|
Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám
Karinthy Frigyes: Füst Milán: Boldogtalanok
(Levél a költőhöz)
Kedves Barátom, ez, amint látod, nem magánlevél, hiszen kinyomtatva kapod meg - de a formát azért ne tekintsd a kritikus nyegle ötletesedésének: amiről, daraboddal kapcsolatban, ezúttal beszélni akarok, sok tekintetben szubjektív természetű reflekció, a kettőnk személyes ügye is, azonkívül, hogy irodalmi ügy. Darabod megvitatása és méltó méltányolása terjedelmes tanulmányt igényelne - s én, aki ezt a darabot nagyon súlyos és kivételes értéknek tartom, tiszteletlen volnék, ha e rövid időre, mely rendelkezésünkre áll, a műítész maskaráját ölteném magamra. Maradok hát dolgozóruhámban, ha nem haragszol - s az "anche io sono" szerényen szerénytelen jelszavát előrebocsátva, nem mint kritikus, hanem mint író szólok hozzá a kérdéshez. Ez talán a legbecsületesebb álláspont is. Arany János egyik kritikájában (valamelyik verskötetről beszél) sok csűrés-csavarás után egyszerre csak, mondat közepén, abbahagyja a szépen fölépített kritikai levezetést és így tör ki nagy őszintén: "ej, tulajdonképpen úgy vagyok én ezzel a könyvvel, mint a cigány, akinek zeneiskolai növendéket mutatnak be, hogy ítélje meg a játékát. Darabig hümget, vakarja a fejét, dadog - aztán csak kinyújtja a kezét a hegedű után, mondván: tessék csak ideadni, mindjárt megmutatom, hogy gondolom én." Ez a példa egyike az író-kritikus legőszintébb vallomásainak. Valljuk be, kedves barátom, egymásnak és magunknak őszinte augur-nevetéssel, ami egész kritikai módszerünk, adott műre alkalmazva, egyetlen mondatban összefoglalható - és az a mondat így hangzik: én hogy csináltam volna.
Tehát beszéljünk a tényállásról. Darabodat előadta az "Írók Színháza" - ott voltam és mint tanú igazolom, hogy igen nagy sikere volt. A közönségnek nagyon tetszett - a színészek lelkesen és jól játszottak: minden hatott, aminek hatnia kellett, színpadi nyelven szólva "maradék nélkül kijött az egész." Ez az eredmény téged igazol, akinek művészi hitvallását félreérthetetlen egyenességgel és lelkes bátorsággal hirdeti ez a ritka módon egységes és tömör alkotás. A legnagyobb hódolattal hajtom meg zászlómat e vallás előtt, mely nem az én vallásom - hiszen homlokegyenest ellenkező szertartások között, ugyanazt az istent imádjuk mind a ketten: az igazságot. A tiédet általában naturalizmusnak hívják, - gyűjtőnév ez, az alkotás, az életábrázolás két (csak kettő van) lehetősége közül az egyik. Törvényét talán így szövegezhetném meg az élet tökéletes leírása, a dolgok és emberek tökéletes jellemzése fölöslegessé teszi azoknak erkölcsi és esztétikai értékelését az író részéről - ez az értékelés, ki-ki számára, bent foglaltatik abban az indulatban, amit az élet tökéletesen sűrített ábrázolása kivált a hallgatóból. Elmondom nektek, hogy áll a dolog, milyenek ezek és milyenek azok, elmondom nektek, milyen az élet, csak azért mondom el, mert ti nem látjátok olyan élesen, mint én: ha aztán sírtok, vagy nevettek, a könnyetekből és a mosolyotokból megtudhatjátok (és talán én is onnan tudom meg) hogy amit mutattam nektek, jó-e vagy rossz, szép-e, vagy csúnya, helyes-e, vagy helytelen. Aki ennél többet akar, önmagát áltatja és másokat is - túl nagyot markolva, kevesebbet fog, nem tudja kitágítani a művészetet hatalmi körét, de méltóságát sérti meg a kudarccal, ami előbb-utóbb minden bölcselkedést, tendenciás értékelést, javító vagy változtató szándékot, szépítgető és idealizáló erőfeszítést utolér a valósággal való küszködésben.
Ismétlem, kedves barátom, a Boldogtalanok puritán naturalizmusának hatása igazolja hitedet. A napisajtó, természetesen, igaztalan volt daraboddal szemben - ez a darab, a maga nemében, hibátlan egész. De engedd meg, hogy mint megrögzött optimista és dualista, akinek makacs hite, hogy nem egyféle, hanem kétféle igazság van, s ez a kétféle igazság mozgatja az élő és változó világot: engedd meg, mondom, hogy ebben a részleges meg nem értésben a magam részéről jellemző és biztató tünetet lássak. Valahogy így gondolom, ebben az esetben, a kettősséget, ha nem untatlak vele. Az, amit naturalizmusnak nevezünk, az élet és a lélek tiszta ábrázolása mint egyetlen és legfőbb művészi cél, a művészet kezdetei óta mindig megújuló, mindig visszatérő iskolája volt a tehetségnek: éppen úgy, ahogy az alapját alkotó anyagelvű és atalista szemlélet mindig iskolája volt és lesz az egészséges emberi gondolkodásnak - elmaradhatatlan próbája az oroszlán körmöknek, a legnagyobb kompozíciókkal egyenértékű tanulmány a festő műhelyében - ám a közönség korok szerint változó ízlését hol a műhely érdekli jobban, hol a mű. Mostanában talán inkább az utóbbi, de ez még nem biztos. Ami engem illet, ha tőlem függene, az iskolákban csak naturalista műveket taníttatnék s azokon mutattatnám be a művészet törvényeit - ami pedig a drámát illeti, mint a színjáték művészetét, darabod előadásán megint megállapíthatták a hozzáértők, hogy a színész tehetségét mindig és újra a naturalista színpad próbálja ki és bontja ki tökéletesen - ezen a színpadon lehet csak alkalma jó színésznek lenni, hogy jó komédiás lehessen idővel. Milyen nagyszerű volt Forgács Rózsi, ez a telivér színésznő, akit a becsületes naturalizmus hanyatlása háttérbe szorított - és milyen "jók voltak" de igazán, Gách Lilla, Toronyi, Halmi Margit, K. Harmos Ilona és a többiek. Szép előadás volt, rég láttam ilyet - emlékszel a Táliára? Ha jól emlékszem, együtt néztük "Henschel fuvaros"-t - együtt tapsoltuk Kürthy Jóskát és Judik Etelt, a jó iskola-darab jó színészeit.
Iskola...Tehetség...Oroszlánkörmök...Munka...Van-e még más tartalma is a művészetnek? Te mintha azt akarnád mondani, kérlelhetetlen és meg nem vesztegetett magányodban mégis összevont szemöldökkel és elkomolyuló arccal: nincsen. Én, jól tudod, még mindig tűnődöm. Tudom, hogy jó pap holtig tanul, de "kancsalul festett egekbe nézve", megkérdem a művészt: tudod-e mire való a tehetség, mire való a munka, mire való, amit tanultál? Valamire, ami talán mégis több ennél. Mert nem tudom elfelejteni, ha a nézőtérre nézek, hogy ezek, akik ott ülnek, nem halott figyelők, nem életük mérlegét követelő halni térők, akiknek leszámolást kell nyújtanom, megmutatni nekik, hogy mit ér az életük: - hanem élő, bizakodó, várakozó emberek akiknek holnapjuk is van, akik, ha ma este lefekszenek, holnap reggel felébrednek megint: erre a reggelre is kell adnom nekik valamit, hogy az én lesújtó igazságomat el tudják viselni, egy kis útbaigazítást, egy kis tanácsot, egy kis kedvet, egy kis hangulatot, ha mindjárt hazugat is az élet igazsága kedvéért. S ha úgyse sikerül? Rostandból idézek, a romantikusból: On ne se bat pas dens I`espoir du succés. És írni kell tovább, kedves barátom.
|
