Volt egyszer egy csapat, avagy harminc éve annak, hogy a magyar válogatott Détári Lajos és Kiprich József góljaival három nullára nyert Ausztriában, és kijutott a mexikói világbajnokságra. Az évforduló alkalmából Détári Lajos interjút adott a Nemzeti Sportnak.
A vb-szereplést kiharcoló csapat (Fotó: archív)
HIRDETÉS
– Napra pontosan harminc éve, hogy a magyar válogatott három nullára nyert, ön pedig pályafutása egyik legszebb gólját lőtte. – Hol történt ez, kérem? – tette fel a kérdést Détári Lajos.
– Hogyhogy hol? Hát Bécsben! – Tudom… Hogyan is felejthetném el azt a meccset?! Valami csoda volt! Ma már másként tekintek vissza a történtekre, azóta sajnos alaposan felértékelődött az a siker. Óriási győzelmet arattunk, azzal jutottunk ki Mexikóba – hasonló diadal három évtizede várat magára. No és az a hangulat, ami akkor uralkodott! Tessék, meg is hatódtam attól, hogy erről beszélek…
– Arra emlékszik, hogyan várták a mérkőzést? Kényelmes helyzetből, mert addig mind a négy selejtezőnket megnyertük. A negyediket két héttel korábban, Ciprus ellen. Sokan gálát reméltek, de mi „csak” győzni akartunk, mert tudtuk, ha azt a mérkőzést is megnyerjük, közel kerülünk a világbajnoki részvételhez. Az első félidőben szenvedtünk, de a szünet után Nyilasi Tibi hamar megszerezte az első gólunkat. Később beállt Szokolai Laci, aki az egyik szögletünk előtt szólt nekem: „Add be, Döme, befejelem!" Én beadtam, ő befejelte. Azóta azt hallgatom, hogyan segített gólpasszhoz… Szóval úgy mentünk Bécsbe, hogy nekünk már a döntetlen is elég a továbbjutáshoz. Azt nem állítom, hogy idegesek voltunk, de hangyányi drukk dolgozott bennünk. Az osztrákok mindenkit bevetettek, akit lehetett, mivel a Krankl, Prohaska, Jara fémjelezte generációnak ez volt az utolsó sansza, hogy valami nagyot alkosson. Azt hitték, elbánnak velünk, ehhez képest mi vertük őket bucira. Kiprich Józsi előbb egy fantasztikus, majd egy okos gólt lőtt. Az elsőnél csak azt nem csapta be, akit nem akart, a másodiknál pedig megelőzte a védőjét. Ámbár nem volt nehéz dolga, hiszen mindenkinél hamarabb elérte a labdát a negyvenhatos lábával… A szünetre el is dőlt a meccs.
– Azért érdemes volt visszatérni a második félidőre. – Sokba került nekem az a gól… Konkrétan a nyakláncomba. Az előzményről csupán annyit, hogy Esterházy Marci parádésan ívelte középre a labdát, a bekkek azt hitték, ahogy jön, ellövöm, csakhogy én bemutattam a kedvenc lövőcselemet, minek köszönhetően Hörmann elszállt, mint a győzelmi zászló, aztán ballal a kapuba bombáztam a labdát. Nagy örömömben a világból is kiszaladtam volna, de a felezővonalnál tovább nem jutottam, mert érkezett Kardos Józsi, aki azzal a lendülettel, ahogy rám vetette magát, letépte a nyakamban lógó láncot. Biztosan haza akarta vinni…
Détári gólja 2.25-től látható
– A prémiumból futotta egy új ékszerre? – Végül nem kellett újat vennem, mert Józsi megtalálta és visszaadta. Ellenben még most is a fülemben cseng, hogy a tetemes előny birtokában „Kard” felkiált: „Megvan a lóvé!” A sikernek köszönhetően ugyanis nem csak „Kipu” élhetett nagy lábon: fejenként háromszázezer forint járt a kijutásért. Takarékbetétkönyvben. Befizethettél egy lakásra, vagy száznyolcvanezer forint plusz felárért vehettél egy 2107-es Ladát, és akkor még nem is költöttél el minden forintot. Én előbbi mellett döntöttem, s – némi hitelt felvéve – egy gazdagréti lakás tulajdonosa lettem.
– A mérkőzést követő éjszakát még Bécsben töltötték. Nagy buli volt? Volt mire koccintani, de nem vittük túlzásba. Az öltözőben kiürült egy-két pezsgősüveg – más kérdés, hogy a mai napig nem tudom, honnan került elő, mert babonából nem spájzoltunk be. Miután visszatértünk a szállodába, Mezey György gratulált a csapatnak, majd sietve hozzáfűzte, hogy gyerekek, csak óvatosan, mert hétvégén már bajnoki van. Tényleg nem húztuk sokáig. Finom vacsora, néhány ital, egy-két R-GO-nóta eléneklése, és már aludtunk is. Méghozzá jól, mert amiről álmodtunk, valóra vált. Hogy aztán Mexikóban mi történt, most inkább hagyjuk.
– Ha a jubileumra való tekintettel a barátok azt mondják, gyere, Döme, nézzük meg a bécsi összecsapás felvételét, leül velük a tévé elé? – Boldogan! Amúgy jókor kérdezi, tudniillik épp a minap hívott fel valaki azzal, hogy kapcsoljak az egyik csatornára, mert a brazilok elleni három nullás meccsünket adják. Odakapcsoltam, és bizony olyasmit láttam, amihez manapság, fájdalom, már nincs szerencsém. Amit mi tudtunk, azt kevesen tudták. Mezey György személyében volt egy fantasztikus kapitányunk, az ő dolgát egy remek stáb segítette, a csapatunk pedig... Az csapat volt, na.
Volt egyszer egy csapat, avagy harminc éve annak, hogy a magyar válogatott Détári Lajos és Kiprich József góljaival három nullára nyert Ausztriában, és kijutott a mexikói világbajnokságra. Az évforduló alkalmából Détári Lajos interjút adott a Nemzeti Sportnak.
A vb-szereplést kiharcoló csapat (Fotó: archív)
HIRDETÉS
– Napra pontosan harminc éve, hogy a magyar válogatott három nullára nyert, ön pedig pályafutása egyik legszebb gólját lőtte. – Hol történt ez, kérem? – tette fel a kérdést Détári Lajos.
– Hogyhogy hol? Hát Bécsben! – Tudom… Hogyan is felejthetném el azt a meccset?! Valami csoda volt! Ma már másként tekintek vissza a történtekre, azóta sajnos alaposan felértékelődött az a siker. Óriási győzelmet arattunk, azzal jutottunk ki Mexikóba – hasonló diadal három évtizede várat magára. No és az a hangulat, ami akkor uralkodott! Tessék, meg is hatódtam attól, hogy erről beszélek…
– Arra emlékszik, hogyan várták a mérkőzést? Kényelmes helyzetből, mert addig mind a négy selejtezőnket megnyertük. A negyediket két héttel korábban, Ciprus ellen. Sokan gálát reméltek, de mi „csak” győzni akartunk, mert tudtuk, ha azt a mérkőzést is megnyerjük, közel kerülünk a világbajnoki részvételhez. Az első félidőben szenvedtünk, de a szünet után Nyilasi Tibi hamar megszerezte az első gólunkat. Később beállt Szokolai Laci, aki az egyik szögletünk előtt szólt nekem: „Add be, Döme, befejelem!" Én beadtam, ő befejelte. Azóta azt hallgatom, hogyan segített gólpasszhoz… Szóval úgy mentünk Bécsbe, hogy nekünk már a döntetlen is elég a továbbjutáshoz. Azt nem állítom, hogy idegesek voltunk, de hangyányi drukk dolgozott bennünk. Az osztrákok mindenkit bevetettek, akit lehetett, mivel a Krankl, Prohaska, Jara fémjelezte generációnak ez volt az utolsó sansza, hogy valami nagyot alkosson. Azt hitték, elbánnak velünk, ehhez képest mi vertük őket bucira. Kiprich Józsi előbb egy fantasztikus, majd egy okos gólt lőtt. Az elsőnél csak azt nem csapta be, akit nem akart, a másodiknál pedig megelőzte a védőjét. Ámbár nem volt nehéz dolga, hiszen mindenkinél hamarabb elérte a labdát a negyvenhatos lábával… A szünetre el is dőlt a meccs.
– Azért érdemes volt visszatérni a második félidőre. – Sokba került nekem az a gól… Konkrétan a nyakláncomba. Az előzményről csupán annyit, hogy Esterházy Marci parádésan ívelte középre a labdát, a bekkek azt hitték, ahogy jön, ellövöm, csakhogy én bemutattam a kedvenc lövőcselemet, minek köszönhetően Hörmann elszállt, mint a győzelmi zászló, aztán ballal a kapuba bombáztam a labdát. Nagy örömömben a világból is kiszaladtam volna, de a felezővonalnál tovább nem jutottam, mert érkezett Kardos Józsi, aki azzal a lendülettel, ahogy rám vetette magát, letépte a nyakamban lógó láncot. Biztosan haza akarta vinni…
Détári gólja 2.25-től látható
– A prémiumból futotta egy új ékszerre? – Végül nem kellett újat vennem, mert Józsi megtalálta és visszaadta. Ellenben még most is a fülemben cseng, hogy a tetemes előny birtokában „Kard” felkiált: „Megvan a lóvé!” A sikernek köszönhetően ugyanis nem csak „Kipu” élhetett nagy lábon: fejenként háromszázezer forint járt a kijutásért. Takarékbetétkönyvben. Befizethettél egy lakásra, vagy száznyolcvanezer forint plusz felárért vehettél egy 2107-es Ladát, és akkor még nem is költöttél el minden forintot. Én előbbi mellett döntöttem, s – némi hitelt felvéve – egy gazdagréti lakás tulajdonosa lettem.
– A mérkőzést követő éjszakát még Bécsben töltötték. Nagy buli volt? Volt mire koccintani, de nem vittük túlzásba. Az öltözőben kiürült egy-két pezsgősüveg – más kérdés, hogy a mai napig nem tudom, honnan került elő, mert babonából nem spájzoltunk be. Miután visszatértünk a szállodába, Mezey György gratulált a csapatnak, majd sietve hozzáfűzte, hogy gyerekek, csak óvatosan, mert hétvégén már bajnoki van. Tényleg nem húztuk sokáig. Finom vacsora, néhány ital, egy-két R-GO-nóta eléneklése, és már aludtunk is. Méghozzá jól, mert amiről álmodtunk, valóra vált. Hogy aztán Mexikóban mi történt, most inkább hagyjuk.
– Ha a jubileumra való tekintettel a barátok azt mondják, gyere, Döme, nézzük meg a bécsi összecsapás felvételét, leül velük a tévé elé? – Boldogan! Amúgy jókor kérdezi, tudniillik épp a minap hívott fel valaki azzal, hogy kapcsoljak az egyik csatornára, mert a brazilok elleni három nullás meccsünket adják. Odakapcsoltam, és bizony olyasmit láttam, amihez manapság, fájdalom, már nincs szerencsém. Amit mi tudtunk, azt kevesen tudták. Mezey György személyében volt egy fantasztikus kapitányunk, az ő dolgát egy remek stáb segítette, a csapatunk pedig... Az csapat volt, na.
