Payday Loans

Keresés

Interjú Keserű Imrével PDF Nyomtatás E-mail

Orbán beszéde után lett minden túloldali „komcsi” – interjú Keserű Imrével

Utolsó frissítés:

Szerző:

Címkék: Orbán ViktorrendszerváltásAlföldi Róbertszentesi gimnáziumA napfény ízeKeserű Imrereformkörök;

A nyolcvanas évektől a legendás, szabadszellemű szentesi Horváth Mihály Gimnázium tanáraként egy sor ismert művészt indított el a pályán Alföldi Róberttől Gáspár Sándorig. Országos ismertséget mint reformkörös szerzett magának a rendszerváltás előtt. Orbán Viktor 1989-es beszédéhez köti, hogy ugyanabba a „komcsi”-kategóriába került mindenki, aki a túloldalon állt: Nagy Imrétől Grószig, a munkásőröktől a reformkörösökig. Pedig nem sokkal korábban a munkásőrök még akasztással fenyegették. A Napfény íze sorozatunk 6. részében Keserű Imrével beszélgettünk.

hvg.hu: Önt egyfajta homo politicusnak ismerjük, már egyetemista korában elkezdődött a közélet iránti érdeklődése?

Keserű Imre: A hetvenes években a szegedi egyetemi színpadnak voltam a tagja, ami a lehetőségekhez képest politizáló hely volt. Persze nem mai értelemben, de az a fajtaforradalmi ethosz nagyon jellemző volt a működésünkben, hogy „az embernek dolga van, és nem lehet beletörődni, hogy minden így maradjon”.

hvg.hu: Meddig lehetett elmenni egy-egy ott előadott színdarabbal?

K. I.: Klasszikus Kádár-kori meccsek zajlottak, mindenki kipróbálta, meddig mehet el, hol van az a fal, ahol meg kell állni. Arról kellett egy-egy produkció vagy bármilyen aktivitás kapcsán döntenie mindenkinek, hogy ha már látja a falat, bevállalja-e azt a rizikót, hogy betöri-e a fejét, vagy sem.

Fotó: 

hvg.hu: És volt olyan előadás, amire akkoriban valaki azt mondta, hogy ez már nem mehet le?

K. I.: Én ilyennel nem találkoztam. Mindenki kitalálta magának, melyek azok a beszédmódok, amivel a kényesebb témákat is el lehet mondani. Erre klasszikus példa az István, a király. Nem kellett sok hozzá, hogy belelássa a rockoperába mindenki Kádárt és Nagy Imrét, de ügyesen úgy volt megoldva, hogy örültünk István győzelmének, de közben elsirattuk Koppányt is. Ráadásul a végén elénekeltük a Himnuszt, tulajdonképpen „annak örömére”, hogy győztek a németek.

A napfény íze

Kelet-Európában annyi rendszerváltás volt, ahány ország átment ezen a transzformáción: az események más-más mértékben aktivizálták a társadalmat. Új sorozatunk ezeket a különbségeket szeretné visszatükrözni emblematikus szereplők személyes történetein és narratíváin keresztül.

 

Spiró György: "Le volt ez zsírozva"


Jürgen Schweinebraden: "Pletykákat terjesztettek, hogy én is a Stasinak dolgozom"


Tomasz Lipiński: "Mintha egy kihalt bolygón sétáltunk volna"


Florian Mihalcea: "Nem volt meg a képzettségünk, hogy új világot teremtsünk"

Vratislav Brabenec: "Nekünk három kihallgatás a napirend része volt"

hvg.hu: 1980-ban került Szentesre, ahol egy akkor szokatlanul nyitott, szabadszellemű gimnázium és drámatagozat működött a gimnáziumban. Hogy engedte ezt akkor a hatalom?

K. I.: Ez nagyrészt az iskolavezető, Bácskai Miska bácsi lavírozásán múlott. A szentesi pártvezetőknél valahogy elérte, hogy elhiggyék: ez a gimnázium a szocialista nevelés fontos kísérleti műhelye.

hvg.hu: A Magyar Narancsban volt egy visszatekintése az MSZMP-s reformkörökről, abban azt írta, hogy sok minden függött a helyi kiskirályoktól. Amíg az egyik üzemben, iskolában nagyon keményen érvényesült a képzelt pártakarat, addig másutt sokkal megengedőbb volt a légkör. Szentesen mi volt a helyzet?

K. I.: Szentesen volt olyan középiskola, nem messze a mi iskolánktól, ahol a főbejáratot csak a tanárok használhatták, a diákok csak a hátsó ajtón közlekedhettek. Nálunk ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Ha összejöttünk focizni kollégákkal, és beszélgettünk, melyik iskolában mi van, olyan volt, mintha nem egy bolygón élnénk. De még Szentes előtt dolgoztam egy olyan iskolában Szegeden, ahol, ha nyílt az ajtó, mindenki abbahagyta a beszélgetést a tanáriban. Ha az igazgató vagy a helyettes jött be, dermedt csend lett. Két hét után eljöttem.

Fotó: 

hvg.hu: Az, hogy egy kisvároson belül is ilyen különbségek létezhettek, az a már-már legendás Kádár-kori slamperájnak volt köszönhető?

K. I.: Inkább azért, mert senkinek nem volt lövése sem, hogy mi is van. A puha és a kemény diktatúrák között az a különbség, hogy a „mindenki ellenőriz mindenkit” típusú totális kontroll az előbbiben nem működik. És, mint a növényeknél, itt-ott felbukkanhatnak a gyomok (vagy romantikusabban: a virágok).

hvg.hu: Volt olyan diákelőadás, ami kiverte a biztosítékot?

K. I.: Sosem azzal volt a probléma ekkoriban, ha valamit nagyon erősen sugallt egy darab, hanem, ha benne marad egy-két tiltott hívószó. A diákszínpadi előadásokat mi sem szerettük volna valamilyen szócsőként használni. Egy-két szóvicc miatt azért letoltak. Például a „kevés vagy, mint Moszkvában a dísztemetés” már erős volt. Miska bácsi behívott, mondta, hogy bántani fognak minket emiatt. Megígértem, hogy kiveszem. Nem vettem ki, de semmi nem történt.

hvg.hu: A diákok hogy viszonyultak ehhez a légkörhöz? Más volt horváthosnak lenni, mint a többi iskola diákjának?

K. I.: Hogy ez milyen sziget, csak akkor érzékelték a diákok, amikor végeztek. Utólag jöttek rá, hogy milyen jó dolguk volt, milyen szabad légkörben tanulhattak.

hvg.hu: A nyolcvanas években már belekeveredett a nagypolitikába is. Lelkes reformkörös volt. Hogy lett egyáltalán MSZP-tag?

K. I.: Átvettem édesapám és Bácskai Miska bácsi naivitását. Azt gondoltuk, hogy amiket Marx írt, azok jó dolgok, de ha körbenézünk, nem azt látjuk, amit ő elképzelt. Kézenfekvőnek tűnt 1980-ban, hogy ha azt akarjuk, hogy jobb legyen, akkor be kell lépni a pártba, onnan esetleg lehet változtatni valamit. Közben Kornai, Hankiss könyveit bújtuk, amik arról szóltak, hogy ami van, az nem az, amit elvárhatnánk egy magát szocializmusnak nevező társadalmi berendezkedéstől. Leegyszerűsítve: nem teremti meg az egyenlőségét, és a javak bőségét. A pártüléseken egyébként vissza-visszaköszönt az egyetemi színpados múlt, amikor azt kerestük, hol vannak a falak. A nyolcvanas években, ráadásul, amire eljutottunk egy-egy ilyen falig, az már az arrébb tolódott. Olyan tempójú volt a rendszer eróziója, hogy nem kellett túl nagy bátorság feszegetni a határokat.

Fotó: 

hvg.hu: Legalábbis párton belülről, gondolom. Volt olyan pont, amikor világossá vált a reformkörösök előtt, hogy itt nem lehet a rendszert megreformálni, hanem annak vége, és jön valami új?

K. I.: Ez inkább folyamat volt. Nem tudom, hogy ezt a kérdést mikor tettük föl magunknak. De amikor már az n-edik reformközgazdász írásait olvastuk, ami azt bizonyította, hogy a piacot, a valódi tulajdonost nem lehet megkerülni, nyilván már gyorsan beláttuk, hogy nem mehet tovább az adott berendezkedés. Amikor a reformkörök elkezdődtek, mi már egyébként túl voltunk sok ilyen vitán. Akkor már én is azt képviseltem, hogy polgári társadalmat kell létrehozni, nincs más út. Le kell bontani az állampártot. A 80-as évek végén az volt a metafora, hogy „meddig kell visszagombolni a rosszul gombolt mellényt”: 1956-ig, vagy még korábbig, a koalíciós időkig?

hvg.hu: Spiró György a sorozatunk nyitóinterjújában azt mondta, hogy szerinte le volt játszva az egész rendszerváltás, csak az ölünkbe hullott, nem kellett érte tennünk semmit.  Mit gondol erről?

K. I.: Nekem sokkal rosszabb a véleményem. Ha bármely nyugati diplomata könyveit megnézzük, látjuk, hogy a külpolitikában állandó vakon tapogatózásról számolnak be, ami alapján néha rátalál valaki valamilyen megoldásra. Két hónapnál előrébb senki nem lát semmit. Az öreg Engels mondta, hogy száz ember százfélét akar, és végül egy százegyedik dolog fog bekövetkezni. A sakknagymester, Kaszparov pedig azt nyilatkozta 1990-ben, hogy ha ő annyira látna előre, mint a politikusok, akkor a fasorba sem lenne. Ezért nem hiszem, hogy előre eltervezett folyamat lett volna. Szerintem egyébként Magyarországon az emberek kulcsélménye, ami megágyazott a rendszerváltásnak az a 80-as évekbeli részleges polgárosodás, az hogy a háztájiban, a GMK-kban a maguk urai voltak. Megtanulták, hogy a saját életük (bizonyos mértékben) saját maguktól függ.

hvg.hu: Önt is megfigyelte az állambiztonság?

K. I.: Nagyon elszomorodtam, amikor kikértem a rám vonatkozó adatokat: ugyanis semmi nem volt rólam az archívumokban.

hvg.hu: Az iskolának használt vagy ártott egy ilyen politikailag aktív, országosan ismert tanár?

K. I.: Inkább használt, azt hiszem. Passzolt az iskola imidzséhez.

Fotó: 

hvg,hu: Az említett narancsos írásban arról számolt be, hogy miközben egy rövid ideig állandóan biztatták, veregették a vállát az utcán, ez az állapot azonban nem sokáig tartott.

K. I.: Az emberi kapcsolataimban, szakmai kapcsolataimban mai napig emlékeznek, hogy az milyen jó időszak volt. A szűkebb értelemben viszont nagyon gyorsan politikai adu ász lett, hogy valaki a párt tagja volt. „Te mit beszélsz, hisz komcsi voltál!” Régi módszer: ha valakire bélyeget égetnek, meg lehet úszni a vitát vele. Egyébként én mindezt Orbán Viktor híres 1989. június 16-i beszédéhez kötöm. Ő ott a "kommunisták" megjelölést alkalmazta en bloc mindazokra, akik a túloldalon állnak, míg korábban ezt a visszarendezés-pártiakra, sztálinistákra használtuk. Ez a szóhasználat aztán hetek alatt általánossá is vált. Így Nagy Imrétől Grósz Károlyig, Pozsgaytól Berecz Jánosig, a reformkörösöktől a munkásőrökig mindenki ebbe a kategóriába került. Hirtelen megváltozott a helyem ebben a politikai térben. És jöttek a vicces helyzetek. Amikor egy fideszes aktivista azt mondta nekem, hogy „te vagy a ’89 előtti rendszer szimbóluma”. Majd kiderült, ez az aktivista 20 évig volt Szentesen pártbizottsági tag. Vagy a helyi lap főszerkesztője, aki 89 őszén még azt mondta, hogy a pluralizmus az az értelmiségi műhelyek alagsorában bóklászó lilafejű emberek hagymázas őrülete, egy év múlva kőkemény KDNP-s lett. Egy régi komcsitól azt hallani, hogy én mekkora komcsi vagyok, az nagyon vicces.

hvg.hu: Ezért lett elege a politikából?

K. I.: Nem. A magyar nép bölcsessége 8,7 százalékot adott nekem, mint független jelöltnek az 1990-es választásokon, és ebből levontam a tanulságot.

hvg.hu: Ön ott volt az MSZMP utolsó évében a felhevült vitákban. Miért nem szállt már ki hamarabb?

K. I.: Euforikus élmény volt részt venni a történelemben. Az utolsó kongresszuson óráról órára változott a helyzet, noha akkora már biztos volt, hogy fordulat lesz. Személyes kudarcomnak éltem meg, hogy nem tudtam meggyőzni a többséget, hogy csak úgy lehetne felépíteni egy modern szociáldemokrata pártot, ha ki tudjuk mondani a diszkontinuitást minden értelemben az elődpárttal. Hogy az úgy nem megy, hogy a történelmi örökséggel szakítunk, de a székházakat és az autókat megtartjuk. Az utolsó nagy szavazáson alulmaradtunk, én kiléptem, így lettem független, ahogy a gyerekeim mondják: fügi.

hvg.hu: Milyen volt az 1990-es kampány?

K. I.: Volt egy leharcolt Ladám, annak az oldalára felragasztottam fekete szigszalaggal, hogy „Keserű Imre független jelölt”. Ha jól emlékszem 25 ezer forintot kapott minden jelölt, ezt szórólapra költöttem. Egy rajzszakos kolléganőm tervezte meg: a jövő szavakból rajzolódott ki az arcom sziluettje – mai szemmel nézve eléggé fellengzős módon.

hvg.hu: 1992-ben a Demokratikus Charta szóvivője lett. Hogy keveredett oda?

K. I.: Bár nem voltam már 1990-ről semmilyen párt tagja, jártam különböző rendezvényekre, konferenciákra. Amikor kijött az ominózus Csurka-cikk, úgy éreztem, meg kell szólalnom. Így odakeveredetem a chartásokhoz, én voltam a „díszvidéki” a főnökségében. Fontosnak tartottam, hogy egy a demokratikus minimum mindenkitől elvárható. Amikor 1989-ben konfliktusba kerültem a munkásőrség baráti körével, akkor mondta valaki, hogy „ne nagyon b*sztasd a munkásőröket, mert ha jönnek a választások, szükségünk lehet a szavazataikra”. Én meg úgy gondoltam, hogy a velünk szemben álló demokratákat mindig meg kell védeni az esetleg ránk szavazó antidemokratikus militánsoktól. Egyébként 1989-ben a munkásőrség szentesei baráti körének alakuló ülésén hangzott el, hogy az ilyeneket, mint Pozsgay, Király Zoltán és Keserű, fel kellene akasztani. Végül is illusztris névsor.

Fotó: 

hvg.hu: A jobboldal szerint ez a végleges megosztottság, ami ma is tapasztalható, a Demokratikus Charta megjelenésre vezethető vissza, a baloldal szerint pedig az 1998-as Kossuth téri Orbán-beszédre. Ön szerint melyik lehet igaz?

K. I.: Ennél sokkal mélyebb, régebbi ez a történet. Több száz éve van Magyarországon egy a modernizációt, a nyitott társadalmat preferáló irányzat, és egy értékőrző, bezárkózó. Kulturális gyökereink miatt alakul ki, hogy jól érezzük-e magunkat egy veszélyes, versengő, plurális, rengeteg tudást feltételező modellben, vagy inkább abban szeretnénk biztosak lenni, amit öröklünk, készen kapunk. Ezek rendszereken átívelő attitűdök. Nézzük meg: ugyanazok lettek konformisták a Kádár-rendszerben, mint a Horthy-rendszerben. Mostanában ezt az ellentétet úgy is le szokták írni, hogy a trianoni emlékezetközösséghez tartozol vagy a holokauszt-emlékezetközösséghez. És alapvetően kicsi az átjárás a két csoport között. A nagyon szerencsétlen 2004-es népszavazás ebbe a traumába szórt még egy jókora adag sót.

hvg.hu: A szentesi iskolában kezdett számos színész, rendező, író Alföldi Róberttől Badár Sándoron és Gáspár Sándoron át mondjuk Cserna-Szabó Andrásig. Az a fajta szabad szellemiség, ami az iskolára volt jellemző csupa balliberális művészt, állampolgárt termelt ki magából?

K. I.: A politikai doktrína értelmében nem mindenkit neveznék liberálisnak, ha viszont úgy értelmezzük ezt a mesterségesen lejáratott kifejezést, hogy tiszteletben tartani a másik ember szabadságát, akkor igen. Nyilván inkább modernisták a horváthosok, de van, aki az Echo TV-ben dolgozik, vagy a Csongrád megyei Fideszben tisztségviselő. Tehát van bőven egykori tanítványunk a másik oldalon is.