Férjek hüségéről.

Ámbár jobb szeretném, ha már elfeledték volna e botlásomat, emlékezetökbe kell idéznem, hogy pár hét előtt ezen a helyen egy népmesét tettem közzé az asszonyi kiváncsiságról.* A mese volt-e rossz vagy én irtam-e meg rosszul, most már nem firtatom (az én érdekemben áll ez legkevésbé), elég az, hogy magamra zuditottam az asszonyok haragját. Való igaz, a mese vége drasztikus: ostorral gyógyitván meg a bojtárné betegségét, a kiváncsiságot. Azóta, hogy ez a szerencsétlen tárcza megjelent, sürün jönnek utánam a levelek a szerkesztőség utján és egyenesen: két hét alatt több levél jött kicsi falumba, mint más, békés időben az esztendőnek a lefolyásán. Egynek a kivételével mind a levelet asszonyi kéz irta s valamennyi abból indul ki, hogy eddig ideális, fenkölt szellemü, a nőkért lelkesülő férfiunak képzeltek az irásaim után, most azonban végtelen sajnálattal tapasztalták, hogy én sem vagyok külömb a többinél. A legenyhébb az egyetlen férfiu levele, ki, a helyett hogy megdicsérne, plágiummal vádol, irván, hogy mesémet csaknem szóról szóra lemásoltam az Ezeregyéjszakából (fájdalommal nélkülözöm könyvtáramban), miből ujabb bizonyságát látom annak, hogy nemcsak a nagy szellemek, de a meseköltő népek is gyakran találkoznak. A többi férfiak, ugy látszik, - elég helytelenül - titokban tapsolnak nekem, nem nézik, jó-e a mese, plágium-e, a fő, hogy ráolvashatják az asszonyokra s ha nem cselekednek az ő kedvök szerint, egyszeribe czitálják, hogy mit ajánlott a kakas a bojtárnak.

E bevezető után az egész dolog tréfás szinünek látszik, aminthogy van is némi tréfás szine, valójában pedig nagyon komoly. Azt olvasom ki az asszonyok jogos szemrehányásokkal telt leveleiből, hogy mi, a teremtés ugynevezett urai is többé-kevésbé kiskoruak vagyunk (ha már az asszonyokat magamra haragitottam, hadd haragudjanak a férfiak is), a mesének ránk is épp ugy van hatása, akár a gyermekre, s kritika nélkül teszszük magunkévá a mesék okoskodását, két kézzel alkalmazván annak ránk nézt kényelmes, kellemetes részeit. Erre vallanak az asszonyi levelek, melyek egyenesen azzal vádolják be nálam a férjeket, hogy félig tréfásan, félig komolyan, de inkább komolyan, czitálják a mesebeli bojtárt, amint egy kis nézeteltérés támad közöttük, ami persze nem veendő szó szerint való értelemben, hisz müvelt ember nem veri meg a feleségét, de igenis jelent ennyit: feleség, ha netalán elfeledted volna, tanuld meg a bojtár meséjéből, hogy a háznál én vagyok az ur. Én, egyedül én.

Ha maguk a levelek bőven meg nem irnák, ugy sem volna nehéz kitalálni, hogy a baj nem az én mesém óta kezdődik. Ez a mese valóképpen alkalom rég elfojtott keserüségek kiöntésére s igy, ha jól meggondolom, önkénytelen is jót cselekedtem. Meglepő a levelekben, hogy iróik közül csak kettő egész fiatal asszony, két-három éves házas, a többi tiz-tizenöt éves asszony s boldog házas életök megváltozása ugy a tizedik év tájékán kezdődik. A panasz csaknem egyhangu. Ha megengedik, pontokba szedem.

1. Átlag tiz évig semmi különös ok az elégedetlenségre. A férj figyelmessége gyengül ugyan, de más asszonyok iránt sem mutatnak gyanus figyelmet.

2. Tiz év után a melegség, mely kezdetben forró volt, a hetedik év tájékán már langyos, a tizedik év után lehül.

3. Szavaiban, tetteiben igazságtalan kezd lenni a felesége iránt; kötekedő, mindenben hibát lelő s a szegény asszony, ki az, a mi volt kezdettől fogva, nem tudja férje kedvét találni. Lehozhatja a csillagokat az égről, hiábavaló. -

4. Ellenben: a »más felesége« - csupa tökéletesség. Ugyanaz a »más felesége«, aki hasonló bajban van a maga urával.

5. Minden társaságban pompásan érzi magát, vidám, tréfás, ötletes, otthon meg mogorva, zsémbes, kiállhatatlan.

»Tessék - irja egyik asszony - ezekről a férjekről tárczát irni.« Szivesen, asszonyom, csakhogy, fájdalom, nem irhatok anélkül, hogy önt és önöket kikerüljem s félek, hogy nemcsak a férjeknek, de a feleségeknek is kellemetlen igazságokat leszek kénytelen mondani.

Kezdjük legelől: a házasságnál. Csupán szerelmi házasságról beszélek, aminthogy más fajta házasság itt szóba sem jöhet.

A szerelmében legelvakultabb férfi sem ámitja magát azzal, hogy felesége a legszebb asszony a világon, de a boldogságra ez szükségtelen is. Elég az, ha ő lát a feleségében oly lelki és testi szépségeket, amelyek összesége az ő feleségét minden más asszony fölé emeli. Az asszony tudja ezt, s meg is van benne minden készség, hogy megtartsa e hitében urát. Ám az a bökkenő, hogy kevesen találják meg a középutat. Az egyik, abban a hiedelemben, hogy különben megalázza női méltóságát, tulságba vitt tartózkodást szenveleg, ámbár szivében erős szenvedelmek égnek, a másik az ellenkező szélsőségbe csap: perzsel, éget a szerelmével. Ugyanaz történik, ami a természetben: a hidegség megfagyaszt, a forróság eléget. De végre is a nő szeret, kiki a maga temperamentuma szerint, de szeret, s mert az ő hüsége, odaadása kezdettől fogva változatlan, nem tudja, nem akarja megérteni férjének megváltozását.

»Megunt« - irják önök, pedig nem önöket unták meg, csupán az egyforma, napról napra változatlan életet. Ugyanez megtörténik az asszonyokkal is, csakhogy az asszony már helyzeténél fogva sem elevenitheti meg egyforma életét oly könnyen s abban a formában mint a férj. A középosztálybeli asszony rabja a háztartásnak. A férj is rabja a kötelességeinek. Közbe-közbe az asszonynak is, a férjnek is van egy-egy szabadabb órája, mikor szivesen elszórakoznék, csakhogy az a baj, hogy a férj s a feleség e szabad órái ritkán találkoznak össze. A nő nemcsak a hagyományos szokás alapján, de mert a gyermeknevelés s a háztartás amugy is sok jogos élvezettől fosztja meg, elvárja a férjétől, hogy szórakoztassa, figyelmességével, kedvességeivel enyhitse a napi vesződség terheit. Ámde ugyanigy okoskodik a férj is a maga szempontjából: ő dolgozik, küzd kint az életben s haza érvén fáradtan, kimerülten, ne várjon tőle az asszony udvarlást, ellenkezőleg az asszonynak legyen gondja a kenyérszerző férj mulattatására is. Itt támad a legtöbb összeütközés. Mind a két fél követel, anélkül, hogy adna, amennyi adható. Néhol eltalálják mind a ketten a helyes középutat, s bár anyagi gondoktól nem menten, mégis boldogan élnek. Csöndes, egy kicsit unalmas ez az élet is, de az asszony nem győzi eléggé dicsérni férjét a barátnői előtt. Nem is sejti a szegény jó asszony, hogy minden dicsérő szó, amit urára halmoz barátnői előtt, egy-egy kapavágás: saját boldogságának a sirját ássa, ártatlan dicsekedéssel. Mert jaj annak, jaj, aki a boldogságát nem tudja elrejteni. Megirigylik, megrontják, rendesen azok, kiket szivünkhöz legközelebb állónak véltünk. Hiszen ha minden asszony szerelemből menne vagy mehetne férjhez: nem kellene ismeretlen világokban keresnünk a mennyországot, megtalálnók mind e földön. De a nők többsége szerelem nélkül kénytelen férjhez menni, a szerelemről azonban mennél kevesebben képesek lemondani. Nagy a boldogtalan, a szenvedő nők sokasága, akinek mind joga van a szerelemre s e jogát ott valósitja meg, a hol találja. Harcz folyik itt, soha nem szünő harcz a boldog és boldogtalan asszonyok közt. A boldogtalant folyton egy kérdés üzi, zaklatja: mért boldog ez meg az az asszony, mért nem vagyok az én is? És rendszerint nem azokra a férjekre veti a szemét, akik amugy is tág lelkiismerettel veszik a házasság szentségét, hanem az ugynevezett hü férjekre. Elhóditani a hüségeért magasztalt férjet, megmutatni a boldog asszonynak, hogy e világon minden mulandó: ez a szenvedő asszonyokat végtelen nagy lelki gyönyörüséggel tölti el. Az az ő boldogságuk, ha tudják, hogy az irigyelt boldog asszonynak joggal nevethetnek a szeme közé.

A legtöbb férfi a tiz évi házasság után szinte kész préda, csak legyen, aki elragadja. Egy részét nem is kell elragadni: ez maga les prédára, vissza-visszatér, ki-kicsap, a feleségéhez hol meleg, hol hideg; alapjában véve jó fiuk, lelkökben a feleség áll első helyen, de hát időnkint meg-megkivánják a másét. Még boldognak mondható az az asszony, ki meg tud alkudni ezzel az állapottal. Hátha nem is lát, nem is tud semmit! Erős hitem, hogy a feleségre valóságos szerencse, ha a férj »botlik« a más feleségébe, ahhoz képest, ha a férjbe »botlik« véletlenül vagy tervszerüen egy szenvedő asszony. A szerencsétlenség annál nagyobb, mennél ideálisabb, nemesebb gondolkozásu a férj. S mennél tisztességesebb vagy a tisztesség látszatát megőrizni tudó a szenvedő asszony. Egy asszony, aki szenvedésével, martiromságával részvétre tart jogot és meg is nyeri azt s lassu, csöndes munkálkodással, ártatlannak tetsző kaczérsággal a részvétet szerelemre varázsolja át. A »hü férj«, ki maga is, feleségéhez hasonlóan, nem titkolja boldogságát, egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy több a szenvedő asszony barátjánál. Feleségéhez még nem lett hütelen semmiféle értelemben, de valami titkos erő hajtja a szenvedő asszonyhoz. Mint a haldokló gazemberről mondják, hogy »perel az ördöggel«, perel ő is a lelkiismeretével: elvesztette az egyensulyt, vannak pillanatok, órák, mikor azt hiszi, hogy nem csalta meg feleségét, ha a szenvedő asszony könnyeit lecsókolta. Folyton csititja háborgó lelkét: hisz azért valóképpen az övé vagyok. Dehogy az övé. Sem az egyiké, sem a másiké, hanem a harmadiké: az ördögé. Az igazi s a részvétből támadt szerelem együtt marczangolják, gyötrik a lelkét. Beteggé lett, testben, lélekben. A feleség sokáig még sejteni sem mer. Tehetetlenül nézi ura vergelődését, nem tudja, honnét várja a segitséget e mérhetetlen bajban: az égből-e, a pokolból-e. Nem lát, mert nem láthat tisztán: néma megadással türi a maga s az ura szerencsétlenségét. De isten jó: egy véletlen fölnyitja az eltévelyedett ember szemét és sohasem látta oly nagynak, szépnek, lelkében tökéletesnek a feleségét, mint most, a nagy katasztrófa után. A feleségét, ki nemcsak annak örül, hogy magamagának visszanyerte, akit elveszteni vélt, de annak is, hogy szivének, lelkének fele saját magának is visszanyerte kárhozatba, veszedelembe indult lelkét. Az asszony lelkében azt mondja egy szózat: csakhogy itt van ujra, ne érje vád, szemrehányás, eleget szenvedett a lelke. A férj lelkében azt mondja egy szózat: csakhogy tied vagyok, tied lehetek ujra!

Mintha hosszu, nagyon hosszu utról tért volna vissza a férj: a viszontlátás pillanatában csak egymást látják, rajtok kivül nincs senki, semmi. Egymás feltalálásának öröme mámorba ejti s csak mikor ez a mámor oszladozik, kezdenek eszmélni. Eszmélni és elmélkedni. Ha az asszony, hogy ugy mondjam, nem képes a helyzet magaslatára emelkedni: meg van mérgezve mindkettejök élete. Az asszony tragikuma ez esetben, hogy nem bizik férje őszinte megtérésében, folyton remeg, hátha mégis igazán szerette azt az asszonyt, hátha ujra megtévelyedik; a férj tragikuma, hogy nem képes meggyőzni az asszonyt annak ellenkezőjéről, csak ideig-óráig tudja elhitetni, ami nyilvánvaló lélektani igazság: az az ember, ki egyszer ép bőrrel menekült meg az általa nem keresett katasztrófából, sem nem keresi azt, sem többet abba bele nem esik. Szeretik egymást, de az egyik nem hisz feltétlenül s ez a hitetlenség mindakettőnek a lelkét megmérgezi. Megmérgezi egy egész életre, holott csak gyöngén sajgó sebnek kellene maradni az átélt katasztrófából. Kellene. Hiába mondom, hogy annak sem kellene, mert a legőszintébb megtérés után is marad ez.

De ki mondhatja el magáról, ha majd üt az órája, hogy még csak gyöngén sem sajgott a szive?

AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA

CSÖNDES ÓRÁK

ELMÉLKEDÉS, HANGULAT