Payday Loans

Keresés

Anatole France PDF Nyomtatás E-mail
Az én internetes könyvtáram
2015. április 30. csütörtök, 21:22

 

Babits MihályA kételkedés kötelessége

Anatole France új könyvét - Les dieux ont soif - megint úgy kommentálták, hogy fordulatot jelent az agg író pályáján. Igazában nem az író, hanem a gondolkodó pályáján; mert hisz írásművészet dolgában ez az új könyv egyszerűen odasorakozik testvéreinek díszes sorába; sőt egyike a legtipikusabb és épp ezért legkitűnőbb France-könyveknek. Egy kor tárul elénk; ennek a kornak elvont rajongásait, hideg klasszicizáló művészetét, ostoba meggyőződéseit éppoly élénken festi - vagy inkább megérteti, mint hajdan ugyane kort a Memoires d'un Volontaire-ben. Az ő művészete ugyanis a megértetés. Lelkeket is csak megértet, nem rajzol. A francia regényírók voltaképp egyáltalán nem pszichológusok. Még Bourget a híres lélekelemző sem az; lélekanalízisei nem megfigyelésekből összerakott, tapasztalati rekonstrukciói egy lélekállapotnak, hanem azon lélekállapot fogalmának chria-szerű, thčse-szerű szónoki fejtegetése; egy-egy retorikai tétel kidolgozása; teljesen deduktív és formális; igazi francia. - S ha szónok benne a pszichológus, szónok az elbeszélő is; a fonalat nem az események teszik, hanem szónoki ár és lendület s az események majdnem csak szónoki példák (vagy érvek) gyanánt vannak felhozva. (Vö. Idylle Tragique 1896. 494. l.)

Anatole France nem szónok, mint Bourget, hanem filozófus, vagy inkább moralista. Ezért akarja nem festeni az embereket, hanem megértetni; megérteti, mily rosszak és mért rosszak. Ebben áll Anatole France művészete, mely éppúgy ragyog új regényében is, mint a régiekben. Ez gyönyörű, élvezetes, magas művészet, de már nem meglepő. Az sem lephetett meg, hogyan tudja ezt a művészetet egy kitűnő, kerek, igazi mesébe beabroncsozni: senki se kételkedhetett az ő konstruáló erejéről, bármennyire csak megvetett eszközként gyakorolta eddig és ritkán.

Hanem meglepte az embereket a könyv tárgya. A francia forradalom borzasztóságait festi le a költő; azt mutatja meg, hogyan lehet egy szelíd és jó ember, a legszebb, legtestvériségesebb eszmék hatása alatt vérengző és szívtelen zsarnokká. Anatole France, a szabadgondolkodó, a szocialista bánik így a forradalommal!

Hisz elképzeljük a szabadelvű írót, amint megmutatja, hogy rossz emberek kezében a szabadelvű eszmék is átokká válnak. Az eszme jó, de az emberek rosszak: mondja az ilyen író - kétségkívül nagy író, aki meg tudja látni az emberi szennyeken át az eszme tisztaságát. De France regényében az emberek nem rosszak - talán középszerűek, de jó emberek. Ebben a regényben maga az eszme tűnik fel rossznak; hisz minden bajnak, minden szörnyűségnek az eszme az oka, az emberek hite az eszmében.

Anatole France gondolkodása mindig szkeptikus volt az eszmékkel szemben. Ő, Renan tanítványa, Montaigne egyenes utóda, nála jobban senki sem érezte, hogy »a morál az éghajlat - és a kor - függvénye«. Annyi éghajlatot bejárt fantáziája, annyi régi korba beleélte magát, hogy minden változásait, esetlegességeit látta annak, amit az emberek örökként imádnak. De derűs szkepticizmus volt ez: bizonyos horáciusi életfilozófiába olvadt fel, bölcs életörömbe, kedves nemtörődömségbe a magasabb dolgok iránt. Ez volt az Abbé Coignard kora.

Azonban Anatole France mélyebb és nyugtalanabb kedély volt Horáciusnál: nem állhatott meg itt, e derűs közönyben. Lehetetlen volt bezárnia szemét a fejlődés kényszere előtt. Nem ő volt-e az az író, aki mindig leginkább tüntette fel a jelent a múlttal való összefüggésében: - a múlton épült jelent? A jelen kicsiny küzdelmein, asztali, szaloni beszélgetéseken, szobaberendezések, régi edények, szőnyegek leírásain, atavisztikus arcok és mozdulatok megfigyelésein, öreg professzorok elmélkedésein, a fontoskodó közélet öröklött, értelmüket túlélt frázisain: átlátszik nála a múlt, a nagy múlt, leülepedett, tisztult, már-már márványos alapja a kígyózó, meleg felszínnek. Ezért Anatole France még modern tárgyú könyveiben is a par-excellence filológus regényíró: eddig nem létezett határkombináció. Ez a monsieur Bergeret kora.

A gondatlanság derűje oszlik már, a bölcsesség komolyodik: ha a jelenben ennyire benn van a múlt, akkor a jelen gazdagabb, és a történet nem képez reverzíbilis sorozatot; ha nincs is abszolút jó eszme, látni kell, hogy fejlődés van, hogy lehetetlen előre nem menni; és hogy ezért a legbölcsebb mindig menni a legújabb iránnyal, mindig több és több szabadság felé: mert hisz az emberiség lassankint mégis mindig okosodik, mindig jobban látja az irányok értékének relativitását, s ezért minden új irány türelmesebb, szabadabb lesz előzőinél. E gondolatok nevelik a szabadgondolkodó, a szocialista Anatole France-ot.

Egészen új fordulat a Pingvinek szigete. E hatalmas alkotásban az író egy nagy szintézist kísérel meg: mint a vándor, aki egy magasabb helyre jutva, egymás mellett tekinti át mindazokat a tájakat, amelyeket hol vígan és dalolva, hol szabadabb csúcsok felé bizakodó kúszással törtetve egy egész életen keresztül végigjárt. És kétségbeesve ül a magas csúcson, hegyek és síkok örök egyforma váltakozását látva mindenfelé, s semmi végét, sem célját útjának.

A Pingvinek szigete Franciaország szögletéből tekintve a világtörténet egymásba olvadó fázisait mutatja be, akár Madách az Ember tragédiájában, s éppoly lesújtó következtetéssel. Madách a kis Föld lassú halálával fejezi be költeményét; France a történelem örök, vigasztalan körforgását mutatja meg, azt, hogy a fejlődés fázisai vissza-visszatérnek, mint a Hold fázisai s a történelem nem reverzíbilis, hanem rosszabb: periodikus.

E magasabb szempontból tekintve egyik eszme sem tűnhetik fel jobbnak a többinél, az egész fejlődés értékét veszti, nincs értelme a »küzdj és bízva bízzál«-nak; s a Pingvinek szigete valóban nihilista költemény, melyhez e szempontból a magyar irodalomban csak a Kölcsey Vanitatum Vanitas a hasonlítható.

Épp ezért Anatole France tendenciájának változására a Pingvinek szigetéből senki sem következtethetett. Az a néhány gúnycsöpp, amit a szocialistákra és szabadgondolkodókra is cseppent itt a költő, elvész a gúnynak ama mély tengerében, melynek zsilipjeit felvonva sós és keserű vízözönébe fojtja e borzasztó könyvben az egész világot. Következik-e ebből, hogy France hűtlen lett tendenciájához? Nagy magasságból nézve minden ember egyformává zsugorodik össze; de ha közöttük élsz, meg kell különböztetned a nagyot és kicsit. S amint az emberekkel, úgy van a tendenciákkal is.

Az új könyv azonban - Les dieux ont soif - már egész határozottan a forradalmi eszmék ellen írott könyvnek érthető.

Hisz France máskor is írt már a forradalomról novellákat, melyekben forradalmárok ostoba kegyetlenkedését cidevant arisztokraták önfeláldozó nemességével állította szembe. Csak az Etui de Nacre nehány gyönyörű darabjára kell emlékeznünk. Csakhogy ott a forradalom szépségeiről volt szó: az új regényben a csúnyaságáról. Ott nagyszerű érzések és megható történetek: itt a felvilágosodottság csak egy új vallás, elfogultabb és türelmetlenebb minden eddiginél; a humánus meggyőződés kegyetlen és gyilkos korlátoltság; a lelkesedés vérszomjas perverzitás.

Ez a változás nem onnan származik, mintha Anatole France most máshogyan ismerné a forradalmat, mint azelőtt. Nem: ez világnézet-változás, mely ugyanazon tényeket egészen más világításban láttatja. Azt a gondolatot, amely új regényének fő gondolata lesz, megtaláljuk már az Etui de Nacre-ben is. Ott az egyik novella hősnője azt mondja:

- Örülnünk kell, de örömünk az áldozat komor (austčre) öröme legyen. Ezentúl a franciák nem a maguk urai többé: adósok önmagukkal a forradalomnak, amely meg fogja változtatni a világot.

Ez az érzés itt szépnek és nemesnek látszik: milyen borzasztó dolog lesz ugyanebből, az új regényben! Az a lefordíthatatlan szó: austčre - a komor, a rideg, a szigorú - jellemzi lelküket és a Kötelesség kötözi és vezeti kezeiket azoknak az embereknek, akik a Szabadság nevét hordják ajkaikon. A Kötelesség, e láthatatlan, hajthatatlan zsarnok, a szelídet vérengzővé, az érzőt rideggé, a bárányt farkassá teszi; és így beszélteti például Evariste Gamelint, a Les dieux ont soif hősét, a forradalmi törvényszék bíráját, mikor nővérének boldogsága függ egyetlen szavától:

- Elnök polgártárs, bármily kötelékek fűznek is a vádlottak egyikéhez, kijelentem, hogy nem vonakodom. A két Brutus nem vonakodott, mikor a köztársaság érdekében vagy a szabadság ügyében el kellett ítélniök egy fiút, megölniök egy nevelőatyát.

Még tovább megy ez a ridegség: egész a legnagyobb igazságtalanságig. A bíró, aki kész volna a saját ártatlan életét is feláldozni eszméiért, s a világ jövő boldogságáért, nem habozik más életeket is ártatlanul feláldozni, ha azt hiszi, hogy csak a tömeges halál menti meg az eszmét. »Csupán véleményeit kérdezték a vádlottnak, fel nem foghatván, hogy gonoszság nélkül is lehet másként gondolkodni, mint ők. Minthogy azt hitték, birtokában vannak az igazságnak, a bölcsességnek, a legfőbb jónak, ellenfeleiknek a tévedést és a gonoszságot tulajdonították. Erősnek érezték magukat: látták az Istent.

Látták az Istent, ezek a forradalmi törvényszék esküdtjei. A legfőbb lény, kinek létét Maximilien (Robespierre) elismerte, elárasztotta őket lángjaival. Szerettek, hittek.«

Íme: az új vallásnak éppúgy meg volt az inkvizíciója, az új vallás éppúgy egyedül üdvözítőnek hitte magát, mint a többi. Ők látták az Istent; és az istenek szomjaznak, minden isten szomjazik. Vért szomjaznak. Les dieux ont soif.

Robespierre alakja, amint a könyv hátterében félig elmosódva sejthető, legjobban jellemzi az író gondolatát. Messzire úgy tűnik fel, mint egy rejtelmességbe burkolt egyiptomi főpap, mint egy szigorú szent, mint egy középkori főinkvizítor. Tökéletesen vallásos képzetek kapcsolódnak hozzá. És közelről megvan benne egy vakbuzgó pap korlátoltsága, ostoba meggyőződése, gyávasága.

A Les dieux ont soif sötét könyv; nem derűsebb a Pingvineknél. Itt is azt látjuk, hogy minden eszme egyformán rossz, hogy haladás nincs, csak más és más formája ugyanannak a gonoszságnak és ostobaságnak: minden isten egyforma rossz, minden isten egyformán szomjazik. S az emberi Gondolat e nagy Korrupciója mellett nem marad a Hús sem szűzen, naivan. A világ sötétségét nem enyhítik itt mint a költő régibb munkáiban az érzéki szerelem senkinek sem ártó, naiv örömei, sem az érzéki művészet feledtető, gyönyörű játéka. Itt a szerelem is mihelyt a buta állati kielégülésen felülemelkedik, vérszomjas szörnnyé lesz, akit az ártás, az ölés gondolata izgat romlott kéjekre. S az élet másik enyhítő körülményét, a művészetet, szintén elrontja, elvont hideg szabályok igájába hajtja a mindent korrumpáló Gondolat.

S mindezt még rettenetesebbé teszi az író kétségbeejtően objektív, epikai nyugalmú, szinte klasszikusan higgadt és szabatos előadása. A mondatok oly pontosan és simán illeszkednek egymáshoz, mint egy tömör, egyenletes fal kemény, szépen kifaragott kőkockái, s e kemény és hideg falon át immár alig van egy parányi rés, melyen keresztül az író meleg szívébe láthassunk. Elaludt az a vigasztaló, kedves részvét az emberek iránt, mely Anatole France iróniáján azelőtt mindig átragyogott? Nincs többé egy bátorító mosolya számunkra, egy bölcs tanácsa, egy jó üzenete - eüangelion - az emberiséghez? Már nem tanítani, csak kétségbe ejteni akar bennünket?

Talán nem. A kedves, bölcs abbé Coignard nem halt meg. Ő aki Silvestre Bonnardon, Trublet orvoson és monsieur Bergereten át annyiszor nevet cserélt, és mindig ugyanaz maradt: bölcs, józan, mindent megértő, és semmiben sem hivő és épp ezért igazságos: - még mindig megjelenik, és egy-két oldalon enyhe fényt vet e könyv zordonságára is. Egy ci-devant arisztokrata, az öreg Brotteaux, a guillottintól alig pár lépésnyire, elzüllve és elszegényedve - Lucretius buzgó olvasója, kívül cinikus ateista, belül meleg, nemes szív - mutatja meg a bölcsesség vallását, amely Anatole France életének nagy tanítása. Ennek a vallásnak csak egyetlenegy nagy tilalma van: nem szabad nagyon hinni semmiben. A hit minden gonoszságoknak anyja; aki nem tud kételkedni, rossz ember. Semmi sem bizonyos, de minden igaz lehet; és ezért minden iránt türelmesnek kell lennünk, kivéve a türelmetlenség iránt: ezt a tanítást foglalta nemrég gyönyörű szavakba Anatole France az amis de Montaigne egy gyülekezetén; ugyanennek a szelleme lengi át új regényét: a kételkedés kötelessége. És az öreg ateista Brotteaux, egyik oldalán egy üldözött pappal, másikon egy utcalánnyal (pártfogoltjaival), ennek a szellemnek a megtestesülése.

És ma hirdeti ezt a tanítást, mindig sötétebben és mindig kevesebb reménnyel, az öreg France, ma, amikor újra támad a hit és a metafizika, ma, az új katolicizmusnak, s Bergson filozófiájának korában, amikor az emberek mindinkább elfelejtenek kételkedni.

 

France, Anatole: Angyalok lázadása
http://mek.oszk.hu/02900/02941
France, Anatole: Kékszakáll hét felesége és más elbeszélések
http://mek.oszk.hu/02600/02634
France, Anatole: A pingvinek szigete
http://mek.oszk.hu/02700/02740
France, Anatole: Régi dolgok
Elbeszélések

http://mek.oszk.hu/10700/10730
France, Anatole: Thaisz
http://mek.oszk.hu/00600/00641
France, Anatole: Thaisz és más elbeszélések
http://mek.oszk.hu/04100/04136

France, Anatole: A vörös liliom
http://mek.oszk.hu/02900/02935

VAKOK ÉS GYENGÉNLÁTÓK KÖNYVTÁRA - HANGOSKÖNYVEK

 

 

France, Anatole

: A pingvinek szigete

Bereznay Éva

 

France, Anatole:

Az istenek szomjaznak

Pápai Klára

LAST_UPDATED2