó lenne a pártot kicsit színesebbé tenni, most elvittél volna, és huliganizmusért megvertél volna. Szóval így kezdődött a párttagságom.

Mircea Dinescu

1950-ben született Slobozián, egy munkáscsalád gyermekeként. A kommunista párt elitképzőjén, a Stefan Gheorghiu Akadémián tanult újságírást. Tehetséges költőként gyorsan ismertté vált, 1988-ban a „Halál olvassa az újságot” című könyvét a kommunista cenzúra letiltja, az csak külföldön jelenhet meg. 1989-ben – miután a francia Libération lapban kritizálja a rendszert – kirúgják a Romania Literara laptól, és házi őrizetbe kerül. A forradalom ikonikus figurájává válik akkor, amikor többedmagával elfoglalják a televíziót. A forradalom után sikeres médiavállalkozóvá lesz: társalapítója az Academia Catavencu szatirikus hetilapnak, majd 1998-ban megalapítja a Plai cu Boi-t (a Playboy-ra utaló szójáték, románul annyit tesz, mint „táj ökrökkel”) és az Aspirina Saracului-t (a „szegények aszpirinje”, a szólás Romániában szexuális aktusra utal). A romániai civil társadalom egyik ismert hangja, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) tagja, bortermelő és vendéglőtulajdonos.