Fiúk, tudnátok-e ti oly bátran meghalni, ha kell, mint elődeitek tudtak?

Nem puhultatok-e még el teljesen a zengerájokban, ledér kávéházak abszintos levegőjében? Megvan-e még bennetek az izzó lélek? Érdekel-e még valami benneteket Casanova kalandjain és Faublas lovag szerelmein kívül? Magános óráitokban hallgatóztok-e néha s halljátok-e a multak árnyainak halk jajszavait? S nem döbbentek-e meg, mikor érzitek, hogyha a sors már csupa jót tartogat e nemzetnek, még akkor sem nyujt kárpótlást a hosszú, hosszú szenvedésekért, amelyek mögötte állnak?

E kérdésekre nem kérek feleletet, hanem példaként egy régi történetet beszélek el egy fiúról... Véres árnyéka a multkor merült föl előttem a Zemplén fölött borongó szürke ködből... mikor szokott magános utazásaim egyikén Sárospatak felé vittek fáradt lépteim.

Mikor 1848 őszén a sárospataki főiskola megnyilt, igen különös képe volt. Aggastyánok tanítottak ott gyerekeket. Aki ifjú volt vagy férfi, elment honvédnek. Akár tanári, akár diáki sorban állott.

Szomorú város volt akkor Sárospatak, amely diákjai nélkül olyan mint a temető. A szép leányok és menyecskék unatkoznak, hangversenyre, táncmulatságra semmi kilátás, még csak kocsmai verekedések sem voltak.

Eseménnyé lett a városban Gábor diák hazaérkezése Pestről.

Gábor diák vézna, csámpás legény volt. Ferde a válla, egy kicsit púpos a háta, a ballábára pedig rettenetesen sántított.

Mikor a nyáron a honvédtoborzók Patakon jártak s minden ember a háromszínű zászló alá állt: Gábor könyörgött, hogy őt legalább betegápolónak vegyék be. Visszautasították.

Mikor aztán a fiúk hangos énekszóval, dobpergés és trombitaharsogás közt elvonultak, velük masirozott órákig, míg el nem ájult.

Egy útszéli kocsmában lefektették. Akkor látták, hogy a lába csupa seb.

Vele kidőlt egy cigány is és ott maradt. Ez ápolta Gábort, orvosság helyett ősrégi szép énekekkel traktálván őt, melyeket a gályára hurcolt protestáns papok énekeltek hajdan. Mert a pataki cigány akkor még minden efféle régi énekeket tudott.

Gábor három napig hallgatta a bús dalokat, aztán fölkelt és visszatért Patakra.

Egyszer aztán eltünt. Azt beszélték, hogy Szabó Gáspár fuvarorgazda szekerén Pestre ment Kossuthhoz, hogy vele mégis fölvétesse magát az ármádiába.

Úgy látszik, ez sem sikerült, mert az iskola megnyitása után csakhamar újra otthontermett s kevesedmagával rendesen járt az előadásokra.

Kicsinyek és nagyok közt orákulum volt. Mikor elkezdett beszélni Pestről, Kossuthról, Széchenyiről, Petőfiről, Vasváriról, tátott szájjal hallgatták.

De dicsősége nem sokáig tartott. Jött a tél s a déli harctérről szállingóztak haza a sebesültek és a betegek. Micsoda szánalmas, elgyötört alakok. Megjött a nagybotos is, hatalmas alakja kétrét görnyedt. A perlaszi sáncokon jobbvállát szétzúzta egy rác golyó. Csak egy hét múlva kötözhették be a sebét rendesen, csuda, hogy a legény bele nem pusztult. De nem ingyen kapta a sebet. Öt embert vert agyon különböző puskákkal. A patakiak mint az oroszlánok védték az elfoglalt sáncokat a már őrmesteri rangban levő nagybotos vezetése alatt. A magyarság már retirált, de ők, mint a szikla álltak. Damjanich három segédtisztet küldött oda, hogy hagyják már oda a sáncot. Az első segédtiszt, egy hadnagy, maga is pataki diák lévén, puskát fogott és beállt a fiúk közé verekedni. A másik segédtiszttel azt üzenték, hogy segítséget küldjenek nekik, ne üzeneteket. A harmadiknak a szavára végre engedtek... Még egy sortűz, aztán leugráltak a sáncról és futottak vissza... A nagybotos nehezen tántorgott utánuk, a vállát abban a percben lőtték át. A kilencedik zászlóalj (utolsó a csatatéren) négyszögbe állva várta őket, középen Damjanichcsal. A nagybotos ott rogyott össze előtte.

- Meghalt? - kérdé a vezér.

- Nem.

- Kapjátok föl, előre!

Lassan hátráltak. Este egy faluban tábort ütöttek s Damjanich meglátogatta a sebesülteket.

A nagybotos sebét társai már kimosták és úgy ahogy bekötözték.

- Hallom, hogy te csináltad az egész galibát. Ha nem volnál megsebesülve fickó, - szólt a vezér, - főbelövetnélek. Tanuld meg, hogy a katonának első kötelessége engedelmeskedni. Azt a keserű rézangyalát a tintanyaló mivoltodnak...

- Őrnagy úr...

- Aztán tanuld meg azt is, hogy a puska arra való, hogy lőjjenek, nem arra, hogy üssenek vele...

- Nem volt időm tölteni, őrnagy úr.

- Arra a katonának mindig van ideje. Mit pazarlod a puskáinkat? Hallom, hogy összetörtél egy tucat puskát...

- Rác puskákkal dolgoztam, őrnagy úr, nem a mieinkkel...

- A puskákkal nem tudsz bánni, azt látom, nem neked való mesterség. Azért ezennel megfosztalak őrmesteri rangodtól.

- Őrnagy úr!... - hebegett halálsápadtan a diák.

- És még ma fölterjesztelek hadnagynak. Szervusz!

...De a szegény nagybotosnak nem használt a nagy öröm. Elsenyvedt, elbetegesedett, megtört, s kénytelen volt hazajönni. És a téli estéken át a Kutyakaparó nevű diákcsárdában sokat mesélt a fiúkról, akik többé sohasem jönnek haza... A perlaszi sáncokban maradt Simándy, a főiskola első tenoristája, Bakó, Dörgey, Kovács, Csomor, Szivós, az altorjai Rákosi, a lőcsei luteránus pap fia, Schneider... és hányan sebesültek meg...

És a hazáért sápadt fiúk kezdtek újra az előadásokra járni. Csöndes, szomorú társaság volt ez. Különösen bús lett azután, hogy a mellbeteg kis jogász, Sőregi is megjött s pár hét mulva ott meghalt.

Nagy temetése volt, de a nagytiszteletű urak a kántust gyöngéllették... A leghíresebb énekesek odalent Szent-Tamás körül feküdhettek előőrsön a hóban. Elfacsarodott szívvel nézte ezt Gábor diák. Hogy ő mindebben nem vehet részt! Nem harcolhat, nem szenvedhet, sem meg nem sebesülhet, - még csak nem is énekelhet a harcolók helyett a meghaltak fölött, mert hanggal sem áldotta meg a teremtő.

Komoran járt. Kerülte az embereket. Ivott. Nem tanult. Tél elmult, jött a dicső tavasz, amelyen a magyar madár, a Turul győztes repülését megtette... Azután a dinasztia legnagyobb ellenségét, az oroszt hívta be ellenünk és megkezdődött a tragikus bukás...

Rekkenő július. Már nemcsak beteg és csonka, egészséges honvédek is voltak Patakon, a különböző szétrebbentett zászlóaljakból. Egyenruhájukat levetették s újra leültek az iskola padjaiba. Professzor és tanítvány könnyes szemmel nézett egymásra... ki törődött itt a tudományokkal, mikor a földretepert ország vére csöppenkint folyt el.

Egy szotnya kozák érkezett egy tiszttel és jelentette a polgármesternek, hogy délre egy lovas testőrezred érkezik, egy tábornok vezetése alatt. Ennyi és ennyi kenyér, ennyi széna meg zab legyen készen. A nagy, kétemeletes kollégium ablakai megteltek a kiváncsi kis diákokkal, míg a szenior bottal végig nem járt s el nem kergette őket. Mit bámuljátok a muszkát! Még kényes lesz, mert azt hiszi, van rajta valami néznivaló. Majd Szegfű, Sárosi, Kerekes elmondják, milyen. Ezek ettek belőle Vácnál, Vadkertnél, Görömbölynél, Tokajnál.

Azután vidám muzsikaszóval jött az ezred. Gyönyörű volt, látszott rajta, hogy csak masirozott és nem verekedett. A nagy piacon, szembe a kollégiummal fölállt. A kollégium alatt maga a tábornok, körülte tisztjei.

És ekkor a kollégium tetején, mint a macska, csúszva megjelent Gábor diák és mikor a tábornok leveszi az aranyos sisakot, hogy verejtékét letörölje, a gyönge diák fölegyenesedik és erejének teljes megfeszítésével a vezérre dob egy óriás követ.

A kő talált. A tábornok vérbeborulva esik le lováról. Az elszörnyedés ordítása tör ki az oroszokból. S fent a háztető szélén lihegve ül a diák s arca különös mosolyra torzul:

- Lőjjétek le! - kiált az ezredes.

Harminc-negyven lovas leszáll s elkezd a fiúra lövöldözni. A golyók pattognak a tetőn, de nem találnak.

- Hozzátok le! - ordít az ezredes.

Egy század katona betör s tíz perc múlva lent van a nyomorék. Káromkodva, taszigálva hozzák. Néha olyat rúgnak rajta, hogy pár lépést gurul.

- Mit tettél, nyomorult? - kérdi félig szánakozva az ezredes.

Gábor a por, piszok és verejték alatt is büszkén néz rá.

- Kötelességemet. Engem nem vettek be katonának, mert nyomorék vagyok, de én is részt akartam venni a küzdelemben. Ne legyen különb egy sem, mint én.

- Meg fogsz halni.

- Köszönöm. Ezt akarom.

Az ezredes fejét csóválta. Jött a katonaorvos és jelentette, hogy a tábornok mindjárt magához tér és semmi komolyabb baja nincs.

- Kötözzétek meg! - kiáltott az ezredes, Gáborra mutatva.

A kollégium bezárt kapuja mögött lélegzetét visszafojtva figyelt a diákság. Ekkor megjelent köztük nagytiszteletű Sárándi Péter és hangosan szólt:

- Minden ember a templomba!

Megértették: halottért kell imádkozni. A kollégium udvarán lévő templomba vonultak, csöndben, szomorúan.

Gribojev hadnagy tizenkét emberből megalakította az exekucionális szakaszt, a fiút a kollégium falához lökték.

- Tűz!

A fegyverek egyszerre dördültek. A kollégiumi templom lélekharangja megcsendült.

Ekkor bekötött fejjel megjelent a tábornok. A testőrök háromszoros hurrája megdördült a levegőben... bent a templomban pedig halkan kezdé Sárándi Péter nagytiszteletű úr: