Payday Loans

Keresés

A legújabb

Szeged, 1879. március 12 PDF Nyomtatás E-mail
Magyarok történetei
2015. március 13. péntek, 09:16

133 évvel ezelőtt öntötte el a Tisza Szegedet + FOTÓK

2012. március 12., hétfő • Cikk nyomtatása • Küldés e-mailben

„Jön az árviz! jön az árviz! hangzék…”

1879. március 12. örökre beleivódott Szeged történelmébe. A hajnali kettőkor bekövetkezett petresi gátszakadást követően a városra zúduló ár nyomait ma is végigkísérhetjük az utcák átalakulásán, a körutakon és a sugárutakon. Amit a víz elmosott, azt az emberi akarat és lelemény újjá tette…

Széchenyi István még a reformkor idején indította meg a Tisza szabályozásának munkálatait. Nagyszerű tervének kivitelezését az önkényuralom idején folytatták. Az 1860-as évek végére a főbb munkálatokat be is fejezték, a folyót gátak közé szorították. A teljesítmény és annak eredménye óriási volt. A 132 ezer holdas vásárhelyi határból például 76 ezer hold addig vizes, mocsaras és lápos vidék vált mezőgazdasági művelésre alkalmassá. A tájék növény- és állatvilágát átalakító, valamint az emberi életformát befolyásoló változások felett érzett öröm azonban nem volt teljes, ugyanis addig soha nem látott aszályos és nagy árvizekkel érkező évek váltották egymást, mert a gátak közé szorított víz egyrészt nem tudta öntözni a környező vidéket, másrészt az áradások idején a gátak átszakításával fenyegetett. Egy az átlagosnál nagyobb vizet hozó évben, 1879-ben következett be a város elöntése.

A Tisza elönti a várost

szeged_1879_arviz_itb-01A csapadékos tél és a korai olvadás következtében hosszan tartó magas vízállás alakult ki a Tiszán. Nehezítette a helyzetet, hogy a víz lefolyását a Duna egyidejű áradása akadályozta. Március 5-én este hét órakor a Dóc határában lévő Petresnél törte át a nagytömegű víz a gátat egy korábbi átvágás kellően nem tömörített helyén, ahol korábban a belvizet vezették vissza. A bezúduló víz a nyílást rohamosan szélesítette, és megkezdte azon öblözet elárasztását, amelyben Szeged fekszik. Az útjában álló régi gátakat, kereszttöltéseket és végül az Alföldi Vasút töltését átszakítva – helyét emlékoszlop jelzi a körgáton – március 12-én éjjel kettő órakor észak felől tört a városra, miután a feltámadt vihar által felkorbácsolt hullámok a töltést száz méter hosszan átszakították.
A Makkoserdőnél betört ár előbb Rókust, majd kevéssel később Felsővárost, végül a budapesti országúton átcsapva az Alsóvárost és a Belvárost öntötte el. Az ár elleni védekezés korábban megindult, belőle a helyieken kívül a szomszédos települések lakói is kivették részüket. Sokat segítettek a Temesvárott állomásozó Pulcz Lajosaltábornagy – ma utcanév és dombormű őrzi emlékét – által irányított katonai erők, akik többek között a több tízezer ember számára menekülési utat jelentő hajóhidat építették meg a Tiszán.

Életek és épületek

szeged_1879_arviz_itb-14A lakosság a víz betörése előtt megkezdte a város elhagyását, ám sokan házaikban maradtak, akik mentését meg kellett szervezni. A városban rekedtek a téglaházak emeletein, a vár és a Belváros magasabb pontjain, a Nagyállomás és a Tisza töltésén húzták meg magukat a katonaság által felállított sátrakban és barakkokban. Az árvíz 165 emberéletet követelt. A menekülés ütemére jellemző adat, hogy néhány nappal később, március 18-án a 70 ezer főt számláló lakosságból mindössze 12-15 ezer főre becsülték a helyben maradottakat.
A város épületeiből, amelyek számát Lechner Lajos 5723-ra, Reizner János 5995-re tette, még tíz százalék sem maradt meg a gyors számbavétel szerint, sőt Lechner Lajos csak 265 fennmaradt házról számol be, amely kevesebb mint a korábbi állomány öt százaléka. A megmaradt épületek elsősorban a XIX. században a partosabb helyekre emelt téglaépületek közül kerültek ki, továbbá megmaradt szinte sértetlenül a vár, amelyet azonban 1880–81-ben lebontottak, miután I. Ferenc József király tégla anyagát a városnak juttatta. A középkor óta álló, többször átépített erődítmény, amely több mint félezer éven át uralkodott a városképen – bontásának szükségességéről máig vitákat kavarva – ezzel örökre eltűnt a város életéből.

Az újjáépítés

Amilyen lassan szivárgott vissza a lakosság korábbi életének kényszerből elhagyott színhelyére, és amilyen lassan húzódott vissza a víz elhagyott medrébe, a korabeli gazdasági fellendülésnek köszönhetően állami segítséggel olyan gyorsan megindult a város újjáépítése. E nagyívű munka eredményeképpen urbanisztikai és építészeti szempontból a korabeli Magyarország egyik legmodernebb városa született meg, amely a trianoni Magyarországon a nyugatról érkező idegen számára tágas belvárosával, körútjaival és sugárútjaival Budapest mellett egyedül ad valódi városi hangulatot és benyomást.

Az újjáépítés, amelynek jogszabályi keretét gyorsan, még 1879 májusában meghozta az országgyűlés a kisajátításról és a királyi biztos kinevezéséről szóló törvénnyel, a város törökkor utáni történetében a harmadik fényes városépítési korszakot nyitotta meg a XVIII. század eleji katonai célú majd a XIX. század első felében bekövetkezett helyi polgári indíttatású, a klasszicizmus jegyében folyt építkezések után. A királyi biztos Tisza Lajos (1833–1897) – emlékét a kiskörút neve őrzi – volt közmunka- és közlekedésügyi miniszter lett, aki a mellette létrehozott Műszaki Osztály vezetőjévé Lechner Lajost (1833–1897) – emlékét a róla elnevezett tér őrzi –, a nagy urbanisztikai gyakorlattal rendelkező budapesti mérnököt nevezte ki. Az ő személyisége meghatározó volt a város új arculatának kialakításában.

Gátakkal övezett új város

Miután a város területét azideig már többször sújtotta árvíz, a legszükségesebbnek tekintették a várost az ár- és belvizek támadásától megóvó gátak, valamint a város területének az 1879. évi árvíz szintjénél magasabbra emelését. Ez utóbbit nevezték a kortársak „eszményi szintnek”, amely kifejezés máig él a szegedi köztudatban. Első lépésként a Felső Tisza-parttól az Alsó Tisza-partig terjedő mintegy tizenkét kilométer hosszúságú, a várost félkör alakban kerítő töltést építették meg, amelynek koronája átlagosan tíz méterre emelkedett a tiszai vízmérce 0 pontja fölé. Miután a város pusztulása felrázta a közvéleményt és ennek nyomán a kormányzatot, az addiginál erőteljesebben indultak meg az árvízvédelmi munkálatok a Tisza völgyében. Szegedi mintára például körtöltéssel vettek körül számos alföldi várost, például Hódmezővásárhelyt, Békéscsabát és Gyulát.

A feltöltött város

szeged_1879_arviz_itb-09Az új városalaprajzot a korábbi várostérképre vetítve készítették el, és a töltés építésével egy időben kezdték el a körutak kijelölt helyének a feltöltését. A város területének körtöltésen belülre esett részét átlagosan két méterrel magasították, ám nem egyforma mértékben. A kiskörúton belül 4-6 méter a feltöltés mértéke, a két körút között 3-4 méter, míg a nagykörúton kívüli területek fele nem kapott feltöltést, a többi helyen is csak ritkán éri el az a két métert. Ha forgalom mentes időben a Belvárosi hídfő tájékáról a Híd utcán a Mars térig eltekintünk, nagyszerűen elénk tárul a térszint csökkenése. A magánosoknak szintén nem jutott elég pénze telkük feltöltésére, ezért láthatunk városunkban az utcákról betekintve máig oly sok mélyen fekvő udvart.

A feltöltés munkálatait – megjegyzésre méltó a neve – a norvég származású budapesti vállalkozó, Gregersen Guilbrand vállalta és 180 nap alatt végezte el. A kiáztatott, elhasznált szegedi talajra az egészséges földet részint Szőreg határából, részint Szentmihályról, valamint a város más határrészeiről vasúton és vízi járművön szállították. Az óriási vállalkozás talán a hollandiai polderek kialakításához hasonlítható. Azóta a szegediek bácskai és bánáti földön járnak-kelnek. Kevés olyan város van főképp Európa keleti felében, amely ekkora talajszint emelést kapott, hogy lakói biztonságosan új élethez kezdjenek.

Sugárutak és körutak

szeged_1879_arviz_itb-17Az árvíz rombolása, az utána következő bontások, a feltöltés után földbe „süppedt” házak helyett újak építése eltüntette a régi Szegedet. E folyamatot később a Dóm téri építkezések fejezték be, aminek eredményeképpen városunk szinte elvesztette építészeti múltját, e tekintetben nem hasonlít az európai városokhoz, amelyek máig magukon azaz épületeiken viselik a történelmi korok építészeti stílusát és divatjait. Valamennyire kárpótlást nyújt ezért a Belvárosnak az eklektika és a szecesszió jegyében fogant egységes városképe.

A város régi szerkezete, a minden irányból a révhez és a körülötte lévő területre érkező utak, utcák (Boldogasszony, Péterváradi, Budai, Csongrádi és Algyői) girbe-görbe nyomvonalát kellett kiegyenesíteni. Mindezt figyelembe véve alakították ki a négy városon belüli forgalmat bonyolító kisebb és a négy távolsági forgalmat bonyolító nagyobb sugárutat. Az előbbi csoportba a Boldogasszony sugárút, a Szentháromság utca, a Kálvária utca és a Szilléri sugárút tartozik, az utóbbiba a Szabadkai (ma Petőfi Sándor) sugárút, a Budai (később Kossuth Lajos) sugárút valamint a Csongrádi és Vásárhelyi (ma József Attila) sugárutak. A sugárutak a körutakat átszelve érkeztek a központba. A két körút között meghagyták a korábban kialakult négyzetes utcahálózatot, a vár helyén, Alsó- és Felsővároson hasonlóképpen teljesen új négyzetes utcahálózatot alakítottak ki. A Nagykörút egyes szakaszainak elnevezése az adakozó városok neveit őrzi: Bécsi, Londoni, Párizsi, Berlini, Brüsszeli, Római körút.

A város tükörképe – Újszeged

A város modern, párizsi mintára kialakított két körutas, sugárutas szerkezetéhez igazodva tervezték Újszeged utcahálózatát. A belső körútnak tervezett Temesvári körút nyomvonalát a nagykörút ívének folytatásaként alakították ki a tervrajzon, majd a városi sugárutaknak megfelelően rajzolták meg a hídfő tájékáról kiinduló Csanádi és Szőregi utcák, a Népkertet átszelő Fő fasor, a Népkert sor, a körúton kívül a Fürj utcában folytatódó Aranka utca, és a Tárogató utcában folytatódó Bethlen (ma Szent-Györgyi) utca nyomvonalát. A Torontál teret pedig az egykori Rudolf, ma Roosevelt tér pandantjaként alakították ki. A legyezőszerűen szétágazó utcákat tizenkét keresztutcával szelték át házépítésre megfelelő tömböket kialakítva.

Bankok, paloták, viskók

szeged_1879_arviz_itb-03A XIX. században kialakuló új európai városban a társadalom térbeli rendje a következőképpen rendeződött el: a Belvárosban foglaltak helyet az állami és helyi igazgatási, igazságszolgáltatási, egyházi és oktatási, valamint kulturális intézmények, majd a bankok és kereskedőházak épületei. Közöttük emelkedtek a városi társadalom felső rétegének palotái és bérházai. Rajtuk kívül a polgári lakosság, hivatalnokok, kereskedők és iparosok családi házai álltak bennük boltjaikkal és műhelyeikkel. A külvárosok viskóinak lakosságát a munkásság és a földművelők csoportjai tették ki.
Szeged középkori tagolódása és annak a törökkor után bekövetkezett újra szerveződése szinte kínálta a fentebb leírt elrendeződést. A suburbium, a későbbi Palánk a kezdetektől fogva a gazdasági és kulturális élet központjaként szolgált. Itt lakott a városi vezető réteg, a gazdagabb családok és rokonságuk. Felsővároson a néhány gazdag család mellett főképp iparosok és halászok éltek, az Alsóvároson pedig földművesek. A később kialakuló városnegyedek, Móraváros és Rókus, mely utóbbit kezdetben (1731) Új városnak neveztek, a dolgozó rétegek lakóhelyeként szerveződött. A polgári társadalom erre a szerkezetre rátelepülve alakította ki térbeli rendjét. A Belváros lett a City, a közép- és kispolgári rétegek a két körút között laktak, a külvárosokban pedig a munkás és paraszt rétegek. E tagozódás a polgári korszakban végig fennállt.

Elővárosi telepek

A körtöltésen belül, a külvárosok birodalmában még óriási területek maradtak feltöltetlenül és beépítetlenül. Már a világháború előtt és főképpen után indult meg e vidék „megszállása”. A körtöltés két oldalán, sőt a beljebb fekvő helyeken is a külvárosokhoz tapadva szatelit települések, elővárosi telepek gyűrűje kezdett kialakulni, amelyek lakossága foglalkozását illetően megoszlott. Elsősorban önellátásra, zöldség- és gyümölcstermesztésre, valamint állattartásra rendezkedtek be. A telepek nagyságuk, rendezettségük és közművesítésük tekintetében igen különböztek egymástól.
Számbavételüket Péter László segítségével a Szeged monográfia IV. kötetében Novák Ákos, a fejezet szerzője végezte el. Mellbevágóan sokat, 32 telep nevét gyűjtötte össze, amelyeken volt uradalmi cselédek, gyári munkások, vasutasok, kistisztviselők építkeztek. Voltak olyanok, mint például Fodor-telep, amely magas területen épült, és jól illeszkedett a városhoz.

Az egykori Aigner-, ma Béke-telepet, amelyet vasutasok számára létesítettek, nehezen lehetett megközelíteni. Az egykori Új-Somogyi-, és Somogyi, jelenleg Új-Petőfi- és Petőfi-telepek pedig, amelyeket minden előrelátás nélkül a Szillér völgyébe helyeztek, már az 1940–41-es belvíz katasztrófa idején áldozatul estek a víz pusztításának. Fenyegetettségük a mai napig fennmaradt.
A felsővárosiak mellett az alsóvárosi feketeföldeken létesült az ismertebbek közül a Kecskés-telep (Ságvári-telep) és a Gróf Klebelsberg-telep (Hattyas-telep) nevét említjük meg. A 32 telep közül 8 Újszegeden létesült, mint például a Bobalits-telep I. II. és a Pillich-telep. Az árvíz utáni várostömörítés helyes szemléletével szemben a telepek esetében a „városszétszórás” helytelen elve jutott érvényre. A város ekkor ismét vízszintesen terjeszkedett, a városépítészetből ezáltal kimaradt a bérkaszárnyák övezete, a nagyvárosi munkásság lakóhelye. Az új házhelyosztásokkal mellőzték a településbiztonság, a közlekedési hálózathoz való jó csatlakozás, a könnyű ellátás és az egységes városkép szempontjait. A szűkös anyagi körülmények miatt mit sem törődtek az épülő házak külső megjelenési formájával – mint ahogy tették ezt az árvíz után a napsugaras oromzatú házak típustervének megvalósítása során – és a lakások komfortjára sem adtak.

Csatornák és utak

szeged_1879_arviz_itb-15A modern város már akkor sem volt elképzelhető kövezett utak és csatornahálózat nélkül. Egyelőre a főútvonalakat látták el kavicsos alapozásra tett ún. mauthauseni gránit kövekkel és trachit kockakövekkel. A járdákat részben kővel, részben kemény téglával burkolták, a mellékutcákat pedig a vár bontásából kikerült anyaggal. Az alföldi városokban hasonló anyagokat használtak az utcák sármentesítésére. Felcserélésük aszfalt szőnyeggel csak a XX. század második felében indult el. Az idősebb generációk még emlékeznek a „macskaköves, téglajárdás” Szegedre. Számos utca azonban még makadám burkolatot sem kapott, maradt az addigi sártenger.

Folytatódott a korábban megkezdett csatornahálózat kiépítése. Mivel a nagykörút töltését árvízvédelmi okokból áttörni nem engedélyezték, a várost négy főgyűjtő kerületre osztották. Az elsőbe a kiskörúton belüli terület, a másodikba a két körút közötti, a harmadikba a Budai (ma Kossuth Lajos) sugárúttól a Felső-Tiszapartig, a negyedikbe pedig innen az Alsó-Tiszapartig nyúló terület tartozott. A csatornákat falazott téglából építették és fedték mintegy 14 km hosszan. A külvárosokban a csatornahálózatot takarékosságból ugyanilyen hosszúságban nyílt árokrendszerrel oldották meg. A főcsatornák a vasúti híd mellett és a Hajós utca végén épített szivattyútelepeken át torkolltak a Tiszába.
Bár a modern város vízvezeték nélkül nem létezhetett volna, azt mégsem terveztek, maradt a régi, a Tisza vizét szűretlenül továbbító hálózat. Megkezdték viszont az utcák közvilágításának szerelését, a főutakon gáz-, a kevésbé fontosakon olajlámpákat állítottak fel. Ugyancsak gondot fordítottak a város fásítására. Közel 303 ezer gyümölcsfa, díszfa, cserje és bokor érkezett adományozóktól, amelyek nagy részét az utcákon és tereken, valamint sétányokon ültették el. A feltöltést, a sétányok kialakítását és a fák elültetését Kuklay Béla királyi mérnök tervezte és irányította.

Forrás: Blazovich László, Szeged rövid története

Összeállította: Illés Tibor

Tekintse meg óriásképünket a Móra Ferenc Múzeumban látható Vágó Pál: Szeged szebb lesz mint volt című festményéről, mely I. Ferencz József látogatását örökíti meg!