Horváth Zsuzsanna

A szélhámos civilizáció

- Madách Imre komikus víziója -

"Ördöngös útak e vad tartományban"

A civilizátort, a Madách által arisztophanészi komédiának nevezett szín­művet szokás a Bach rendszer gúnyrajzának tartani. Értelmezései nem is mennek túl e közvetlen megfeleltetésen. A rövidre zárt, a mű le­hetséges jelentéstartományát egy politikai érzületi megnyilvánulás ki­fejezésére leszűkítő értelmezés egyik kézenfekvő oka lehet, hogy a szin­te közvetlenül e mű után íródó Tragédia elnyomja, háttérbe szo­rít­ja A civilizátor-t. Feltehetjük azt is, hogy a kanonizált Madách képbe sem illik bele a komikus regiszterben megvilágított modernizációs prob­lematika.1 Kerényi Ferenc is csak így említi, zárójelben: "(A ci­vi­li­zátor című arisztophanészi komédia megírásával) túl kellett tennie ma­gát a hétköznapi gondokon és azon az akkor még nem ismert ér­tel­mi­ségi nyavalygáson, hogy a Bach-korszakhoz fogják számítani műve ke­letkezéstörténetét. Írás közben, 1859. augusztus 22-én mentette föl Fe­renc József a mindenhatónak hitt, korábbi belügyminisztert, Alexan­der Bachot - Az ember tragédiáján ennek nincs nyoma. Az említett két korszakot ezért mi sem politikai fordulók szerint vesszük: Madách Im­re a romantikus világlátás és a pozitivizmus nagy váltása idején rót­ta éjszakánként sorait."2

A romantikus világlátás és a pozitivizmus "nagy váltásának" mint Ma­dách által együtt megélt korszakváltás, közelebb visz A civilizátor prob­lematikájának azonosításához. Ha a címet hívószónak tekintve a 19. század modernizációs konfliktusaként azonosítjuk a műben meg­je­lenített szituációt, Gerő András Széchenyi párhuzamát említhetjük.3 Ge­rő Széchenyi Istvánt magyar civilizátorként jellemezve fejti ki, hogy "a magyarság polgári önkiteljesítésének feltételrendszerébe építette be (már­mint Széchenyi) a civilizáció infrastrukturális és emberi tartalmát. Ezek fedezetéül pedig eszméi és művei mellett tulajdon életmódját kí-nál­ta." Kétségtelen, hogy a por és sár ellen a polgári morált, köz­vi­szo­nyo­kat és viselkedéskultúrát képviselő Széchenyi István nem egyszerű im­portőr, hanem honosító kívánt lenni. Gerő gúnyos hangú szín­da­rab­nak nevezve A civilizátort, az említett korabeli aktualitását emeli ki: "A mű a császári kormányzat "népbarát" jelszavakkal kendőzött ön­kény­uralmának szatírája. A főszereplő Stroom, Bach Sándor bel­ügy­mi­nisztert jelképezi, aki zavaros ideológiájával (civilizálni szeretne!), üres ígéretekkel és "svábbogaraival" (a hivatalnok és csendőri se­reg­gel) a magyar nemzetiségeket és a parasztságot kívánja a nemesség el­len lázítani. Terve nem sikerül, lelepleződik, és csúfosan elkergetik "Ist­ván bácsi" házatájáról."4 A történészi nézőpont Madáchot és Szé­che­nyit abban az alapállásban láttatja közösnek, hogy mindketten az ide­gen hatalom által kikényszerített civilizatórikus fejlődésre reflek­tál­tak. Gerő szerint Madách mondandója - a műfaji különbözőség el­le­nére - hasonlít Széchenyi híres röpiratáéhoz, a Blick-éhez. Szé­che­nyi írása azonban továbbmegy: e rendszertől még a civilizációs vív­má­nyok magyarországi meghonosításának érdemét is elvitatja: "A vas­utat nem Ön hozta miniszter úr, hanem az idő." Madách viszont közvetlen di­a­lo­gikus élethelyzetben jeleníti meg alakjait, akikkel a nyelvi ma­ni­pu­lá­ció komikus víziója és ennek ellehetetlenülése teremtődik meg. Fel­te­hetően erre a modernkori problematikára érzett rá Domokos Mátyás: "Az álszentség különben, csakúgy mint a fennhéjázó modor, ha­gyo­má­nyosan hozzátartozik a centrumból jött modernizátorok és be­fek­te­tők "szellemi eszköztárához" - aktualizálja Stroom úr szavait A Ci­vi­li­zátor-ból - a Tiszatáj jubileumról hazajövet az M-5-ös autópálya sáp­kapujának elhagyása után. Sokan elmondhatnák ma is, idézi: "Ke­let­re hordom áldását nyugotnak… Csak a kellő adót fogadom el. / Ek­ként tesz az erődús öntudat, / Az alaposság elvem mindenütt… Aki ket­tőt boncol, / Az alaposan egynek sem felel meg. / És innen jó a fél­szeg művelődés. / Aki csizmát varr, az csiriz legyen / Utolsó izeig, mi gond­ja másra. / Ki a holdat kutatja, a világra / Ne legyen gondja, és aki tanít, / Őrizkedjék akármit is tanulni. / Csak egy van, mit min­den­nek tudni kell, / Adót fizetni engedelmesen."

Madách műve nem a Bach korszak elégiko-tragikus allegóriáinak hang­ütésében szól. A kicsinység, hitványság, banalitás kategóriái le­he­tővé tették Madách számára a helyzet olvasatának a komikum irá­nyá­ba való kiterjesztését. Ezt a lehetőséget tovább erősíti a mű ref­lek­tált intertextualizáltsága, amely Stroom eszmetöredékekből, jogi for­mu­lákból, gazdaságtanból, filozófiából összetákolt nyelv­hasz­ná­la­tá­ban tárható fel. A jog, a morál, az igazság nagy témáinak csúfos fo­nák­ját zengi a kar:

Antistrófa

Fel társak, új csatára bátran,

Írjunk zászlónkra minden szépet,

Hazát, erényt és szabadságot,

S harcoljunk bőrünkért s a koncért.

Hivatkozzunk igaz ügyünkre,

S készítsük az akasztófákat.

A nyertes igazságot is nyer,

Igy az igazság mindég nyertes.5

A komédia szituációja a rossz akarat mellett a hivatalnokok ügye­fo­gyott­ságát - mellyel a reájuk nézve idegen viszonyok közt mind­un­ta­lan nevetségesekké tettek magukat és a rendszert - megjelenítő ado­mák­ra is emlékeztet.6

A komédia a civilizáló "idegent" egy kóborló szélhámos által kép­vi­sel­tetve jeleníti meg, aki Madách érzülete szerint az akkori "globális" vi­lág civilizátori hangjaként állandóan és megalázóan figyelmezteti a te­repül kiszemelt udvarház korabeli népességét, mennyire éretlen, bar­bár, alkalmatlan az egyenrangúként kezelésre. Stroom, mint egy alpári kocs­mai komédiában, még a cselédek anyanyelvéből, így nem­ze­ti­sé­gük­ből is gúnyt űz).

STROOM

Nem kell, de muszáj.

Lám mily hiányos nyelv az a magyar -

Hogy lenne képes kulturális nyelvnek,

Muszája sincs. - Kell - mintha kérdené,

Kell-é? Ki kérdi, ha mondom: muszáj.

E szót: muszáj, jól meg kell ám tanulni.

S úgy értsétek, ha mindjárt kérdem is,

Kell-é? Az is mindig muszájt jelent,

Konkrét példája az önkénytes kölcsön.

ISTVÁN

Mi ördög az?

STROOM

Az a jövő zenéje,

Preludiumából egy kis akkord.

De visszatérve barbár nyelvetekre,

Hogy értené meg Hegelt ez a nép

Mely így beszél: Embernek és nem nek Ember.

Hisz annak észjárása mind hibás.

Előbb való a birtok, mint az ember,

Ezért nem lesz, lám, semmi a magyarból.

[…]

Madách elvitathatatlan közjogi műveltséggel rendelkezett. Jogi mű­velt­sége abban a - szerintem általában félreértett - dramaturgiai moz­za­natban is megnyilvánul, ahogyan és amiért hőse, István gazda úgy­mond átadja a terepet, meghátrál, visszavonul. A szokásos értelmezés a fellázadt néptől félő, passzívan meghátráló középnemesség képét lát­tatja a gazda alakjában. De ha a történéseket vizsgáljuk, világossá vá­lik, hogy István gazda nem visszavonul, hanem egy magánjogi pö­rét - a szomszéd meglopta a terményét - szeretné elintézve látni, s ha más jogtudor már régóta nem akad, akkor a jogi csűrcsavarban jár­tas­nak tűnő Stroom-mal. Az alkotmányosságnak és a magánjognak fo­lya­matosan működnie kellene, mert ez a társadalom alapja. Ma­gyar­or­szá­gon az 1848-as forradalom - a polgári társadalom alapvető fel­té­te­le­inek megteremtése érdekében - napirendre tűzte egy magánjogi kó­dex megalkotását is. Az áprilisi törvények egyike, az 1848. évi XV. tör­vénycikk elrendelte a Polgári Törvénykönyv elkészítését "az ősiség tel­jes és tökéletes eltörlésének alapján". A szabadságharc bukása meg­a­kadályozta e nemes terv megvalósítását. A Bach-korszakban egy csá­szá­ri pátens hatályba léptette az osztrák Polgári Törvénykönyvet. Ez a kó­dex alapjában véve tökéletesen kielégíthette volna azokat a tár­sa­dal­mi igényeket, amelyekre már az 1848-as áprilisi törvények is vá­laszt kerestek. Az a tény azonban, hogy ezt a törvényt a gyűlölt idegen ha­talom kényszerítette a magyar társadalomra, itthoni elfogadását le­he­tetlenné tette. Az érthetően túltengő nemzeti érzés az első adandó al­kalommal lerázta magáról az oktrojált idegen jogot. Ahogy egy tisz­tán­látó kortárs jogtudós, Dell'Adami Rezső 1877-ben írta: "Nem a nyu­godt megfontolás s előrelátó tapintat érlelte meg e tettet; a vul­kán­sze­rű nemzeti visszahatásnak egyik kifakadása volt, mely mindent szám­űzni követelt, mi az idegen ősellenség által behozatott volt. … A nép­áradás … elseperte az osztrák törvénykönyv hasznos lapjait. Nem­ze­tünk belső jólétének végzetes molochja, a politikai tekintet, ismét el­nyelt egy áldozatot: a rendezett magánjogot." (Vékás Lajos jog­tör­té­neti előadása nyomán.)7

Ahogy a jogtörténet megszakítottnak látja a jog kodifikációját, a tör­ténészek az alkotmányosságét. A magyar jogállamiság 1848-tól egy­ál­talán nem folytonos. A kialakuló jogállamot önkényuralom kö­ve­ti, az un. Bach-korszak, amely kétarcú: egyfelől a magyar államiság erő­hatalommal való korlátozása, vagyis a rendi hagyományok és a kez­deti polgári eszmék magyar szempontú értelmének tagadása. Más­fe­lől igazgatási modernizáció, amely a kor jellegzetes polgári eszméit kí­vánja birodalmilag bevezetni. A modernizáció ebben a korszakban nyil­vánvalóan indokolt. Az a helyzet és mód, ahogyan erre sor kerül, vi­szont elfogadhatatlan a magyar államiság szempontjából, mert ab­szo­lutisztikusan oldana meg minden igazgatási feladatot, a magyar ál­la­miság teljes figyelmen kívül hagyásával. A Bach-korszak nem mi­nő­síthető modern diktatúrának, a történettudományi irodalom ne­o­ab­szo­lutizmusnak nevezi. A magyar közjog szempontjából "ren­dőr­ál­lam", amely a negligálja a magyar alkotmányosságot. Madách szar­kasz­tikusan jeleníti meg az alkotmányosság említett problematikáját: Stroom a magyar alkotmányosság István napi ünnepe helyett a kender vé­dőszentjének ünnepét vezetné be:

Ezentúl Zsófia lesz ünnepünk,

Kendervetések védőszente ez,

S a kender minden rendnek talpköve.

Kormányoz, mert papírt szolgáltat nékünk,

Igazságot tesz a kötél képében,

S pénzül forog, ha bankóvá silányul.

A későbbiek folyamán azonban a neoabszolutizmus több, ma­ra­dan­dó­nak bizonyuló jogintézménye elismerést nyer, meghonosodik néhány olyan speciális jogintézmény (pl. közoktatás, ingatlan-nyilvántartás rend­szere, bányaigazgatás, centralizált rendőrség, csendőrség). A kor­mány­zás politikai és közjogi módszere viszont elfogadhatatlan marad.

Civilizációkritika

Madách komédiája azonban nem csak a "nemzeti" és a reformáló el­nyo­mó "idegen" kettősségében értelmezhető, hanem feltevésünk sze­rint a romantikusok nemzedékei által megélt, már a "gúnyrajzi" rá­lá­tást is lehetővé tevő civilizációértelmezési és civilizációkritikai at­ti­tű­döt is képviseli. Maga a cím is a civilizáció negatív konnotációját hív­ja elő.8 A műben ez a természetesen organikus kultúra és a mes­ter­sé­ge­sen szervezett, a szokásjogon alapuló és a bürokratikus jogrend, a sza­bad és a szabályozott, az íratlan, hallgatólagos és az írott, sza­bá­lyo­zott, az átlátható "kisközösség" és a specializációra, mun­ka­meg­osz­tás­ra épülő tömegtársadalom ellentétpárokban ölt testet a "Mi nem va­gyunk még úgy civilizálva" - helyzet komikus lehetőségeinek ki­ak­ná­zá­sára. A mű egyúttal a modern politikai manipuláció kritikája is: a meg­jelenített konkrét élethelyzetben irreleváns, hangzatos ígéretekkel meg­vehető háznép kisstílű számító hiszékenységének példázata. A mo­dernizációkritika több élű: mindenek előtt az udvarház és népe kö­ze­gében irreleváns "közigazgatást" és a jogi csűrés-csavarást veszi cél­ba. A tirádákba öltöztetett eszmék az adott kontextusban egyszerre a szélhámosság és a félelemkeltés szavai is. Nem a nyílt erőszak, ha­nem a "mézes méreg-, gyáva cselszövény" a civilizátor fegyvere.

STROOM (Hegelt magyarázva)

Hogy érted hát meg tervemet,

Csak azt a szubjektív- és objektívet,

A pozitív- és negatívot tudnád.

Teszem ha az ember a pozitív,

Mi kívüle van negatív - nem ember.

Értetted-e?

ISTVÁN

Igen. - Ember vagyok,

Te kívülem - nem ember, vagy gazember.

Az alkotmány és az igazság eszméit egy kutyataligán érkező szó­fa­csa­ró képviseli, aki még az őt támogató cselédséget is megcsúfolja az amu­lettekbe rejtett lekicsinylő szövegekkel. A civilizációkritika egyik iro­dalmi toposszá lett mintája immár az egyénnek és a javainak ad­mi­niszt­ratív lajstromozása. A műben a modern közigazgatás egyik je­len­sé­geként ez - komikus hatású fokozó mellérendelés formájában je­le­nik meg: marhapasszus, fegyverengedély, névösszeírás, birtokív, adó­könyv, keresztlevél, oltási bizonyítvány szükségeltetik a puszta lé­te­zés jo­gához. Az individuumnak az életidegen bürokrácia általi ve­szé­lyez­te­tettségét fájlaló modernizációkritika a későbbiekben más hang­nem­ben szó­lal meg mind a magyar, mind a világirodalomban. "Beírtak en­gem min­denféle könyve / és mindenféle módon számon tartanak" - mond­ja Kosztolányi (Beírtak engem mindenféle Könyvbe), majd Jó­zsef At­tila: "És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kar­to­té­kot / mely jogom sérti meg." (Levegőt!)

Madách nem a kultúra és a civilizáció szétválásának tragikus po­é­má­ját írta meg, hanem itt-ott A helység kalapácsára is emlékeztető vas­kos komédiát alkotott.9 A műfaji megjelölés egy jelzős szerkezet: arisz­tophanészi komédia. A terminus szerint tehát a mű olyan drámai mű­faj, amelynek értékrendje szinte mindig az ellentmondásokra épül, lát­szat és valóság, értékes és értéktelen, szó és tett ellentéte képezi az alap­ját. A komikus hatást az emberi hibák nevetségessé tétele vagy a szín­padi szituációkban rejlő félreértések, az ábrázolt élethelyzetek hu­mo­ra kelti. Arisztophanész nagyvárosi, profán csúfolódó, komikus hő­sei csirkefogók, akik gátlástalanul átlépik a konvencionális erkölcs sza­bályait. Babits látásmódja szerint Arisztophanész hőse sohasem az egyén. Nem a kigúnyolt politikus, vagy a nyomorult polgár, hanem iga­zi témáját az eszmék és erkölcsök világában kell keresni. A régi, szent magasság és a komolyság elavultnak, naivnak, sőt komikusnak hat­na a szofisták paradoxonjai között. A kacagás, a még nagyobb pa­ra­doxon, és Arisztophanész minden darabja egy-egy ilyen fölfokozott pa­radoxon, fantasztikus hipotézis.

A mű gyér számú színpadi előadásának, a színpad szempontjából ér­telmezett dramaturgiájának csekély a dokumentációja. Várat még ma­gára színreviteleinek elemzése, így a Szegedi Független Színpad 1938-as bemutatójának Hont Ferenc által előkészített és rendezett fel­tá­rása. A Három körösztyén leán, a Kocsonya Mihály házassága és A ci­vilizátor került színpadra, Madách műve ősbemutatóként. 1978-ban a gyulai várszínházban mutatták be, Katona Imre átdolgozásában.10

A civilizátor színhelye, az "udvarház", a történések az udvaron és a házban esnek meg. A gazda öt cselédje különböző nemzetiségű, Mürzl, a német cselédlány egyúttal a feleségpótló is, ahogyan azt az Ist­ván gazdát a szintén Mürzlre pályázó, erotikus felajzottságú Stroom ki­verésére felszólító szavaiból tudjuk: "Mit hallok? Hát még e kis jó­tul is / Eltiltanál!" A mindennapokat a "megszentelt házirend" igaz­gat­ja, azaz a szokásjog, az írottnál erősebb szabályok. Röviden meg is ülik a "törvényt", a szót nem fogadó, a gazdára nem hallgató Uros az­nap este a vacsorát - a közasztaltól - eltiltva - egyedül eheti. A gon­do­kat elsimító, a kisebb-nagyobb összetűzéseket azonnal feloldó ét­ke­zést azonban egy komédiásnak vagy köszörűsnek kinéző alak ér­ke­zé­se lehetetleníti el. Az érkező egyszerre vált ki kacajt és borzongást, kü­lönösen, mikor a távoli látvány testet ölt: kutyataligán11 ülő ember egy halom papíron. A "halom papír" maga a civilizáció, annak nél­kü­löz­hetetlen kelléke. A különös halmot Stroom mindenféle régi lomtól meg­váltó nagy misztériumnak nevezi, míg a gazda, Stroomszavaira rep­likázva, a régi lomot a ház természetes velejárójának tartja. "Ipar­lo­vagnak új csak mindene" - jegyzi meg aforisztikusan. A gyors di­a­ló­gusok egyik jellemzője a "szólánc-módszer", az elhangzott szavak egyi­két-másikát vitatva, más, többnyire teljesen ellentétes jelentéssel

fel­ruházva használják a vitatkozó felek. Stroom a kutyataligán a pa­pír­jaival a végzetről beszél, s az áldásról: "Keletre hordom áldását nyu­gotnak." A Kelet-Nyugat Széchenyi Kelet népe óta, ebben a sze­rep­osztásban nagy ívű pályát befutott, s az irányát tekintve máig ha­son­ló jelentésben használatos fogalompár. Komikus hatást kelt, hogy Stroom metaforákban beszél (panaceát hoz), a gazda viszont az el­sőd­leges jelentés szerint reagál: senki sem beteg, nem szorulnak vándor fel­cserre. A dialógusok visszatérő jellemzője ugyanannak a ténynek két­fajta, teljesen ellenétes jelentéssel való felruházása: "a halom pa­pír" - gyógyír; a gazda szerint "rakás fojtás". Stroomszaktudósról be­szél - a gazda ezt "tudós szag"-ra fordítja át. A dialógusok meg­je­le­nítik, hogy ugyanazok a szavak egészen mást jelentenek az ud­var­ház lakóinak, mintha egy abszurd Orwell után "újbeszélnek ne­vez­he­tő" visszafordítási művelete zajlana. Újbeszélül forgatja a szót Stroom, István gazda kezdetben visszavág (átfordít), majd meghátrál, mert a számára is fontos törvény és a jog új nyelve immár érthetetlen.

A nyelvi regiszterek szétválásának témájában az egyik úttörője per­sze ki más is lehetne, mint George Orwell. A politika és az angol nyelv12 című esszéjében egy olyan példát hoz fel, amikor egy szépen hang­zó mondatról derül ki, hogy humbug. A Prédikátor könyvéből vett szöveg átírásával mutatta meg a tömegpolitika manipulatív nyelv­hasz­nálati sajátosságát, a szakértői lét és tudás látszatát. "Fordítván ma­gamat látám a nap alatt, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erő­seké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gaz­dagság, és nem a tudósoké a kedvesség; hanem idő szerint és tör­té­net­ből lesznek mindezek." Orwell ezt a költői mondatot írta át pél­da­ként szociológiaira: "Korunk jelenségeinek objektív vizsgálata kény­sze­rítően vezet arra a következtetésre, hogy a kompetitív te­vé­keny­sé­gek során a siker vagy a kudarc nem mutat semmiféle olyan ten­den­ci­át, amely szinkronban lenne a veleszületett képességekkel, hanem ki­vé­tel nélkül mindig jelentős mennyiségű kiszámíthatatlansági tényezőt kell figyelembe venni."

Mit hoz a Stroom képében érkező civilizáció? Adózást, egy­sze­rű­sí­tést, kurtítást, az öltözet modernizálását, a csizma helyett min­den­ki­nek azonos fapapucsot, a magyar alkotmányosság István napi ünnepe

he­lyett a kender védőszentjének ünnepét. Madách vízióját a bü­rok­rá­ci­ával felépített modern tömegtársadalomról a svábbogarak képezte kar mondja ki:

Megyünk, mert tudjuk, új világrészt

Csak féreg alkot, nem oroszlán.

Az egyenlőségeszmény a "közjó" alapjának tekintett, a politikailag alak­talan tömeget alkotók egyenlő butaságában testesül meg:

Legyen buta, csak jó polgár legyen.

Ki mondja azt, hogy a lángész szükséges?

Az államban eszünk nekünk elég van

S gondoskodunk eléggé a tömegről.

Annak nem is kell a fej, csak azért,

Hogy sógorom, a kalapos megéljen.

Aztán ne hidd, hogy úgy lesz csak buta,

Ha a színházban készül. Gondoskodtunk

Már oly rendszerről és oly eszközökről,

Hogy készüljön bár a Sion hegyén,

Butává nemesül. Küldd el nekem. -

A szóváltásokból megtudjuk, hogy Stroom német, a gazda pedig jól tá­jékozott a népről, mely már betöltötte hivatását: "a sört feltalálta / Ro­mantikát, nadrágot, ulmerkopfot." Akár békés vendégeskedés is le­het­ne a jelenetből, amelyben még a modernkori specializáció és a pa­rasz­ti univerzális tudás eltérése is kiderül, ha a vendég a maga tu­dá­lé­kos, fitogtató szavai nem hoznák ki a sodrából a vendéglátót. Stroom azon­ban elég ravasz ahhoz, hogy a helyzetet továbblendítse, immár a kü­lön evő Uros helyzetének jogszerűségének firtatásával. Ha a ne­vet­sé­gesen tudálékos beszéd nem hozott eredményt, akkor a cselédek és a gazda közötti ellentét felébresztésével próbálkozik. "Ha én intézném e ház dolgait, Majd másképp lenne mindez, minden nemzet "Egyen­lő­en van jogosítva élni." - utal Stroom a felszított nemzetiségi el­len­té­te­ket megoldani képes szerepére. A voltaképpeni komikus konfliktus in­nen indul: az igazságtevő demagógiájával megveszi cselédséget. A gaz­da figyelmeztetése a mézes méregről és a cselszövényről - a pa­ra­di­csomi ígérethez képest hiábavaló.

Eszmét hoztam, civilizációt

Rendezni jöttem. Paradicsomot

Állítani, melyben nyer mindenik,

És senki nem veszt.

A gazda szkeptikus kétkedéssel hallgatva átlát Stroom szavain. A hall­ga­tóságra, mint bennszülöttekre a gyöngyök, viszont hatnak a fenn­költ szavak, miközben az amulettek úgymond nekik szóló szövegei a ko­rabeli kocsmai csepűrágók által előadott jelenetekbe illő nem­ze­ti­sé­gi közhelyekkel festik le őket. A házba bezárkózó Stroom már győz­tes­nek is érzi magát, a ház urának szerepét továbbra is a gazdának szán­ja, a parancsolást azonban magának. A parancsolás, (itt az ügyek in­tézése) mintegy leválasztva a ház ura szerepről, elfogadható a gaz­dá­nak is. Ez a fordulat vezeti be a "kar" érkezését, a svábbogarakét, akik­nek ezúttal Stroom ismét új házat szerzett. Egybehangzó vé­le­mény, civilizációs misszió, intézkedési elszántság, együttes és ha­té­kony cselekvés - mindez a végrehajtó sereg sajátja. A bürokratikus gé­pezet beindul, törvényt hoz, minden csip-csup dologból akta lesz, az előre és a hátra egyaránt tekintő kétfejű sassal megpecsételve. Az ab­szurd helyzet leállíthatatlan, az intézkedés és a felségsértésért járó bün­tetés elengedése pénzt kíván, és minden intézkedést hosszú, tu­dá­lé­kos magyarázat, kommentár, majd végül a költségek behajtása kísér. A cselédek egyszavas válaszai és a hosszú tirádák ellenpontja ko­mi­kus hatású. A gazda önként fizet, mintha egy vándor jogtudorral lenne dol­ga, hiszen magánjogi pörös ügy mindig van elég az udvarházak tá­ján. A szituáció a szélhámosság és az áldozatai kiszolgáltatottsága kö­zött egyensúlyoz. Ha van papír (marhapasszus, fegyverengedély, név­össze­írás, birtokív, adókönyv, keresztlevél, oltási bizonyítvány), van em­ber, ha nincs, az sincs - komikus helyzete áll elő: "Úgy tehát még tán születve sem vagy, S szomszédaiddal már pörölni mersz!"

Színház a színházban

A civilizátor több szöveghelye arra enged következtetni, hogy Stroom és svábbogár csapata vándorkomédiás, csepűrágó, aki innen-onnan fel­szedett, betanult, sőt készen hozott szövegeivel csalja lépre ál­do­za­ta­it. Udvarló szövege a romantikus szerelmi értéktelített toposzainak pa­ródiája:

Óh, hölgy! Örűlök, hogy találkozánk,

Epedtem néhány édes szó után.

A sok fáradság és sok gond miatt,

Mint megterhelt villámtelep vagyok,

Melynek pozitív pólusán a láng ég.

Öledben ülnék negatív helyet,

Hol átürülve megnyugodnék keblem.

Színházat játszik, kellékekkel: kutyataliga, halom papír, az előre el­ké­szí­tett a nemzetiségek nevével szójátékként is felfogható "típus­szö­ve­gek­kel" az amulettekben. A különböző adók nevében pénzre és (leg­a­lább) ideiglenes szállásra tesz szert. A váratlan helyzetekben rögtönöz, de mindig feltalálja magát abban, hogyan gördítse tovább az ese­mé­nye­ket. Stroom szerepkészlete, azaz társadalmi viselkedésmódja né­hány jól forgatható elemből tevődik össze: az (adó)ellenőr, a háznépét meg­ismerve az "igazságtevő", nőt látva a széptevő, pört látva vagy pénzt remélve pedig a jogi csűrés-csavaró. Fölényesen tud élni a sze­rep­készletéhez tartozó, ahhoz előhúzható, a lényeget (itt az adófizetés kö­telezettsége) példázatokkal körülíró nyelvvel, szókinccsel.

Hagyj csak most békét, aki kettőt boncol,

Az alaposan egynek sem felel meg.

És innen jő a félszeg művelődés.

Aki csizmát varr, az csiríz legyen

Utósó ízeig, mi gondja másra.

Ki a holdat kutatja, e világra

Ne légyen gondja, és aki tanít,

Őrizkedjék akármit is tanulni.

Csak egy van, mit mindennek tudni kell,

Adót fizetni engedelmesen.

Így készül a derék sok szaktudós.

Ha elfogadjuk e feltevést, a vándorkomédiásként megjelenített Stroom ve­resége is érthető: az "államalkotás" (még ha az állam egy ud­var­ház­nyi is) végül is nem kenyere. Tényleges hatalom nem áll mögötte, sta­tisz­ta-seregét és őt magát is civil kurázsival, azaz kaszával kapával (légy­csapóval) kiverték a házból, majd azért tűrik meg, mert mulattat.

A komédiában betöltött szerepkörének önmegszólítást is sejtető összeg­zése azonban egyúttal Madách búcsúzása is. E rejtett önarckép ön­cáfolat, öngúny, reflexió a műre és A civilizátor után valami egé­szen más alkotásra való készülődés? Eltávolodás a szabadságharc bu­ká­sa utáni hazai viszonyokat a maguk megemeltség nélküli köz­vet­len­sé­gében megjelenítő komikus látásmódtól?

E klasszikus pogány komédia,

Látom, nem az én tettkörömbe vág,

Az államalkotás nem kenyerem.

Eszmém dicső volt, büszke, nagyszerű:

Az egységes erős monarchia,

De a prakszisban az enyv gyenge szer,

Csunyául szétment, amint ráütöttél.

Romantizmushoz térek vissza hát,

Keresztyén művelődés tudományom,

Kozmopolitizmus a mesterségem.

A monológ ironikus-rezignált rálátás a civilizátori szerepre működésre és a civilizálandó létmódjára egyaránt. Az irónia a kérkedéssel el­len­té­tes típusú színlelés, míg a kérkedés a meglévőnél többnek, addig az iró­nia a meglevőnél kevesebbnek a színlelése. Míg a szatíra elutasítás, kül­ső pozícióból, az irónia kétértelmű: belülről idegeníti el a pozíciót. Stroom még csak meg sem bukott, azzá lett, ami: valóságos pozíció szín­lelésével mulattatóvá. "Legyőzését" nem az eszmék vezérlik, nincs

összecsapás: a kutyaólba küldött gazda férfiúi megfosztottsága a vég­ső motivum a cselekvésre:

Mit hallok? Hát még e kis jótul is

Eltiltanál! No sógor, úgy akartad;

Hát rajtad töltöm mérgemet ezentúl.

[…]

(A cselédek jőnek szaladva.)

Fel! Mürzl, zászlóul szoknyádat add,

Hozz piszkafát, te villát, légycsapót

És békanyúzót. Fogjon mindenik

Isten nevében, amit kapni tud.

István gazda csúfos honárulónak nevezi Stroomot, aki más di­men­zi­ó­ba te­szi át a súlyos ítéletet: "Honáruló? / Miért, hogy a pinát / La­kat­ra tet­tem? Vajh mi különös." A civilizációs stratégia az udvarház és la­kói gyors felhevülésű ellenállásán romba dőlt, a kar elsiratja a sze­re­pet:

Jaj néked, szép halványra éhült

Aszkétikus képed leöltöd,

Le azt az ékes salavárit,

S nadrágtalan pozsgás pogány léssz.

Mi lesz ebből a sok szép cikkből

Szépen felosztva paragráfra?

Mi abból a szép társas rendből,

Mely testhez illett, mint a járom,

Madách komikus víziójának látásmódja rokonítható-e Arany János hu­morértelmezésével? "A komikus író nevet a világ bohóságain,,, a sza­tírikus csúffá teszi azokat, hogy térjenek eszökre. A humoros író mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, két­ségbeesetten kacag önmaga és a világ felett."13 Madách látásmódja nem osztozik Arany humorának elégikus hangoltságában, Madáché nem a "nevetséges álarcában rejtezett sírás".

A záró akkordban, a kintornás énekében, Madách a hangnemet vál­tott Stroom-mal immár egy valódi komédiás toposzt, egy, Stroom ko­rábbi parodisztikus intellektualizmusát érzelgőssé váltó búcsúdalt adat elő.Stroom végül ezzel tér vissza eredeti mesterségéhez, a mu­lat­ta­táshoz: "Jó, hogy megőrzés aktáim között / A sípládát.14 Elő, te régi társ!"

STROOM (kintorna mellett énekel)

Mikor én katona fót,

Oh her Jézisz majd meghót;

Nem fólt nékem egy tál kása,

Csak egész nap íres hása.

Nincs van nékem jó leni!

Itt hagyom én Mátyarorszak,

Elmenem én Némedorszak.

Oh, én szegény némedi,

Nincs van nékem szeredi.

Ott lesz nékem jobb leni!

Jegyzetek

1. E tényhez egy adalék: míg Az ember tragédiája szövegéhez már szá­mos vizuális ikon kapcsolódik (illusztrációk színpadképek, szí­nész­arcok stb.), addig A civilizátornak egy, Győry Miklós által il­luszt­rált kiadását ismerjük. Komédia Aristophanes modorában. /Hungária-könyvek/ (Bp., 1946.) Hungária. 32 sztl. lev. Kiadói, il­lusztrált, félvászon kötésben, rajzos, papír védoborítóban, Győry Mik­lós rajzaival. Számozott (268.), névre szóló példány! (Ma ár­ve­rezési könyvritkaság.) Az 1930-as évek folyamán e két vidéki nyom­da példája nyomán látott hozzá a Hungária nyomda, Bródy-Ma­róti Dóra irányításával, a Hungária-könyvek kiadásához. E szép könyvek közül a legsikerültebbek: Ortutay Gyula Bátorligeti me­sék Buday György fametszeteivel, Kolb Jenő Régi játékkártyák egy­korú színes fametszetekkel, Madách Imre A civilizátor Győry Mik­lós rajzaival, Fitz József Gutenberg egykorú nyomatok fába met­szett másaival.

2. Kerényi Ferenc: "…e küzdés maga" http://www.inaplo.hu/na/ 2002_02/003.htm

3. Gerő András: A magyar civilizátor. Rubicon 1995. 1-2. szám.

4. Gerő i. m.

5. Az idézetek forrása: Madách Imre: A civilizátor http://mek.oszk.hu/00700/00767/00767.htm

6. "Hatalmaskodásuk s rossz akaratuk emlékét sok adoma örökíti meg, még inkább ügyefogyottságukat, mellyel a reájuk nézve ide­gen viszonyok közt minduntalan nevetségesekké tettek magukat és a rendszert. Magyar aránylag kevés volt köztük. Midőn 1857 után állásuk egyre bizonytalanabba lőn, régibb hibáikhoz még a kor­rupciónak egyre növekvő bűne is járult. Mesterök bukása és az al­kotmányos élet újra felpezsdülése után működésüknek a köz­i­gaz­gatás és igazságszolgáltatás terén vége szakadt." (Széchenyi, Ein Blick 89 l.) (Pallas Nagylexikon).

7. Vékás Lajos: Mennyiben szuverén egy EU-tagállam jog­al­ko­tá­sa? - Magánjogi kodifikáció az EU küszöbén -. www.mindentudasegyeteme.hu

8. Német nyelvhasználatban gyakori a kultúra és a civilizáció szem­be­állítása: az előbbit az intellektuális-morális-művészi tel­je­sít­mé­nyek­kel hozzák össze­függésbe, míg az utóbbit egyaránt vo­nat­koz­tat­ják gazdaságra, politikára és technológiára. A történelem­tu­do­mány­ban általában azt a társadalmat nevezik civilizációnak, amely­nek városai vannak, államszervezetet és írásbeliséget ala­kí­tott ki, tehát elért egy bizonyos fejlettségi szintet. Kezdettől fogva szo­­rosan összekapcsolódik a fejlődés és a hanyatlás gondolatával: Speng­ler sze­rint a civilizáció a kultúra pusztulás előtti, utolsó stá­di­uma, míg Toynbee-nél a történelem a civilizációk története. Glo­bális fogyasztói civilizáció és nemzeti kultúra utóbbi időben meg­jelenő szembeállításában a civilizáció gyakorta a moder­ni­zá­ció folyamatának szinonimájaként használatos.

9. A politikai humor Jókai, majd Mikszáth művei mellett a ki­e­gye­zés utáni közköltészetben is jellemző elem.

10. "…Katona Imre átdolgozásában keserűbb és tárgyilagosabb is az ere­deti Madách műnél. A komédia némileg irónikusan kap­cso­ló­dik ahhoz a szemlélethez, amely nemzetszemléletünk és a magyar nem­zetiségi politika hajdani illúzióját őrizgeti." Dobák Lívia: A ma­gyar dráma szerepe a gyulai várszínházban. Bárka, 2003. 5. sz.

11. A kutyataliga és a svábbogárként rajzó hivatalnoksereg em­lé­kez­tet a korabeli gúnyrajzok stílusára. (Ld. Haynau varangyos békán lo­vag­ló varjú.)

12. G. Orwell: A politika és az angol nyelv. 1946.

13. Idézi Veres András: Elbizonytalanodó moralitás, ironikus élet­kép. In.: El nem ért bizonyosság. Szerk.: Németh G. Béla. Aka­dé­mi­ai Kiadó, Budapest, 1972.

14. A sípláda az általánosan ismert verkli magyar neve, melyről elő­ször 1780. adott tudósítást a Magyar Hírmondó. Kereken tolható hang­szer, mely főleg nagyobb városokban van elterjedve s sze­gény kol­dusok, bénák és ügyefogyottaknak szolgál ke­nyér­ke­re­se­tül. Szin­te megszámlálhatatlan a verklisekről, kintornásokról ké­szült ké­pek sokasága. Gyakran szerepelnek az élclapok ka­ri­ka­tú­rá­in, ám még sűrűbben a nagyvárosok életét bemutató képeken, met­sze­te­ken.