Költőink, íróink a XVIII. századtól mutatnak rá a zsidók gazdasági, erkölcsi életére műveikben. Virág Benedek 1798-ban így írt róluk: „Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati: ritkán / Vesznek, szüntelenül szaporodnak.”. Czuczor Gergely is a magyar városokat óvta a zsidóságtól: „Városaink legtöbbnyire nincs még magyar kézen / Csak mindnyája zsidó kézre ne jusson tovább.”
Idézhetnénk még Dugonics András drámáját („Az arany peretzek”), Csokonai vígjátékát („Gerson de Malhereux, vagy az ördögi mesterségekkel találtatott ifjú”), Verseghy Ferenc színjátékát („A szerelem gyermeke”), Vörösmarty írását („Zsidóügyről”), azonban fenti soraik is tükrözik, hogy a kis- és középnemesség, a parasztság és jobbágyság, a vármegyei élet megrontóinak tartották őket. Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat „egészen demoralizált népcsalóknak és orgazdáknak” nevezte, Kölcsey Ferenc az uzsorakamatot szedő, váltóhamisító zsidók ellen emelte fel szavát: „Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása.”
Tizenkilencedik századi költőinket, íróinkat csak annyiban érdekelte a zsidóság léte és sorsa, amennyiben veszélyeztette a magyar nép politikai, szellemi életét. Nem egyes zsidók viselkedését bírálták, hanem a zsidó világnézetet, mert felismerték: létezik egy olyan egyedi világnézet, amely a zsidóság egészére nyomja rá bélyegét, még akkor is, ha akadnak időnként zsidó írástudók, akik műveikben mintha szégyellnék zsidóságukat. Ezért óvták népünket a vérségi kötelékek fellazításától, a vérkeveredéstől. Fogalomhasználatukban – akárcsak a romantika és a nemzetiszocializmus tanításában – a „vér” nemcsak fizikai-biológiai, hanem erkölcsi-szellemi fogalom is: a kultúra, nyelv, vallás meghatározta jellemforma, az önfeláldozás, a hősiesség, a becsületesség forrása. Erre döbbent rá Kölcsey Ferenc „Zrínyi dala” című versében:
„Vándor állj meg! Korcs volt anyja vére, / Más faj állott a kihunyt helyére, / Gyönge fővel, romlott, szívtelen: / A dicső nép, mely tanult izzadni, / S izzadás közt hősi bért aratni, / Névben él csak, többé nincs jelen.”
Kölcsey felismeréséről tanúskodnak tizenkilencedik századi irodalmunk mára csaknem teljesen elfeledett elbeszélői, mint Kuthy Lajos és Nagy Ignác. Kuthy Lajos áll Dövényihez legközelebb, aki az alföldi ortodox zsidók uzsorakamat szedése ellen tiltakozott „Hazai rejtelmek” című regényében (1847). A magyar parasztot koldusbotra juttató Löbl Simonja igazi Shakespeare-i Shylock: kísértetiesen emlékezetet Brandstein Judára. Löbl természetesnek tartja az uzsorakamatot, a kis- és középnemesi családok földönfutóvá tételét, miközben megjövendöli a zsidó pénzarisztokrácia magyarországi térhódítását, a „hajhászok, váltóhamisítók, vásárolt bírák, zsoldba vett szónokok” uralmát. Kuthyt az utókor éppúgy nem értékelte jelentőségének megfelelően, mint ahogyan kortársát, Nagy Ignácot sem, aki regénytrilógiájában („Magyar titkok” 1846) hozzá hasonlóan értékelte a zsidóságot, akárcsak egyes regényeiben báró Jósika Miklós („Akarat és hajlam”, „Egy kétemeletes ház Pesten”, „Eszther”, „Egy magyar család a forradalom alatt”).
A kiegyezéstől az első világháború végéig kevés magyar író érezte hivatásának a zsidóság történelmi szerepének értékelését. Az 1867 utáni évtizedek liberális szellemiségén nevelkedett íróink – beleértve Jókait is – mintha elfeledték volna elődeik figyelmeztetéseit. Legfeljebb egyes zsidó alakokat bíráltak, nem a zsidó világnézetet. Hittek abban, hogy a zsidók előbb-utóbb megmagyarosodnak. Voltak viszont, akik társadalomellenes és közerkölcsi hanyatlást kiváltó tanaikat, mindenekelőtt uzsorakamat-politikájukat, váltóhamisításaikat, rituális gyilkosságaikat ellenezték.
Ekkori elbeszélőink közül az alábbiak mutatták be regényeikben szellemiségüket, különös tekintettel a nagyvárosi zsidók anyagiasságára, élvezethajszolására: Vas Gereben („Régi jó idők”), Tolnai Lajos („Báróné ténsasszony”), Justh Zsigmond („Gányó Julcsa”, „Fuimus”), Ambrus Zoltán („Berzsenyi báró és családja”), Csiky Gergely („Az Atlasz-család”), Andor József („Két világ között”), Herczeg Ferenc („Andor és András”: az 1919-es patkánylázadás zsidó szereplőire később az „Északi fény” c. regényében emlékeztetett), Szemere György („Komédiák”), Harsányi Kálmán („Kristálynézők”), Ritoók Emma („A szellem kalandorai”).
A tiszaeszlári rituális gyilkosságról pedig három regény számol be a Bary József emlékiratában („A tiszaeszlári bűnper”) közölt történelmi tényeknek megfelelően: Kászonyi Dánielé („Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat”), Donáth Endréé („Solymosi Eszter”), Szépvizi Balás Béláé („Kánaán pusztulása”).
A huszadik századi magyar irodalomban Szabó Dezső két regénye („Az elsodort falu” és a „Megered az eső”), valamint önéletrajzi vallomása („Életeim”: kiadásai közül tárgyunk szempontjából csonkítatlansága miatt csak a Püski Kiadónál 1996-ban megjelent változat a hiteles!) ) a törzsi keretek közt élő, a befogadó nemzettel azonosulni képtelen zsidóság képviselőit, és az önmagát a bolsevizmus előkészítéséért felelőssé nem tevő, „nemzeti”-nek álcázott, öngyűlölő zsidó alakját kivételes lélektani éleslátással rajzolja meg.
A két világháború közötti magyar irodalomban viszonylag csekély a határozott zsidóbírálat. Szépvízi Balás Béla említett kortörténeti regényén túlmenően figyelemreméltók: Vitéz József („Csobaji krónika. Egy zsidó földesúr természetrajza”), Barsi Dénes („Mezei füst”), Eszterhás István („A gébic”), Farkas László („A pók”), Szeő Demeter („Zsidó vagyok”), Kádár Lajos („Kujtorgó lelkek”), Makkai Sándor („Holttenger”), Móricz Zsigmond („Kivilágos kivirradtig”, valamint 1919-es naplójegyzetei és „Fortunátus” c. drámája), Babits Mihály („Timár Virgil fia”, „Kártyavár”), Váry Rezső („Urak és gazdagok”), Anka János („Északi fény”) és Felpétzi Győry Jenőé („A soproni zsidókapu”): ez utóbbi a zsidóknak Sopronból 1526-ban történt kitelepítését örökíti meg. (E regények népszerűségével vetekedett a német Artur Dinter 1922-ben magyarul is megjelent fajvédelmi kisregénye, „A vérrontó bűn”.)
Külön kiemelendő Kodolányi János önéletrajzi regénye („Süllyedő világ”: ennek csak első kiadása – Bp. 1940. Athenaeum – csonkítatlan), amely rávilágít a zsidó és nem zsidó lelkület közötti áthidalhatatlan különbségnek a zsidó önkritika hiányára visszavezethető mivoltára (akárcsak Veres Péter „Számadás” című önéletrajzi regénye, Sinka István „Fekete bojtár vallomásai” c. naplója – csonkítatlanul 1943-ban jelentette meg Dr. Püski Sándor –, Illyés Gyula „A nagy kérdés” c. verse és a „Nyugat” 1935. évfolyamában megjelent értékelése e tárgyban), valamint Erdélyi József két kötetes regényes önéletrajza („A harmadik fiú”, „Fegyvertelen”): a „Fegyvertelen”-ből megismerjük például a zsidó könyvkiadókkal- és terjesztőkkel való küzdelmeit, továbbá azt a zsigeri gyűlöletet, amelyet Solymosi Eszterről írt verse, valamint a „Riadó” c. verseskötete váltott ki.
A felsorolt alkotásokat azonban tartalmilag és formailag egyaránt felülmúló „Tarnopolból indult el” irodalomtörténeti értéke az, hogy a zsidóság természetét olyan lélektani árnyaltsággal mutatja be, akárcsak a filmművészet nagy alkotásai közül például Fritz Hippler-é, „Az örök zsidó” („Der ewige Jude”) és Veit Harlan-é, „A zsidó Süss” („Jud Süss”). Népéletből kölcsönzött, Pázmány Péter szentbeszédeire és Arany János balladáira emlékeztető kifejezései ugyanakkor kivételes stílusteremtő művészre vallanak.
