A MAGYAROKHOZ

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

[1796-1810 között. Végleges formája: 1810]

* KAZINCZY FERENCHEZ

Az a józanság, mely elömli mívedet,
S melytől te félsz, nekem legszebb poézis.
Mit ér a szép virág gyümölcs nélkül?
Mit a bölcsesség a bézárt ajakban?
S ah, édes az nekem, midőn Kazinczy
Úgy szól, mint egy bölcsnek kell szólni honjához,
Midőn az erkölcs vész, s reánk veszélyt kiált.

Forrón magasztalod Zsibó díszeit,
Hogy a nagyság dicső példájával
A virtus magvát plántáld szívünkbe.
Majd, mint egy Sokrates, nyájas bölcsességgel,
Majd Flaccus lelkével s élesb kacajával
Dorgálod a vakság romlott korcsait,
Hogy a bolondság álképét levond,
S mint hajdan Rómának vigyázó Censora,
A közromlás ellen fegyvert szegezz.

Lelkedhez illő tárgy a nép erkölcse!
Az erkölcs-alkotó teremt népet,
Az erkölcs minden polgártestnek lelke,
E talpon áll létünk, alkotmányunk,
Ezen függ mind egyes, mind köz-szerencsénk;
Minden népek, kiket csak esmerünk
Most és a múlt kor történeteiben,
Az erkölccsel nőttek s viszont fogytak.

A fényüzés és a bujálkodás
A nagy polgártestben lassú méreg;
De illy csekély népben, mint a magyar,
Nemcsak betegség az, hanem halál.
Más nép erős temérdekségében,
Ezt a fekvés, amazt kereskedés
Gazdaggá és hatalmassá teszi:
De nékünk részünk mindezekben nincs.
Mi az hát, ami a magyart emelheti?
Valóban nem más, mint az ész s erkölcs:
Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,
Ha az lélekkel s erővel teljes.

A régi jámbor erkölcset megúnták
Más népek is, szintúgy mint a magyar,
De azt azok más jókkal pótolják:
Az ész s a kéz míveltségével,
Mely által ők a legfőbb polcra hágtak.
De mi, kizárván minden régi díszt:
A spártai lelket s népi bélyegünket,
Melyekkel eddig e marok nép állott,
Mit nyertünk? tán cravátot s gillétet,
S más ily bolondság hitvány bábjait,
Melyekkel rút kacaj tárgyai lettünk?
- - Kérdezd az ily cravátos emberkét:
Ha ugy ohajt franc és anglus lenni,
Miért nem kedveli úgy a tudományokat,
Az elme s a kéz remekjeit,
Miért nem becsűli ő nyelvét és nemzetét
Ugy, mint azok, kiket rabul majmol?
Vagy tudja-é, midőn ezt nem teszi,
Mit és ki ellen vét? - Nem tudja, hidd el,
Mert Werbőcziben arról egy szó sincs,
Más könyv pedig nem kell gavallérnak.
Elég, ha tudja, hány faluja van,
S minden jobbágy helyétől hány robotja.
- Bétölti udvarát s jószágait
Százféle népek pórszemetjével.
Azt vélnéd, egy világgyőző király,
Kinek minden nép udvarlókat küld.
Pizseg körűlte ánglus, franc, olasz,
Ki mennél csúfosb, annál kedvesebb.
Magyar nem kell, mert a magyar bolond:
Nem tud pumit, szajkót tanítani,
És nem tud lopni, sem pillét vadászni,
S más illy nagy dolgokhoz nem alkalmas.
Kincsét ezen cudarkáknak hányja,
Részént pedig külföldön költi el;
Talán, mondom, hitében áll neki,
Hogy honjának csak egy fillért se adjon.
- - De mit nevetjük a fenét testünkben!
Hol ily kéz dúl a nép verejtékén:
Az ily bolondság ott nem gúnyolást,
Hanem bosszús siralmat érdemel!

A míveletlen föld csak gazt terem;
A lélek is csak ugy emelkedik
A józanság tisztább világához,
Ha a tudományok és isméretek
Tárából gazdag zsákmányt gyűjt magának.
Mit vársz olly agytól, melyben nincs egyéb,
Mint kártya, bor, pagát, szeles dagály?
Ne véld, hogy ez nagy polcának körét
Méltón betöltse; elszédűl azon,
Magán alúl esvén, sárban fertőzik,
Azt a tölt túrja, mely őtet táplálja,
S az áldás átokká válik kezében.
S nézd a Keszthely s a Cenk bölcs nagyjait,
Kikben Minervánk védjeit csókolja,
Mint ellenkeznek ezzel mindenben;
Mint terjesztnek fényes pályájokon
Áldást, dicsőséget magokra, honjokra!
Tudják, hogy a szent erkölcs törvénye
Nem más, mint önjavok feltétele;
Tudják, mi szolgál honjok javára;
Tudják, hogy a nemzetnek sorsával
Saját hasznok szoros függésben áll;
Tudják, hogy a hiú dagály s pazarlás
Nem fény, hanem ádáz bolondság:
S azon kincs, mely kezekre van bízva,
Nem bábra, nem cudar majmokra kél;
Hanem hazánk kincstárában nől,
S gazdag kamatját a közjó szedi.

Az ész minden! s ebből foly minden jó,
Nincs e nélkűl virtus, sem semmi boldogság.
Azért becsűli minden józan nép
Az ész szövétnekét gyújtó Minervát
S annak minden munkás tolmácsait;
Azért formálja a saját nyelvet,
Azért avatja azt Pallas szentségébe:
Mert a nélkűl remélni sem meri,
Hogy a józanság istenibb szavát
Az elbutult község megfoghassa.
Csak a magyar szunnyad mélly rögzésben,
Midőn minden népek felébrednek
Az égi szent paizs villámjára,
Nem fut versenyt a szent Olympián,
Csak a győzők pálmáit bámúlja.

Hányat találsz gazdagjaink között,
Kik áldozó kézzel járulnának
Hermionénk szentelt oltárához?
Hányat találsz, kik édes nyelvünket
Híven kegyelnék és buzgón ápolnák,
Hogy sírja szélin még egyszer szelíd
Szózatját, mint a haldokló hattyú,
Áon forrási közt elkezdené?
Miért? - azért-é, hogy nem érdemli?
Vagy hogy már éltéhez nem bízhatni?
Vakság! magáért nem kell azt becsűlnünk,
Hanem magunkért szükség gyámolnunk;
S ha eltörlődik e föld színéről,
Nem más, hanem hagymázunk törli el.

De félre mindezzel! ha Cato villám-
Szózatja s Pharsal vérpatakjai
A római lelket fel nem ébreszték;
Mit vívjak én, csekély, az ár ellen?
Az én szavam ki nem hat völgyemből
S a dúsokhoz fel nem lövelkedik.
Te, nagyfényű barátom s nagy díszem!
Te szólj, légy oly nagy ember, mint dallos!
Neked sajátod a nagyvilág nyelve,
S hol én tanácslok, ott parancsolsz te;
S ha bér helyett gyakran bürök vár is
E földön minden nagyra és bölcsre,
Szólj! és ne csüggedj a jók pályáján!
A virtus, hidd el, nem hiú agyváz,
Hanem boldogságunk védistene,
Mely a méltó bért a jóknak megadja
Még a tömlöcben s a kereszten is.
Te is megkóstolod szent nektárját
Mind itt, mind Orczyd s Rádayd keblén.

[1809. dec. 31.]