A vizsgált városok: Miskolc, Nagyvárad, Kassa, Szatmárnémeti és Sátoraljaújhely zsidóságának betelepedése jelentős időbeli eltérésekkel zajlott: bevándorlásuk Miskolcon, Nagyváradon és Sátoraljaújhelyen a XVIII. század végétől folyamatos, s még 1848 előtt gyorsult fel, ezzel szemben Kassán és Szatmárnémetiben csak az 1850-es, `60-as években kezdődött számuk növekedése. Ez részben az ismert körülményekkel: a szabad királyi városok szigorú rendszabályaival függött össze, amit azonban több sajátos tényezővel pontosíthatunk. S ezek nem csak a betelepedés, a kezdeti tőkegyűjtés körülményeit határozták meg, de kihatottak az izraeliták dualizmus kori demográfiai-urbanizációs fejlődésére, asszimilációs készségére, társadalmi rétegződésére, sőt vállalkozásaik jellegére, tőkeakkumulációjuk irányaira is, ezáltal a városok dualizmus kori gazdasági növekedésének általános sajátosságait is közvetlenül befolyásolták. Ezért e tanulmányban a XVIII. századi és a reformkori előzmények néhány jellemző elemét városonként ismertetjük.

Miskolcon a XVIII. század első harmadában jelentek meg az izraeliták. A város országosan is jelentős vásárait látogatták, illetve néhány nemes telkén letelepedve, pálinkafőzéssel, valamint szesz- és borárusítással foglalkoztak, amit, miként az állandó lakhatást, a görög kereskedők és a városi polgárság védelmében ekkor még rendeletekkel akadályoztak. (A görög kereskedők monopóliuma volt nem csak a borral, a mazsolaszőlővel, hanem az egyéb gyarmatárukkal vagy a különböző textíliákkal stb. való kereskedelem is.) Számuk gyarapodását, ezzel szervezettségük növekedését (aminek fő eleme a hitközség kiépülésének kezdete volt), valamint a betelepedés tilalmának fokozatos feloldását a diósgyőri kamarai uradalommal elmélyülő gazdasági kapcsolatuk eredményezte (kialakult tehát a lassan korszerűsödő nagybirtok és az izraelita vállalkozók szimbiózisának ismert modellje): az izraeliták ugyanis az uradalom kocsma- és boltbérlői, mészárszékbérlői lettek, s a megjelenő házalók és az egyéb alkalmi árusok szintén az uradalomhoz, annak beszerzéséhez és értékesítéséhez kapcsolódtak.^[1] Mindez az első, kezdetleges gazdasági vertikumok kialakítását is lehetővé tette, továbbá újabb izraelita betelepedőket ösztönzött, akik e foglalkozásokat és gazdasági tevékenységeket (jövedelem- és tőkeszerzési lehetőségeket) már az uradalomtól függetlenedve folytatták. Ezt, s a gyors tőkeakkumulációt bizonyítja, hogy az izraelita kereskedők az 1740-as években(!) kereskedő társaságba tömörültek (a szervezet a városnak rendszeres adót fizetett, ami tagjai anyagi erősödésére utalt); az 1810-es években a város négy mészárszéke közül kettőt már ők béreltek, s a hitközség önálló kóser mészárszéket is fenntartott.^[2] (Az izraelita mészárosok tehát kezdettől közvetlen értékesítést is folytattak.)

A város zsidó kisiparosainak száma, az előbbiekkel összefüggésben, a XIX. század elejétől emelkedett. Ezt bizonyítja, hogy e felekezetet kirekesztő s számukra erős konkurenciát okozó keresztény céhekkel szemben, 1833-ban önálló egyesületet alakítottak, majd 1836-ban 32 fővel izraelita sorcéhet hoztak létre, amelynek szabó, cipész, festő, bádogos, aranyműves, pék, asztalos, szűcs, sőt fehér- és vöröstímár, gyertyamártó, valamint gombkötő tagjai is voltak (tehát a rendkívül ritka mesterségeket is elsajátították).^[3] Funkciója 1848-ig megegyezett a keresztény céhekével (a szakmai rend felügyelete, az inasok képzése és felszabadítása stb.), ám jellemző, hogy a tagsági jogosultságot (pl. a mesterremeket) igen szigorúan ellenőrizte, és tartotta be, ami jelzi, hogy az izraelita iparosok az 1820-as és a `30-as években már fontos szerepet töltöttek be a város kézműiparában, az egyes szakmák lassú fejlődésében és átalakulásában is.^[4] (A szabadságharc idején a honvédség ellátása elsősorban a szabóknak és a cipészeknek biztosított növekvő jövedelmeket, ezt a lehetőséget az izraelita iparosok már kihasználhatták, ami az említett fejlődéshez, s a céhek bomlásához is hozzájárulhatott.)

Az első jelentősebb vállalkozásokat, a tőkefelhalmozás tipikus útját Weisz Móric 1844-től működő szeszgyára példázza, amely egy szeszfőzde folyamatos bővítésével, illetve korszerűsítésével jött létre (ehhez még a `40-es években vattaüzem társult); s szintén ebben az évtizedben épült a Furmann testvérek téglaépítő üzeme, amely Miskolcon az első családi vállalkozások közé tartozott. (Az izraeliták bővülő lehetőségeit jelzi a város nyilvános fürdőjének megnyitása 1829-ben, ami Resovszky Jakab nevéhez fűződött.)<sup>[5]</sup> A céhrendszer, illetve a termelést és az értékesítést nehezítő kötöttségeinek 1848 utáni fennmaradása már gátolta a zsidó polgárság további erősödését. A céhtagok rossz anyagi helyzetükre panaszkodtak, s bár az `50-es évek iparpolitikája általában a céhek visszaszorítására törekedett (a mesterremek eltörlése, a mesterjog megadásának átvétele stb.), mindez megszűnésüket nem, legfeljebb lassú bomlásukat eredményezhette (ezáltal még korszerűtlenebbé, merevebbé váltak). A miskolci izraelita sorcéh privilégiumainak császári megerősítése is elmaradt, ezért tagjai számára a céhek megszüntetését kimondó 1872. évi VIII. tc. felszabadító hatású volt: a törvény megjelenése után az iparosok azonnal gyűlést tartottak, s az országban elsőként(!), rendkívül gyorsan alakultak át izraelita egyesült ipartársulattá, amelynek alap- és működési szabályait a földművelésügyi, ipari és kereskedelmi minisztérium 1874-ben hagyta jóvá.^[6] Más sajátosságok jellemzőek a keresztény kisiparosokra: korábbi, féltve őrzött privilégiumaik elvesztése számukra negatív következményekkel járt, mivel ez a konkurencia, a szabad verseny lehetőségeit teremtette meg, ráadásul a 23 keresztény céh tagjait nehezebb volt egy közös érdekű, egységes ipartársulattá szervezni. Ezért erre lényegesen később: az izraelita ipartársulat megalakulása után egy évtizeddel, 1884-ben kerülhetett sor, sőt a megalakuló Miskolci Ipartestületnek, bár az alapszabály kimondta, hogy tagja minden iparos, aki a város területén képesítéshez kötött mesterséget űz, számos iparos ellenzője akadt, főként a legnépesebb iparág képviselői: a csizmadiák között.^[7]

Az izraelita ipartársulat, önállóságát s az elért gazdasági sikereit féltve, szintén tiltakozott az Ipartestület létrehozása ellen.^[8] A zsidó kisiparosság az 1870-es években ugyanis, kihasználva az 1872. évi VIII. tc. teremtette iparszabadság s a keresztény iparosok "bódultságának" időszakát (amihez az 1873-as válság is hozzájárult), szélesítette, illetve tovább erősítette gazdasági pozícióit. Miközben az önálló iparosok száma állandóan csökkent (1872 és `84 között 1300-ról 1100 főre<sup>[9]</sup>, ami az egyes kézművesipari szakmák meginduló válságát, illetve a kisipari ágazatok folytatódó átalakulását is jelzi), az izraelita ipartársulat létszáma növekedett, iparoktatásra egyre több pénzt fordított (a jövőt is szemmel tartotta tehát), s állandó ipari kölcsönökkel, valamint egyéb segítséggel támogatta a gyengébb izraelita iparosokat, ezzel biztosítva versenyben maradásukat, illetve fejlődésüket.<sup>[10]</sup> 1875-ben már ügyészt, orvost és szolgát is alkalmaztak a testületnél, a szegedi iparos nagygyűlésen pedig népes delegációval vettek részt.<sup>[11]</sup> E folyamattal párhuzamosan, az 1860-as, `70-es években erősödtek fel azok a változások, amelyek a kereskedelemben már 1848 előtt elkezdődtek. A meggazdagodott görög kereskedők egyre kevésbé forgatták vissza tőkéjüket a forgalomba (ehelyett szőlőt telepítettek, földeket vásároltak stb., illetve betagolódtak a rendies társadalomszerkezetbe), számuk is csökkent, mivel egy részük visszatért hazájába, ezáltal a betelepedő izraeliták fokozatosan elfoglalhatták pozícióikat.

A görög kereskedelmi tőke "ellustulásában" közrejátszhatott, hogy fokozódó verseny nehezedett rá a mozgékonyabb, a változó forgalmi-értékesítési feltételekhez jobban alkalmazkodó izraelita kereskedők (mind a letelepültek, mind a házalók) növekvő száma következtében, akik a környező nemesi birtokokról áramlottak Miskolcra, s megtelepedésüket, az említetteken kívül, korábbi, viszonylag jelentős tőkefelhalmozásuk tette lehetővé. (Rájuk kezdettől a többféle vállalkozói tevékenység, a nagyfokú tőkemobilitás, ugyanakkor a szerény haszon, a kölcsön- és bérletügyleteknél a rendkívüli óvatosság volt jellemző; az említett folyamat tudatosságát pedig jelzi, hogy a város első, két évfolyamból álló kereskedelmi iskoláját az izraelita Strausz Móric hozta létre 1848-ban.^[12])

Az 1870-es években zajlott a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara szervezése, amelyben az izraelita iparosok és kereskedők vezető szerepet játszottak. Igaz, 1868-ban a várost alkerületi központként a kassai kamarakerülethez csatolták, az ezt követő tiltakozások nyomán azonban, az 1872 után alakult Általános Ipartársulat s még inkább az 1875 óta fennálló Miskolci Kereskedelmi Testület tagjai nagy lendülettel fogtak hozzá az önállósulás megteremtéséhez.^[13] (Az utóbbi szervezetben szinte kizárólagosan az izraeliták képviselői kaptak helyet.) Támogatta őket Miskolc politikai vezetése is, s végül, 1879-ben a kormány hozzájárult a kamara felállításához, amelynek területe kezdetben Borsod, Gömör és Kishont megyékre terjedt, majd 1890-ben Hevest is hozzácsatolták.^[14] (A testület megalakulása a város gazdasági fellendülésének és erősödő centrum jellegének elismerését jelentette.) A kamara beltagjai között, akiket a Miskolcon lakó iparosok és kereskedők választottak (az iparososztályt az iparosok, a kereskedőosztályt a kereskedők), megalakulásától kezdve az izraeliták voltak többségben, az elnökök és az alelnökök is sorra közülük kerültek ki. (Elsősorban a kereskedőosztályban, de az iparosok között is sokáig az izraelita kis-, illetve kézműiparosok érdekei érvényesülhettek. Az iparososztály az 1880-as években kisiparosokból állt, ami a város iparszerkezetének egyoldalúságát mutatta.)

Mindez azért volt fontos a miskolci zsidóság számára, mert a kamara, mint az érdekképviselet és az önkormányzatiság ötvözője, széles önkormányzattal és nagy hatáskörrel rendelkezett. Jogosult volt, s ezzel élni is kívánt, a helyi gazdaságfejlesztő tervek véleményezésére, ezek előkészítésében és megvalósításában való részvételre, a helyi kereskedelem-, adó- és vámpolitikába való beleszólásra, közreműködésre a cégalapításoknál és a cégváltozásoknál, az ipari közigazgatásba való bekapcsolódásra helyi és országos szinten, a kereskedelmi és az ipari szakoktatás irányítására stb., ami széleskörűen tette lehetővé a gazdaságba való kapcsolódás közvetett és közvetlen eszközeinek megteremtését és folyamatos bővítését.^[15]

Az eddigiek bizonyíthatták, hogy Miskolcon, a reformkori előzmények után, az 1850-es és a `60-as években, egyelőre a kisiparban és a kiskereskedelemben, jelentős a zsidóság gazdasági térnyerése, illetve erősödése. Ekkor alapozódtak meg jelentős vagyonok, s gyorsult fel a tőkeakkumuláció folyamata (ami a XIX. század elejétől kezdődhetett), miközben (sőt már 1850-ig) számottevően nőtt a betelepedők száma, akik közül majd a nagypolgárság képviselői kerültek ki. Ezekben az évtizedekben teremtődtek meg tehát az előfeltételei annak, hogy a gazdaságba kapcsolódó izraeliták kihasználhassák a következő korszak konjunktúraszakaszainak minden lehetőségét. (A kedvező feltételek közé tartozott, hogy a zsidóság a testületi szervezkedésben, érdekképviseleteinek kialakításában előrébb járt, s a `70-es évekre magasabb szintet ért el, mint a keresztény felekezetek, ami jelzi, hogy mind aktívabban vettek részt (s kívántak részt venni) a gazdaság átalakításában és fejlesztésében, pozíciók megszilárdulásának jeleként pedig kezdettől az iparszabadság, a szabadkereskedelem, illetve a szabad verseny liberális elvei mellett foglaltak állást.)

Nagyváradon a település szerkezeti sajátosságai (az 1850-es évekig jellemző széttagoltsága), a katonai igazgatás városi adminisztrációval szembeni érvényesülése, illetve az itt állomásozó haderő ellátása tette lehetővé az izraeliták korai megtelepedését. A város körüli, jórészt beépítetlen területeken (az 1848-49-ig önálló Váralján) az 1740-es évektől az árusítás, illetve a heti vásárokon való megjelenés szorgalmazásával, majd a házhelyek és a földvásárlás biztosításával segítették a zsidóság megtelepedését^[16], akiket a városi közterhek viselése alól is mentesítettek(!), csupán a házhelyek árát, valamint a türelmi adót kellett fizetniük, ami az egyéb felekezeteknél gyorsabb tőkegyűjtést tett lehetővé.^[17] (Az izraeliták kezdetben szeszfőzéssel és árusítással, bor-, illetve vegyeskereskedelemmel, boltnyitással, továbbá mészárszék- és kocsmabérlettel foglalkoztak, majd a XVIII. század végétől a gyors tőkegyűjtés házak vásárlását és bérbeadását, bővülő pénzhitelezést biztosított.)^[18]

Mindezek következtében intenzíven emelkedett a városból és a megye településeiről beköltöző zsidók száma: az 1830-as évek közepén 55 háztulajdonost és 52 egyéb családot írtak össze (ez néhány évtized alatt megduplázódó érték, ami a vagyoni differenciálódásra is utal), az 1850-es évek legelején már 104 háztulajdonost, akiknek kb. a fele 5-10 szobás vagy ennél nagyobb házzal rendelkezett.^[19] (Az üzlet és a lakóhelyiségek nem különültek el, ami a korszerűsödő árusítást jelzi, mivel az izraeliták az árusítóbódékban és az egyéb ideiglenes piacokon való megjelenés mellett, letelepült kereskedést is folytattak, ami rendszeres és nagyobb volumenű forgalmazást, az üzletkör bővítését biztosította.) Szintén a gyorsuló tőkeakkumulációra utalt (s tette azt lehetővé), hogy az 1830-as, `40-es években egyes borkereskedők és kocsmárosok már mezőgazdasági ingatlanokkal: pl. szőlőkkel rendelkeztek, nőtt a több házat és házhelyet vásárlók, tehát a házbérlettel foglalkozók száma, s megjelentek az első gyárszerű üzemek, amelyek kisipari méretekből, szerves fejlődés útján alakultak ki: az első, a Löble Henrik-féle szeszgyár 1840-ben kezdte működését.^[20] A kereskedelemben megszerzett fölényt jelzi, s további jelentős jövedelemnövekedést biztosított, hogy a szabadságharc idején a várost elfoglaló orosz csapatokat jórészt az izraeliták látták el: kenyérből, lisztből, húsból és zabból több ezer forintos megrendeléseket kaptak (a pálinka előállítása és szállítása teljesen rájuk hárult).^[21]

Mindez bizonyította, hogy a váradi (a váraljai) zsidó kereskedők és iparosok gazdasági térnyerése, illetve megerősödése - Miskolchoz viszonyítva - néhány évtizeddel hamarabb kezdődött, s kedvezőbb körülmények között zajlott. Területileg önálló egységet alkottak, nem voltak számottevő tőkeerővel rendelkező, szervezett vetélytársaik, ezért a XVIII. század közepétől, a város lakosságának növekedése, valamint a kereskedelem és az ipar fejlődése által támasztott igényekhez alkalmazkodva, gyorsabb vagyonosodást (nagyobb tőkeerőt és intenzívebb tőkeakkumulációt) értek el, ezáltal a reformkori Nagyvárad gazdasági növekedésében döntő szerepet játszottak.^[22] (A város, illetve Bihar megye a XIX. század első felében erős malomipari-élelmiszeripari központtá fejlődött, ami - a látott sajátosságokkal együtt - a zsidóság számára nem annyira a kereskedelmi - mint Miskolcon -, hanem az élelmiszeripari tőkeérdekeltséget alapozta meg.)

Ezzel összefüggésben vagyoni differenciálódásuk is erőteljesebbé vált: már az 1820-as, `30-as években kialakult egy szűk nagypolgári réteg, sőt 1850-ben a váraljaiak közül több mint 40-en vallottak be 100 forint feletti tiszta jövedelmet, mint adóalapot. (23-an 100 és 200 Ft közötti, 7-7-en 200 és 300, illetve 300 és 400 közötti, 3-an 400 és 500 közötti s 1 fő 700 Ft feletti tiszta jövedelmet.)^[23]

A szűkebb értelemben vett Nagyváradon a XVIII. században különböző eszközökkel akadályozták a zsidóság megtelepedését: csak az országos vásárokra jöhettek a városba, s a beköltözés is legtöbbször ideiglenes volt: a gazdagabb textil-, gyarmat- és terménykereskedők, a fogadókat bérlők, a mészárszék- és kocsmabérletet szerzők vagy a boltokat nyitók stb. néhány éves váradi tartózkodás után a városi elöljáróság, illetve a keresztény polgárság nyomására (s az ilyen körülmények között gyakoribbá váló csődök következtében) elhagyták a települést, vagy Váraljára költöztek át. Állandó fluktuáció jellemezte tehát a város zsidóságát, ami a gazdasági hierarchiába épülést akadályozta; változás majd a váraljaiak megerősödése után, az 1820-as, `30-as évektől következett be. Jellemzővé vált ugyanis, hogy az utóbbi településrész izraelitái gazdasági tevékenységüket kiterjesztették a szűkebb Várad területére: üzleteket nyitottak vagy a keresztények boltjait vásárolták meg, ipart alapítottak, továbbá házhelyeket és más ingatlanokat vásároltak, illetve béreltek, amit adminisztratív eszközökkel egyre nehezebben lehetett megakadályozni. (A gazdasági-forgalmi kapcsolatok elmélyítésével tehát a váraljai zsidóság a modern Nagyvárad egységesülésében fontos szerepet töltött be.) A terjeszkedés a tőkeakkumuláció felgyorsulását is elősegítette, amire példaként Rosenthal Antal Olaszi városrészben alapított nagykereskedését említjük: becsült értéke 1835-ben csaknem 30.000 (!) Ft, ami kimagasló jövedelmet biztosított.^[24] Mindezek hatásaként a reformkorban a kívülről betelepedők száma intenzíven növekedett, elsősorban a Velence városrészben, amely Váralja mellett a zsidóság legrégibb települési helye volt. (Az itt élő izraeliták egy része a XIX. század első évtizedeiben töredéktelkeket bérelt, amiért igás és gyalogos robottal, fuvarozással és különböző ajándékokkal, tehát földesúri szolgáltatásokkal tartozott, amit pénzben válthatott meg:^[25] a váradi zsidóságnak azt a csoportját alkották, amely a bomló feudális rendszerbe illeszkedett, s közvetlenül a földből szerezte jövedelmeit.)

A polgári korszak kezdetén az egységesülő Nagyvárad gazdasági életében: a kereskedelem és az ipar számos területén az izraeliták meghatározó szerepet töltöttek be, amit az 1851-es, városrészenkénti összeírásuk is bizonyít.^[26]

A táblázat adatai az említett kiegyenlítődést mutatják: Váralja mellett a többi városrészben is emelkedett a kereskedelemmel és az iparral foglalkozó izraeliták száma, elsősorban az Újvárosban, amely Nagyvárad egységesülése után, a polgári korban indult gyors fejlődésnek. Az újonnan betelepedő, szilárd egzisztenciájú polgárok már ezt a városrészt részesítették előnyben, s ezzel összefüggésben különbségek figyelhetők meg a kereskedők és az iparosok megoszlásában is. Váralján a vegyeskeskedők, a házalók, az ócskások és a zsibárusok maradtak többségben (miként Velencén és Olasziban is), tehát a fejletlenebb, preindusztriális formák, amelyek nem tették lehetővé a vagyonosodást; ezzel szemben az Újvárosban az erősebb szakosodás, a korszerűsödő igényekhez alkalmazkodó árufajták (textil- és fűszeráruk, díszműáruk, feldolgozott mezőgazdasági termékek stb.) előtérbe kerülését láthatjuk. Az iparűzők között hasonló differenciálódás zajlott: Váralján (és Velencén) a pálinkafőzők (tehát a hagyományos iparág képviselői) maradtak fölényben, míg az Újvárosban a korszerűbb szakmák (rézöntő, bádogos, kovács, mézeskalácsos stb.) is megjelentek. (Mindez a későbbi évtizedekben erősödve folytatódott.) Feltűnően magas az izraeliták száma a szolgáltató-javító kisiparokban: a szabók és a suszterek között (mindenekelőtt az Újvárosban és Váralján, ahol a legtöbb zsidó élt), elsősorban a polgárosuló igényekhez alkalmazkodó, korszerűbb feltételekkel dolgozó német szabók kategóriájában. (Ezzel szemben a régi, céhes keretek között fejlődő s a keresztények által a legnagyobb konkurenciát okozó iparszakmákban: a csizmadiák, a tímárok, a kerékgyártók, a fazekasok, a kádárok, a gubások stb. között nem voltak izraeliták.) Az iparban a négy "szeszgyáros" és az "olajgyáros" alkotta a vagyonosabb, nagypolgári "réteget", a kereskedelemben ennél jelentősebb a zsidóság differenciálódása. A lisztkereskedők magas száma pl. arra utal, hogy többen közülük kiterjedt, a megye, sőt a régió határait is meghaladó piaci kapcsolatokkal rendelkeztek, ami nagyobb jövedelmeket biztosított. (A különböző kereskedelmi ágazatok, bár elkülönülésük alig haladt előre, eltérő tőkeszükségletet és megtérülést jelentettek.) Őket választották be 1851-ben az egykori, izraelitákat kirekesztő "kalmár céhet" felváltó kereskedői és ipartársaságba, amelyből a kereskedelmi és iparkamara alakult; továbbá az izraelita iparosok önálló egyletet is létrehoztak, tehát érdekképviseleti szervezettségük 1848 után, a város egységesülésének és polgárosodásának hatására erősödött fel.^[27]

A város gazdasági struktúrájába beépült, szilárd egzisztenciájú, bár differenciált kereskedő- és iparosréteg (amely számára további gyors tőkeakkumuláció volt biztosított) fog tiltakozni az 1850-es évek elejétől tömegessé váló és növekvő konkurenciát okozó izraelita betelepedések ellen, ami majd a nagyváradi polgárság további differenciálódását, illetve a gazdaság átalakulásának és fejlődésének a felgyorsulását biztosította. (1852-ben 32 izraelita kereskedő, valamint 6 dohányárusító és 30 iparos: elsősorban szabók, cipészek, szűcsök kérnek letelepedési és iparűzési engedélyt, akik nem csak a megyéből, hanem az ország távolabbi területeiről származtak.^[28])

Kassa és Szatmárnémeti példázza, hogy nem elsősorban a szabad királyi városi privilégiumok, hanem a települések társadalmi szerkezete, gazdasági adottságai határozták meg a zsidóság korai lehetőségeit.

Rendkívül szigorú és hosszú ideig tartó tiltó rendszabályokat alkalmazott a zsidósággal szemben Kassa város elöljárósága. Igaz, e felekezeten kívül évszázadok óta számos rendelettel tiltották az idegen: a görög, a tót, az osztrák iparosok és kereskedők, illetve más örökös tartománybeli vándorkereskedők (gránerek, kucséberek, sáfrányosok, valamint egyéb házalók, szatócsok stb.) megtelepedését is. Mindez a város fejlett koraújkori-újkori gazdasága talaján a XIX. századra egy több évszázados hagyományokkal rendelkező, céhes eredetű (magyar és német nyelvű) városi polgárságot fejlesztett ki, amely görcsösen ragaszkodott privilégiumaihoz, mivel a változó igényekhez és lehetőségekhez egyre kevésbé tudott alkalmazkodni. (A XVIII. század végétől a fő kereskedelmi útvonalak átrendeződése vagy a felvidéki bányavárosok hanyatlása közvetlenül befolyásolta, rontotta Kassa forgalmi és ipari lehetőségeit.) Ebből következik, hogy, pl. a miskolci görög kereskedőkhöz viszonyítva, nehezebb ezt a polgárságot háttérbe szorítani, amely iparos és kereskedői "mentalitását" mindvégig megőrizte; s további nehézséget okozott a zsidóság számára, hogy Abaújban nem voltak nagyobb uradalmi központok, amelyek befogadhatták volna őket, s a tőkeképzést biztosíthatták volna. Ezért az 1820-as és a `30-as években is csupán a szomszédos megyékből, illetve Rozgonyból jártak a kassai vásárokra árucikkeiket eladni, s az ipari megrendeléseket titokban (!) átvenni. (Korábban a város azokat is büntette, akik a zsidóktól vásároltak.)^[29]

Az 1840-es évek első izraelita lakosai tehát a szomszédos Rozgonyból származtak. (Ezt megelőzően, 1836-ban, egyetlen vendéglős kapott betelepedési engedélyt a várostól.^[30]) Az 1839-40. évi országgyűlés törvényeit ugyanis formailag be kellett tartani (az izraeliták a bányavárosokon kívül bárhol szabadon lakhattak az országban, gyárakat alapíthattak, kereskedést és ipart folytathattak, ingatlanokat vásárolhattak, kereskedőtestületeket hozhattak létre), ennek ellenére a város s a régi kereskedő grémium továbbra is minden eszközzel akadályozta gazdasági térfoglalásukat. Több ízben fordultak a Helytartótanácshoz, hogy az védje meg a város privilégiumait az üzleteket (elsősorban rőfös- és textiláru-, bőráru- és vegyeskereskedéseket) nyitó izraelitákkal szemben; szigorúan ellenőrizték, hogy az iparengedélyeket kérelmezők megfelelnek-e a törvényi és az egyéb előírásoknak (a vándorlási évek hiánya pl. lehetővé tette az elutasítást); sőt a kisiparosok iparűzését szerszámaik lefoglalásával gátolták, némelyikük műhelyajtaját, árusításukat megakadályozandó, bedeszkáztatták (!); s a betelepülőktől a türelmi adó mellett "rendőradót" szedtek.^[31] Jellemző tehát, hogy Kassa a városi kézművesipart: a keresztény kisiparosokat, valamint a kiskereskedőket védte az izraeliták versenyétől, mivel elsősorban a nagyobb árukészlettel rendelkező, a több megyére, illetve az egész Felvidékre kiterjedő nagykereskedések megtelepedését akadályozta.^[32] (Ebbe a kategóriába tartozott a miskolci Pollák Jakab, akit 1842-ben már nagykereskedőként jegyeztek a pesti váltótörvényszéknél, s aki Kassán is pontosan meg nem határozott manufaktúraárukkal akart kereskedést alapítani, ami a miskolci kereskedelmi tőke növekedésének és regionális terjeszkedésének volt az egyik első példája.^[33]) A városi adminisztráció lépései Kassa gazdasági szerkezetével: a kézművesipar, a kisipar fölényével, valamint a nagykereskedelem teljes hiányával függött össze, s közrejátszott benne a versenyt korlátozó, az egyenlőségre törekedő s azt fenntartani kívánó "céhes" szemlélet is, aminek eredményeként a kassai zsidóság egésze az 1850-es években kispolgári maradt.

A korlátozások ellenére ugyanis, a `40-es években jelentősen nőtt a Kassára telepedő izraeliták száma, az első, 1844-ből származó anyakönyvek foglalkozási adatai pedig a kereskedők és az iparosok kiegyenlített arányát s az egyes iparszakmákban való megjelenésüket jelzik. (Már ekkor az izraelita szabók vannak többségben, mellettük vendéglősöket, asztalosokat, továbbá pincért, aranyművest, cipészt, vargát és pecsétmetszőt találunk.^[34]) A betelepedés az 1850-es évek elején gyorsult fel, amit adminisztratív úton már nem lehetett megakadályozni, lassítani sem: 1852-ben a kereskedőtestület azzal fordult a város elöljáróságához, hogy az valamennyi, Kassán lakó izraelita tagságát biztosítsa, illetve szorgalmazza. (Az első belépések már ebben az évben elkezdődtek.^[35] - Az önálló izraelita iparosegylet az 1840-es években alakult meg, miután azt az 1840. évi 29. tc. lehetővé tette.^[36])

Látjuk tehát, a kassai zsidóság minden "előzmény" nélkül lépett át a polgári korszakba (a városba telepedésük ekkor gyorsult fel), ami több, egymással összefüggő következménnyel járt. Az izraeliták többsége az alacsony tőkeerő, a gazdasági hierarchiában elfoglalt szerény pozíciók következtében (az "előnnyel induló" keresztény polgárság erős konkurenciája továbbra is fennállt) a rendelkezésre álló rövidebb idő alatt nem érhetett el olyan mértékű tőkefelhalmozást, ami a kínálkozó gazdasági lehetőségeket maximálisan kihasználó, szerves fejlődést (a város gazdasági növekedésével való lépéstartást), valamint gyors vagyongyarapodást eredményezhetett volna, ezért a kassai zsidóság ezen csoportja (néhány kivételtől eltekintve), bár a gazdasági struktúra részévé vált, ahhoz alkalmazkodott, mégis a kispolgárság (a kisiparosok és a kiskereskedők) között maradt. Ezt bizonyítja, hogy 1863-ban csak nagy áldozatokkal, a város által adott kedvező kölcsönök segítségével tudták templomukat felépíteni (Nagyváradon az 1850-es évek elején az izraeliták nyújtottak anyagi támogatást a városnak); illetve a kereskedelmi és iparkamara az 1870-es évek elején azért panaszkodott, mert az iparosok és a kereskedők sem fizették az illetékeket (sokuknak nagy hátraléka volt), ami miatt jelentős tartozása halmozódott fel a kincstár felé.^[37]

A másik következmény, hogy a városba telepedő izraeliták között egyre magasabb lett a szilárd egzisztenciájú, kimagasló tőkeerővel rendelkezők száma, azé a formálódó nagypolgárságé, amely tehát nem a városban alakult ki, ám amelynek tagjait Kassa gazdasági lehetőségei vonzottak a településre. S mindez sajátosan hatott vissza a város fejlődésére (gyors és intenzív, de kevésbé folyamatos növekedési szakaszokat eredményezve), továbbá a kialakuló gazdaságszerkezetre; ugyanakkor pl. a nagypolgárság társadalmi asszimilációját is befolyásolta (nyilvánvalóan lassította).

A szatmárnémeti zsidóság betelepedése a miskolcival és a kassaival is mutat rokon vonásokat, ezért csak a főbb különbségeket emeljük ki. A XVIII. század elején a városhoz tartozó kincstári uradalomban jelentek meg az első izraeliták: sört és pálinkát főztek (a sörfőzdét évi 120 Ft-ért bérelték, árusítani azonban csak az uradalom kocsmáiban lehetett), majd kocsmát béreltek, miközben egyre nagyobb számban telepedtek a városba is.^[38]

E folyamat azonban, amely a miskolcihoz hasonlított, Szatmárnémeti királyi várossá emelésével (az 1715. évi 109. tc.-kel) megszakadt: ezt követően ugyanis, 1721-től az izraelitákat s az egyéb idegeneket (a görögöket, a szerbeket stb.) ki kellett zárni a településről. A kontinuitás tehát megtört (bár az 1735-ös összeírás szerint még mindig 17 izraelita volt a városban, ami az 1720-as évek előtti időszakra ennél lényegesen több zsidó lakost feltételez), s a következő évszázadban nincs nyoma a városba telepedésüknek.^[39] Ennek ellenére azonban feltételezhetjük, hogy a zsidóság és a város közötti gazdasági kapcsolatok nem szűntek meg. Részben, mert Szatmár megyében számos településen és főúri birtokon telepedhettek le: mindenekelőtt Károlyi Sándor nagykárolyi és erdődi uradalmai, továbbá a Telekiek csengeri, nyírmeggyesi és gebei, az Eördögh és az Ibrányi családok hodászi, a Mikolayak és a Mándyak mikolai, a Wesselényiek aranyosmeggyesi, a Kornissok és a Vécseyek szinérváraljai és felsőfalusi birtokai, illetve települései stb. említhetők, sőt arra is van példa, hogy az izraeliták nem csak az uradalmi, hanem a közbirtokossági falvakban is oltalmat élveztek.^[40] (Ez egyik fő oka annak, hogy Szatmár megyében a zsidóság száma gyorsan növekedhetett, miként annak is, hogy 1848 után a nincstelen vagy szerény vagyonú falusi izraeliták fognak nagy számban Szatmárnémetibe telepedni, mivel e megye falvaiban és uradalmaiban folytatott iparűzés és kereskedés alacsony jövedelmeket, szűk tőkeképzést biztosíthatott.) Azért sem szűnhettek meg a XVIII. századi gazdasági kapcsolatok, mert a város lakossága, elsősorban a kereskedelemben, de néhány kisipari szakmában is, rá volt utalva az izraelitákra: a szabad királyi város státusának elnyerése után ugyanis éppen azokat az idegeneket tiltották ki, akik e gazdasági ágakban meghatározó szerepet töltöttek be.^[41] A gazdasági érdekközösségnek különböző formái maradtak meg, vagy alakultak ki. Többen megtartották házukat és földjüket is (!) a városban (a XVIII. század elején tehát az izraeliták mezőgazdasági ingatlanokkal rendelkezhettek), amit bérletbe adtak, s a környező falvakban telepedtek le; sőt arra is találunk példát, hogy egy szatmári zsidó a Nyugat-Dunántúlon 1755-ben a királyi sót szállító szekerek vámját bérelte^[42], ami e felekezet rendkívüli mobilitását jelzi. Továbbá az 1720-as évek végén, amikor szabad királyi városként Szatmárnémeti már teljes italmérési, sör- és szeszfőzési, mészárszéktartási stb. joggal rendelkezett, sörfőzéssel és árusítással foglalkozó izraelitákat írtak össze a településen; néhány évtizeddel később pedig hamuzsírt égető üzemet hoztak létre (ehhez a hulladékfát a várostól szerezték be), s mellette egy kocsmát is fenntartottak.^[43]A XVIII. század végétől rendszeresen s egyre nagyobb számban jelentek meg a szatmári vásárokon, ami szintén jelzi, hogy a város, illetve a zsidóság valós és kölcsönös gazdasági érdekei a tiltó rendszabályoknál, korlátozásoknál erősebbek voltak.^[44] (Az egymásrautaltság tehát azt eredményezte, hogy az izraeliták a XVIII. században s a XIX. század elején több szállal, közvetlen és közvetett módon kötődtek a városhoz, a környező falvakban vagy uradalmakban élve valójában Szatmárnémeti gazdasági struktúrájába illeszkedtek, annak funkcióit látták el, ami az 1820-as, `30-as évektől az újratelepedésüket és az integrálódásukat könnyítette meg.)

Ezekben az évtizedekben ugyanis már letelepedési engedélyeket kaptak a várostól: árendások, bőr- és vegyeskereskedők, továbbá szabók, paplanosok, aranyműves (aki két segéddel dolgozott), rézöntő, gombkötő, szűcs és sapkakészítő, órás, vendéglős, pék stb. megtelepedésére vannak adataink (az utóbbi saját üzletében és az utcákon is árusíthatott).^[45] Sőt a város maga adott megrendeléseket az izraelitáknak (1830-ban pl. pálinka szállítására), ugyanebben az évben nekik engedte át a városi italmérési jog bérletét (a református egyház árendása szintén izraelita volt), s más intézkedéseivel is, miután az 1830-as, `40-es évek országosan enyhülő szigora azt lehetővé tette, a zsidóság betelepedését kívánta előmozdítani (mindez szintén a gazdasági egymásrautaltságot támasztja alá): ha kellett, erélyesen szorgalmazta az iparosok céhekbe való felvételét (Szatmárnémetiben tehát az izraeliták a keresztény céheknek lettek a tagjai, ezért nem volt szükség önálló testület létrehozására); fontolóra vette, hogy a zsidóság kérelmére országos vásárának időpontját megváltoztassa; s a törvényhatóságoknak küldött átirataiban (pl. 1840-ben) vagy követutasításaiban következetesen az izraeliták szabad letelepedése, egyenjogúsítása, valamint a kereskedés szabadsága mellett foglalt állást^[46]: a városi tanács 1831-ben fejtette ki, hogy a kereskedés nem tűr semmiféle "céhbeli" korlátozást, mert a kereskedők számának kívánt növekedése nagyobb versenyt (olcsóbb termékeket), a polgárság vagyonosodását, ezáltal (az adók növekedése révén) a város gyarapodását fogja eredményezni. (E liberális álláspontot a tanács 16, a városban új üzletet nyitó kereskedő kérelmének elbírálásakor képviselte; vagy a haszonbérlők érdekeit is hangsúlyozta, amikor a városi kaszinó megalapítása mellett érvelt.)^[47]

Mindez bizonyította, hogy az izraeliták 1850-es években felgyorsuló betelepedése nem volt előzmények nélküli, ennek sajátosságai azonban azt eredményezték, hogy a szatmárnémeti zsidóság az 1850-es, `60-as években is differenciálatlan, egységesen kispolgári jellegű maradt. Ezért a tőkefelhalmozás folyamata "későn" indulhatott el (a további betelepülők között is alig volt stabil egzisztenciájú, tőkeerős vállalkozó), ami a zsidóság dualizmus kori helyzetét is meghatározta.

Sátoraljaújhelyen, miként egész Zemplén megyében, több tényező együttesen eredményezte a zsidóság korai térfoglalását. A megye számos birtokán lehetőség nyílt a látott gazdasági tevékenységek űzésére: a szesz- és sörfőzésre, ezek árusítására, kocsmabérletre stb., ami a XVIII. század legelejétől nem csak a zsidók számának gyors növekedését, hanem jövedelem- és tőkefelhalmozást biztosított. (Ehhez járult, a nagyarányú zselléresedés következményeként, az uradalmi zsellérházak haszonbérlete.)^[48] Az így nyert bevételekkel a XVIII. század közepétől mind többen telepedtek a megye központjává váló Sátoraljaújhelyre, ahol, részben ennek hatására, a szőlőtermelés, illetve a borkereskedelem fellendülése következett be. Miként az egész Hegyalján, e városban is ez vált a helyi izraeliták fő profiljává, ami egyébként sem volt idegen tőlük. Korábban ugyanis a saját és a bérelt kocsmákban a földesúr vagy a jobbágyok borát árulták, s a nagybirtokok termését, közvetítőként vagy kereskedőként, szintén ők értékesítették.^[49] (A hegyaljai izraeliták már a napóleoni háborúk idején fontos szerepet töltöttek be a hadseregek ellátásában.) Ezek az előzmények s a korábban felhalmozott jövedelmek megkönnyítették a nem túl erős vetélytársak: a görög kereskedők háttérbe szorítását, amihez hozzájárult, hogy az izraeliták Újhelyben az 1780-as évektől "tulajdonosi joggal" rendelkeztek, ezáltal szabadon vehettek és eladhattak, illetve bérelhettek ingatlanokat (belső telkeket és külsőségeket egyaránt, amivel ezt megelőzően is rendelkezhettek), ami betelepedésük további felgyorsulását eredményezte.^[50] (Látjuk, az izraeliták korai térfoglalásának gazdaságon kívüli, igaz, azzal szorosan összefüggő tényezője is megvolt a városban.)

Mindezt kihasználva ugyanis egyre többen vettek vagy béreltek újhelyi szőlőket, s vásároltak a házzal együtt borospincéket, ami a borkereskedelemben való önállósulásukat, sőt önálló termelésüket jelzi. (Az izraeliták részben a görögök szőlőit vásárolták meg, akik, a miskolciaktól eltérően, egyéb ingatlanaikat is eladták, ami jelzi, hogy háttérbe szorításuk itt gyorsabban és intenzívebben zajlott. Ehhez a kétféle vállalkozói "mentalitás" különbözősége is hozzájárult: az izraelita kereskedők a nagyobb önállóság, a biztosabb és folyamatosabb, ezáltal magasabb jövedelmet ígérő forgalom érdekében vásároltak szőlőket, míg a görögök föld- és ingatlanszerzése nem vagy kevésbé vált a vállalkozás alapjává.)^[51] Mindez bizonyítja, hogy a sátoraljaújhelyi (miként általában a megyebeli) zsidóság betelepedésétől kezdve sikeresen alkalmazkodott a meglévő gazdasági adottságokhoz: közvetlenebbül és több szállal kapcsolódott a mezőgazdasági termeléshez, erre s az ehhez kötődő értékesítésre (elsősorban a borkereskedelemre) alapozta megélhetését és tőkegyűjtését, ami, az ezzel összefüggő "falusias" életmóddal, az izraeliták jelentős részénél a következő korszakokban is jellemző maradt, annak ellenére, hogy ez szerényebb tőkekoncentrációt biztosított, s mint általában a mezőgazdasági termelés, erősebben függött a külső: pl. a természeti feltételektől. (Különösen jellemző volt ez a Hegyalja 19-20. századi szőlő- és bortermelésére, amelynek konjunktúraviszonyai közvetlenül determinálták a zsidóság gazdasági lehetőségeit, annál inkább, mivel a bor termelésének és forgalmazásának az alakulása egy sor egyéb szakma fejlődését vagy hanyatlását: a kocsmárosokét vagy a bodnárokét stb. határozta meg.) Mindezek következményeként, míg az 1730-as években Sátoraljaújhelyen 6 izraelita családot írtak össze, s 1746-ban is csak 12-t (ezek között volt aki 100 Ft haszonbérletet fizetett), addig az 1770-es években 25-öt (ekkor már a hitközség és a szentegylet is fennállt, majd hamarosan izraelita iskolát alapítottak), 1811-ben 76-ot és 1821-ben 146 családot.^[52] (A hivatalos adatok csak a fejlődés ütemét jelzik, mert ennél nyilvánvalóan lényegesen többen laktak a városban.)

A növekedés azonban nem lehetett töretlen. 1807-ben, a Galíciából való beáramlásra hivatkozva, amely a nincstelenek számát gyarapította, Újhelyből kb. 30 izraelita családot, a járásból összesen 83-at utasítottak ki (igaz, ez egyedi esetnek bizonyult).^[53] Emellett a XIX. század első felében a megye, illetve a földbirtokosok a bor termelésében és forgalmazásában is akadályozták a zsidóságot (ami az utóbbiak erősödő pozícióira utalt). Az 1790-es években még a kereskedelemtől kívánták őket eltiltani (ennek végrehajtására nem került sor), majd 1801-ben a kereskedést már engedélyezték, csupán a "borcsinálást" (az aszú- és eszenciakészítést s ennek vásárlását) s további szőlők szerzését tiltották. (A borkészítés tilalma a már meglévő szőlőkre nem vonatkozott.)^[54] E szabályozás az előforduló borhamisítások ellen irányult (aminek a jelentőségét a XIX. század első felében a hatóságok és a keresztény termelők is minden bizonnyal eltúlozták), s a szőlőbirtokosokat kívánta a növekvő konkurenciával szemben megvédeni, ugyanakkor a zsidóság szerepét a kereskedelemben és a bor közvetítésében is elismerte, amit adminisztratív eszközökkel már nem lehetett, és nem is volt érdemes korlátozni. (Ezek a célkitűzések és sajátosságok jellemzőek az 1840-es évekig tartó újabb és újabb, hasonló tárgyú szabályozásokra, amelyeket: pl. az 1800 után szerzett vagy bérelt szőlők eladásának és felszámolásának elrendelését nem tudták végrehajtani; miként a zsidóság kirekesztését célzó Hegyaljai Borkereskedelmi Társaság sem érte el a célját, mivel a `40-es években már izraelita tagjai is voltak.<sup>[55]</sup>) Az 1820-as és `30-as években ugyanis tovább nőtt a borkereskedéssel foglalkozók száma (akik a közvetítés mellett növekvő mértékben szállítottak a határokon túlra), olyannyira, hogy a kassai kereskedőtestület is több ízben kifogásolta a sátoraljaújhelyi zsidóság rendkívüli elszaporodását és konkurenciáját.^[56] (Ezért nem lehetnek reálisak az 1821. évi összeírás városra vonatkozó foglalkozási adatai, amelyek egyetlen bor- és 3 bőrkereskedőt, 5 boltost, 1 kocsma-haszonbérlőt, valamint 1 aranyművest tüntettek fel. - Az "elszegényedettek" csoportjában, számuk 32, minden bizonnyal voltak borkereskedők vagy közvetítők, s e kategória, miként a koldusok magas száma (14 fő) azt is jelzi, hogy a városban nőtt a jórészt galíciai származású, nincstelen betelepedők száma.^[57])

Pontosabb képet kapunk az újhelyi zsidóságról az 1839-40. évi városi összeírásuk alapján.^[58] Az ebben szereplő 328 fő között 82 kereskedőt (25 %): 13 "nagyobb", 53 "kisebb" és 16 "házaló" kereskedőt találunk. Az első csoportban kizárólag borral, borral és gyapjúval (illetve posztóval) vagy pálinkával (pálinkával és gyapjúval) kereskedtek, 1 fő haszonbérlettel is foglalkozott. Évi jövedelmük 170 Ft-tól 700 Ft-ig terjedt (1 főnek volt 100 és 200, 6-nak 200 és 300, 3-nak 300 és 400 közötti, 2-nek 500 és 1-nek 700 Ft jövedelme), az átlag kb. 330 Ft (a borkereskedők rendelkeztek a legnagyobb jövedelmekkel), amelyből, szintén átlagosan, kb. 70 Ft-ot, a jövedelem kb. 21 %-át tudták félretenni.^[59] A kisebb kereskedők között vegyeskereskedőket (akik üzlethelyiségben: "boltban" vagy sátorban árultak), továbbá bőrrel, gabonával, valamint borral és pálinkával kereskedőket írtak össze (közöttük az utóbbbiak kisebb arányban szerepeltek, s még jellemzőbb a differenciálatlan árukészlet). Jövedelmeik szélső értékei 40, illetve 300 Ft, 16-an 100 alatti, 28-an 100 és 200, 9-en 200 és 300 Ft közötti jövedelemmel rendelkeztek (az átlag kb. 133 Ft), s többségük nem tudott pénzt félretenni. (Ez itt is a bor-, pálinka- és terménykereskedőknek sikerült, összesen 23 főnek, a megtakarítások átlaga kb. 29 Ft, ami a jövedelmeknek csupán néhány %-át érte el.) A házalók elsősorban bőrökkel és egyéb "apróságokkal" kereskedtek, jövedelmül 100 Ft alatt maradt (átlaga nem érte el a 70 Ft-ot), amely minimális megtakarítást sem tett lehetővé. A sátoraljaújhelyi izraelita iparosok száma 1840-ben 65 fő (az összeírtak csaknem 20 %-a), akik között a legkülönfélébb szakmákat: szabókat (18 fő), suszterokat (4 fő), gyertyamártókat (5 fő), gombkötőket (3 fő), ötvösöket (3 fő), sapkakészítőket (3 fő), bodnárokat (3 fő), könyvkötőket (2 fő), órásokat (2 fő), dohányvágókat (2 fő), köszörűsöket (2 fő), továbbá rézművest, paplanost, ötvöst stb. találunk.^[60] Jövedelmük alapján e csoport kevésbé differenciált: a két szélső érték 60 és 225 Ft, a többség éves bevétele azonban 100 Ft alatt maradt (40 főnek, míg 21-nek 100 és 200 közötti s csupán 4 főnek volt 200 Ft feletti jövedelme). Az átlag kb. 100 Ft, ami lényegesen alacsonyabb a kiskereskedők jövedelmeinél, s kevesebb mint harmada a nagyobb kereskedőkének. (Ez az iparosság legminimálisabb felhalmozását sem biztosította.)

A "nagyobb" és a "kisebb" haszonbérlők száma 1840-ben megközelítette a kereskedőkét (80 fő, kb. 24 %). Az előbbiek között kocsmát (5 fő), kocsmát és földet (2 fő), kocsmát és mészárszéket (3 fő) és csak mészárszéket bérlőket (4 fő) találunk (az utóbbiak mészárosok voltak), valamint 2 sörfőzőt s további 2 kocsmárost, akik pálinkával, illetve sóval kereskedtek. Jövedelmük 60-tól 300 Ft-ig terjedt (a sörfőzőké volt a legkevesebb), bár e kategória viszonylag egységes: 1 főnek 100 Ft alatti, 6-nak 100 és 200 közötti, 11-nek 200 és 300 közötti éves bevételt biztosított, az átlag kb. 194 Ft, ami a nagyobb és a kisebb kereskedők jövedelme közötti, az utóbbihoz közelebb álló érték. Igaz, a megtakarított s a felhalmozásra fordítható bevételek nagysága nem érte el a kisebb kereskedőkét (átlaga 23 Ft, ami csupán néhány %-a a jövedelmeknek, és sokan egyáltalán nem tudtak félretenni), amiben a fizetendő magas bérleti díjak játszottak szerepet.^[61] A kisebb haszonbérlők csoportját (összesen 62 fő) elsősorban olyan kocsmárosok alkották, akik a nagyobb bérlők alkalmazottjai voltak, vagy a szomszédos uradalmak szolgálatában álltak, míg az önálló kocsmabérlők: a "kurta" kocsmárosok, valamint a pálinkafőzők száma alacsonyabb. Az utóbbiak közül néhányan borközvetítéssel, kereskedéssel (terményárulással) próbálták jövedelmeiket kiegészíteni, amelyek e kategóriában is egységesek voltak: az átlag kb. 110 Ft (az alsó érték 60, a felső 220 Ft; 21-en voltak 100 alatti, 36-an 100 és 200 közötti és 5-en 200 Ft feletti jövedelemmel), ami alatta maradt a kiskereskedők, valamelyest viszont meghaladta az iparűzők bevételeit. (Jövedelemfelhalmozásra, bár a bérleti díjak alacsonyabbak voltak, ebben a kategóriában sem volt lehetőség.) Végül, az összeírás az "egyéb módon élősködők" csoportjában (85 fő) tanítókat (19 fő), napszámból élőket (13 fő), szekereseket (6 fő), néhány (főzelékfélékkel, fazékkal stb.) kereskedőt, valamint saját jövedelemmel nem rendelkező izraelitákat tüntetett fel, akik éves jövedelme 100 Ft alatt maradt: az átlag kb. 80-85 Ft volt, ami alig haladta meg a házalókét (!), tehát a legszegényebb újhelyi izraeliták közé tartoztak, akik számára esély sem volt a vagyongyarapodásra s a társadalmi emelkedésre (1840-ben is magas: 12 fő a koldulásból élők száma).^[62]

Mindez bizonyította, hogy az újhelyi zsidóság az 1830-as, `40-es években differenciált, ugyanakkor foglalkozási szerkezete, a vizsgált városok között, a leginkább "falusias". Vagyoni rétegződése e településen is a kereskedők csoportjában a legintenzívebb: ezekre az évtizedekre ugyanis kialakult egy nagykereskedői réteg, amelynek fő profilja a bor volt (ezzel a megye, sőt az országhatárokon túl is kereskedtek), s amelynek alapját a saját vagy a bérelt szőlők adták, ami további tőkeakkumulációt tett lehetővé. (Ezek a családok, az összeírás szerint, néhány szolgálót is tartottak.<sup>[63]</sup>) Eredetüket tekintve, kezdetben ők is a megye uradalmaiban és egyéb földbirtokain látták el azokat a feladatokat, amelyek számukra és a birtokosok számára kölcsönösen előnyösek voltak. A földesuraknak a mezőgazdasági termeléstől, annak kiszámíthatatlan és bizonytalan bevételeitől független, állandó és stabil jövedelmeket biztosítottak (ami, a bevételeket a birtokra fordítva, a hagyományos gazdálkodás korszerűsítését eredményezhette, miként, országos jelenségként, a haszonbérleteket létesítő izraeliták jóvoltából fejlődhetett a birtokok pénzgazdálkodása, s a betelepedés sajátosságaiból következően kiterjedt kapcsolatokkal és mobilitással rendelkező zsidók az uradalmak értékesítésének: árutermelő-piaci szerepének bővítéséhez és fejlesztéséhez is hozzájárultak, ami visszahatott a birtokvitel modernizációjára), a zsidóság pedig, a kezdeti megtelepedés lehetőségén túl, a tőkegyarapodást, ezáltal az önállóvá válást, a független gazdasági szerepvállalást alapozhatta meg. Annak ellenére, hogy, részben a korábbi, betelepedés előtti tapasztalatok, részben a növekvő konkurencia következtében, a kedvezőtlen feltételeket: pl. a magas bérleti díjakat is vállalniuk kellett, ami csak alacsony nyereséget: időben elhúzódó tőkeakkumulációt tett lehetővé. (Ezért válik minden településen fontossá a betelepedés időpontja.) A kedvezőtlen feltételeket Sátoraljaújhelyen a földvásárlás és bérlet engedélyezése ellensúlyozta (a XIX. század elejétől látott korlátozások ellenére, amelyek szintén az ezt követően betelepedők esélyeit rontotta a már földbirtokkal rendelkezőkkel szemben - igaz, a földvásárlást is hosszú felhalmozó szakasznak kellett megelőznie), aminek következményeként az újhelyi zsidóságnak e korán, az 1770-es évektől betelepült rétege kihasználhatta a napóleoni háborúk idején jelentkező mezőgazdasági konjunktúrát (elsősorban a borszállítások révén): növelte jövedelmeit, s az 1830-as, `40-es évekre a város vezető kereskedői csoportjává vált. (Az önállósulás után azokat az ismereteket is hasznosíthatták, amelyeket a nagybirtokokon szereztek.) Ezzel szemben a kisebb kereskedők, akik az 1800-as évek elejétől telepedtek Sátoraljaújhelyre, többféle áruval próbálkoztak, kevésbé stabil, a városon belüli, szűk felvevőpiaccal rendelkeztek, ami nehezítette a tőkegyűjtés lehetőségét.

A zsidóság falusias jellegét a haszonbérlők: elsősorban a nem önálló, kisebb bérlők magas aránya adta, akik jórészt nincstelen galíciai bevándorlók voltak. Számuk a XIX. század első felében gyorsan növekedett, ám az egyre "később" érkezők a korábbi évtizedek árendásaival nem konkurálhattak: számukra csupán a leggyengébb, alig jövedelmező bérletek jutottak, ezért mind többen kényszerültek önállóságuk feladására, valamint kiegészítő tevékenységek: házalás, különféle "apróságokkal" kereskedés, borközvetítés folytatására. Sokszor ideiglenes jelleggel, ami szintén csupán a legminimálisabb megélhetést nyújthatta. (Mindez a haszonbérlők differenciálódását eredményezte, igaz, a "nagyobbak" tőkegyűjtésére, akik hasonló kiegészítő foglalkozásokat űztek, az említettek miatt ugyancsak alig volt lehetőség.) Az izraelita iparűzők a legkülönbözőbb, szolgáltató-javító szakmákat is elsajátították, amelyek azonban egységesen kisebb jövedelmeket biztosítottak. Ez a szűk belső piac, illetve az önellátására épülő alacsonyabb igények következménye volt (a sátoraljaújhelyi kisipar fejletlenségét is jelzi), ami az iparszakmák tőkeakkumulációjának elindulását sem tette lehetővé. (Ehhez járult, hogy a céhek, a keresztény iparosság védelmében, akadályozták az izraeliták város iparába integrálódását.)^[64] S mindez, miként a kereskedelemben látott sajátosságok, korlátozóan hatottak a sátoraljaújhelyi zsidóság további, 1848-at követő gazdasági lehetőségeire és szerepére.