Mikszáth Kálmán.

NAGY IGNÁC
(1810-1854)

Nemcsak a nagy írók, nagy költők lehetnek nagy jelentőségűek egy nemzet irodalmi fejlődésében. Nagy Ignác igazán nem volt "nagy író" - ő maga sem tartotta magát annak. Ráadásul még büszkén politikán, pártokon felülállónak hitte magát, minden törekvéssel szemben ironikus bíráló kívánt lenni egy olyan korban, amikor úgy kiéleződik az ellentét haladás és maradiság között, mint a reformkorban, majd a forradalom és szabadságharc idején. Hatása mégis a haladást szolgálta, mert hű akart maradni a tudomásul vett valósághoz, és valójában szívből utálta az egész elmaradott nemesi világot. Mert polgár volt szőröstül-bőröstül, noha kisnemesi családból származott. De már az apjának sem volt birtoka, még kevésbé jobbágya. Ez az apa uradalmi tiszttartó, afféle számvevő-könyvelő volt a Festetics grófok birtokán. Mindig ott lakott, ahol éppen ellenőrizni kellett a sokbirtokú Festeticsek véghetetlen földjein folyó munkát. Ezért azután Nagy Ignác végigdiákoskodta fél Magyarországot. A nyolc gimnáziumot öt különböző városban végezte, méghozzá jó messzi egymástól, igen különböző szellemű iskolákban (Gyöngyösön, Újvidéken, Baján, Pécsett és Budán). A pécsi gimnáziumban Garay János volt az osztálytársa, Budán Eötvös József. Ezek a diáktársak már ifjan lelkesedtek a magyar irodalomért, amelyről otthon mit se hallott. Festeticsék tisztviselői német műveltségű emberek voltak, Nagy Ignác a szüleivel németül beszélt, az iskolákban pedig latinul tanítottak. Még franciául is előbb tanult meg, mint tisztességesen magyarul. De tizenkilenc éves korában, amikor Pestre kerül jogásznak, egyszerre elragadja Kisfaludy Károly költészete. Németül már eddig is verselt, de ettől kezdve soha többé. Kisfaludy modorában kezd magyar költeményeket írni (igen gyenge kis művek ezek), majd romantikus történelmi novellákkal kísérletezik (ezek se jobbak). De végre jól megtanul magyarul, és ami nem kevésbé fontos az életében, beleszeret egy leányba, aki lelkesedik a magyar irodalomért, és viszontszereti az írónak induló jogászt. Halmy Kornélia ösztönző szerelme betölti Nagy Ignác egész nem hosszú életét. Ábrándképe, majd múzsája, és hamarosan felesége. Világéletében Nellynek akar imponálni, őérte jó tanuló az egyetemen, őérte akar híres ember lenni, és lesz is. De meg is van hozzá a jó esze, találékonysága és ügyessége.

Verseket később már nem ír, hamar rájön - vagy a felesége közli vele -, hogy nem ez az ő irodalmi útja. Az egyetem után elhelyezkedik a királyi kamaránál (az afféle pénzügyminisztérium), és jó pénzügyi köztisztviselőként biztosítani tudja a jó polgári életszínvonalat. Ebben az időben ismeri meg Széchenyi eszmevilágát. A Hitel elragadja, ez a polgárosodó gazdasági célzat és liberális életeszmény pontosan megfelel haladni kívánó elképzeléseinek. Ez a szellem nyilvánul meg prózai írásaiban, amelyeket a legkülönbözőbb pártállású lapoknak és folyóiratoknak ad, s amelyeket egyre szívesebben közölnek, mert érdekesek. Ezeknek az írásoknak túlnyomó része: riport. Ő általában életképeknek nevezi. Ami jellemzőt észrevesz az utcán vagy társaságban vagy hivatalban, azt szellemesen tudja megfogalmazni. Olykor novellává kerekíti a kor jellemző mozzanatait. Az olvasóközönségnek nagyon tetszik, amit és ahogy ír. Ő az első igazi, nyugati mintájú magyar újságíró. Lassanként a lapok és folyóiratok nélkülözhetetlennek tartják, bevonják a szerkesztésbe. Kiderül, hogy nagyon jó szerkesztő. Előbb csak állandó munkatárs, de amikor Széchenyi lapjában, a Jelenkorban már a szerkesztőség tagja, akkor Széchenyi felismeri benne az igazi szerkesztői tehetséget, és maga mellé emeli segédszerkesztőnek. Műveinek az irodalom olyan irodalmi, a tudomány olyan társadalomismereti értéket tulajdonít (és nem is alaptalanul), hogy a Tudományos Akadémia levelező tagjává, a Kisfaludy Társaság tagjává választja. És egyszeriben az is kiderül, hogy jó vígjátékíró. Van valami különös paradoxon abban a tényben, hogy a magyar politikai vígjátéknak egy olyan humorista a megteremtője, aki magát politikán felülálló embernek tartja. Egyszerre veszi célba és találja el a maradiakat is, a haladókat is. A politikában a haladás kezd túllépni Széchenyin, de a reakció Széchenyitől is fél. Nagy Ignác Széchenyi eszméinek alapjáról teszi nevetségessé a nemesi eszményeket is, a forradalmi indulatokat is. Első vígjátékában, a Hősökben kifigurázza az utolsó nemesi felkelést, a Napóleon ellen 1808-ban lóra ülő "insurgens"-eket (nemesi önkéntes felkelőket), akik egyetlen hadi kísérletükben, a győri csatában a francia ágyúk megszólalására azonnal megfordultak, futni kezdtek, és Komáromig meg sem álltak, ott azután elszéledtek, s ki-ki ment haza. Erre a szégyenteljes nemesi kiállásra azóta sem szívesen emlékezett a nemesség. A következő vígjátékban, az Egyesüljünkben a haladó eszmékért szájhősködőket gúnyolja ki. Így azután tulajdonképpen senki sem haragudott rá, minden néző a politikában vele szemben állót nevette ki. De Nagy Ignác megérezte, hogy a népiesség is irodalmi közszükségletté vált, és Árgyrus királyfi címen népmesei elemekből szőtt, bohózatos tündérjátékot írt. S amit írt, annak sikere is volt. Végre eljutott drámaíróútjának csúcsára, amikor 1843-ban bemutatták Tisztújítás című mesterien megírt vígjátékát, amely, miközben a megyei közigazgatás korrupcióit teszi bíráló köznevetség tárgyává, egyszerre gúnyolja ki a reakciós vármegyei kiskirályt meg a fűt-fát ígérő, felelőtlen, demagógiával érvényesülni akaró liberális-demokrata ellenjelöltet. A kettő közé teszi és vígjátéki fondorlat útján győztessé avatja a mérsékelt, józan, felismerhetően Széchenyi eszméiért lelkesedő, fontolva haladó fiatalembert. A Tisztújításban egy valójában nem politizáló hős lesz a politikai győztes. S mindezt olyan kedves szerelmi cselszövényhálózat szövi át, hogy minden nézőt elbűvölt a komédia. Színháztörténetünk egyik legnagyobb sikere volt. Az Akadémia pályázatán elnyerte a 100 aranyat jelentő első díjat, 1843 és 1848 között harminckilencszer került színre (az akkori körülmények közt rekord), azóta úgyszólván minden emberöltőben felújították, szinte mindegyik vidéki színházunk műsordarabja volt és maradt. Jó szerepek, jó helyzetek, jó dialógusok, és politikailag mindenki a magáénak érezheti. Hatása sokkal komolyabb és sokkal jelentékenyebb műveken, olykor igazi remekműveken is érezhető (például Eötvös regényén, A falu jegyzőjén és Arany keserű komikus eposzán, Az elveszett alkotmányon).

A reformkor végső évtizedeiben Nagy Ignác a legnépszerűbb írók közé tartozott. S a közkedveltséget még fokozta, amikor megírta a Magyar titkok című terjedelmes bűnügyi regényt (1844-45). Ez a zegzugos, novellisztikus kalandokból összeszőtt, lankadatlanul izgalmas történetáradat az éppen keletkezőben levő pesti alvilág, a vidéki betyárgarázdálkodások, a hagyományos és az új bűnök, a még igen kezdetleges bűnüldözési próbálkozások országos körképe. Részben riportsorozat, részben erkölcsi javító szándék, részben figyelmeztetés a társadalmi veszélyekre, részben a legközönségesebb ponyva. Példája és eszménye az akkor nagyon divatos francia Eugène Sue hasonlóképpen erkölcsi javító célzatú, nagyon is ponyvaregényízű Párizs titkai című, néhány évtizedig világszerte népszerű regénye. Közönség és kritika egyhangúan lelkesedett a végre színre lépő "magyar Sue"-ért, még ha a jóízlésűek sok mindent kifogásoltak is szerkesztetlenségében és alakjainak eltúlzottságában. Kétségtelen: műfaji alantasságában is korszerű európai jelenség volt a végre megszülető bűnügyi ponyva.

Hanem ahogy az évek haladtak a forradalom felé, a politikailag semleges Nagy Ignác népszerűsége megcsappant. De még mindig hasznos szerkesztő volt. És nemcsak újságot szerkesztett, hanem Színműtárat is, amelyben sorozatosan adta ki az új magyar és az akkor fontos modern külföldi drámákat. Hasznos ember volt. Kossuth szerette volna a maga oldalán látni. 1848-ban, a végre megalakult felelős magyar minisztériumban Kossuth pénzügyminisztériumi állást ajánl fel neki, amit el is fogad. De ott is pártonkívüli marad. Annyira, hogy amikor Windischgrätz bevonul Pestre, és a kormány elmenekül, Nagy Ignác marad. Csak amikor az osztrák kormányzat betiltja az utolsó magyar újságot is, akkor hagyja el a fővárost. Valójában nem érti sem a forradalmat, sem a szabadságharcot. Csak azt látja, hogy emberek pusztulnak, házak omlanak, szörnyű dolgok történnek. Az eszménykép, Széchenyi pedig megőrül az elszabadult szenvedélyek láttán. Nagy Ignác meghúzódik, nem áll a császár mellé, de a nemzet mellé sem.

De a bukás után amolyan megbízható embernek tűnik, aki engedélyt kap magyar szépirodalmi folyóiratra. Már 1849 novemberében megindítja a Hölgyfutárt, amelyben azonnal helyet ad az üldözött magyar íróknak, akiknek nagy része egy ideig álnéven kénytelen írni. Jókai is itt kezdheti újra (egyelőre álnéven). Nagy Ignác most is politikán felülállónak mondja magát, de saját egzisztenciájának veszélyeztetésével segélyezi az üldözötteket. Nem a bátorság hiányzott belőle, hanem a hit, hogy kiálljon egy eszméért, sőt a képesség, hogy azonosuljon egy eszmével. De tevékeny maradt 1849 után is. Pedig egyre betegebb lett. Amúgy is gyenge szervezetét az izgalmak még jobban aláásták, de szerkesztett a halálos ágyán is. Még nem volt negyvenöt éves, amikor meghalt.

Jelentősége óriási a magyar újságírás történetében, fontos a drámatörténetben és sajátosan érdekes a regény történetében. A Tisztújítást pedig elég gyakran felújítjuk.