Payday Loans

Keresés

A legújabb

A numerus clausus és az orvosi antiszemitizmus a húszas években
Antiszemita és "antiszemita": vád, védelem, ítélet
A numerus clausus és az orvosi antiszemitizmus
a húszas években

______________
KOVÁCS M. MÁRIA

Az 1919-es forradalom bukása után az országgyűlés meglepő gyorsasággal látott hozzá az egyetemi felvételi rendszer reformjához, s egy éven belül megszületett Magyarország újabb történelmének első zsidóellenes, diszkriminatív célzatú törvénye. A numerus clausus törvény zártszám-rendszerű felvételi szabályozást vezetett be a felsőoktatási intézményekben. Előírta, hogy a felvett diákok számát maximálják, továbbá a felvételi keretszámon belül kvótákat állított fel az országban élő „népfajok és nemzetiségek” nagysága szerint. Minthogy ez épp akkor történt, amikor a békeszerződés a kevert népességű területek többségét leválasztotta Magyarországról, nyílt titok volt, hogy a „népfajokra és nemzetiségekre” megállapított kvótarendszer mindenekelőtt a felsőoktatásban országos arányszámuknál jóval nagyobb mértékben jelenlévő zsidókra vonatkozik. [1]
Első tekintetre meglepő, hogy az országgyűlés az egyetemi hallgatók számának és vallási összetételének viszonylag csekély jelentőségű ügyére oly sok időt és figyelmet szentelt, holott az országnak ez idő tájt a súlyos területvesztés következményeivel kellett megbirkóznia. „Mintha nem volna elég munkálkodni és szenvedni valónk a magyar kérdésen - írta a vezető liberális politikus, Vázsonyi Vilmos 1919 őszén a Neues Pester Journal hasábjain -, amelynek megoldásától létünk vagy nemlétünk függ, a magyar politika törpenagyságai »zsidókérdést« vetettek fel. Ha az ember az állam költségén kiosztott röpirataikat vagy az őrület komikumával ható beszédeiket olvassa, azt kellene hinnie, hogy Magyarország jövője kizárólag csak attól függ, hogyan akarják ők az úgynevezett zsidókérdést megoldani... Igen, ez az örök kérdés, amelynek felvetése olyan könnyű - mert a káromlás és a gyűlölet számára mindenkor hálás talaj található.” [2]
Nem könnyű megérteni azt sem, hogy a forradalmat követően megerősödött antiszemita csoportok miért épp az oktatási jogok korlátozására összpontosították a zsidók elleni politikai küzdelmet. Hiszen ha az antiszemita politikai erők valóban valamiféle elemien robbanékony tömeghangulatot fejeztek ki, akkor nehezen belátható, hogy energiájukat miért egy olyan kérdésre - az egyetemi reformra - fordították, amely a tömegek részéről biztosan nem tarthatott számot nagy érdeklődésre. Ezt Vázsonyi is felvetette a Neues Pester Journalban: „A linch-igazságszolgáltatás sohasem helytálló, de ha az természetes kitörése a népléleknek, akkor meg lehet érteni. Itt azonban nem kitöréssel állunk szemben, hanem jól megalapozott földgázvezetékkel, mely kívánságra, tetszés szerinti helyeken bírható kitörésre... Ezeknek az uszításoknak célja tisztán a gazdasági egoizmus. A magyar államban nehezebb lett a küzdelem a mindennapi kenyérért.” Az antiszemita erők ezért arra a területre koncentrálják támadásukat, ahol a zsidó polgárság versenye különösen kényelmetlenné vált. „Így keletkeztek a modern keresztes lovagok, akik... keresztlevelükből óhajtanak monopóliumot teremteni.” [3]
A zsidóellenes kvótarendszert kiharcoló keresztényszocialista és más szélsőjobboldali erők semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy a törvényt egy olyan hosszabb folyamat első lépésének tekintik, amelynek végső célja a zsidóemancipáció kiegyezés-kori intézkedéseinek visszavonása. Prohászka Ottokár püspök, a keresztényszocialisták vezető ideológusa a zsidók emancipációjában végzetes történelmi tévedést látott. Prohászka szerint a kiegyezés legelhibázottabb alkotása a „túlzottan liberális” oktatási rendszer volt, amely lehetővé tette „a zsidóknak a középosztályba való túl gyors beáramlását”, ami pedig veszélyes értelmiségi túlnépesedést idézett elő. A zsidóknak az értelmiségbe való „tömeges” beszivárgása meggyengítette a magyar elitek kohézióját, és ezzel megindította az ország „kulturális judaizálását”. A zsidóknak az értelmiségbe való beengedésével tehát voltaképpen már a kiegyezéskori liberálisok elültették a baloldali forradalom magvait, azét a forradalomét, amelynek idején a zsidó értelmiségiek már a maguk „igazi, nemzetietlen, idegen és kihívó” színeiben jelentek meg. [4]
A kiegyezéskori emancipáció visszafordításának igénye politikai formában is kifejezést nyert. A Keresztény Nemzeti Egységpárt programnyilatkozata egy évvel a numerus clausus törvény keresztülvitele után így fogalmazta meg a törvény mögötti politikai szándékot: „Miután a legfőbb baj abból származott, hogy a magyar állam legfőbb iskoláján, az egyetemen a keresztény tanuló ifjúság egészen háttérbe szorult, s a kis számú zsidóság már teljesen lefoglalta az ügyvédi, orvosi, mérnöki, építészi stb. pályát, s így a munkásság parancsolója, a hivatalok vezetője, a legjobban jövedelmező állások birtokosa mindenütt a zsidóság lett, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja Haller István kultuszminiszter segítségével keresztülvitte egy olyan törvény megalkotását, amelynek értelmében az egyetemeken csak annyi lehet a zsidó tanuló, amennyi a zsidóságnak a száma az ország egész lakosságához viszonyítva... Így lehet elérni, hogy idővel a magyar nép vezetése megint saját fiaiból kikerült intelligens emberek kezébe fog kerülni és nem fog fölöttünk ítéletet zsidó mondani, betegségben zsidó gyógyítani, perben zsidó védeni, a házunkat zsidó építeni, kereskedésünkben, bankunkban zsidó tulajdonos ülni. Ez a tettek keresztény politikája.” [5]
numerus clausus törvénynek fontos szerepe volt a Horthy-rezsim társadalmi bázisának és politikai légkörének kialakításában. Igaz, nyolc évvel a törvény megalkotása után Bethlen István miniszterelnök keresztülvitte a zsidóellenes faji kvóta törlését az eredeti törvényből, de ezzel nem jutott nyugvópontra a zsidókvóta ügye. Az egyetemek felvételi gyakorlatában a kvótarendszer - most már törvényes alap nélkül - továbbra is irányadó maradt. De ha nem így lett volna, a kvótarendszer politikai és pszichológiai következményeit majd egy évtized után amúgy sem lehetett volna egyetlen rendelettel eltörölni. 1928-ra valamennyi egyetemen és értelmiségi szakmán belül kiépültek azok a fajvédő szervezetek, amelyek most már Bethlennel is szembehelyezkedve arra igyekeztek kényszeríteni az egyetemeket, hogy továbbra is a numerus clausus törvény eredeti - zsidóellenes - szellemében működjenek.

A numerus clausus intézménye Európában és Magyarországon
A foglalkozási szerkezet átalakulása és az oktatási rendszer bővülése a tizenkilencedik századtól Európa több országában vezetett időleges értelmiségi „túltermeléshez”. [6] De az értelmiségi munkanélküliségnek Magyarországon és Ausztriában az első világháború után tapasztalt mértéke európai viszonylatban is szokatlanul súlyos volt. [7] Aligha véletlen, hogy az értelmiségi munkanélküliség veszélyeire épp a magyarországi származású szociológus, Karl Mannheim figyelt fel az elsők között. [8]
A tanult rétegek helyzetének romlása a háború után azonnal érzékelhető volt. A háborút követően a köztisztviselői karból körülbelül 150 000 főt, az alkalmazottak felét bocsátották el, köztük diplomás szakembereket. [9] Az utódállamokból menekülő magyarok között is nagy számban voltak a diplomások. A húszas években Budapesten dolgozó mérnökök majdnem fele (47,5 százaléka) az elcsatolt területekről érkezett Budapestre. [10] Az orvosok között kisebb volt ugyan a menekültek aránya, de a fővárosban működő orvosok egytizede így is háború utáni menekült volt. [11]
Mindennek eredményeként a két háború között a szakértelmiség Magyarországon szembeszökő aránytalanság forrása lett. A húszas évek végére ez az európai összehasonlításban viszonylag szegény ország az egy főre eső ügyvédek és orvosok számának tekintetében az élre, első helyre ugrott. Ami pedig nem annyira az orvosi ellátás minőségének rendkívüli javulását, vagy a jogi szakértelem iránti különleges keresletet tükrözte, hanem az értelmiségi foglalkozások korábban ismeretlen túlnépesedését. A túltelítettséget tovább fokozta a menekült egyetemi hallgatók fokozatos belépése a munkaerőpiacra. 1920 és 1925 között a magyar egyetemeken tanuló hallgatók egynegyede (24 százaléka) érkezett az elcsatolt területekről, s a következő öt évben arányuk még mindig 13 százalék volt. [12] Mint a táblázatból kiderül, a húszas években a diplomásoknak a népességhez mért aránya még a szellemi túltermelésről híres Németországét is meghaladta. [13] John Maynard Keynes, a Párizs környéki békerendszer nagyhatású kritikusa a húszas évek elején úgy vélte, hogy Magyarországon és Ausztriában a háború utáni helyzet a németországinál is súlyosabb társadalmi válsághoz vezetett: „Ezek az országok már ténylegesen átélik azt, ami Európa többi része számára egyelőre a jóslatok birodalmába tartozik.” [14]
A két háború között több európai ország vezetett be korlátozásokat a felsőoktatásban, hogy a diplomás végzettek számának csökkentésével vegye elejét a középosztályon belüli feszültségek kiéleződésének. Norvégiában 1926-ban korlátozták az orvosi és műszaki hallgatók létszámát. Finnország a harmincas évek elején egyfajta részleges numerus clausus rendszert vezetett be, Skóciában pedig a tanárképző intézményekben csökkentették állami eszközökkel a hallgatók számát.
A magyar numerus clausus törvényben tehát európai összehasonlításban nem az volt az egyedülálló, hogy korlátozta a felsőoktatásban résztvevők számát, hanem az, hogy az állampolgárok egy csoportjával, vagy ahogy a törvényben írták, „népfajával” szemben kifejezetten diszkriminatív intézkedést alkalmazott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az egyetemi diákok aránya a népességben néhány európai országban 1913 és 1934 között
Növekedés százalékban Az egy diákra eső lakosok száma
1913 - 1934 (1913 100%) 1913 1934
Ausztria 290.7 1,000 334
Magyarország 211.6 1,174 554
Franciaország 201.9 969 480
Hollandia 192.8 1,116 579
Görögország 189.2 1,438 760 (1932)
Nagy Britannia 166.5 1,470 885
Olaszország 157.2 1,270 808
Spanyolország 156 1,022 655 (1932)
Németország 144.4 872 604
Lengyelország 127.6 827 (1925) 648
Csehszlovákia 111.3 544 (1925) 489

 

A numerus clausus keletkezése
A törvény ötletét elsőként a budapesti egyetem orvosi kara fogalmazta meg 1919 augusztusában. A javaslat - eredeti formájában - csak a nők felvételének korlátozását helyezte kilátásba, vallási vagy etnikai diszkriminációs szándékot nem tartalmazott. Az orvosi kar mindenekelőtt a diákok összlétszámának korlátozását akarta elérni, arra hivatkozva, hogy a beiratkozott orvostanhallgatók száma az 1916-os létszám hatszorosa, 6 500 volt. [15] A többi karon a beiratkozott hallgatók száma háromszorosa volt a háború előtti szintnek.
A „faji kvótát”, azaz a zsidó hallgatók felvételének korlátozását nem az orvosi kar, hanem a teológiai kar dékánja, Kmoskó Mihály javasolta. Érvelése szerint a zártszám-rendszer bevezetése elkerülhetetlenül megkövetelte a következő lépést, egy olyan szabályozás bevezetését, amelyben „az egyes karok vallás, előmenetel és faj szerint állapítsák meg azt az arányszámot, amely szerint a hallgatóul való beiratkozás megtörténik”, mert csak így lehet biztosítani, hogy „a numerus claususon belüli felvételnél... egyik hazai nemzetiség, faj, vagy vallásfelekezet se részesüljön jogosulatlan előnyben.” [16] Minthogy a hittudományi karon nem voltak zsidó diákok, a „felekezeti paragrafussal” Kmoskó nem a saját szakmájából akarta a zsidó diákokat eltávolítani, hanem azokról a szakokról, ahol korábban nagy számban voltak jelen - az orvosi, a jogi és a bölcsészettudományi karról.
Az érintett karok Kmoskó javaslatát mégis vegyes érzelmekkel fogadták. A bölcsészkar huszonnégy tanárából tizenöt, köztük a dékán, Finánczy Ernő is tiltakozott a terv ellen. A kvótarendszert alkotmányellenesnek ítélték, mivel véleményük szerint ellentmondana az ország alaptörvényeinek, melyek minden állampolgárnak teljes egyenlőséget biztosítanak vallási és nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. [17] A jogi kar tanárainak többsége viszont egyetértett Kmoskó javaslatával, s mellé állt, az orvosi kar tanárainak többsége is, csakúgy, mint valamivel később a műszaki egyetem tanári kara.

A numerus clausus és a liberális jogrend
Nyilvánvaló volt, hogy elfogadása esetén a numerus clausus törvény hatása messze túlnő majd az oktatás területén, s mindenekelőtt a szakértelmiségi foglalkozásokban - az orvosi, jogászi, műszaki és tanári pályán - érezteti majd hatását. A törvény tehát egyértelmű szakítás volt a szabadfoglalkozásoknak a tizenkilencedik században kialakult hazai modelljével. A hallgatók számának állami korlátozása eleve kiterjesztette a kormány hatalmát a praktizáló szakmai közösségekre is. A faji kvóta kodifikálásával pedig a törvény végső soron arra hatalmazza fel a kormányt, hogy politikai megfontolásból piaci monopóliumot teremtsen az állampolgárok egy része számára. A numerus clausus javaslat ezért az értelmiségi szakmák soha nem látott átpolitizálódásának árnyékát vetítette előre.
Mindezt ki is mondta a keresztényszocialista kultuszminiszter, Haller István, aki 1920. július 22-én ismertette a nemzetgyűléssel a törvényjavaslatot. Haller szerint a kiegyezés óta az ország életét a liberalizmus szelleme alakította. Majd hozzátette: „A liberalizmus szelleme a numerus claususról szóló törvényjavaslattal megszűnik. Bizonyos az, hogy minket ebben, amit most törvénybe akarunk lefektetni, senki sem előzött meg, de bizonyos az is, hogy ha valamely nemzet a világon abba a szituációba kerül, amelybe mi kerültünk itt Magyarországon, hogy a magyar állami intézményeknek kebelén felnevelt intelligenciának jókora percentje arra törekedett, hogy a nemzetet nemzeti karakteréből kivetkeztesse,... akkor más nemzet is követni fog bennünket.” Magyarország anumerus clausus törvénnyel a nemzetközi közösség bírálatát vonja majd magára - ismerte be Haller. De, tette hozzá: „Nekünk hiába mondják, hogy inhumánusok, reakcionáriusok vagyunk, nem vagyunk világpolgárok. Ezek a frázisok reánk nem hatnak többé. A világégés óriási tüzénél elhamvasztották a magyar nemzet legjobb értékeit.” [18]
Haller mindazonáltal a törvény parlamenti előterjesztésében nem pártolta a zsidóellenes paragrafus külön kodifikálását. A Kmoskó-féle „felekezeti, vagy faji” paragrafus törvénybe iktatása ellen azzal érvelt, hogy a felsőoktatásban tanulók számának puszta korlátozása önmagában is megfelelő eszköz a zsidó értelmiség számának csökkentéséhez. „Ha mi korlátozzuk az egyetemekre beiratkozók számát, akkor nagyon természetes dolog, hogy igen erősen érinteni fogja a túlprodukció legerősebb coefficiensét, a zsidóságot is. De nem azért fogja érinteni, mert éppen a zsidóságot akarjuk kizárni, hanem érinteni fogja azért, mert ő volt, amely a legnagyobb túlprodukciót szolgáltatta.” [19]
Haller előterjesztése után Gömbös Gyula, Milotay István és Prohászka püspök vezetésével hetvenöt képviselő külön indítványban javasolta, hogy a felekezeti, illetve faji paragrafust mégis vegyék bele a numerus clausus törvénybe. A törvényt végül a felekezeti paragrafussal együtt fogadta el az országgyűlés 1920. szeptember 22-én, 55 szavazattal 7 ellenében. A szavazáson a képviselőknek csupán az egyharmada volt jelen. [20]
Az 1920: XXV. törvénycikk a hallgatók felvételét a kari bizottságokra bízta, amelyeknek gondoskodniuk kellett róla, hogy betartsák a kvótákat. [21] Jóllehet a „zsidó” megjelölés a törvényben sehol sem szerepelt, a „népfajok” arányairól szóló kitétel egyértelműen a zsidó diákokkal szembeni diszkriminációt jelentett, nevezetesen azt, hogy a felsőoktatásba felvett zsidó hallgatók aránya nem haladhatja meg a zsidóknak a népességen belül a Statisztikai Hivatal által megállapított arányszámát, amely hat százalék körül mozgott. [22]
A törvény megfogalmazói ezen a ponton jogi ellentmondásba keveredtek, hiszen a magyar jog szerint az állampolgárokat összeíró statisztikai felvételekben „népfajokat” nem különböztettek meg. Arra a kérdésre, hogy miért ezt a kifejezést használták a „vallás” helyett, a legvilágosabb hivatalos magyarázatot egy 1925-ös, a Népszövetséghez intézett kormányjegyzékben találjuk meg. „A zsidók esetében a faj, a vallás és a nemzetiség összekeveredik és minden országban más-más formát ölt... A szóban forgó törvény szándékosan kerül minden utalást a vallási kisebbségre, mert a vallás olyan dolog, amely az egyén befolyása alatt áll, hiszen hatalmában áll vallását bármikor megváltoztatni. A vallás éppen ezért nem alkalmas arra, hogy meghatározó szempont legyen egy kisebbség megnevezésére úgy, hogy kizárná a visszaélések lehetőségét.” [23] Ez a jogalkalmazói értelmezés - a vallási kitérések jogi elismerésének megszorításán keresztül - egyértelműen kimondta, hogy a zsidókra nézve nem tartja érvényesnek a törvény előtti állampolgári egyenlőség elvét.

A numerus clausus és a nemzetközi kisebbségvédelem problémája
Amint Haller István előre látta, a numerus clausus törvény külföldön azonnal nyugtalanságot váltott ki. Nemcsak a magyar zsidókat ért sérelem okozott aggodalmat, hanem az is, hogy a magyar példán felbátorodva esetleg más országok is kvótarendszert fognak bevezetni kisebbségeik ellen. 
A kérdésnek 1923 és 1925 között folyamatos aktualitást adott az a tény, hogy a Népszövetségi Tanácsnak döntő szava volt a magyar kormány által igényelt stabilizációs kölcsön jóváhagyásában. Ezzel pedig olyan helyzet állt elő, hogy a Népszövetség elvben komoly, anyagi természetű büntetőszankcióval léphetett volna fel akkor, ha kimondja, hogy a magyar kormány megsérti a trianoni szerződésben aláírt kisebbségvédelmi kötelezettségeit, melyeknek értelmében vállalta, hogy az állampolgárok semmiféle kisebbségi csoportjával szemben nem alkalmaz jogi megkülönböztetést. Formailag tehát 1923 és 1925 között minden feltétel adva volt ahhoz, hogy az ellenzék a numerus clausus diszkriminációs intézkedéseinek eltörlését nemzetközileg kodifikált jogeszközök alapján követelje.
A magyar zsidóság közösségi vezetői azonban nem tudták elszánni magukat erre a lépésre. Politikai és taktikai dilemmájuk az volt, hogy vajon használnak vagy ártanak-e az ügynek, ha a magyarországi zsidóságot ért sérelmet nemzetközi jogi úton, a párizsi békerendszer kisebbségvédelmi rendelkezéseire hivatkozva próbálják meg orvosoltatni.
Miért tűnt a zsidó közösségi vezetők szemében oly veszélyesnek a külföldi jogorvoslat követelése? Miért gondolták, hogy hosszabb távon ez veszedelmes csapda lehet a zsidóságra nézve? Miért vállalták annak kockázatát, hogy a magyarországi zsidóságnak olyan védekezési stratégiát javasolnak, amely szándékosan lemond a nemzetközi jogorvoslat eszközeiről, eltérően a lengyel zsidóktól, akik sérelmeiket a Népszövetség elé vitték? Miért hirdette vezéralakjuk, Vázsonyi Vilmos 1923 januárjától kezdve több éven át, hogy a numerus clausus ellen „mi a békeszerződésre sohasem kívánunk hivatkozni”, mert „mi nem kérjük védelmünket a trianoni szerződés alapján, mert nem akarunk kisebbség lenni, amely genfi védelem alá helyezi magát”. [24] Dehát miért nem? Miért tűntek oly aggályosnak Vázsonyi szemében a Párizs környéki békerendszer kisebbségvédelmi jogeszközei?
Vázsonyiék kétféle, egymást erősítő megfontolásból indultak ki. Először is úgy vélték, hogy - a háborúban vesztes és a békeszerződésben súlyosan hátrányos elbírálást kapott - Magyarország állampolgáraiként rendkívül kétes és kockázatos kaland volna a Népszövetséghez fordulni. Igaz, a Népszövetség a Párizs környéki békerendszer kisebbségvédelmi rendelkezéseit illetően első látásra nem tett különbséget vesztes és győztes országok között. Formailag azonos módon járt el, hiszen a kisebbségi szerződések a vesztes és győztes országokban egyaránt az állami szuverenitás rovására jöttek létre, azaz a szuverenitás korlátozását jelentették. Azonban a magyar zsidóság szempontjából ez a hasonlóság valóban csak formális volt.
A győztes országoknak ugyanis a korlátozást voltaképpen szuverenitásuk kimondásával egyidejűleg, annak feltételeként kellett elfogadniuk. Esetükben tehát a Népszövetség egyszerre garantálta a nemzetállami szuverenitást és a kisebbségek jogait. A lengyelországi zsidó szervezetek ezért 1923-ban teljesen logikusan jártak el, amikor a lengyel numerus clausus tervezet ellen a Népszövetségben kerestek politikai szövetségest, hiszen Lengyelország az antanthatalmak garanciájának köszönhette állami létét és szuverenitását.
A magyar zsidók helyzete egészen más volt. Először is ők nem egy győztes, hanem egy vesztes ország kormányával álltak szemben, amelyre a Népszövetség büntetőszankciókat és tilalmakat mondott ki. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ilyen körülmények között a magyar zsidóknak a lengyelekénél eleve sokkal óvatosabban kellett mérlegelniük, hogy mi a kockázata annak, ha a Népszövetséget a magyar kormánnyal szemben intervenció alkalmazására szólítják fel. A trianoni békekötés revíziójában még reménykedő Bethlenék oldaláról ugyanakkor a zsidó közösség minden olyan lépése, amelynek célja a „külföld” véleményének befolyásolása lett volna, azt a rosszhiszemű vádat hozta magával, hogy - mint Bethlen István mondta -, a magyar zsidóság „nem teljesíti hazájával szemben kötelességét.” Bethlen végső soron „valahogy úgy állította be a kérdést, mintha a magyar zsidók szinte túszok lennének itthon, kiknek sorsa aszerint javul vagy rosszabbodik, amint fajtestvérei a külföldön a revízióért küzdenek, vagy sem.” [25]
Másodszor, a numerus clausus ellenzékének mérlegelnie kellett azt is, hogy a Népszövetség meddig hajlandó elmenni az ellenzék támogatásában. A Népszövetség ezirányú elkötelezettségének megítélésében az ellenzéki liberális és baloldali körökön belül komoly vita volt. Jászi Oszkár és a polgári radikálisok egy része például a húszas évek elején még úgy látták, hogy Magyarország belső demokratizálásának legfontosabb eszköze a népszövetségi intervenció kiharcolása lesz. Velük szemben Vázsonyiék kezdettől rendkívül szkeptikusak voltak. A Népszövetség politikai prioritásait egészen másként látták, mint Jásziék. Utóbb helyesnek bizonyult értékelésük szerint a Népszövetség számára a húszas évek nagy kérdése nem a vesztes országok liberális erőinek külső intervencióval történő támogatása volt, hanem mindenekelőtt az új európai egyensúly biztosítása. Talán jobban látták azt is, hogy a Népszövetség természetes partnere Magyarországon nem a kormányra aligha esélyes liberális ellenzék, hanem a bethleni jobboldali kormánygarnitúra volt.
Ebben a felfogásban tehát a numerus clausus ellenzékének politikai mozgástere nagyon leszűkült. A szélsőjobboldal folyamatosan újabb antiszemita intézkedéseket követelt. Vázsonyiék szerint nem lehetett kizárni, hogy ha ebben a helyzetben a Népszövetség a stabilizációs kölcsönt megtagadta volna, ezzel a lépéssel a liberálisok egyetlen taktikai szövetségesét, Bethlenéket gyengítette volna meg a szélsőjobboldallal szemben.
Mindazonáltal Vázsonyiék nemcsak efféle közvetlen politikai megfontolásból helytelenítették a külső intervenció követelését. Hanem azért is, mert a magyar zsidóság szempontjából magát az egész kisebbségvédelmi koncepciót rendkívül aggályosnak tartották. Úgy vélték, hogy óvatlan és helytelen lépés volna, ha a magyar zsidók külföldi intervención keresztül, a kisebbségi törvénycikk alapján követelnék az őket sújtó diszkrimináció eltörlését. Ez ugyanis abba a csapdába csalná a zsidókat, hogy miközben egyenjogúságukért küzdenek, önmagukat jogi értelemben kisebbségnek minősítik. Márpedig szerintük ez nem nyereség lett volna, hanem visszalépés afelé a régi állapot felé, amelyben a zsidóság jogállását kivételes törvények szabályozták. A diszkrimináció eltörlését nem kisebbségi jogon, hanem a teljes állampolgári egyenlőség jogán kellett kivívni. „Ha a magyar zsidóság számára gettókat állítanak fel, a magyar zsidóságnak nem szabad olyan erkölcsi felfogást, olyan magaviseletet tanúsítani, amellyel saját maga is gettót állít fel a maga számára, hanem kell, hogy bátran, önérzetesen hirdesse a maga egyenlő jogát.” [26] Másszóval tehát nem új, „kisebbségi” jogot kellett igényelni, hanem a régi, állampolgári egyenlőséget kimondó jogot kellett helyreállítani.
Vázsonyiék szerint tehát a numerus clausus mögött álló erőket a magyar társadalomnak belülről kellett volna semlegesíteni, mégpedig úgy, hogy világosan megjelenjék, milyen politikai erő áll a diszkrimináció eltörlése mögött. Úgy gondolták, hogy a bethleni vezetőrétegnek nyilvánosan szakítania kell a fajvédelemmel, mert - mint Vázsonyi mondta - lehetetlen az olyan kormányzás, amelyben a „miniszterelnök a liberálisok titkos öröme és belső titkos tanácsosa”, ugyanakkor kormányának kultuszminisztere „a fajvédők titkos öröme és belső titkos tanácsosa”. [27] Vázsonyi tehát elsősorban a hazai erők nyilvános politikai megütközésétől várta azoknak a politikai feltételeknek a létrejöttét, amelyek elvezethetnek a zsidóság elleni diszkrimináció orvoslásához.
Vázsonyinak a külső intervenció ellen felhozott érvelését Hannah Arendt is megismétli A totalitarianizmus gyökerei című könyvében. A kisebbségi szerződéseket Arendt jó szándékú, de elhibázott intézkedésnek tartja. A szerződések ugyanis akarva akaratlanul a kisebbségek tartós egyenlőtlenségét emelték a nemzetközi jogelvek közé. „A kisebbségi szerződések feketén-fehéren kimondták azt, ami azelőtt csak kimondatlanul érvényesült a nemzetállamok gyakorlatában, vagyis azt, ... hogy a nemzetállamban csak egyféle nemzeti eredetű egyének élvezik az állam teljes védelmét, valamint azt, hogy az eltérő nemzetiségű egyének jogállását kivételes törvényekkel kell szabályozni...”. [28] A Népszövetség elvben garantálta ugyan a kivételes törvényeket, ám ez a szervezet végső soron mégiscsak az államok, nem pedig az elnyomott kisebbségek szövetsége volt. Minthogy pedig a Népszövetség rendszerint a kormányok, nem pedig a kisebbségek pártján állt, a kisebbségi jog voltaképpen olyan vérszegény, deklarált jog maradt, amely mögül éppen a jogot garantáló végrehajtó hatalom hiányzott.
1924-ben a magyarországi zsidó szervezetek végül is Vázsonyi álláspontját fogadták el, és a numerus clausus ellen nem fordultak a Népszövetséghez külső intervencióért. [29] A stabilizációs kölcsön felvétele után azonban Bethlenék még jó ideig nem váltották valóra Vázsonyiék reményeit. A diszkrimináció orvoslása helyett 1925-ben Bethlen szinte megzsarolta a magyarországi zsidó szervezeteket, hogy a numerus clausus törvény újabb népszövetségi felülvizsgálata során utasítsák el a külső intervenciót. De az is tény, hogy ez után már a szélsőjobboldal sem tudott újabb diszkriminációs intézkedéseket kiharcolni, sőt el kellett tűrnie, hogy anumerus clausus faji paragrafusát Bethlen 1928-ban mégiscsak törölte a törvényből.
Vázsonyiék politikájával liberális és szocialista oldalon nem mindenki értett egyet. A polgári radikálisok - alighanem Vázsonyi iránt érzett régi ellenszenvük miatt - egészében kétségbe vonták Vázsonyi álláspontjának jóhiszeműségét, s Vázsonyit a Bethlen rendszer afféle dísz-zsidójaként emlegették. Mások önző osztálypolitikát emlegettek, amely jól szolgálja a zsidó elit érdekeit, de félrenéz a kisemberek nyomorúságának láttán. Szende Pál azt vetette Vázsonyiék szemére, hogy kizárólag a zsidó tőkéscsoportok befolyására álltak el a külföldi tiltakozástól. 
Szende szerint az antiszemitizmus kezelésére a zsidó tőkések politikai harc helyett inkább új korrupciós láncolat létrehozásával feleltek: a zsidó üzletek köré „keresztény” strómanrendszert építettek ki, biztosítva, hogy vállalkozásaik a legrosszabb időkben is zavartalanul működhessenek. „Most minden jelentős zsidó kereskedő alkalmaz a cégben egy keresztény »testőrt«, aki villámhárítóként szolgál és gyakran a családba is benősül. A vegyes házasságok sohasem voltak még olyan gyakoriak, mint ma, mivel a kérők nemcsak az üzlet »szervezését és támogatását« vállalják el, hanem a feleségét is.” [30] Szende elemzése szerint a strómanrendszer sehol sem volt átlátszóbb, mint az ügyvédi szakmában: „Egy másik jelenség a keresztény antiszemita ügyvéd, akinek kizárólag zsidó klientélája van. Akik szeretnének valamit elérni a hatóságoknál, vagy a bírósággal van dolguk, vagy zsarolástól félnek, azok elvből antiszemita ügyvédhez fordulnak, s azután csodák történnek. Miközben pedig az ügyes ügyvédet kereső becsületes keresztényeknek zsidókhoz kell fordulniuk, mivel a keresztény ügyvédek olyan magas árat kérnek, amelyet senki sem tud megfizetni - kivéve a gazdag zsidókat. Valószínűleg hihetetlennek hangzik: a legvadabb antiszemiták valójában filoszemiták - a gazdag zsidók barátai.” [31] Nem meglepő - folytatta Szende -, hogy a korrupció kiterjed a numerus-clausus-szal kapcsolatos politikai állásfoglalásra is: „A gazdag zsidók a keresztényekkel kötött kereskedelmi szövetségüknek köszönhetően ki tudják fizetni gyermekeik külföldi tanulmányainak költségeit”, s az egész korrupt rendszer végső vesztese nem más, mint a zsidó kisember. [32]
Jóllehet Szende helyzetértékelése szociológiailag pontos, politikai alternatívát ő sem kínál. Vázsonyiék annyit mindenképpen jól éreztek meg, hogy a nyugati nagyhatalmak és a Népszövetség csak mérsékelt érdeklődést tanúsít a magyar belpolitika viharai iránt, és sok mindent elnéz Horthynak azért is, mert rendet teremtett a bolsevik forradalom után. Mindenesetre tény, hogy a Népszövetség a numerus clausus ügyében nem volt hajlandó erőteljesen fellépni. Amikor pedig a húszas évek végén Bethlenék a zsidó kvótát végül is törölték a törvényből, ez kifejezetten Bethlen személyes fellépésének hatására, nem pedig a nemzetközi kisebbségvédelmi jogelvek alapján történt.

A numerus clausustól a fajvédő szervezetekig
A Népszövetségnek Bethlenékkel szemben tanúsított elnéző magatartása ellenére a numerus clausus törvényben lefektetett zsidó kvótának komoly politikai ára volt: romlott az ország külföldi megítélése. Ezután joggal merül fel a kérdés, hogy akkor vajon mi volt a mérleg másik oldalán. Mi volt a törvény haszna a numerus clausus mögött álló erők számára?
Paradox módon ezen az oldalon sem volt ok az elégedettségre. A statisztikákba belepillantva különös jelenséget tapasztalunk. Igaz, hogy az egyetemekre felvett zsidók aránya 1920-tól jelentősen csökkent: az 1914 előtti hallgatói összlétszám egyharmadáról a háborúk közti hallgatói összlétszám egytizedére.

Az egyetemi és főiskolai diákok száma, 1920-1935

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1920 17,048
1921 20,240
1922 21,240
1923 17,868
1924 16,179
1925 15,776
1926 15,601
1927 16,076
1928 16,322
1929 16,281
1930 16,932
1931 16,562
1932 16,326
1933 16,308
1934 15,088
1935 14,216

 

(Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv, 1920-1935)

A táblázatból kiderül, hogy a zsidó fiatalokra nézve a numerus clausus törvény többé-kevésbé elérte eredeti célját: a zsidóság fiainak és lányainak nagy részét kizárta a felsőoktatásból. [33] Az 1920-as törvényben előírt zsidó kvótát az egyetemek és a főiskolák a felvételeknél hosszú távon általában betartották, még ha a zsidó diákok aránya nem is süllyedt a törvény által megállapított 6 százalék alá, hanem inkább 8-10 százalék között stabilizálódott. Amit azonban a numerus clausus törvény nem ért el - mert önmagában nem is érhetett el -, az a felnőtt, már diplomával már rendelkező zsidó szakértelmiségiek számának hasonlóan radikális csökkentése volt. Az antiszemita politikai erők szempontjából tehát a numerus clausus legfőbb gyengéje az volt, hogy az egyetemi hallgatók felvételénél alkalmazott zsidó kvóta az értelmiségi foglalkozások tényleges összetételére csak fokozatosan, lassanként gyakorolt hatást.
A kvótarendszer kudarca az ügyvédi szakmában volt a legfeltűnőbb. Igaz, az egész korszakra nézve a hivatalos statisztikákban mutatkozott némi visszaesés a zsidók arányában. A zsidók aránya a gyakorló ügyvédek között az 1920 és 1939 között 51 százalékról 39,5 százalékra csökkent. Csakhogy a visszaesés nagy része inkább látszólagos volt, mint valóságos: 1939-re az ügyvédi kamara „nem-zsidó” tagjainak csaknem egyötöde, 18,5 százaléka valójában zsidónak született, és önmaga tért át valamely keresztény felekezetre, vagy kikeresztelkedett zsidók fia volt. [34] Ebben a foglalkozásban tehát a korszak végén a zsidók, illetve a zsidó családból származók aránya még mindig 58 százalék volt országosan, Budapesten pedig a 60 százalékot is meghaladta.

 

A zsidók aránya az egyetemi és főiskolai hallgatók között

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1920 10,4
1921 11,6
1922 11,2
1923 10,4
1924 9,5
1925 8,9
1926 8,2
1927 8,0
1928 8,4
1929 9,0
1930 10,0
1931 11,9
1932 12,0
1933 11,1
1934 9,7
1935 8,3

 

 

(Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv, 1920-1935.)

A mérnökök között 1920 és 1938 között körülbelül a szakma egyharmadáról az egyhatodára, az orvosok között 1920 és 1940 között 46 százalékról 31 százalékra csökkent a zsidók aránya. [35] A változás nagyobb része a húszas évek során ment végbe, amikor a részint a háború utáni megnövekedett diáklétszám, részint a menekültek be-áramlása miatt az orvosi szakma létszáma majdnem megkétszereződött (4653-ról 1920-ban 8285-re 1930-ban). A fővárosról rendelkezésre álló részletes statisztikák azonban szintén azt sugallják, hogy e csökkenés egy része illuzórikus volt. A budapesti keresztény vallású orvosok tíz százaléka kikeresztelkedett zsidó volt. Velük együtt - mint születési anyakönyveken alapuló statisztikai kimutatásokból kiderül - a zsidók aránya a fővárosi orvosok között 1940-ben még mindig csak épp hogy alatta volt a szakma felének (44% ). [36]
A zsidókvótát kiharcoló politikai erők nem ilyen lassú változásra számítottak. Az ő szemükben a numerus clausus zsidóellenes rendelkezése csupán az első lépése volt egy a jövőre tervezett, hosszabb intézkedéssorozatnak, az első, „úttörő lépés a zsidókérdés intézményi megoldásában”. [37] Ezért mindjárt a törvény keresztülvitele után hozzá is láttak a következő lépéshez. Ahhoz, hogy a már végzett, gyakorló szakértelmiség soraiban is kvótaszerű megszorításokat harcoljanak ki. Helyesen ismerték föl, hogy a korai húszas évek válságos körülményei kitűnő lélektani alkalmat teremtettek arra, hogy az egyes szakmákon belül fellépő feszültségeket a zsidóellenes politika eszközévé lehessen átalakítani.

Antiszemita szervezkedés az orvosi szakmában
A szakértelmiségen belül a szélsőséges antiszemitizmus legkorábban és leghevesebben az orvosi szakmában jelent meg. 1919 áprilisának első napjaiban, a kommunista forradalom harmadik hetében budapesti orvosok egy csoportja titokban találkozott, hogy megalakítsa földalatti zsidóellenes orvosi szervezetét, a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületét, a MONE-t. [38] A szervezet programja Prohászka Ottokár tanaira, a keresztényszocialisták által 1917-ben meghirdetett „keresztény koncentráció” elveire épült.
Az orvosi szakma számára a „keresztény koncentráció” politikáját két prominens orvos, Ritoók Zsigmond és Avarffy Elek fordította le - brutális világossággal. [39] Az új fajvédő egyesület azt akarta elérni, hogy a jövőben a „vezető szerep az orvosi társadalomban és tudományos intézetekben kizárólag magyar fajbelieknek jusson”. [40] Első lépésként a bolsevik forradalom alatt még illegalitásban szervezkedő MONE 1919 nyarán „régebbi orvosi névsorokból és óvatosan érdeklődő tapogatózásokból” összeállította a „biztosan kereszténynek tudott budapesti orvosok névjegyzékét.” [41] A egyesületnek megnyert orvosok 1919 augusztusában a Csilléry András vezetésével működő „Fehér Ház” nevű ellenforradalmi szervezet mögé álltak, s néhány egészségügyi intézményt a szervezet rendelkezésére bocsátottak.
A szervezkedés központja a Mária utcai Sanitas panzió volt, ahova az orvosok nemcsak rendelni, hanem ebédelni is bejártak. Az alapítók között Csilléry Andráson kívül Szinnyei József, Windsich Ödön, Wein Dezső és Winternitz Arnold játszottak nagy szerepet. A forradalom bukása után az egyesület vezetőjét, Csilléryt a népegészségügyi tárca élére nevezték ki. Most már a kormány tagjaként Csilléry a MONE-t a nemhivatalos kormánydiplomácia szolgálatába állította. Augusztus végén a MONE memorandumban fordult az antant katonai missziójához, felszólítva a szövetséges hatalmakat, hogy kizárólag olyan kormányt ismerjenek el, amelyben „most és mindenkor keresztény leszármazású, fajmagyar miniszterek foglalnak helyet”. [42]
1919 és 1920 folyamán a MONE komoly szerepet vitt a numerus clausus kiharcolásában, amelytől az orvosi szakmán belüli kenyérharc és verseny gyors csökkenését várta. „Az első teendő, Uraim, a seprés - e szavakkal nyitotta meg Avarffy Elek a MONE legális alakuló gyűlését 1919. augusztus 17-én. - Budapesten - helyesebben Judapesten - orvosi rendünknek valóságos Augiasistállóját kell kitakarítani... Tisztelt Uraim! Az idők megnyitották milliók lelkében lappangó vágyakozásnak zsilipjeit. A kirohanó ár el fog söpörni mindenkit, aki annak ellenében akar dolgozni.” Az út a milliók lelkétől az orvosi szakmához Avarffy fogalmazásában igen rövid volt: „Uraim! Most rajtunk a sor, most mi legyünk szervezettek, most mi agitáljunk, mi cselekedjünk, most a mi szíveink dobbanjanak össze úgy, hogy pillanatra se tévesszük szem elöl fajiságunkat és orvosi rendünknek ízig-vérig magyarrá való átgyúrását! Éljen a magyar orvosi kar, éljen a haza!” [43] Avarffy hamarosan a klinikák és orvoskari intézetek többségét magába foglaló Józsefváros egyik körzetének képviselője lett az új országgyűlésben, ahol orvos-képviselő társaival, Barla-Szabó Józseffel, Benárd Ákossal és Szentimrey Ákossal együtt az orvosi szakma támogatásáról biztosították a törvény élharcosait.
A MONE megalapításától kezdve tekintélyes követőkre talált az orvosi szakma egyetemi elitjében. Első elnöke, Ritoók Zsigmond a budapesti orvosi kar professzora volt. Az elnökség hét professzor tagja között korábbi rektorok és orvoskari dékánok is voltak. A választmányban kilenc egyetemi professzor vállalt tagságot: Hoór Károly, Bársony János, akit a forradalom után az orvoskar dékánjának neveztek ki, báró Kétly László, Kuzmik Pál, Nékám Lajos, Székely Ágoston, Tóth István és Verebély Tibor. Befolyásuknak köszönhetően az orvosi kar a numerus clausus törvény zsidókvótáját a betű szerinti értelmezésnél is szigorúbban értelmezte: a hatszázalékos kvótát nemcsak az elsőéves hallgatók felvételére vonatkoztatta, hanem a már felsőbb évfolyamokon tanuló zsidó hallgatókra is. A zsidókvóta bevezetésekor ezért 1599 felsőéves zsidó hallgatót is megfosztottak a továbbtanulás lehetőségétől. [44]
A MONE a fajvédelem szempontjait az orvoslásban és a kutatásokban is érvényesíteni kívánta. Az egyesület prominens ideológusa, a nőgyógyász-professzor Bársony János egyfajta keresztényszocializmusból és fajelméletből összegyúrt orvosi filozófia alapján indította meg az orvoskaron folyó genetikai kutatások újraszervezését, s a kutatások súlypontját a fajelmélet irányába tolta el. Az „államalkotó faj nemesítését” célzó munkálatok célja most már az lett, hogy egy új és valódi magyar „biológiai arisztokrácia” kialakítását mozdítsák elő.
A Bársony-féle iskola revideálta a századforduló után kialakult progresszivista eugenikai hagyomány genetikai ideálját. Madzsar József és eugenikus társai - baloldali meggyőződésük mellett, vagy annak részben ellenére - nyíltan vallották, hogy az alsóbb osztályok biológiai állapotát alacsonyabbrendűnek tekintik, s hogy az eszményi genetikus típus kutatásával éppen az a céljuk, hogy megváltoztassák, megjavítsák a tömegek biológiai tulajdonságait. A jobboldal orvos, ideológusai Bársonnyal az élen megfordították ezt a logikát, és az eugenikai szemléletet egy kifejezetten polgárellenes, anti-urbánus gondolatmenet jegyében alakították át. Az ideális genetikus típust nem annyira élettani, mint inkább ideológia szempontok, egyfajta moralizáló populizmus jegyében jelölték ki. Genetikai eszményükké az alsóbb rétegeket, a nagyvárosi lázongástól távol eső parasztságot emelték. „Az államalkotó faj nemesítése a kunyhóban kezdődik” - írta Bársony -, mert a forradalmak bebizonyították, hogy „mai magyar nagyon nagy számában az elromlott magyar, a kikben talán az apáik színsajátságai most szunnyadóban vannak s a chromosomáiknak a rosszra hajlamosabb, összeférhetetlen, a veszekedő, pártoskodó, romboló, hazafiatlan része tört az előtérbe. Vagy hát valahogyan valahol egyik-másik chromosoma elkeveredett egy idegen chromosomával, a mely benne, hacsak időszakilag is, felülkerekedett, s most mint nemzetközi presentálja magát”. [45] Bársony felfogásában az eugenika nemcsak a politikai viselkedés genetikus hátterének meghatározására volt alkalmas, hanem annak megváltoztatására is.
Noha az orvosi karban az eugenikai radikalizmusnak ezt a fokát kevesen tették magukévá, a MONE vezetői osztották Bársony elképzelését arról, hogy az orvosi karnak kitüntetett szerepet kell vállalnia a fajvédelem terén: „Mivel faji és népesedési kérdésről van szó - mondta az egyesület elnöke, Ritoók Zsigmond -, senkinek sem lehet szigorúbb kötelessége a porondra állni és mindent nyújtani, amit csak képes, mint az orvosi karnak, mely a faj és a népesedés kérdéseit hivatásosan kell hogy képviselje.” [46] Ritoók szerint az orvosi kar feladata az volt, hogy megszüntesse azt a káros faji keveredést, amelyet Magyarországon elsősorban a zsidók asszimilációja hozott létre: „Ma úgy állunk, hogy egy magyar nyelvű, de fajilag idegen felülrétegződés van keletkezőben a magyarság fölött, egy különben ismert történelmi formája a fajok átalakulásának és hódításának.” [47] S minthogy a „faji beolvasztásnál a nehézség nemcsak a nyelvi különbözőségben van, hanem az ellentétes faji jellegben is, minden nemzetnek önmaga iránt való kötelessége, hogy a ránézve fajilag káros elemeket eliminálja s ezért a jelzett felülrétegződéssel szemben való védekezés faji kötelességünk” [48] A fajvédelem ritoóki eszméit pedig csak egy olyan orvosi kar képviselhette, amely mindenekelőtt saját sorain belül végzi el a faji tisztogatást, mert különben vajon „remélhető-e, hogy a fajmagyarság vezetése alatt maradjon ez az ország, ha orvosai 2/3-ában, egyetemi intézeteink orvosi segédszemélyzete 80%-ban, budapesti kórházainké 90-95%-ban zsidó?” [49] A kérdésre a MONE programja adott választ: az egyesületnek az a feladata, hogy az orvos politikai eszközökkel akadályozza meg „egy magyar nyelvű, de fajilag idegen felülrétegződés keletkezését a magyarság fölött”. [50]
A MONE fajvédő eszméi az orvosi karban gyorsan terjedtek. A húszas évek elején ez a radikalizmus jól illett a kormányszintű antiszemitizmushoz éppúgy, mint az orvosi kar nem-zsidó részének közvetlen érdekeihez. Az egyesület az „orvosrendi tisztogatás” feladatát komolyan vette: a MONE-hez csatlakozó orvosokat már az egyesületbe való belépéskor „nemzeti szempontból” megvizsgálták, majd pedig adataikat egy olyan „nyilvántartó rendszerbe” fektették fel, amelyet azután a minisztériumok, kórházak és klinikák, valamint az önkormányzatok felhasználtak az orvosi állások betöltésénél.
Ám néhány év múltán a MONE kezdeti dinamizmusa számos okból veszített erejéből. Először is a numerus clausus bevezetése után szinte azonnal kiderült, hogy a szigorú diszkriminációnak a keresztény orvosok szempontjából is komoly hátulütője van: az egyetemeken most már szinte csak nem-zsidó orvosok végeztek, úgyhogy az idősebb korosztályok pozícióit veszélyeztető fiatalabb generációval szemben a fajvédelem eszméi használhatatlanok voltak. Másodszor, a konszolidáció sikeréveiben a politikai enyhülés útját egyengető bethleni vezetés számára a MONE fajvédő fanatizmusa mindinkább irritáció forrásává vált. Nyílt titok volt, hogy Bethlen kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó már azt fontolgatta, hogyan távolítsa el Bársony Jánost az orvoskar éléről, bár ezt végül 1926-ban Bársony halála szükségtelenné tette. A MONE vezetői mindazonáltal felfogták, hogy az orvosi szakmán belül kivívott helyüket a jövőben csak úgy őrizhetik meg, ha egyesületük valódi érdekvédelmi szervezetté alakul át, olyan szervezetté, amely az antiszemitizmuson túl is képes az orvosi szakma égető strukturális problémáival kapcsolatosan állást foglalni. Szegregáció az orvosi piacon
Az orvosi kar számára a húszas évek legizgalmasabb szakmai kérdése a kormány népjóléti és biztosítási reformterve volt. A biztosítás ügye a századfordulótól kezdve mindújra egymás ellen fordította az orvosi szakmát és az államot. Az orvosok ellenségesen fogadták az új nagy biztosítóintézeteket, hiszen minél nagyobb és szervezettebb volt a kliens és az orvos között közvetítő biztosító intézmény, annál kedvezőtlenebbé vált az egyes orvos helyzete a piacon.
A húszas évek elejének konszolidációs elképzelései az orvosi szakma és a kormány között újabb konfliktussal fenyegettek. Bethlenék központi állami irányítás alá vonták az ország különféle - csőd szélére jutott - biztosítóintézeteit, amelyek mellesleg hagyományosan baloldali politikai befolyás alatt álltak. Az államosítással Bethlenék egy csapásra három legyet ütöttek: megszüntették a biztosítóintézetek ellenzéki politikai orientációját; megmentették a régi biztosítási alapokat a csődtől; továbbá középosztályi bázisukat szélesítették azzal, hogy a biztosítási rendszert kiterjesztették a tisztviselői-fehérgalléros rétegek nagy részére. 1921-ben a közalkalmazottak számára új biztosítóintézet alakult OTBA néven. Ugyanabban az évben a kormány országos alapot hozott létre a munkásbiztosítók számára, amely kiindulópontul szolgált a biztosítási rendszer 1927-es, átfogó reformjához, és az OTI 1928-as központosításához. [51] Jóllehet a biztosítási rendszer bethleni kibővítése még mindig ellátatlanul hagyta a munkanélküliek és a vidéki lakosság nagy részét, a városi lakosok többségének biztosítása megoldódott: Budapesten a betegbiztosítási rendszerbe bevont lakosok aránya a háború előtti 25-30 százalékról 80-85 százalékra nőtt. [52]
Az orvosok számára a bethleni reform legfőbb következménye a közegészségügyi szektor hirtelen növekedése volt. A húszas évek során a közalkalmazott orvosok száma majdnem megkétszereződött (az 1920-as 2 324-ről 1930-ra 4 336-ra nőtt), úgyhogy az évtized végére a közalkalmazott orvosok száma elérte az egész szakma tíz évvel korábbi méretét. [53] A harmincas évekre Budapest orvosainak 41%-a köztisztviselővé, a négy nagy társadalombiztosító intézet, az OTI, a MABI, az OTBA és az MHBBI pedig az ország orvosainak több mint harmadát foglalkoztatta.
Ilyen mérvű átalakulásra a MONE kétféleképpen reagálhatott. Megtehette volna, hogy a régebbi orvosegyesületek nyomaiba lépve ellenzi a kormány reformjait. De nem ezt tette, hanem okosan úgy döntött, hogy odaáll a bethleni reformok mellé, és az államosított biztosítóintézeteket a MONE befolyása alá vonja. A megreformált OTI elnöke Csilléry András lett, a MONE vezéralakja. A kormánytól a MONE azt követelte, hogy az új közszolgálati orvosállásokat az egyesületbe belépett keresztény orvosokkal töltse be. A szervezethez tartozó magánorvosok idősebb, szakmai múlttal rendelkező generációja ezzel egyfelől biztosította a munkalehetőséget a szakmába belépő fiatal keresztény orvosok számára, másfelől elhárította annak a fokozott piaci versenynek a nyomását, amelyet az egyetemről kikerülő fiatal orvosok ezrei jelentettek, akik részben éppen a MONE által kiharcolt faji kvótának köszönhetően most már túlnyomóan szintén keresztények voltak.
A MONE tehát a közszolgálati állásokat a keresztény orvosok számára követelte. Ezzel azonban akarva-akaratlanul még erősebb faji színezetet adott az orvosi szakmában a piaci magánorvosok és a köztisztviselő orvosok között régtől létező szerkezeti megosztottságának. A húszas években megnyílt mintegy kétezer új állást már szinte kizárólag keresztény jelentkezők kapták meg, úgyhogy az alkalmazott orvosoknak már nem kevesebb, mint a négyötöde keresztény volt, miközben a zsidó orvosok fokozatosan kiszorultak a közalkalmazotti állásokból. 1930-ra az orvosi szakma belső szegregációja egyre élesebbé vált: miközben a zsidó orvosok háromnegyede piaci magánorvos, a keresztény orvosok kétharmada alkalmazott orvos volt. A harmincas évekre már az OTI által alkalmazott kétezerháromszáz orvos kétharmada is a MONE-soraiból került ki.
A nagy válságig az orvosi szakma ilyen fokú belső megosztottsága a keresztény orvosok számára nem volt előnytelen. A MONE orvospolitikusai elégedettek lehettek magukkal. A fajvédő egyesület számára kiharcolták az alkalmazotti állások betöltésének informális, de effektív véleményezési jogát, így az egyesületi tagság a fiatal orvosok számára létkérdéssé vált. Igaz, az orvosi piac szegregációja, a közszolgálati orvosállások lefoglalása a keresztény orvosok számára egyben azzal járt, hogy az utóbbiak páciensei olyan szegényebb ügyfélkörből kerültek ki, amely az orvosi szolgáltatásokat saját erőből aligha tudta volna megfizetni. Azonban mindaddig, ameddig az állam állta a számlát, ez nem tűnt nagy problémának. Ugyanakkor a zsidó orvosok kiszorítása a közszolgálati állásokból mintegy rákényszerítette őket arra, hogy - tetszik, nem tetszik - a magánpiacon érvényesüljenek, itt tegyenek szert stabil ügyfélkörre. Arra pedig, hogy az orvosi piac ilyen fokú szegregációja a keresztény orvosok szempontjából hatalmas hiba volt, csak akkor derült fény, amikor a gazdasági válság az egész magyar társadalombiztosítás költségvetési hátterét megingatta, s a keresztény orvosok döbbenten vették észre, hogy a MONE irányítása alatt egy csőd szélére jutott állami intézmény foglyaivá váltak.

1. A törvény idevonatkozó bekezdése így szólt: „Az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérő szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.” Szegvári Katalin, Numerus Clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon (Budapest, 1988), 122 old.
2. Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai, 2. köt. (Budapest, 1927), 262 old.
3. Vázsonyi, i.m., 264. old.
4. Idézi Szegvári, i.m., 115. old.
5. Gergely Jenő, A keresztényszocializmus Magyarországon, 1903-1923 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977), 335. old.
6. O'Boyle, Leonore, „The Problem of an Excess of Educated Men in Western Europe, 1800-1850”, Journal of Modern History, 42.
7. Mócsy I. István, The Effects of World War I, the Uprooted: Hungarian Refugees and Their Impact on Hungary's Domestic Politics, 1918-1921 (New York, 1983)
8. Mannheim, Karl, Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus, (Leiden, 1935)
9. Romsics Ignác, Bethlen István: Politikai életrajz, (Budapest, 1991), 164. old.
10. Bene Lajos: A mérnökök szociális és gazdasági viszonyai Budapesten, (Statisztikai Közlemények 71:4)
11. Illyefalvi I. Lajos, Az ügyvédek, orvosok és mérnökök szociális viszonyai Budapesten 1943-40, (Statisztikai Közlemények 83:1)
12. Janik Gyula, A magyar főiskolai hallgatók statisztikája az 1931/32 tanévben (Budapest, 1933), 21. old.
13. Kotschnig, Walter Maria, Unemployment in the Learned Professions: An International Study of Occupational and Educational Planning (London, 1937), 128. old.
14. Keynes, John Maynard, The Economic Consequences of the Peace (New York, 1971), 249. old.
15. Szegvári, i.m., 96. old.
16. Uo., 97-98. old.
17. Uo., 100. old.
18. Uo., 120. old.
19. Uo., 120. old.
20. Szegvári, i.m., 128. old. A küldöttek összlétszáma 218 volt.
21. Magyar törvénytár 1920. évi Törvénycikkek, 145-46. old.
22. A numerus clausus törvény részletes ismertetését ld. Szegvári, i.m.; Haller István, Harc a Numerus Clausus körül (Budapest, 1926); Heksch Ágnes, <169>Adatok a Numerus Clausus történetéhez" Pedagógiai Szemle (1962,12), 613-17. old.
23. Idézi Katzburg, Nathaniel, Hungary and the Jews: Policy and Legislation, 1920-1943 (Ramat-Gan, 1981), 68. old.
24. Vázsonyi, i.m., 437, 440. old.
25. Szabolcsi Lajos, Két emberöltő, Az Egyenlőség évtizedei (1881- 1931), (Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993), 352. old.
26. Vázsonyi, i.m., 437. old.
27. Vázsonyi, i.m., 450-451. old.
28. Arendt, Hannah, The Origins of Totalitarianism, New Edition with Added Prefaces, Harcourt Brace and Jovanovich, San Diego, New York, London, 275 old.
29. Egy év múlva a budapesti brit nagykövet beszámolt a Pester Lloyd főszerkesztőjével, Vészi Józseffel folytatott beszélgetéséről, aki hangsúlyozta: „A közösség minden hivatalos képviselője egyetért abban, hogy a numerus clausus kérdés tisztán belügy, és hogy a magyar zsidók, mint igazi hazafiak, ellenzik a külső befolyás gondolatát, és segítség nélkül is tovább fogják folytatni a harcot jogaikért, ahogyan a múltban is tették.” Katzburg, i.m., 69-70. old.
30. Szende Pál, „Keresztény Magyarország és zsidó kapitalizmus”, Miszlivetz Ferenc és Simon Róbert (szerk.) Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában,(Budapest, 1985) 368. old.
31. Uo., 369. old.
32. Uo.
33. A törvény alapján az egyetemek 1920-ban ezernél is több felsőéves zsidó hallgatótól tagadták meg tanulmányaik folytatását.
34. Az Ügyvéd, 1938 szeptember, 148. old.; MÜNE Évkönyvek, 1941. Az adatok a kamarába begyűjtött anyakönyvi kivonatok alapján kerültek a MÜNE és a kamara kimutatásaiba, tehát nem a KSH statisztikai felméréseiből valók. Kutatásaim során az anyakönyvek felhasználásával alkalmam volt ellenőrizni a MÜNE adatainak megbízhatóságát.
35. Zahumenszky Elemér, „Tallózás az Országos Orvosi Kamara 1940. évi évkönyvében”, MONE, 1941. március 1.
36. 4756 budapesti orvos közül 235 még 1919 augusztusa előtt keresztelkedett ki, 234 pedig az után. A korabeli kifejezéssel „őskeresztényként” összeszámolt nem-zsidók száma 2675 volt; a zsidók - ide értve a kikeresztelkedetteket is - száma 2081 volt. (MONE, 1938 október)
37. Gömbös Gyulától idézi: Szegvári Katalin, i.m., 124. old.
38. A szervezet alapító tagjai voltak Avarffyn kívül: Bársony János, Kenyeres Balázs, Kuzmik Pál, Kétly László, Gálszécsi Ritoók Zsigmond, Windisch Ödön, Farkas Géza, Szinnyei József, Ajkay Zoltán, Barla Szabó József, Benárd Ákos, Szentimrey Ákos.
39. Avarffy Elek szélsőjobboldali botrányhős és Bársony János orvoskari dékán elvbarátja volt: 1921-ben a Nemzeti Újságba cikket írt arról, hogy a zsidók nem országos „arányszámuknak” megfelelő mértékben haltak hősi halált a háborúban. Szabolcsi Lajos, az Egyenlőség főszerkesztője adatokkal bizonyította ennek az ellenkezőjét, és a Statisztikai Hivatal - név szerint Kovács Alajos - szakvéleménye alapján a bírósági pert meg is nyerte Avarffyval szemben. (Szabolcsi, i.m., 316. old.)
40. MONE, 1939. augusztus 1.
41. U.o.
42. U.o.
43. I.M. 140. old.
44. Szegeden 1922-ben a zsidók aránya az első éven 7 százalék, de a második évfolyamon már 31 százalék volt, s ezek egy része Hoór Károly budapesti professzor szerint vélhetőleg olyan diák volt, „kik a numerus clausus törvény miatt kiszorulva a hazai egyetemekről, külföldre mentek”, majd „első évüket lehallgatván, ... mint 'szerzett jogosok' szívesen felvétetnek”. (Szegvári, i.m., 132-133 old.) A pécsi orvoskaron a húszas évtized középső éveiben is 30-40 százalék között volt a zsidó hallgatók aránya. (MONE, 1925. április 1.)
45. Bársony János, Rectori beszéd, (Budapest, 1922), 22. old.
46. „A Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete (MONE) megalakulása 1919-ben”, MONE, 1939. augusztus 1, 140. old.
47. U.o. 141. old.
48. U.o. 142. old.
49. U.o. 142. old.
50. U.o. 141. old.
51. Magyar Statisztikai Évkönyv XXIX, 1931. 1920-ban a biztosítottak száma 513 085 volt, 1930-ra ez 832 067-re emelkedett. Ezek a számok nem tartalmazzák a biztosítottak családtagjait.
52. Laczkó István, A magyar munkás- és társadalombiztosítás története, (Budapest, 1986), 131 old.
53. Zentay Dezső, Beszélő számok (Budapest, 1939); Magyar Statisztikai Közlemények, 76. & 96. köt.

LAST_UPDATED2