Payday Loans

Keresés

Így falaznak a liberálisok a kommunista történészeknek PDF Nyomtatás E-mail
OLY KORBAN ÉLÜNK ABC

Így falaznak a liberális történészek a kommunista történészeknek

2015. május 12.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Tény, hogy egy nemzet mentális mivoltát döntően motiválják annak történészei, pláne, ha megnyilatkozásaik minél szélesebb tömegekhez jutnak el. Ilyenek nálunk 1945 óta a kommunista és liberális történészek, akik közül az utóbbiak előszeretettel falaznak az előbbieknek. És ebben leginkább az egykori, önmagát „demokratikus ellenzék”-nek nevezett SzDSz holdudvarához tartozó historikusok jártak és járnak élen. Felesleges persze, legalábbis olvasóinknak, névsort olvasnunk. Úgyszólván csak ők uralják médiumainkat. Hetven éves butításuk köszön vissza tanárok és tanítványaik elégtelen történelemismereteiből.

A minap az egyik ilyen történészükre emlékezett a NéphazugságSzabó Miklósra, aki „május 6-án lett volna 80 éves, de már másfél évtizede meghalt. Még ’56-os egyetemistaként rontotta el a káderlapját, ami aztán úgy is maradt. Kialakulásától kezdve a demokratikus ellenzék prominens tagja. Hosszú időn át publikációs tilalom alatt állt, a rendszerváltás előtt egy könyve sem jelenhetett meg. A Horthy-korszaknak is, a bolsevizmusnak is legélesebb szemű és tollú elemzői közé tartozott. A század és a kommunista diktatúra nagy tabuit törte fel „szoba-szemináriumain” és a Repülő Egyetemen. Tanulmányai gépelt formában terjedtek. A rendszerváltás után az SZDSZ politikusa és képviselője volt. 1998-ban lehagyták a párt listájáról. „Szabó Miklósnál ma aligha van eredetibb publicista és politikai gondolkodó. Metszően éles cikkei és nagy összefüggéseket feltáró tanulmányai a műfaj legjobb hagyományait követik.” Ezt írta róla Litván György.”



Hát, ami az eredeti gondolkodást illeti, azért itt is kilóg ama bizonyos. Hiszen ha volt történész, aki még a kilencvenes években is imamalomszerűen hajtogatta Lukács György, Andics Erzsébet, vagy a bolsevistává lett Mód Aladár téziseit, akkor ő aztán közéjük tartozott a javából, bizonyságául annak, hogy a kommunista tananyag mindvégig megmarad a kommunista koponyákban, sőt a liberálisokban is.

Meg bizony, s hogy mennyire, mutatja a róla szóló minapi nekrológban szereplő, ugyanezen orgánumban egykor megjelent cikke (Óbudai majomper, 2000. április 13.) alábbi citátuma: 

„Ságvári Endre nem azért keveredett tűzharcba a megszállt ország pribékjeivel, mert szerepelt valamilyen csendőrségi listán, hanem azért, mert részt vett az ellenállási mozgalomban. Franciaországban sok Le Pen-ista önkormányzat van, de eddig még egyik sem vetemedett arra, hogy az elesett vagy kivégzett kommunista ellenállókról elnevezett utcák neveit megváltoztassa. Aki Párizsban a legendás kommunista ellenálló, Fabien ezredesről elnevezett tér nevének a megváltoztatását követelné, többet nem merészkedhetne ki nappal az utcára.”

Ezek után mondja még valaki, hogy nincsen szimbiózis a kommunizmus és a liberalizmus között! Szabó Miklós éjt nappallá téve mást sem tett, mint gyalázott mindent, ami konzervatív. Neki Horthy is sok volt, sőt bármilyen néven nevezhető keresztény szimbólum. Másról sem papolt a kilencvenes évek elejétől, minthogy visszatérőben a klerikális, fasiszta, antiszemita Horthy-korszak. Soros György „üzleti filozófiá”-ját, „nyitott társadalmá”-t hirdette gyógyírként minden bajra. 

Csoda-e, kérdezhetnők, ha az ilyen Szabó Miklós-féléken „szocializálódott” bölcsészprofesszorok- és hallgatók, közgazdászok, újságírók és könyvkiadók történelemismerete olyan, amilyen? És akkor még nem is szóltunk a tőlünk nyugatabbra honoló világról. Amit talán semmi sem fémjelez annyira, mint egy, a Szabó Miklós-nekrológra kísértetiesen emlékeztető, szintén néphazugságos cikk (Rab László: Hitler felesége nem is volt annyira ártatlan, 2010. március 22.). Eszerint egy bizonyos Heike B. Görtemaker nevezetű német történész felfedte a fátylat könyvében Eva Braunról, Hitler hitveséről, mondván: „Nem mondhatom, hogy befolyásolta a politikai döntéseket, de az sem állja meg a helyét, hogy ártatlan virágszál, valamiféle „ostoba szőkeség” lett volna.”

A kinek-kinek a magánéletére, de különösen is hálószobatitkaira kíváncsiskodó „olvasóközönség” bizonyára fokozott érdeklődéssel vette kezébe a könyvet, ámde a szerző hamar lehűthette kedélyeiket, mert amikor megkérdezték tőle, „talált-e bármiféle bizonyítékot arra, hogy a Führer és Braun között szexuális kapcsolat volt”, csak ennyit felelt: „Mindig ez volt a nagy kérdés. Hitler nem hagyott ránk erre vonatkozó bizonyítékot.”

Miként Görtemaker sem hagyott arra vonatkozót, hogy Eva Braun ártó virágszál volt. No de –eufemisztikusan fogalmazva – az „irányzatos” történetírástól ne várjunk objektivitást, árnyalt megközelítést. Ám a legbeszédesebb a könyvéről szóló néphazugságos cikk berekesztése:

„Görtemaker kifejtette: könyve beilleszkedik azokba az új kutatásokba, amelyekből kitűnik, hogy a nők nem csupán áldozatai voltak a harmadik birodalom bűneinek, ahogy a közhit tartja, hanem sokan közülük a bűnök elkövetői közé tartoztak.”

Odáig azonban, hogy mégis miféle bűnök elkövetői voltak, nem jutott el. Mi viszont eljuthatunk a következtetéshez, annak felismeréséhez, hogy nem túlontúl nehéz a kommunista értől a liberális óceánig való eljutás, legyen szó a Horthy-korszak vagy Hitler hitvese megítéléséről. A liberális történészek bármikor kaphatók tehát arra, hogy a kommunista történészeknek falazzanak. Hiszen sokkal több közöttük a közös pont, mint a nem az. Alighanem mindnyájan előbb megfejtik az ékírások bármelyikét, mint megértik Hóman Bálint e gondolatát (Magyar sors – magyar hivatás, 1942):

„A forradalmi elv alapján álló történetírás nem tudja, de nem is akarja értékelni a konzerváló erőket. A történeti fejlődés és az emberi haladás ütemét szabályozó konzervatív tényezőknek a progresszív erők működését ellensúlyozó passzivitásában a haladás akadályát látja, tehetetlenségnek, sőt reakciónak minősíti. A forradalmi értelemben mozdulatlannak látszó középkor lassú evolúcióját nem ismerve fel, azt haladásra képtelen, sötét korszaknak bélyegzi; kollektivizmusát a maga individualisztikus észjárásával sehogy sem tudja megérteni; intézményeiben és jelenségeiben nem látja meg a lelkesen bámult újkori intézmények és jelenségek életadó csíráit.”