Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs! 
Gyermekkoromban két fehér 
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon 
s úgy néztem a gyertyák közül, 
mint két ág közt kinéző ijedt őzike. 
Tél közepén, Balázs-napon 
szemem pislogva csüggött az öreg papon, 
aki hozzád imádkozott 
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az 
oltár előtt, kegyes szokás 
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én, 
s ő se jól értett. De azért 
te meghallgattad és megóvtad gyermeki 
életem a fojtogató 
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák 
lobjaitól, hogy fölnövén 
félszáz évet megérjek, háladatlanul, 
nem is gondolva tereád. 
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, 
segíts, Sebasta püspöke! 
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag, 
hátra se nézünk, elfutunk 
a zajló úton, eleresztve kezetek, 
magasabb szellemek – de ti 
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt. 
Nem sért ha semmibe veszünk 
s aztán a bajban újra visszaszaladunk 
hozzátok, mint hozzád ma én 
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs! 
ki mint a szepegő kamasz, 
térdeplek itt együgyű oltárod kövén – 
mosolyogj rajtam, csak segíts! 
Mert orv betegség öldös íme engemet 
és fojtogatja torkomat, 
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm 
zihál, s mint aki hegyre hág, 
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, 
kifulva, akként élek én 
örökös lihegésben. S már az orvosok 
kése fenyeget, rossz nyakam 
fölvágni, melyet hajdan oly megadón 
hajtottam gyertyáid közé, 
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs! 
Hisz a te szent gégédet is 
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány 
kivégzett: tudhatod, mi az! 
Te ismered a penge élét, vér izét, 
a megfeszített perceket, 
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás 
csatáját és rémületét. 
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, 
okos felnőtt! Te jól tudod, 
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall 
még az Isten jósága sem, 
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is 
olyan nagy dolog a halál.