Payday Loans

Keresés

Gandhi nem Nobel-békedíjas PDF Nyomtatás E-mail
2015. április 14. kedd, 12:31

Békedíjak és békedíjasok

Egy éven belül két békedíj. Mindkettőt Olaszországban ítélték oda Göncz Árpád köztársasági elnöknek. A magyar hadsereg főparancsnoka az elsőt, a "Giorgio La Pira" kulturális és békedíjat Pistoiában kapta 1998 decemberében, míg a másodikat, a Telamone-békedíjat egy évvel később, a szicíliai Agrigentóban vehette át. Az első esetben a firenzei polgármesterről elnevezett és egy nonprofit kulturális társaság által odaítélt kitüntetést az akkori olasz miniszterelnök-helyettes adta át. Az indoklás szerint az emberi jogok és a demokratikus értékek melletti kiállás elismeréséül odaítélt díjjal azt a tevékenységet ismerték el, amelyet Göncz Árpád "politikusként és irodalmárként fejtett ki a békéért és az emberi jogokért", "különösen a totalitárius rezsim idején tanúsított magatartásáért, amely során a politikai üldözést sem habozott vállalni ezen értékek védelméért". A Telamone-békedíjat a szicíliai tartomány elnöke adta át "a népek közötti együttműködés előmozdítása, a különböző nemzetek kultúrájának közelítése" okán, valamint "államférfiúi és irodalmi munkásságának elismeréséül".

Bármennyire is kedvelem Göncz Árpád személyét, tisztelem írói, valamint fordítói tevékenységét, és nem látok hozzá mérhető köztársaságielnök-utódot, a békedíjak odaítélésének ténye, azok indoklása és az átadás körülményei zavarba ejtenek.

A diktátorokkal szóba álló és velük kezet rázó, ezáltal a diktátorok hatalmát tovább legitimáló és az emberi jogok adott országbeli elnyomását akarva-akaratlanul támogató Göncz Árpád (személyes, emberi, politikusi, irodalmár, jogvédő) felelőssége tagadhatatlan, még akkor is, ha ez egy közméltóság esetében szinte elvárható, ha Magyarország érdekei esetleg megkívánják is ezt, továbbá ha mindez a nemzetközi politikában nem számít etikátlan cselekedetnek. Csak hát az, ami az országnak az érdeke, a politikában elfogadható, az magánemberként még etikátlan, írástudóként elfogadhatatlan, volt üldözöttként érthetetlen lehet; az exellenzéki, politikus, író, jogvédő államelnöknek sem válik dicsőségére.

Tudom, hogy a többség számára nem, de nekem fölöttébb problémás, hogy egy mégoly indokolható fegyveres harcban való részvétel után, az egyébként mégoly becsületes valaki békedíjban részesüljön. Lehet, sőt talán kell is azt a bátorságot stb. tisztelni, amely kellett ahhoz, hogy Göncz Árpád 1944-ben a Táncsics zászlóaljban az ellenállás fegyveres résztvevője legyen. De talán ez sem erősíti a békedíj odaítélése melletti érveket.

Jelenleg Göncz Árpád mint a Magyar Köztársaság elnöke tizedik éve a fegyveres erők főparancsnoka is egyben. Ez önmagában véve sem kifejezetten békedíjra érdemesítő helyzet. Viszont tény, hogy 1999-ben Magyarország a NATO tagjaként háborút viselt Jugoszláviával, és a Göncz Árpád által "főparancsnokolt" magyar hadsereg részese volt Jugoszlávia szétbombázásának; annak az országnak a háborút támogató köztársasági elnöke volt, amely tizennyolcad magával a nemzetközi jog megsértésével megtámadott egy másik, nekünk éppen szomszédos országot. Ez talán mégsem alapozza meg azt, hogy még ugyanabban az évben "a népek közötti együttműködés előmozdítása, a különböző nemzetek kultúrájának közelítése" érdekében kifejtett munkásságáért békedíjjal tüntessék ki.

Persze tudjuk, hogy a Telamone-békedíj korábbi díjazottai, például az egyiptomi Anvar Szadat vagy az olasz Sandro Pertini sem volt ebből a szempontból makulátlan, továbbá hogy a szintén NATO-tag Olaszország területéről még több jugoszláv célpontot bombáztak, mint tőlünk. Azt is tudjuk, hogy lehet a honvédelmi minisztériumot békeminisztériumnak, a katonai szövetséget békeszövetségnek, a Honvédelmi Bizottság mindenkori elnökét főpacifistának, a katonákat a béke legfőbb őreinek, az Országos Béketanácsot (Magyar Békeszövetséget) békemozgalomnak, a katonai beavatkozást béketeremtésnek, sőt békemissziónak mondani, és a háborúkban a gyerekeknek és asszonyoknak megkegyelmező katonát vagy a polgári lakosokat nem bombázó pilótát emberi jogi harcosnak nevezni, de a politikai korrektség és az igazság okán mégsem kellene az átnevezéseket elfogadni. Tudjuk jól azt is, hogy a nyugati világ többsége a NATO-t a béke zálogának tartja, hogy sokan Jugoszlávia megtámadása után - vagy éppen ezért - még inkább annak tartják, de azért még nem kellene a NATO-t Nobel-békedíjjal, a volt békemozgalmár és utóbb a bombázást elrendelő ex-NATO-főtitkár Javier Solanát a korábbi mozgalmi tevékenységéért békedíjjal jutalmazni.

A magyar államfőnek megítélt díj átadásának körülményei nemcsak zavaróak, de tipikusak is egyben. A civilek és a civil csoportok akkor érzik magukat fontosnak és elismertnek, ha az állam emberei, a hivatásos politikusok adják át az elismeréséket, ha ők nyitják meg a rendezvényeket, ha a Civil Parlament a Parlamentben ülésezhet. Vagy éppen fordítva történnek a dolgok, és a civil alapítású díjakat politikusok kapják. A civil emberek és szervezetek csak akkor hiszik el, hogy nagyon fontos, amit csinálnak, ha ezt egy politikus nagy nyilvánosság előtt kimondja. Ennek egyenes folytatása az, hogy a volt pártpolitikusok meg azt hiszik, hogy mandátumuk lejárta után párt- és politikai érdekektől mentesen, pusztán demokratikus beállítódásuk, közismertségük, tapasztalatuk és természetesen a hosszú évek óta nem gyakorolt szakmai hozzáértésük miatt immár teljesen függetlenként foglalhatnak el civil szervezeti pozíciókat. A volt katonatisztek pedig azt hiszik, hogy a nyugdíjas kor elérése vagy a mundér levetése után civil szakértőkké alakulnak, független tanácsadók lettek, akik immár tényleg a béke kipróbált apostolai.

A problémakör - immár Göncz Árpád személyétől teljesen elszakadva - tovább szélesíthető. Miért kapnak gyakran militáns politikusok, diktátorok, háborúzók, közkatonák és tábornokok békedíjakat? Valószínűleg azért, mert kevésbé voltak militánsak, emberirtók, kegyetlenek, mint amennyire a helyzetüknél, hatalmuknál fogva lehettek volna, mert az erőszak okozásának egy bizonyos pontján megálltak, vagy a későbbiekben kevésbé erőszakos cselekedeteket hajtottak végre.

A békedíjak sokszor ugyanúgy ugyanannak a politikának a részei, mint a háborúk, és ugyanúgy a mindenkori hatalom (intellektuális, gazdasági, politikai, média) dönt róluk. Az odaítélést, akárcsak a katonai támadásokat, gyakran ugyanúgy nagy nemzeti vagy nemzetközi politikai érdekek mozgatják. A békedíjak nemritkán a véres múltat elfedő legitimáló játék részei, amelyben ölni, háborúzni és békedíjat kapni akkor lehet, ha ebben állami, egyházi és államilag, egyházilag támogatott civil társadalmi, valamint médiakonszenzus alakul ki. Nobel-békedíjról is azok döntenek, akiket a díjat odaítélő norvég parlament a mindenkori saját parlamenti erőviszonyoknak megfelelően egy öttagú bizottságba delegál. A bizottságban korábban kizárólag hivatalban lévő politikusok kaptak helyet. 1935 óta ez kifejezetten tilos, de a pártpolitikai és egyáltalán a politikai meghatározottságon ez mit sem változtatott, hiszen ettől kezdve főként expolitikusok kerülnek a döntéshozó bizottságba.

Milyen paradox, hogy a magyar zsenik közül Szilárd Leót és a Nobel-díjas Wigner Jenőt a béke apostolai között tartják számon itthon és külföldön, miközben az atombomba létrehozásában is elévülhetetlen érdemeket szereztek. Los Alamosban a Manhattan-program keretében 1942 és 1945 között kulcsszerepet játszottak az atombomba létrejövetelében. Ezt követően viszont ellenezték annak bevetését, később az atomenergia katonai célú felhasználása és a hidrogénbomba előállítása ellen tiltakoztak. Szilárd Leó még békeszervezetet is létrehozott (Tanács a Háború Elkerülésére), és Wignerrel közösen kapták meg az amerikai "Atom a Békéért" díjat. A Times magazin által az évszázad emberének választott, a magát radikális pacifistának mondó Nobel-díjas Albert Einstein szintén közismerten békepárti és háborúellenes volt. 1955-ben Bertrand Russellel együtt a világ tudósait mozgósította az atombomba alkalmazása ellen. Pusztán csak az a baj, hogy ezt az atombomba feltalálásában és alkalmazásában való nélkülözhetetlen részvétele után tette meg.

De itt van Alfred Nobel példája is, aki a dinamit felfedezőjeként vált ismertté, majd pedig a fegyverek feltalálásából és gyártásából származó jövedelméből tette magát Nobel-díj formájában halhatatlanná. Valamennyi Nobel-díjas és természetesen Nobel-békedíjas egy marék dinamit árát kapja minden díjátadás alkalmával. Még szerencse, hogy Mahatma Gandhi nem kapott Nobel-békedíjat.

Népszabadság, 2000. március 10.

 

Csapody Tamás

Civil forgatókönyvek

Válogatott tanulmányok és publicisztikai írások

(1983-2002)