Payday Loans

Keresés

A barbár kínai és a humánus magyar gyermekgyilkolás PDF Nyomtatás E-mail
35. Gyerekkorok - gyereksorsok
2013. augusztus 06. kedd, 12:30

Az eldobott lélek

Budavár minden utcáján csorgott a vér a csatornákban…

Egymáson keresztül-kasul omolva hevernek szerteszét a halottak. Magyar, német, olasz, horvát. A várfalakon, a köröndök felett, a sétánysoron, a várkert bokrai közt, a György téren, a lovagiskola előtt, a fegyvertárnál, a fő őrhelynél, a Dísz téren, a három kapunál, a József-bástyán, az Úri utcán, az Országház utcán, néhol halommal, mint a résnél, hol legdühösebb, legmakacsabb volt a küzdelem.

A királyi vár még egyre lángol. Régibb romok csak füstölögnek már; omladékkal, szenes gerendákkal fedve az utcák; a házak oldalai bezúzva nehéz golyóktól, a tetők széttépve; minden ablak üvegtelen; a kövezet felszántva a bombáktól; szétszórt sánckosarak között, tönkrezúzott ágyúk mellett a levert tüzérek; az egész fölött egy lomha füstfelhő; lőpor és égő korom füstje.

E szomorú utcákon keresztül halad végig a dél óráiban Baradlay Richárd.

Egy frissítő hideg fürdő, egy katonás reggeli elfelejteté vele, hogy ma reggel annyi veszélyes játszmát játszott ki a halállal. Az utolsónál csoda volt megmenekülése. A Vezúvot akarta letakarni egy papírlappal kitörése előtt. A papírlap elégett, a keze nem. Az a múltkori láthatlan selyemfátyol őrizte fejét, hogy a lánchíd-oszlopon szét ne zúzzák. A tűzakna lefelé tört ki és oldalvást. Így maradhatott élve. Hanem a feje még most is zúg bele.

A legelső volt mégis, amire megemlékezett, a beteg nő a kórházban, ki Palvicz gyermekéhez utasíthatja.

Még egy pohár rosztopcsinnal leöntve kábulatát (ami ellen azt nagyon jónak tartotta), sietett fel a várba.

A hullákon, az ágyúkon, a cserepeken, a gerendákon kellett még keresztüllépdelnie, hogy eltaláljon arra a helyre, amit keres.

Egy tizenhét napig ostromolt városban pedig nem oly könnyű valakinek tájékozni magát. Némely jól ismert ház nincsen sehol. Eltűnt.

Azt tudta Richárd, hogy a kórházak fölé fekete zászló volt felvonva, figyelmeztetésül. Civilizált ellenfél a fekete zászlóra nem lő. Arról a gyászlobogóról rá lehetett találni a keresett házra. Hanem abba a kórházba meg nem akarták beereszteni Richárdot.

Az őrül állított honvédek azt válaszolták neki, hogy oda mindenkinek meg van tiltva a belépés.

– Ki adta a rendeletet?

– A térparancsnok.

Ráment a térparancsnokra:

– Miért nem szabad a kórházba bemenni?

– Mert ott kiütött a kórházi üszög.

– De én nem bánom, ha a fekete halál vagy a keleti pestis ütött is ki; nekem be kell mennem.

– Elvisz az ördög.

– Dehogy visz. Ma bedugtam a lábamat a kéményén, mégsem kapott el. Nem félek én a levegőtől.

– De hát mi dolgod van abban a kórházban?

– Becsületbeli ügy.

– Nohát eredj! Hanem ha belehalsz, rám ne hagyd az árváidat. Richárd visszament a kórházhoz a térparancsnok engedélyével. A kórházban akkor éppen egy tábori orvos sem volt. Mind a halálra sebesült várparancsnoknál voltak.

Egy öreg betegápolónéval lehetett csak beszélni.

– Van itt egy Bajcsikné nevű asszonyság?

– Van.

– Merre van a nők osztálya?

– Itt.

– Vezessen hozzá!

A vén banya ajtókat nyitogatott nehéz, fojtó légű szobákban, mikbe lépve Richárd arra a gondolatra jött, hogy ha a tűzakna torka a pokol kéménye volt, ez itt valósággal a pokol konyhája. Itt főzik a halált.

Az ápolónő egy függönyős ágyhoz vezette Richárdot, s annak a függönyét félrehúzta előtte. Ott feküdt egy emberalak, rövidre nyírott hajjal, szederjes ábrázattal.

– Ez az.

– Alszik? – kérdé Richárd.

– Meghalt.

– Mikor?

– Ma reggel.

– És a cselédje?

– Az meghalt tegnap éjjel.

Richárd maga elé bámult. Mintha egy talányt akarna megfejteni, mely a másvilágba tűnt el előle.

Odahajolt a tífuszban elhalt nőalak fölé; s akkor vette észre, hogy az ágy melletti falra ákombákom írással valami van feljegyezve.

Kibetűzte az írást.

„A félrézpénz – Monor – Kaszáné – 73.”

Ezt akarta tudni.

Visszabocsátá a függönyt a nyoszolyára. A betegápolónőnek adott egy aranyat, s azzal sietett a halál e házából.

Mikor kilépett belőle, oly jólesett egyet lélegezhetni a friss levegőből, a lőporfüsttel, korombűzzel terhelt levegőből.

A Dísz téren Ödönnel találkozott. Az eléje sietett derült arccal.

– Hat lépésnyire tőlem – kiálta eléje Richárd. – A tífuszkórházból jövök. Ma ne közelítsen hozzám, akit szeretek.

És elfutott előle.

Richárd bérkocsit keresett, és hajtatott Monorra.

Otthagyta Pestet friss diadalmámorával.

Legalább egy millió éljenkiáltást s egypár ezer csókot vesztett el vele.

Ment ahelyett fölkeresni a „meghalató intézetet”.

Mi az a meghalató intézet?

Majd mindjárt megtudjuk.

Kínában, amint tudós Wagner Cristophorus írja, az a bevett és törvényesen helybenhagyott szokás van, hogy miután évi átalány szerint tíz százalékkal több leány születik, mint fiú, ez a manco a természet bilance-ában akként üttetik helyre, hogy a fölös számú csecsemők egy meghatározott napon a Lileu Ping szigetre összehordatnak, ott megáldatnak, beszenteltetnek, s aztán a „sárga folyóba” behajigáltatnak. A sárga folyónak a keleti partja mocsáros, ott a bambusz közt sok gyíl lakik, mik tátongó, százfogú fejeiket feltartják a vízből. Egy kis ideig úsznak a gyermekfők a víz fölött, mire a mocsárhoz leértek, már akkor csak a krokodilfők úszkálnak a vízen.

Ekkor azután a mandarin megköszöni a százkezű Visnunak, hogy ilyen sok hím- és nőnemű újszülöttet ajándékozott ez évben is a mennyei birodalomnak: „Íme a differencia tisztelettel visszaküldetik.”

És ezzel lekvitteltek egymással: a társadalom és a természet. Nálunk a hasonló lekvittelést gyermekgyilkosságnak nevezik; büntetése öt esztendő.

Ez itt sokkal rafinírtabb módon intéztetik el.

Ahelyett, hogy kínai barbár őszinteséggel azt mondanák annak a felesleges istenáldásnak: „Te kis síró-rívó portéka, aki senkinek sem kellesz, midőn megvagy, aki magad sem tudod még, mit tesz lenni vagy nem lenni. Látod, eltévesztetted a dolgot, nem ide voltál híva; valami más csillagzaton kellett volna születned; itt nem ismer senki. Az apád nem bán, az anyád nem ér rád; ez talán cseléd, ki maga is más házánál kuporog; talán divathölgy, kinek bölcsőd útjában lenne; talán szerencsétlen, kinek lételed szégyen; vagy talán takarékos gazdaasszony, kinek sok pénzébe kerülnél, míg felnősz. Eredj Isten hírével vissza! Szüless át egy másik csillagzatba, ahol privilégium nélkül lehet születni. Te kis porba esett isteni szikra, te csírája a léleknek egy tökéletlen állatban, te semmiből lett semmi; szállj le a víz fenekére, szállj fel az égbe, s mondd meg Visnunak, hogy itt is voltál” – ehelyett minálunk kitalálták a „dajkaságba adást”.

Ez a „meghalató intézet”.

Nem ölik meg azokat a szárnyavesztett apró angyalkákat, csak meghalatják őket.

A Pest körül levő falvak mind tele vannak ilyen dajkaságokkal.

Erről a dologról nem vezet senki statisztikát.

Kerül-e valaha vissza „egy” azok közül, akiket odaküldtek? Nehéz volna rá megfelelni.

Amint Richárd belépett a megholt nő által jelzett házba, a konyhán keresztül az udvarszobába nyitva, csaknem elfutott onnan.

Minden érzéke meg volt támadva egyszerre.

Az a megnevezhetlen bűz, ami egy mindig emberrel telt, soha nem szellőztetett, alacsony, földes szobában megörökült: miazma, penész, piszok együtt! A tífuszos kórház halálgőze nem éri azt utol.

Az a nyirok, mely egyszerre végigborzongatja az egészséges bőrt, s közelgő nyavalya előérzetét költi fel az idegekben.

Az a savanyú, émelyítő íze a légnek, amit minden pórus érez, mintha csupa íny volna mindenik.

S e bűzben, e nyirokban négy ágy és egy bölcső tele nyivákoló, ordító, bömbölő porontyokkal; akik közül legjobban van ellátva az, amelyik meztelen; akin nem lóg a gyalázatos rongy.

Hármával összezsúfolva egy vacokba, melyet használnak addig, míg egészen össze nem rohad, hentereg, mászkál, dulakodik az állativadékok legtehetetlenebbike. Egy- és kétévesek többnyire.

A tizenharmadikat a bölcsőben ringatja egy harmadfél éves gyerek, kinek ezzel a munkával kell megszolgálni azt a főtt krumplit, amit markából fal nagy mohón. A bölcsős gyermeknek még hímzett ruhája van, és szalagos vánkos a feje alatt. Az nem sír; egy nagy szopacs (cucli) van a szájába dugva. Azzal csalják meg az anyai emlő helyett.

A kályha padkáján nyavalyog egy kétéves fiúgyerek, kinek a két lába be van kötve; bizonyosan sebes.

Richárd eliszonyodva nézett körül ez odúban: melyiket képzelje e nyomorult alakok közül Palvicz Ottó gyermekének. Egyik visszataszítóbb volt, mint a másik.

És volt ideje szemlélődhetni, mert jó haladékba került, míg az intézet tulajdonosnéját valahonnan a kertből előkurjongatták, ahol fokhagymát ültetett. – Bizony nem is strázsálja ám azokat a porontyokat napestig a fészkükön; elég, ha háromszor megeteti napjában.

Kaszáné asszony nagy, csontos, erős némber volt. Semmi rosszaság, gonosz indulat nem látszott a vonásain. Úgy vette ő ezt az üzletet, mint egy meglevő bajt, amit nem ő talált fel.

Az ilyen látogatásokhoz is szokva volt már, mint Richárdé. Ritka ugyan a férfi látogató e háznál, de mégis megesik.

– Óh, tessék innen kijönni, nagyságos úr, a tiszta szobámba, ebből a bűzös veremből.

– Bizony, hallja Kaszáné asszonyom, ez utálatos egy odú; hanem azért maradjunk itten.

– Hát bizony palotát nem adhatok nekik nyolc forintért meg három forintért egy hónapra – nyelvelt vissza a némber.

– Hát csak annyit fizetnek? – kérdé elbámulva Richárd.

– Annyit bizony édes lelkem, nagyságos úr; s még azért is mennyi hercehurcám van. Holmi szegény cselédfélétől csak könnyebben megkapom azt az öt forintot, mert annak minden hónapban kijár a bére; de mikor valami úri dámával van dolgom; az Isten őrizz. Mert vannak ám itten úri gyerekek is. Ne tessék rosszat gondolni. Ez a kis poronty a bölcsőben („Mért nem ringatod jobban, te akasztani való hóhér!”) – hát ez egy jómódú kereskedőnének a kicsinye, akinek derék ura van, szép szállása van, kocsin jár, selyemmel söpri az utcát, hanem hát nem tudta tűrni a szoptatós dajkáknak a szekatúráját. – Tudja lelkem, egy szoptatós dajka nagy úr egy úri háznál, s inkább kiadta hozzám dajkaságba. Az igaz, hogy ez tizenkét forintot fizet; de tisztába is kell tartanom a kicsinyét, s minden hónapban egyszer be kell hozzá vinnem a városba, hogy lássa.

– Hát ennek sem tart ön dajkát?

– Hja, az itt ki nem állná. Aztán miből? Tizenkét forintból?

– Hát mivel tartja?

– Óh, ez nagyon jól él. Még pépet is kap. S tejbe mártva a szopacsot.

– S mi van a szopacsban?

– Jó fekete kenyér; az legjobban tisztítja a gyermeknek a vérét. Hja lelkem, mikor azért a másik porontyért három forintot fizetnek, piskótával nem tarthatom.

– Három forintot! S ki az a kegyetlen, aki három forintot ad egy gyermek havi élelmére?

– Jaj, édes lelkem, nagyságos úr; azt a magisztrátus adja; mikor egy olyan eldobott porontyot felvisznek a biztosok, a kapitányság összehívatja a dajkaságokat, s amelyik legolcsóbban elvállalja, annak odaadja. Már ennél olcsóbban nem lehet. Aztán hányat itten felejtenek. Megszöknek tőlük; azt sem tudom, hol keressem. Ez a kutya is olyan, aki a padkán ordít. „Majd befogod a szádat!” Kérem nagyságos úr, tizennégy hónap óta nem láttam érte egy batkát.

– Mi baja annak a gyermeknek?

– Hát az égetnivaló rossz kölyke, annak is maga az oka. Levest főztem nekik, mert hogy vasárnap volt, s a rossz, pákosz kölyök magára rántotta a fazekat, s mind leforrázta a két lábát, hogy végig kisebesedett.

– S ön gyapotronggyal kötötte be a nyomorultnak a sebes lábait. Az irtóztatót szenvedhet alatta.

– Árt is az neki! Úgysem lesz belőle ember, mert a sok sivalkodástól már sérvet kapott. Belehal. Apja, anyja nem nagyon bánják. Kocsis, kocsisné. Szegény emberek. Itt sem laknak már.

Richárd lelke megkönnyebbült. Ez nem Palvicz gyermeke.

– Kaszáné asszonyom. Én egy gyermeket keresek önnél, akiért szintén régen nem fizettek már. A gyermeket Bajcsikné adta át önnek; a neve Károly, nyakába egy fél rézpénz volt kötve, a mellén szederjes anyajegy.

– Óh, bizony édes lelkem, azt ugyan jól teszi, ha megfizet érte. A Károlykáért, a kedves kis Károlykáért.

– Melyik az ezek közül?

– Óh, az nincsen ezek között. Az odakinn van; az külön helyen van.

– Külön helyen? – Richárd kezdett jó véleménnyel lenni Kaszáné asszonyom felől.

– Majd mindjárt behozom. Tessék besétálni addig a tiszta szobába!

– De én is oda akarok menni hozzá. Én azt a gyermeket magammal akarom vinni.

– Magával vinni? Óh, az már más. Hanem bizony egy kis alkalmatlanság lesz vele. A Károlyka nagyon beteg.

– Mi baja?

– Szemfájása van. Azért tettem külön, hogy a többiekre rá ne ragadjon. Erre is úgy ragadt egy másikról, aki már a múlt héten belehalt.

– Hát mért nem gyógyítják?

– Próbáltuk mink azt mindenképpen; még porrá tört gálickövet is fújtam a szemébe; az sem használt. Csak rákszemet lehetne kapni! Ha a „nagysárfű” magtól meg nem gyógyul, hát aztán semmitől sem.

E beszéd közben végigvezette Richárdot a sáros udvaron Kaszáné egész az istállóig, az istállóból nyílt egy sötét fakamra; ott, abban a sötét odúban látott Richárd egy rongyos szűrdarabbal betakart gyermekalakot heverni félmeztelenül, fájdalomtól lehunyt szemekkel. Az a gyermek, amint a belépés neszét hallotta, elkezdett nyöszörögni: „Óh, adjanak egy kis vizet; meghalok szomjan.”

– Tudja, édes lelkem, nagyságos úr, azért tettem erre az árnyékos helyre, hogy ne ártson a szemének a világosság.

– Menjen, és hozzon neki vizet!

– Jaj, édes lelkem, nagyságos úr, betegnek nem jó vizet adni. Én sohasem hagyom inni a beteg gyereket, mert az annak rossz.

Most aztán Richárd olyat kiáltott rá, hogy majd hanyatt esett az asszony ijedtében.

– Hozzon neki rögtön vizet!

Kaszáné aztán hozott a kútról egy vászonkorsóval.

Richárd térdére emelte a gyermek fejét, és ajkához tartá a korsót. A nyomorult teremtés félig kiitta azt.

Richárd a vízből a markába töltött, s gyöngéden megmosta vele a gyermek orcáját. Olyan jól látszott az annak esni.

Azután elővett egy fehér zsebkendőt, s beköté vele a gyermek fájós szemeit.

Akkor aztán felvette a szecska és fűrészpor közül, amiben feküdt, s beletakargatá a köpenyébe.

„Csak félcipőcske van szegénykének a lábán.”

Mikor kivitte a világosságra, és meglátta, minő állapotban van, eszébe jutott, hogy Palvicz Ottónak rettenetes oka volt nőül nem venni azt az anyát, ki gyermekét hidegvérrel ide hagyta kerülni. Ha Palvicz Ottó maga talált volna itt rá, talán megölte volna azt a némbert, aki a jegygyűrűjét hordta.

Richárd a hintóig vitte ölében a kisfiút.

Kaszáné egész odáig kísérte az urat. Mert nem addig van az; hanem hát a tartáspénzt ki fizeti?

Mikor a gyermeket elhelyezte Richárd, kivette tárcáját, s egy csomó pénzt dobott az asszonynak.

– Jutalmul a jó gondviselésért.

Kaszáné kétszerezve találta a járandóságot, s hálálkodni akart. Richárd bevága az útját.

– Hallja maga, Kaszáné; én most csak azt sajnálom, hogy nem olyan időkben élünk, amikor megégetik a boszorkányokat; mert amikor magát égetnék, azt még magam is megnézném.

Mely nyájas istenhozzád után búcsút vett a „meghalató intézettől”.

Mikor a falu alatt elrobogott, figyelmesen nézte az oldalt eső temetőt; ott hosszú sorokat látott apró sírokból, miket kicsiny, fehér, kék, zöld keresztecskék jeleznek. Ezek az apró, földből kiálló keresztek: a jancsekiángi mocsárból kimeredő kajmánok fejei. Csakhogy amit a kajmánok elvégeznek egy perc alatt, ahhoz amazoknak évek hosszú kínzásai kellenek.

Richárd egyenesen a gyermekkórházhoz hajtatott Pesten.

Ne gondolja valaki, hogy ez valami államintézmény. Magánpolgárok jószívű adakozásából áll az fenn; a státus csak annyit tesz meg vele, hogy az adakozásokból lehúz egypár ezer forint jövedelmi adót!, az emberek legszánandóbbját fosztva meg, ki háromszorosan részvétet igényel mint gyermek,mint szegény, mint beteg.

Hanem hát „az Astaroth éhezik”. A büdzsé a gyermekpépbe is belezabál.

Richárd a legjobb helyet találta ki Palvicz Ottó gyermekének. Ott visszaadják azt az emberiségnek.

A takarékpénztárnál annyi összeget tett le, amennyinek kamatjából a gyermeket tartani és nevelni lehet.

A városi tanácsnál bejegyeztette magát mint a gyermek gondnokát. Palvicz Ottó alhatik nyugton a föld alatt.

Másnap nagyszerű ünnepélyek voltak Budapesten.

A csatában elhullott hősöket temették egy diadalmas nemzethez illő pompával; az ostrom alatt kitűnt vitézeket érdemrendekkel díszíték fel; s Pest város hálás polgárai nagyszerű lakomával vendégelték meg a napok ünnepelt hőseit.

Richárd alig várta, hogy mindennek vége legyen.

A gyermekkórházba sietett.

– Jobban van-e már a Károlyka?

 

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai


LAST_UPDATED2