A nyelvújításról mindenkinek Kazinczy és a 19. század eleje jut eszébe, de már hamarabb, a 17-18. században is született egy halom új szavunk, melyeket írók, költők hoztak létre, és amelyeknek egy része azóta is él. A magyar nyelv ügyére igazán a felvilágosodás eszméinek a terjedése irányította rá a figyelmet a 18. század végén. A szellemi és egyáltalán a művelt polgári lét alapja, hogy az emberek anyanyelvükön is tudjanak társalogni egymással a közélet ügyeiről, hogy anyanyelvükön tudjanak napi híreket, folyóiratokat, tudományos műveket olvasni. Ez még mind nem volt elérhető és kivitelezhető a 18. század végén, amikor a latin mellett II. József a németet is hivatalos nyelvvé tette (ezt utóbb egyébként visszavonta). 1792-ben vezették csak be a magyar nyelvet mint kötelező tantárgyat a közép- és felsőoktatásban, de az egyetemi képzés nagy része latinul és németül zajlott. A magyar országgyűlés hivatalos nyelve csak 1844-től a magyar, ugyanis egyszerűen hiányzott a magyarból az a szókészlet, amivel közügyekről formális keretek között beszélni lehet.

A Mondolat címlapja

A magyar felvilágosodást és az újmagyar kor kezdetét is Bessenyei GyörgyÁgis tragédiája című műve megjelenésének dátumához (1772) kötik, de Bessenyei legalább még egy dologról híres: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” – írta 1778-ban a Magyarságcímű cikkében. Ekkoriban jelent meg Herder írása is, amelyben arról huhogott, hogy a magyar nyelv száz éven belül el fog tűnni a süllyesztőben. Mindezek hatására egyre erősödött a nyelvújítás igénye, ekkor indult meg a magyar nyelvű hírlap- és folyóirat-irodalom, írók, költők, tudósok sora csatlakozott a mozgalomhoz, a frissen alakult Akadémián nagy nyelvészeti vitákat folytattak.

Odamondolat

Ahogy az a magyaroknál már csak lenni szokott: anyanyelvünk kérdésében is rövid időn belül két táborra szakadtak a kor tudósai. Az iskolában úgy tanították, hogy az ortológusok a csúnya rossz maradi vaskalapos bácsik, a neológusok pedig a trendi és jófej újítók. A valóság azért persze nem ennyire egyszerű. A Mondolatot, ami az ortológusok kiáltványának nevezhető, eredetileg Kazinczy egy barátja fogalmazta, és a túlzó nyelvújítást állítja pellengérre. A két tábor résztvevői az alapokban nagyjából egyetértettek: a magyar nyelvnek szüksége van új szavakra, újításokra, de az elfogadhatóság határát máshol húzták volna meg.

Felelet a mondolatra

Az új szavak kezdetben csak a magas irodalom művelőinek berkeiben terjedtek, de hamarosan az úri középosztály és a polgárság társalgási nyelvében is meghonosodtak. A nyelvújítók ténykedésének hatására olyan mértékben bővült a magyar nyelv szókészlete, és annyi kifejezés terjedt el, hogy ezek nélkül – kis túlzással – ma meg sem tudnánk szólalni. Rengeteg új szóval gyarapították a nyelvünket a művészetek, a politika, a kereskedelem, az ipar, a tudományok és a mindennapi élet sok területén.

Szócsinálmányok

A nyelvújítás módszerei közül a szóalkotás bizonyult a leglátványosabbnak. Szótárnyi új szót alkottak; ezek egy része azóta is megvan, vagy elavult, de sok olyan is van, ami egyáltalán nem terjedt el. Hogy mi terjedt el, és miért, annak több oka is lehet. A legtöbbet a szükség tartotta életben: ha arra a dologra vagy fogalomra azelőtt nem volt elfogadható magyar szó, az nagy eséllyel megmaradt. Ha túl hosszúnak, nehezen kiejthetőnek vagy nagyon „megcsináltnak” tűnt, az nem került be a köztudatba. Persze szubjektív tényezők is szerepet játszottak: Kazinczy például a pillangót ízléstelennek találta, helyette a lepe szót ajánlotta – nem jött be. Egy-egy fogalomra több egymással versengő megnevezés is született, de végül csak egy maradhat, ugye. Íme néhány példa:

Meg-lepe-tés!!!
(Forrás: Wikimedia commons)

Bankár: bankúr, pénzcsűrnök, pénzkereskedő.

Lényeg: mivolt, létalap, léteg, léteny, létedelem.

Téglalap: hosszas négyszegelet, lapegyközény, egyközű négyszög, közarány.

Rögtönző: improvizátor, hevenyező, rögtön verselő, gyors költész, rögtönész.

Tegez (ige): téget, tégez, teget, teeget, teegez, teez, téz.

A megmaradt szavak között olyan is akad, amelyiknek az eredeti jelentése más volt, mint manapság, például a pályázatnak eredetileg 'pályafutás' értelme is volt, a merénylő eredetileg 'vállalkozó'-t jelentett, a busásan'durván', az előzmény pedig 'tárgy' jelentéssel bírt.

Módok és szerek

A leggyakoribb szóalkotási mód a szóképzés volt. A nyelvújítók a nyelvben eleve meglevő szavakra tettek rá produktív vagy már akkor sem élő képzőket, sőt újakat is létrehoztak. A -kedik, -kodik visszahatónak a -ggyakorító képzővel való felcserélése, és ezáltal az ige lerövidítése ebben a korban vált rendszeressé: szoronkodik = szorong, kételkedik = kételg. Az egyik leggyakoribb névszóképző az igéből névszót alkotó -mány, -mény(állítmány, csalomány 'rászedés'), valamint a -vány, -vény (növény, ragyogvány 'fény'). Fogarasi János, több korabeli szótár kiadója szigorúan elkülöníti ezt a két képzőt: a -vány cselekvő jelentésű (maradvány, ami marad, törvény, ami megtöri a természeti szabadságot), a -mány pedig szenvedő (adomány, amit adnak, vetemény, amit vetnek). Ennek értelmében tehát az ásvány helyett ásmányt, az alapítvány helyettalapítmányt, az eredmény helyett pedig eredvényt kellene használnunk. További népszerű névszóképzők voltak még: -adalom, -edelem(társadalom, mindeményedelem 'egyetem'); -nok, -nök (elnök, restnök'lajhár'); -ár, -ér (idomár, szaladár 'strucc'); -ony, -öny (öltöny, mozgony'gép'); -ék (járulék, unadék 'unalom'); -ány, -ény (erény, ugrány 'kenguru'); -lat, -let (értekezlet, útnaklat 'küldetés'); -ász, -ész (nyelvész, hasonszenvész'homeopata'); -any, -eny (alany, éleny 'oxigén'); -ály, -ély (szabály, csepegély 'cseppkő'); -ékeny, -ékony (kártékony, esékeny 'esendő'), -tyú, -tyű (billentyű, makktyú 'fityma').

Az új képzők úgy keletkeztek, hogy egyes szavak végéről leválasztották a képzőnek vélt tagokat, amelyeket más szavakra ragasztva képzőként alkalmaztak. Ilyen például a -da, -de (cukrászda, üdvlelde 'mennyország') és az -nc (kéjenc, költönc 'költő').

Kazinczy Ferenc. Ma már nem elsősorban kéjencként tartjuk számon.
(Forrás: Wikimedia commons)

A képzéssel éppen ellentétes jelenség a szóelvonás, amelynek során a szó végén található képzőt vagy annak vélt tagot leválasztották, és a maradékot új tőnek tekintették, amely további képzés vagy összetétel bemeneteként szolgálhatott. Ilyen például a gyú-, amely a gyújt igének a lerövidítésével jött létre, és több olyan összetétel előtagja, amelyek már eltűntek a magyarból:gyúpont, gyúszer, gyúlámpa, gyúpor. De egy rendkívül gyakori mai szavunk előtagja is: gyúfa --> gyufa.

Egy másik termékeny szóalkotási mód a szóösszetétel volt. A magyarra ma is jellemző alárendelő összetételek mellett megszaporodtak az addig ritka alkotásmódú összetett szavak, például amikor puszta igetőhöz járul egy főnév (láthatár, vélvetély 'elgondolás'). Az akkor furcsának tűnő szavak közül sok elterjedt, és ma már egyáltalán nem érezzük se furcsának, se összetett szónak őket: csőr (cső+orr), delej (dél+éj), higany (híg+anyag). De persze keletkezett egy csomó olyan szó is, amelyek nem állták ki az idő próbáját:tevepárduc (zsiráf), dalabáj zenér (fülemüle), szarvorrú (orrszarvú), popont(kettőspont), emember (művelt ember), kirányú (centrifugális), énnenség(egoizmus).

Források

Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára 1-2. Hornyánszky, Budapest, 1902-1908
Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve. Akadémiai Kiadó,
Budapest, 2003.