Baloldali antiszemitizmus
Nemrég volt tizenhárom éve a Nagy Figyelmeztetésnek, a New York-i WTC tornyok elleni terrorista merényletnek, ami több, mint háromezer ártatlan ember életét követelte.
De a figyelmeztetésnek nem volt igazi foganatja; azóta Amerika (és Európa) folyamatosan felejt, a sebek begyógyultak, letelt a gyász. Tizenhárom évi permanens önáltatás elég volt ahhoz, hogy a nyugati civilizáció lassan megnyugodjon, megbékéljen, elaludjon. Hát, ha van is baj, ugye, azért a baj nem akkorra, hogy bekapcsoljuk a szirénákat, vagy a kaszinókban lehúzzuk a rolót.
Egy jó barátom azt szokta mondani, s én mélyen egyetértek vele, hogy MINDEN amerikai televíziónak MINDEN NAP A WTC tornyok elleni támadás képeivel kellene kezdenie reggel és zárnia este a műsorát, azzal a fölirattal. hogy REMEMBER! Minimum…
Legalább egy százada, hogy a nyugati politikusok nem ismernek fontossági sorrendet, nem veszik észre, mire kell odafigyelni; akkor kapcsolnak, amikor már csak sokmillió áldozat vérével lehet helyretolni a kizökkent időt. Későn figyeltek föl a bolsevista Szovjet-Oroszországgal szövetkező Harmadik Birodalomra, a Ribbentrop paktumra, nem figyeltek se Japánra, se a Blitz Krieg-re, se Pearl Harbor-ra… később a szovjet hidrogénbombára, Mao-ra, Koreára, Kubára, Iránra… nem sorolom tovább; ugyanilyen késve fogják fölismerni azt a veszedelmet, amely az iszlám szélsőségesek részéről fenyegeti az egész civilizációt.
2001 szeptember 11-e után még ki sem hűlt az áldoztok holtteste, nem csak, hogy el sem temették őket, de sokat közülük még nem is azonosítottak, máris megszólalt a zsidó öngyűlölők és az extrém liberális idióták (the useful idiots) kórusa, elnyomva a gyász és a részvét hangjait. Úgy kell Amerikának, úgy kell nekünk, minek támogatjuk Izraelt! Edward W. Said, Noam Chomsky, Susan Sontag (hogy csak a legismertebbeket említsem) azonnal rázendítettek erre a nótára, ami Magyarországon is rögvest visszhangra talált. Csak kapásból: Artner Annamária, Tamás Gáspár Miklós, Szalai Erzsébet, Galló Béla ragadták föl nyomban a stafétabotot, később más, például Eörsi István is csatlakozott hozzájuk.
Mintha az egész euro-amerikai civilizált világra életveszélyes iszlám terrorizmusért, a minden „hitetlent” moszlimmá téríteni, és aki nem tér meg, azt legyilkolni akaró dzsihádért egyedül Izrael volna a felelős. Mintha a tömeggyilkos terrorista merénylet, mely röhögve játszotta ki az USA teljes titkosszolgálatát és védelmi rendszerét, nem az iszlám szélsőségben rejlő globális veszedelemre figyelmeztetett volna. Mintha nem arra hívta volna föl a figyelmet, hogy ha a terrorizmus, mint hadviselési módszer, elszabadul, állandó rettegésben fogja tartani az egész civilizált világot. Nem csak egy nemzetközi kongresszust, tudományos vagy politikai konferenciát, egy nagyobb sporteseményt nem lehet majd megtartani, de lassan a mozit, színházat, a hangversenytermet, sőt a bevásárló központokat is rettegve kerülik majd a polgárok. Lebénulhat a tömegközlekedés; nem csak a légiforgalom, de még a metró is.
Ez konkrétan mit jelent? Azt, hogy az egész ún. euro-amerikai, nyugati civilizáció kapcsolatok híján megszűnik közösségként létezni, elszigetelten rettegő ember-csoportocskák laza hálózatává válhat.
Izrael miatt? Nem kell szédületes intellektuális képesség, elég a józan paraszti ész annak fölismeréséhez, hogy az iszlám elsődlegesen Amerikát gyűlöli, mint a Nyugat legerősebb, vezető hatalmát. Izraelt csak másodlagosan, mert a plurális, demokratikus zsidó állam a szélsőséges iszlám szemében Amerika „előretolt bástyája”, katonai és kulturális bázisa a Közel-Keleten, vagyis az iszlám világ szívében.
Én nem csodálkoztam. Számomra fájdalmasan ismerős jelenség volt ez a HINAUS MIT UNS szindróma, hogy úgy mondjam: személyesen megélt történelem. Még a Horthy időkből hallom vissza a családilag ismerős szöveget, a pesti zsidók, apám és barátai hangján. Akik a zsidókat, vagyis önmagukat okolták az antiszemitizmusért. (A viktimológia is leírja ezt a jelenséget, amikor a mégoly ártatlan áldozat is gyanakodni kezd: lehetetlen, hogy ne legyen valami bűnöm, amiért a gyilkos rám feni a fogát.) Valami oka csak kell legyen annak, hogy minket annyian és annyira utálnak. Mert rosszmodorúak vagyunk, éneklős, dobutcai hangsúllyal beszélünk, és nyüzsgünk és nyomulunk, és túl okosak és túl tehetségesek vagyunk, és – überhaupt – állítsuk már le magunkat. Pedig akkor még nem létezett Izrael, nem ismertük a fegyvert fogni, és önmagát megvédeni képes zsidót, a rossz zsidót, aki zavarja az elfogadott zsidó archetípust, a vágóhídra ellenállás nélkül terelhető áldozat-zsidó képét, akit megsajnálva a zsidógyűlő Európa (és Amerika) megszabadulhat a bűntudattól.
*
Én is ünnepelhettem egy kis személyes évfordulót szeptember elején: akkor volt hetvenkét éve, hogy megtudtam: zsidó vagyok. Hogy függ ez össze az előző évfordulóval? Úgy, hogy mikor apám megmondta, az volt az első gondolatom, akkor most hogyan védem meg a zsidó barátaimat. Mert addig, ki tudja miért, mindig megvédtem őket azon az alapon, hogy senkit sem szabad utálni azért, amiről nem tehet. De közben nem is álmodtam, hogy magam is zsidó vagyok, mert otthon letagadták előttem, de tíz éves koromban nem vettek föl csak egy állami gimnázium zsidó, vagyis megkülönböztető osztályába. Így hát apámnak elém kellett állnia, meg kellett mondania az igazat. Nem rendültem meg, csak arra gondoltam elkeseredve, most azt fogják mondani, hogy ez is zsidó, hazabeszél.
Egy zsidó nem védekezhet? Csak aki nem-zsidó, csak olyan állhat ki a zsidók mellett? Ez az agyrém már akkor, 1942-ben benne volt a levegőben.
Miért?!
A jó zsidó: áldozat. Sajnálni lehet. Meg is lehet védeni, természetesen annak, aki maga nem zsidó. De ha egy zsidó próbálja megvédeni magát, az botrány. Az a rossz zsidó! Én honnan tudtam? Tíz évesen. Pedig akkor még nem volt Izrael, csak egy kis csoport, a cionisták álmodtak róla, a többség el sem bírta képzelni.
Apám nagy kísérlete, hogy megszabaduljon a zsidóságától, és főleg, hogy az üldözöttség átkától a családját is megszabadítsa, a katolizálás, az erőltetett asszimiláció meg a többi ott bukott el, mikor a tízéves fiának (nekem) be kellett vallania, hogy hazudott: mi bizony nem rendes keresztény emberek vagyunk, hanem megbélyegzett zsidók. És ezt bizonyította, ami két év múlva, a német megszállás után bekövetkezett: a hóhérok nem kérdezték, kikeresztelkedtünk-e vagy sem. Nem kérdeztek azok semmit!
Tizenkét évesen a mai eszemmel fölfoghatatlanul koravén voltam. És elszánt lázadó. Apámat Borba vitték, és én magamra maradva, a többi magyar zsidóval ellentétben úgy döntöttem, hogy én nem tartom be a rendeleteket, utasításokat, én nem az alattvalói engedelmességtől fogom remélni, hogy megúszhatom. Én letépem a sárga csillagot, és tagadok, és hazudok, és nem megyek be semmiféle „védett” házba, se gettóba. Ezzel végső soron a magam módján fegyvert fogtam. (Akár ma Izrael.) Vállaltam a rizikót: ha elkapnak, ott helyben fölkoncolnak. Mert tudtam, hogy akiről kiderül, hogy zsidó, az halálra van ítélve. Idő kérdése, mikor kerül rá a sor.
Minden más hazugság!
Apám megszökött a hazafelé tartó erőltetett menetből és a partizánok közé állt. Negyvenöt februárjában már Pesten volt, de nyolc év múlva elvitte a rák. Miért lesz valaki rákos beteg 48 éves korában, miért hal bele ötvenévesen? Nem bírok szabadulni attól a gondolattól, hogy a betegsége nem volt véletlen. Önmagával nem bírt egyenesbe kerülni. A katolizálása, az erőltetett asszimiláció, ami nem vitt sehová, az identitászavar, amiben élt, fölőrölte.
Én sem a katolicizmusában, sem az elszánt asszimilációs törekvésében nem követtem őt; a felszabadulás után hamarosan összerúgtam a port az istennel. Azt éreztem, aki hagyta, hogy mindez megtörténjen, az vagy gonosz, vagy nem mindenható. De azáltal, hogy tízéves koromban tudtam csak meg, hogy zsidó vagyok, egy olyan világban, ahol körülöttem tombolt már a zsidógyűlölet, örököltem a családi identitászavart.
Az igaz, hogy a zsidóságom úgy kellett, mint a hátamra a púp, csak éppen: elegem lett a sunyításból, a hazudozásból. A holokauszt során rám vadászó gyilkosok megtanítottak rá: az, hogy „zsidó”, nem csak vallás; a zsidóságból nem lehet kiiratkozni. Ha egyszer minden ősöm zsidó, akkor úgyis zsidó vagyok, jobb, ha tudomásul veszem. És ha már tudomásul vettem, jobb, ha kihúzom magam.
Eleinte csak a dac motivált. Később a büszkeség is: büszke voltam arra a tengernyi értékre, melyet a zsidóság adott a világnak. Aztán meg a szégyen. De nem kronologikus sorrendben, sokkal inkább egyszerre. Nem volt könnyű az elmémben rendet teremteni, és a környezet, ami körülvett a háború után, nem segített.
A háború után az új demokrácia ambivalensen viszonyult a zsidósághoz. Egyrészt úgy kezeltek, hogy mint a nácizmus üldözöttei, mi vagyunk azok, akik biztosan nem sározódtunk be a náci-nyilas eszméktől, mi vagyunk az új demokrácia valódi letéteményesei, az igazán megbízható hívei. Tehát az ebből adódó kiváltságok nekünk, logikusan, úgy járnak, mint valami kárpótlás.
Apám viszont a leghatározottabban azt tartotta, hogy semmiféle kiváltság nem jár nekünk azért, amiért üldözöttek lévén, nem sározódtunk be a náci-nyilas eszméktől. Sőt: aki csak azért nem lett náci, mert zsidó, és nem azért, mert erkölcsös, tisztességes ember, mert humanista, mert a Bibliával, a Tízparancsolattal nem fér össze a gyűlölet, nem férnek össze a náci eszmék, nem fér össze a gyilkosság, az nem érdemel jobbat, mint a többi náci. És ezzel magam is egyetértettem.
Bár a szovjet tankok itt voltak, három évig hagyták, hogy demokráciát játsszunk, és mi boldogan feledkeztünk bele ebbe a játékba a háború rémségei után. Apám, mint „keresztény” kisiparos, polgár, a Kisgazda Párttal rokonszenvezett, én a szocdemek és a kommunisták felé orientálódtam, nem értvén egészen a különbséget közöttük. És egy rövid időre azt hittem, hogy a németek fölött aratott győzelemmel a zsidókérdés is megszűnt (a helyi magyar antiszemitizmus pedig nem fontos tényező).
1948, a fordulat éve, kijózanított. Tudomásul kellett vegyem, hogy a szovjet bolsevizmus ugyanolyan totális diktatúra, mint a nácizmus volt. De a hitemet egy igazságos, kizsákmányolás nélküli társadalom lehetőségében se a megszálló Szovjethatalom, se a Rákosi féle gyilkos diktatúra nem bírta elvenni. Úgy maradtam szocialista, hogy nem kollaboráltam a Rendszerrel, a Pártállammal –, nem volt nehéz. Láttam, hogy a Szovjetunió retrográd önkényuralom, semmi köze a szocializmushoz, és ebben apám bölcsessége is megerősített. „Ne dőlj be nekik, kisfiam, mondta, ez az évszázados nagy orosz imperializmus vörös mázzal leöntve”.
Viszont a bolsevisták sunyi módon, ahremből újraélesztették az antiszemitizmust. Azt sugallták, hogy a zsidó „nem-népi” elem, hogy a zsidó az polgár, meg burzsuj, és kizsákmányoló, a zsidó az bankár, a zsidó az kapitalista. Ez a suttogó propaganda ravasz és aljas volt, mert a „vasalt nadrágost”, vagyis az értelmiségit is a burzsujjal azonosította ‑ az orvostól a művészig! Mert csak az „dolgozik”, aki kétkezi, fizikai munkát végez.
(Hogy a diaszpórában élő, kirekesztett zsidók nem lehettek gyári munkások, a melósok kiutálták volna őket maguk közül, és föld híján nem lehettek parasztok sem, hogy történelmi kényszer hatására lett a zsidók többsége önálló kisegzisztencia vagy értelmiségi, erről nem beszéltek.)
És hogyan fordították le mindezt az utca nyelvére? Úgy, hogy a zsidó nem szeret dolgozni!Nem „fajilag”, hanem „társadalmilag” más, mint a magyar.
Rákosiék az egész antifasiszta munkásmozgalmat – mindenkit, aki nem volt hithű moszkovita – megpróbálták likvidálni („a Felszabadítással velünk kezdődik a világ!”), így azt a zsidó kétkezi dolgozó, iparos réteget is, akik a szervezett gyári munkásokkal együtt a baloldal gerincét alkották az antifasiszta Népfront-koalíció idején, a háború alatt, eretnekként kezelték, és jó, ha életben hagyták.
Ami saját magukat illeti, a bolsevista vezetők, Rákosi és a többi szovjet helytartó (Gerő, Farkas, Révai stb) és az olyan ifjúkommunisták, mint a nemrég még cionista Heller Ágnesék, egyszerűen nem vették tudomásul, hogy ők is zsidók. Nem letagadták: kitörölték a tudatukból! Így kerülték el a kognitív disszonanciát. Az internacionalista forradalmárnak – mondták magukról – nincs etnikuma.
Eleinte bedőltem nekik. Szégyellni kezdtem a zsidóságomat, azt, hogy a nép elnyomói, kizsákmányolói, a munkásosztály kizsigerelői közé tartozom. Szégyellni kezdtem az apámat (a gettóban elpusztult nagyapámat), mert nem munkás, hanem cukrász kisiparos. Mert alkalmazottat tart, tehát kizsákmányol (három embert). Amikor 1950-ben emiatt nem vettek föl az egyetemre, és melózni kezdtem az Ikaruszban, büszke voltam, hogy fizikai dolgozó, kétkezi munkás vagyok. (Na ugye, hogy a zsidó tud is, szeret is dolgozni – én vagyok az élő példa!)Hogy a dolog bonyolultabb legyen, nem csak a zsidó burzsujt, de a „rendszer” zsidó vezetőit (Rákosiékat), a zsidó pártfunkcionáriusokat is utáltam, mert ők is a dolgozó nép elnyomói és kizsákmányolói voltak a szememben. Ráadásul szégyellni kezdtem még a zsidó arcvonásaimat is. Amolyan igazi, „echte” magyar melóssá akartam válni. Úgy akartam kinézni, mint a többi melós. Nemcsak a kezüket figyeltem, hogyan fogják a szerszámot, de még a járásukat is utánozni próbáltam. Úgy akartam hasonulni a munkásosztályhoz, mint Woody Allan mindenkori környezetéhez a Zélig című filmjében.
Akkor még nem láttam világosan, hogy ez tipikus zsidó betegség.
És azt sem, hogy az a fertőzet, ami behálózott, nem más, mint a „baloldali antiszemitizmus”. Ami ugyan nem követel Endlösungot, népirtást, gázkamrát, mégis a maga kétszínű módján veszélyesebb, mint a jobboldali, mert nehezebb védekezni ellene, és végső soron lovat ad a gyilkos, jobboldali, rasszista antiszemitizmus alá.
Ezek után magától értetődik, hogy eleinte bedőltem a bolsevista anticionizmusnak is, ami a baloldali antiszemitizmussal egy tőről fakad.
A szovjet külpolitika (persze a magyar is) támogatta Izrael függetlenségi törekvéseit, és Izrael állam létrejöttét, amíg remélhető volt, hogy Izraelből is „népi demokrácia” lesz, és szovjet hídfő a közel-keleten. De amikor eldőlt, hogy Izrael (kibucok ide meg oda) a plurális polgári demokráciát választotta, tehát nem a Szovjetunió, hanem a Nyugat hídfője lesz a Közel-Keleten, a szovjet politika (így persze a magyar is) élesen Izrael-ellenes fordulatot vett, elkötelezett támogatója lett a palesztin nép fölszabadító háborújának.
Lám: miből lesz a cserebogár. Ha Izrael a Szovjetunió szövetségesévé válik, nem vérzett volna, és ma sem vérezne senki szíve a szegény palesztin népért. Hogy a moszkovita ideológiával átitatott európai baloldal: a kommunistáktól a balos liberálisokig, megalakulása óta etnonacionalistának, rasszistának, imperialistának, a palesztin nép elnyomójának, sőt gyilkosának tekinti Izraelt, annak itt találhatjuk meg a gyökerét.
Így lesznek zsidó gondolkodók, „filozófusok”, politológusok, publicisták, média szakemberek a dzsihád anticionista, Izrael-ellenes ideológiai hadjáratának, média-uszításának, propaganda kampányának nemcsak szószólói, de egyenesen vezető ideológusai.
Abból a hamis követelményből kiindulva, hogy a holokausztot túlélő zsidóságnak egy magasabb rendű erkölcsöt kell képviselnie; aki annyit szenvedett az erőszaktól, az még a saját védelmében sem alkalmazhat erőszakot. Hogyne! Én is átéltem azt az agybajt, amikor naponta kértem bocsánatot nem-zsidó barátaimtól, szaktársaimtól, az egész magyar világtól, amiért zsidó vagyok, és a bocsánat elnyerése érdekében jobb, erkölcsösebb, szelídebb, jámborabb (magyarul: hülyébb) akartam lenni mindenkinél.
Itt mérhető le a baloldali antiszemitizmusnak nem csak az ostobasága, de a kártékonysága is.
Egész Európa és Amerika tudja, mit követel az erkölcs. A tízparancsolat világos: Ne ölj! Jézus szavai is világosak: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, és minden ember a te felebarátod. A zsidó is. Ha tetszik, ha nem.
A keresztény világ kétezer éves zsidóüldözése, gyilkosságai, pogromjai, melyek végül a holokausztba, hatmillió zsidó ipari módszerekkel végrehajtott legyilkolásába torkolltak, olyan világbotrány, ami a mi civilizációnk és kultúránk elfogadott erkölcseinek folyamatos lábbal tiprását jelenti. Ezért – és főleg a holokauszt óta – ma már Európa és részben Amerika népessége permanens bűntudatot érez. És nem csak a konkrét gyilkosságok miatt. A zsigerekbe oltott, alig leküzdhető zsidógyűlölet miatt is. Nem véletlenül fogalmaz úgy a Tízparancsolat, hogy felebarátod feleségét, házát, mezejét, semmiféle jószágát ne kívánjad.
Megismétlem: NE KÍVÁNJAD!
A mi etikánk szándék-etika. A szándék maga, ha a vétek elkövetésére nem is kerül sor, már bűn. Nem a bíróságon, persze, hanem a lélekben. A kiolthatatlan zsidógyűlölet miatt a mi kultúránkban élő tisztességes ember már akkor is bűntudatot érez, ha semmit nem tett zsidó embertársai ellen. Ez nem tudatos – ez ösztönös.
(Kivéve, persze, a rasszistákat, a nácikat. A zsidógyűlölet, a bármiféle gyűlölet, és más előítéletek fertőzetében élő megrögzötteket. Nem róluk beszélek.)
Az átlag-európai (-amerikai) ember tudatában él egy ősi zsidókép, egy zsidó arche-imago. Az üldözött, bántalmazott zsidó, az áldozat-zsidó képe. A Schwarz-Bart-féle „igazak ivadéka”, aki nem fog fegyvert, inkább jámbor áldozati bárányként hagyja magát a vágóhídra terelni. (Isten báránya zsidó vetületben.) Csakhogy ebbe a képbe nem fér bele az önmagát megvédeni merészelő, ha kell, a népéért fegyvert fogó, harcoló zsidó, mert így nem lehet többé szánakozással letudni a holokausztért (plusz a kétezer éves permanens gyűlölködésért és zsidóüldözésért) érzett bűntudatot.
Maga Izrael állam puszta léte is már szemérmetlen provokáció. Hogy jönnek a zsidók ahhoz, hogy ugyanolyan hazájuk legyen, mint nekünk?
Láttuk, hogy a galutban élő, kirekesztett zsidó kényszerűségből önálló kisegzisztencia volt, értelmiségi vagy polgár. És mi derült ki Izraelben? Az, hogy a zsidó nem csak kereskedő vagy értelmiségi. Hogy a zsidó – a saját hazájában! – meglepő módon a legkiválóbb kétkezi munkásember lesz, ha úgy hozza a sor, a legeredményesebb földművelő, a legjobb katona, sőt a világ legjobb titkosszolgálati ügynöke. A zsidó mindent tud, ha kell. Hát ezt csakugyan nem könnyű elviselni!
És mivel nem könnyű elviselni, ezért újítja föl a zsigeri antiszemitizmussal fertőzött Európa (és Amerika) azt a másik zsidó ősképet, amit a keresztény középkor oltott bele a népek tudatába: azt a titokzatos, örök idegen, nagyon más (kaftános, pajeszos, szakállas) látomást, a gonosz zsidó archetípusát, az istengyilkos zsidót, a szelíd és jóságos Jézus gyilkosát, a „fiúét”, akit a Fájdalmas Anya az ölében tartva sirat a kereszt alatt (hogy az anya is, a fiú is zsidók, hogy a kereszt a rómaiak kivégző eszköze, azt el szokták felejteni!); a Heródes katonái képében gyerekeket gyilkoló zsidót, a gyermekvér-ívó zsidót – ez is egy ősi zsidókép, archetípus, amit a Vatikán döngölt bele a keresztény lelkekbe, és a harcos zsidó, a hazáját és az övéit fegyverrel védelmező zsidó, az izraeli katona ezt az antikrisztusi zsidó-képet nagyítja modernné, s globálissá. Ezzel manipulál az iszlám a Hamasztól az ISIS-ig, és ebben partner a világmédia a CNN operatőreitől az öngyűlölő liberális zsidó esszéistáig, aki morális igazolást ad a spontán tomboló ösztönöknek.
Legutóbb világosan látszott Gázában, hogy az egész iszlám propaganda arra épít, hogy az izraeli katonák vadállati kegyetlenséggel gyilkolják az ártatlan palesztin gyermekeket, a gyermekek vére és az édesanyák könnye az égre kiált, és a szétbombázott kórházakban a romok alatt vonaglanak a magatehetetlen betegek. Hogy a palesztin gyerekek életét szemrebbenés, és minden emberi együttérzés nélkül föláldozó Hamasz telepíti a fegyverrendszereket kórházakra, iskolákra, bölcsődékre; az Izraelt (izraeli gyerekeket, asszonyokat, ártatlan civileket) támadó rakétakilövő állomásokat, arról mélyen hallgatnak a palesztin szélsőségesek. Arról is, hogy Izrael micsoda áldozatokat hoz, hogy a gázai civil lakosságot megkímélje.
Nem csak most, nem csak a Hamasz legutóbbi gázai rakétatámadásai óta, de szinte Izrael megalakulása óta állandó stratégiája az iszlámnak és a palesztin araboknak (és annak a milliárdnyi muzulmánnak szerte a világon, akik nem semiták), hogy a saját népüket: a gyerekeket, az asszonyokat, az öregeket, a betegeket, a nyugati fölfogás szerint a védtelen és ártatlan civileket használják ágyútölteléknek, gyilkoltatják halomra módszeresen, hogy a halottakat és a sebesülteket jajveszékelve fölmutassák a médián keresztül a megvezethető, becsapható (és tudat alatt persze antiszemita) nyugati világnak, és ezzel igazolják Izrael rasszista, tömeggyilkos, imperialista, terjeszkedő és szörnyeteg mivoltát.
És az iszlám propaganda európai (részben amerikai) célközönsége nem veszi észre, nem akarja fölfogni, hogy alapvető különbség van az iszlám és a zsidó-keresztény értékrend között. Az iszlám a halál kultúrája. A legfőbb jó és boldogság meghalni Allahért, az Iszlám terjesztéséért, meghalni a hitetlenek legyilkolása közben. Míg a mi kultúránkban (a zsidó-keresztény nyugati kultúrában) az emberélet a legnagyobb érték, az élet maximális védelme kötelező. A hősi halál nem cél, hanem tragédia. Néha a mieink, a szeretteink, a gyermekeink, asszonyaink védelmében elkerülhetetlen tragédia. Olyan áldozat, amiért a közösség utólag megrendült háláját fejezi ki.
(És most senki ne kérje számon tőlem a nyugat kultúráján belül is létező extrém, fundamentális, fanatikus kitérőket: a keresztény középkor néhány századát, a fasizmust, a nácizmust, a bolsevizmust, a különféle totális formációk és militáns csoportok fanatizmusát. Ezek éppen a kultúra hiányát jelentik.)
A holokauszt súlya csakugyan elviselhetetlen teher a nyugati ember lelkén. Nehéz megbocsátani a zsidóknak, amit elkövettek ellenük.
Ezért a holokauszt-tagadás ma Európában – enyhén szólva – illetlenség. Sok országban a törvény tiltja, vagyis bűn. Az Izrael-ellenes gyűlöletkampány azonban azt sugallja, hogy a zsidók semmivel nem különbek, mint a mi fölmenőink voltak: ugyanazt teszik ma a palesztinokkal, amit mi tettünk velük a holokauszt idején – nincs mit a szemünkre vetni! Így tehát az Izrael elleni gyűlöletkampány, a holokauszt-tagadás egy sunyi formája, mert úgy tagadja a holokausztot, hogy jelentéktelenné akarja tenni.
Egyet felejtenek el ezek a „baloldali humanisták”, akik a zsidók elleni gyűlöletorgiává növelik a palesztin gyerekáldozatok siratását. Azt felejtik el, hogy ha a holokauszt nyomasztó emlékétől azon az áron próbálnak megmenekülni, hogy önmagukra szabadítják az iszlámot, akkor tragikus cserét fognak csinálni. Ebbe a gyógymódba belepusztul a beteg.
A CNN és más nagy média-multik operatőrei csak fényképeznek, a rendező a Hamasz, vagyis az iszlám. És Gázától egy köpésre fizet az iszlám a bepalizott operatőröknek, nyugati tudósítóknak: lefejez egy-egy foglyul ejtett „hitetlent” képletes ítéletként a Nyugat bűneiért. Ezt az összefüggést CNN munkatársak és a morális alapon lelkesen gyűlölködő közönségük még nem vette észre.
De a legnagyobb baj az, hogy Amerika, Európa, s a Világ nem is érti, miről van szó. A muszlim léleknek a kalifátus eszméje olyan bűvös ige, amire nehéz a Nyugat történelmében analógiát találni. Mussolini kísérletezett így a Római Birodalom eszméjével, hogy fölélessze az olasz fasiszták fanatizmusát. A náci Harmadik Birodalom fanatizálta hasonló módon a németeket az ősi germán, teuton mitológiával, sugallva, hogy a német Herrenvolk ősi jogon uralkodik minden európai szolganép fölött, s így egész Európa, sőt Ukrajna is germán élettér. A magyaroknak ilyen hívószó a Trianon előtti Nagy-Magyarország, vagy a „szabadságharc”. Csakhogy az olaszok, németek, magyarok egy tömbben élnek, a muzulmánok viszont, a multikulturalizmus nevében beszivárogtak gyakorlatilag a világ minden országába.
A kalifátus gondolata, ha a hívószó fölharsan, és van próféta-utódnak elismert jelölt – és a jelek szerint van –, akkor futótűzként fog elterjedni a moszlim világban, határokat nem ismerve, és megállíthatatlanul. A Szövetségesek bombázásai Xerxész perzsa császárra emlékeztetnek, aki megkorbácsoltatta a tengert. Ha az Európában, Amerikában, Kanadában élő muzulmán tömegeknek csak öt százaléka lesz mozgósítható azzal, hogy „Allah és a Kalifa nevében!” és mindegy, mi lesz a parancs, akkor sokmilliós, a végsőkig fanatizált belső ellenséges sereggel kell a Nyugatnak szembenéznie. A csatlakozó muzulmán államok megfélemlített vezetői pedig tudni fogják, hogy a kalifa “minden igazhívők ura”, tehát egy kalifátusban ők, a mai államfők, királyok, szultánok, emírek, sőt ajatollahok a legjobb esetben is csak helytartók lehetnek. Vagyis ők nem dönthetnek: a kalifa fanatizált hívei sodorják majd el megjósolhatatlan irányba őket is.
Az iszonyatos költséggel folytatott jelenlegi hadviselés önáltatás.
Teendő? Krónikás vagyok, nem politikus.
*
Én azt próbáltam végigkövetni – részben a saját sorsomon, azokon az identitás zavarokon keresztült, melyeket magam is átéltem –, hogy a hamis zsidó önkép hogyan segíti kialakítani azt az általános hazugságot, hogy a kétezer éves üldöztetés, a holokauszt gyalázata után végre magára találó, önmagát megvédeni bátor zsidó az a „rossz zsidó”, és méltatlan a tisztességes emberek támogatására. Ahelyett, hogy fölismernék, hogy a harcoló, önmagát védő Izrael ma az egész Iszlám által fenyegetett nyugati civilizációnak – bűnös módon magára hagyott – előretolt védőbástyája.
És hogy a csakugyan létező „baloldali antiszemitizmus”, amely ravaszul társadalmi érvekkel cseréli föl az etnikai és rasszista érveket, milyen szerepet játszott és játszik a mai napig ennek a hazug képnek a kialakításában.
UTÓIRAT. Nem vagyok cionista. Nem kívánnék Izraelben élni, nagyon jól megvagyok itt, Montreálban. De ha fiatal volnék, az első hívó szóra habozás nélkül mennék önkéntesnek az izraeli hadseregbe, ameddig csak szükség lenne rám.