Payday Loans

Keresés

A legújabb

A befogadottak hálája... PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai
2015. február 02. hétfő, 08:29

„Egész Európában

a magyar nemzet volt a legnemesebb

másnyelvű honfitársaival szemben”

2015. január 30.


Ifj. Tompó László - Hunhír.info

tetuhintasok500.jpgSzokásunkhoz híven ismét idézünk, éspedig ezúttal egy olyan magyar tudóstól, aki nemcsak általában hazánk, hanem a benne élt és élő nemzetiségek történelmét is kitűnően ismerte. Így tanulmányai folytán arról győződött meg, hogy – bizonyos, már akkortájt is csak a saját hangjukat hallató körök felfogásával szemben – mi igenis lojálisak voltunk mindig más honfitársainkkal szemben.

Balogh Albin Lajos (1887-1958) pannonhalmi bencés tanár, régész és történész ma is kiválóan használható művére esett választásunk (Ország és nyelv a magyar történelemben, 1928), amelyben ezt olvassuk:

„Ha beletekintünk a messze múltba, büszke öntudattal állapíthatjuk meg, hogy egész Európában a magyar nemzet volt a legnemesebb másnyelvű honfitársaival szemben. Nemcsak hazát adott nekik saját hazájában, hanem saját kára árán is megőrizte jogaikat, szabadságaikat; biztosította, elősegítette nyelvük és kultúrájuk önálló fejlődését. Nem elnyomó, hanem sokszor és sokáig maga is elnyomott, ellensége az elnyomásnak. És ha itt-ott egyesek részéről történt is túlkapás – bár ez is csak elvétve – a nemzetet a maga egészében, törvényeiben és intézményeiben, éppen a nemzetiség kérdését tekintve, az évszázadok tanúsága szerint az igazság, megértés és szeretet vezette.”

Világos beszéd. Mégis, hosszú évtizedek óta más se járja, minthogy valósággal Balkán voltunk, kalodája az itt élt nemzetiségeknek. Ahol csak lehetett, ütöttük-vágtuk őket, aztán szerfelett csodálkoztunk, amikor bekövetkezett – Trianon. Amivel csak azt kaptuk, amit velük szembeni magatartásunkért megérdemeltünk.

Csupán rovatunkban már számtalan publikációnkban bizonyítottuk a fentiek abszolút hamisságát. Most, ezeket kiegészítendő, kissé tallózzunk csak tovább a pannonhalmi tudós művében! Tekintettel a benne leírtaknak nemcsak teljes tárgyilagosságára, hanem ijesztő időszerűségére is, lássuk, mit is ír az annyira a közérdeklődés fókuszába került két hazai nemzetiségről! Először a cigányságról. 

„A cigányok nem a fáraók utódai, hanem minden jel szerint a hódítók elől menekült indiai őslakók, akik vándorútjukban a XV. század elején érkeztek hazánkba. Sajátságos szokásaikat, intézményeiket (például matriarchátus) máig fönntartották; nem hagytak föl nomád életmódjukkal sem, ellenben a cigány nyelvet már sokan nem beszélik, hanem a környezethez simultak. Erdélyben persze nagy részük oláh. (Oláh cigány.) Összes számuk talán kétszázezer lehet. Mint hazai specialitás, József főhercegnek érdeklődését is fölkeltették, aki megírta nyelvtanukat. Egyébként mint üstfoltozó nomád és muzsikus úri cigányok ismeretesek s az utóbbiak a magyar zene kultiválásával szereztek érdemeket, melyeket azonban egyesek újabban nagyon is kétségbe vonnak.”

Beszédes sorok, amelyekből teljességgel hiányzik bárminemű megbélyegzés, pejoratív minősítés. Mert így is lehet történelmet írni ám. NO de lássuk, csak, mint ír ama másik nemzetiségről, a – zsidóságról!

„A zsidó tulajdonképpen vallás és nem nemzetiség, hiszen a magyarországi zsidók faji származása sem egységes.”

Itt persze közbevethetnők, hogy vallásilag sem egységesek, gondolva az ortodox-neológ vitákra. De fontosabb, amit a továbbiakban olvasunk:

„Palesztinai eredetű zsidók elszórtan jártak hazánkban a honfoglalás előtt is és laktak az Árpád-korban egyes városainkban, mint erről Szent László és Kálmán törvénye meg a helynevek (például Esztergomban Zsidód) tanúságot tesznek. A püspök felügyelete alatt élnek, keresztény szolgát nem tarthatnak, de egyébként szabadok, még földbirtokot is szerezhetnek. Számuk, befolyásuk növekedett, az Aranybulla külön foglalkozik velük és IV. Béla nagy kiváltságokat ad nekik (1251). Nagy Lajos meg akarta őket téríteni, de törekvése nem járt sikerrel, mire kiűzte őket. Ámde már egy év múlva ismét itt voltak és itt is maradtak mint kereskedők, pénzkölcsönzők, akik nagy kamatokat szedtek, mg a keresztények ezt nem tehették. A török hódoltság idején számuk nagyon megfogyott, például Szolimán a budai, esztergomi zsidókat hajókra rakatta, és a Balkánra szállította. Így a mai zsidók legnagyobb része a felszabadító háború után költözött hazánkba.”

Tehát ama mindmáig oly bestiálisnak, sötétnek titulált középkorban valójában nyugodtan fészket rakhattak hazánkban. Akárcsak a tizenkilencedik században ide települt keleti rétegük:

„A régi zsidók vagy a keleti országokból, vagy Német- és Csehországból származtak, a mostani zsidók közt ezeknek alig van utódjuk, hanem egynéhány Spanyolországból (szefárd), túlnyomó számban pedig Orosz- illetve Lengyelországból és Romániából vándorolt ide. Ezeknek ősei közt ismét alig akad palesztinai származású, hanem a Volga mentén lakó kazárok közül valók, akiknek egy része 750 körül tért a zsidó hitre. Galiciánereknek is mondják őket, mert az északkeleti részek zsidósága onnan költözött be, nyelvük azonban nem kazár, lengyel vagy héber, hanem elferdített németnek mondható jiddis (askenáz zsidók), melyet azonban a városi, helyesebben a tanult zsidó hamarosan fölcserél a környezet nyelvével, nálunk a magyarral, míg a jiddist gyakran németnek vallják be.”

A magyarság irányukban továbbra is befogadónak bizonyult hát. És amint a bencés tudós írja, ez a helyzetet csak egy bizonyos mozgalom igyekezett aláásni:

„Csak az újabban kifejlődött cionista mozgalom kezdte kifejleszteni a nemzetiségi öntudatot és törekvéseket, melyekért kedvező anyagi helyzetüknél fogva nagy áldozatokat is hoztak. A csonka országban mindamellett ma is nagyon kevesen vallják magukat zsidó nemzetiségűeknek, ellenben a Felvidéken és Erdélyben a cionisták száma százezrekre megy. És a megszálló hatalom mesterségesen is igyekszik növelni számukat, hogy ezzel is kisebbítse a magyarság arányszámát, hogy minél több lelket idegenítsen el a magyar nemzettől.”

Mindezeket most hadd ne kommentáljuk. Inkább figyeljünk arra, milyen higgadtan, visszafogottan, indulatmentesen írt valaha egy igazi tudós ilyen kényes témakörben is, amivel szintén bizonyságát adta műve címünket megadó mondatának. 

Mert igen, „egész Európában a magyar nemzet volt a legnemesebb másnyelvű honfitársaival szemben”. Függetlenül attól, járt-e ezért hála. Micsoda, hála? Lehet, hogy Adynak volt igaza: „ki egyszer rúgott a magyarba, szinte kedvet kap a rúgáshoz”?