Van, aki szereti, van, aki nem, de mindenki tiszteli. A magyar futball mind ez idáig utolsó nagy korszakának emblematikus alakja: a válogatottat – többek közt a nyugatnémetek, a brazilok és spanyolok legyőzésével – Európa legjobbjává emelte.
|
|
| Mezey Györgyöt eddig egyszer sem ejtették le ünneplő játékosai (Fotó: Szabó Miklós) |
– Az azért poén, hogy a mobilszáma 1985-re végződik...
– Tényleg?
– Ne mondja, hogy nem tudja!
– Őszintén szólva ilyen mélységben nem foglalkozom a mobilommal, de most megnézem... Saját szám... És tényleg! Ha hiszi, ha nem, ez eddig nem tűnt fel.
– Én pedig már azt hittem, így kérte a mobilközpontban!
– Ki kell ábrándítanom...
– Abban viszont megállapodhatunk, hogy szép év volt: válogatottja pompás időszak után kijutott a világbajnokságra, és önnel együtt az év legjobbja lett a World Soccer ranglistáján...
– ...rég volt.
– Ettől még a magyar futballközvélemény nyolcvanas évekbeli csúcsélményeinek egyike a szinte napra pontosan harminc éve történt, április tizenhetedikei osztrákok elleni bécsi győzelem, amellyel véglegesítették a vébérészvételt. Mi maradt meg a lefújás utáni pillanatokból?
– Elsősorban nyilván az, ahogy mámorosan ünnepeltük az eredményt. Aztán az, hogy gyúrónk, Sándor Tubi az öltözőben ráfeküdt a hirtelen kurrensé vált mezekre, nehogy a nagy jövés-menésben elvigyék a fiúk elől. Arra is emlékszem, hogy a díszvacsorán drága menedzserünk, a Spanyolországban élő Östreicher Emil pénzén ittunk egy-egy pohár pezsgőt, miután Buda István államtitkár Joschi Walterrel, az Austria Wien elnökével hamar elmerült a bécsi éjszakában. És bevillan az is, ahogyan másnap, amikor hazafelé buszozva megálltunk egy pihenőhelynél, milyen csodálatos hangulatban köszöntöttek bennünket a szintén szünetet tartó, bódult szurkolók. Kis plusz: a Parlamentbe késve érkező Buda Istvánt felállva tapsolták meg a képviselők...
– Bicskei Bertalan, a nyolcvannégyben ifjúsági Európa-bajnokságot nyerő ifiválogatott szakvezetője mesélte anno, hogy szakmailag igazából egyszer érezte magát euforikus állapotban: az aranyérem megszerzése után felőle le is zuhanhatott volna a Moszkvából hazafelé tartó gép. A hasonló érzés megvolt?
– Olyannyira nem, hogy a bécsi érzések simán összevethetők a kuvaiti kapitányként átélt katari olimpiai selejtező élményével. Elég az hozzá, hogy a nyolcvannyolcadik percben tizenegyeshez jutottunk Irán ellen. Tudni kell, hogy a két ország viszonya korántsem volt felhőtlen, ráadásul az eredménytől függött elnökünk állása, mindennek tetejébe a játékosok fele a jelenlegi, másik fele a korábbi, egyben visszatérni kívánó vezetővel szimpatizált. Mármost a büntető során hárman kaptak mellettem infarktust, részben a tizenegyestől, részben attól, hogy akkor most melyik elnök pártján lévő futballista lesz az ítélet-végrehajtó, részben azért, hogy az illető egyáltalán berúgja-e... Berúgta, én pedig az adrenalintúltengés miatt csak a későbbi elbeszélésekből értesültem arról, mi történt, és miért jöttek a hajrában oly sűrűn a mentők. A bécsi mámor tehát igazából egy a sorban; egy edző különben sem tesz különbséget az elvégzendő feladat teljesítése, teljesülése között. Négy éve, amikor a Videotonnal bajnokok lettünk, ugyanolyan boldog voltam a sikertől, és a fiúk ugyanolyan elánnal dobtak a levegőbe. Hozzáteszem, eddig szerencsém volt: ötször dobtak a levegőbe, és egyszer sem ejtettek le...
Mi volt a mexikói kudarc oka? Miért nem vált Détáriból világsztár? Miért kellett mennie Mezeynek a Videotontól? A Nemzeti Sport szombaton megjelenő Hosszabbítás című mellékletében elolvashatja a mesteredzővel készült interjút.
