Payday Loans

Keresés

Pintér Béla kérdései-válaszai az ügynökkérdésre PDF Nyomtatás E-mail
OLY KORBAN ÉLÜNK ABC

2013. szeptember 29. 00:09madainyer

Pintér Béla válaszol az ügynökkérdésre

Míg a politika képtelen szembenézni az ügynökkérdéssel, Pintér Béla és társulata újabb virtuóz előadásban teszi meg helyette: hálára azonban nem számíthat érte. A Titkaink a Szkénében egyszerűen kötelező.

titkaink1.jpg

Az előadás zárójelenete színészekkel, zenészekkel, hatalmas magnószalaggal

Pintér Béla drámaalkotói pályájának egyik csúcsára ért a Szkénében bemutatottTitkainkkal. Ugyan a késői Kádár-korszak besúgóvilágában játszódó történet elsősorban sémákkal dolgozik, a színházcsináló Pintér egyedi formanyelvével, szövegeivel és sajátos szerkesztésével a kortárs magyar drámairodalom egyik legfontosabb, legaktuálisabb és legszókimondóbb darabját hozta létre, a művel együtt születő előadásról pedig nehéz szuperlatívuszokkal teli ömlengés nélkül nyilatkozni.

A táncház-mozgalomban is aktív Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) népzenegyűjtő sötét titkot őriz: képtelen úrrá lenni kisiskolás nevelt lánya, Timike (Enyedi Éva) iránti vonzalmán, amit egyedül legjobb barátja, a táncházvezető Tatár Imre (Pintér Béla) édesanyjával (Csákányi Eszter) oszt meg. Ám az asszony halálával a titok nem kerül a sírba, hiszen az ellenzéki mozgalmakkal szimpatizáló Szádeczky Elvíra lakásán poloskákat helyezett el az állambiztonság. Így a zsarolhatóvá vált pedofilt a pártfunkcionárius Pánczél elvtárs (Csákányi Eszter ezúttal férfiként) és a táncházi csoportba már beépült Szujó (Thuróczy Szabolcs) ráveszi, hogy buktassa le a szamizdatot szerkesztő, nyomtató és terjesztő Tatárt, akinek barátnője, Zakariás Bea (Szamosi Zsófia) a kommunista rendszer legnagyobb támogatója. A börtön elkerüléséért a barátját eláruló Balla Bán és saját kislánya miatt elhanyagolt feleségének (Roszik Hella) drámája mellett egy másik „gyerekkel terhelt” kapcsolat is terítékre kerül, hiszen Tatár fia, a kamasz zongorista Ferike (Stefanovits Angéla) és Bea, a válóok viszonya nem csak jellegéből fakadva problémás, konfliktusukban az urbánus és a népi kultúra szembenállása is megjelenik.

Ahogy Pintér Bélánál általában, a Titkaink esetében is finoman kidolgozottak a vizuális elemek, a szimbólumok. Az előadás fekete-fehér színpadképpel indul, így idézi meg a 80-as éveket, a díszlet (Tamás Gábor) pedig egy hatalmas szalagos magnó, amelyen egyszerre forognak a táncházi népzenék és a lehallgató készülék felvételei. A színpadteret ezúttal hagyományos módon használó előadás szereplői jeleneteik között a színpad szélén foglalnak helyet, időnként beülnek valamelyik hangszer mögé, a zenészek pedig prózai epizódszerepeket kapnak. A dialógusok szóhasználata, stílusa és előadásmódja páratlan pontossággal idézik meg a 80-as éveket; a Thuróczy Szabolcs által játszott pincér jelenete Jaffával és Róna meggyel fergeteges stílusparódia, Stefanovits Angéla pedig a kor egyik lázadó underground művészét, az egykori Kontroll Csoportban éneklő és ma is aktív Bárdos Deák Ágnest idézi meg. Említés szintjén megjelennek a Demokratikus ellenzék alakjai, de az egykori pártlapszerkesztő, ma békemenetes főszerkesztő neve sem marad ki.

A társulat minden tagja remekel szerepében vagy szerepeiben. A harmadik „pintérbélás” premierjén Stefanovits Angéla játékstílusa olyan, mintha mindig is itt játszott volna, míg a 42. hét után duplázó Csákányi Eszter szerepformálása ismét egy plusz színt visz az előadásba. A színikritikusok díjára jövőre férfiszerepéért lehet ismét esélyes. A pedofíliát ábrázoló jelenetek vérfagyasztóak, az elviselhetőség határán táncolnak, Friedenthal Zoltán fájdalmasan mutatja meg az ösztöneivel harcoló öngyűlölő férfi lelki tusáját és árulását. Enyedi Éva ismét bántalmazott naiva. Szamosi Zsófia agymosott agymosó, minden szava jól áll neki. Pintér és Thuróczy groteszk színpadi játéka nevettet, de a feszültséget nem oldja. Nem is ez a cél.

titkaink2.jpg

Valaki annyira gyorsan népi táncol, hogy azt sem tudjuk, ki az

Gyévuska után Pintér egy társadalmi jelenség helyett ismét egy egész fejezetet ábrázol a történelemkönyvből, a Don-kanyari tragédiához hasonlóan a Kádár-korszak besúgóévei is önmagukban hordozzák az abszurditást; a színházcsináló pedig jó érzékkel alakítja mindezt színpadi drámává. Noha a cselekmény java a 80-as években játszódik, a Titkaink elsősorban a máról szól. Az ügynökügy lezáratlanságáról, az egykori kommunista besúgókból lett magabiztos új urakról és hölgyekről, a rendszereken átívelő aljasságról, az évtizedeken át elhallgatott hazugságokról, sikert sikerre halmozó jellemtelenekről és bukásra ítélt hősökről.

Hogy politikai életünk legfelső körei is érintettek-e az ügynökkérdésben, az ma nem tudható. De ha nemet mondanak a múlt feltárására, az őszinte szembenézésre, akkor megérdemlik azt, ahogy Pintér Béla a színpadon gyanúba keveri őket – üzeni. A szocialista erkölcs erkölcstelensége tehát továbbra is itt van velünk, csak most másként hívják. Pintér Béla évek óta Kossuth-díjat érdemel, a Titkainkkal újra sokat tett azért, hogy ne kapja meg.

pinter bela

* * *

 

Pintér Béláék Kossuth-díja

A Titkaink legfőbb és egyben megbocsáthatatlan hibája, hogy nem kerülhetett be Pintér Béla tavaly megjelent drámakötetébe. Most várhatunk újabb másfél évtizedet.

Csalogató lenne a Titkainkat generációs darabnak nevezni (már ha egyáltalán értelmezhető ez a fogalom színházi keretek közt).  Az y-nemzedék szülöttei számára például egészen biztos, hogy színpadra idézett Trapper farmerek és orsós magnók világa, vagy az ellenzéki mellékzöngével futó táncházak nem többek történelmi anekdotáknál. Kis fejszámolással (legyünk megengedőek) azonban az is pillanatok alatt kiderül, hogy magának a szerzőnek sem lehet túl sok személyes élményanyaga a kádári besúgóhálózatokkal, és jó eséllyel az Aczél Györggyel elfogyasztott pertukból is kimaradt. Talán ez az időbeli távolság az oka annak, hogy Pintér Béla és Társulata minden eddigi próbálkozásnál pontosabban, társadalmi és politikai közhelyeket megkerülve tudta színházi napirendi ponttá tenni az évtizedek óta elkussolt ügynökkérdést.

Titkaink a Pintérék mindeddig legerősebb előadása.

Pintér Béla a Titkaink c. előadásban (fotó: Puskel Zsolt)
Galéria megnyitása

A képre kattintva megtekintheti az előadásról készült galériánkat

Ennek az erőnek ugyanakkor ára is van. Hiába látjuk felvonultatva a társulat másfél évtized alatt jól bejártott állandó stílusjegyeit, összetéveszthetetlen humorral, népi kultúra iránti feltétlen rajongással, annak ütköztetését az urbánus léttel (és igen, olykor elő-előbukkanó üresjáratokkal), a Titkaink minden eddigi darabjuknál sötétebb tónust ölt.  A téma nem engedi a könnyedséget: a középpontban ugyanis nem egy szociálisan vagy morálisan a társadalom perifériájára taszított alak áll, hanem egy kor, amely egyszerre tette bűnössé és áldozattá a benne élőket. Mert tévedés ne essék, ezúttal mindenki bűnös: ki árulásával, ki hallgatásával, ki bátorságával.

A cselekmény középpontjában ezúttal a népzenegyűjtő Balla Bán István áll (Friedenthal Zoltán), aki a váratlan felütésben megvallja pszichológusának-barátjának, hogy vágyaink tárgya nem más, mint hétéves nevelt lánya, Timike (Enyedi Éva).  A pontos időt tekintve valahol a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején vagyunk (már van Bárdos Deák Ági és van Kontroll csoport, de még nincs enyhülés és nincs Coca-Cola), tehát amint az sejthető, antihősünk pillanatok alatt az államhatóság előtt találja magát. Megbízása: táncházas barátjáról, Imréről (Pintér Béla) jelentéseket készíteni, aki nem mellesleg a Vasfüggöny c. szamizdat kiadvány szerkesztője.

Thúróczy Szabolcs és Szamosi Zsófi a Titkaink c. előadásban (fotó: Puskel Zsolt)
Galéria megnyitása

A képre kattintva megtekintheti az előadásról készült galériánkat

Pedofilokkal és ügynökökkel a főszerepben finoman szólva is nehéz elnyerni a néző szimpátiáját. A Titkaink mégsem a könnyebb utat választja: egyértelmű ítélet helyett komplex korképet ad, árnyalatokat mutat fel és okokat keres, nem pedig ujjal mutogat.  Thúróczy Szabolcs Szujója a pillanat törtrésze alatt vedlik át mindenkivel parolázó botlábú táncházas bohócból sértett tartótisztté, majd vissza -egyértelművé téve, hogy a két szerep legkevésbé sem zárja ki egymást. Szamosi Zsófia Beája hivatását tekintve meggyőződéses kommunista, otthon mégis gond nélkül együtt tud élni az ízig-vérig ellenzéki Imrével (pedig Pintér Béla Jézus-hippi parókája már önmagában felér egy partizánakcióval).  A kegyeket és Kossuth-díjakat osztogató kultúrcézár, Pánczél György (!) szerepében Csákányi Eszter ellenmondást nem tűrő despotát teremt, aki aztán néhány gyengédebb momentum erejéig mégiscsak felfedi a magányát és vigasztalhatatlan keserűségét.

A fentiekhez hasonló, majd minden alakot jellemző kettős játékra Tamás Gábor kevésbé finom, mégis telitalálatként jegyezhető díszlete ad magyarázatot: a háttérben mindvégig egy óriási orsós magnó fut, hol felvétel funkcióban, hogy lejátszásban. Minden, ami ebben a térben elhangzik, az rögzítésre kerül, s eközben maguk a színészek sem hagyják el soha a színpadot: a jelenet végeztével annak szélére ülnek, és onnan figyelik egymást.

Stefanovics Angéla, Pintér Béla és Szamosi Zsófi a Titkaink c. előadásban (fotó: Puskel Zsolt)
Galéria megnyitása

A képre kattintva megtekintheti az előadásról készült galériánkat

Friedenthal Zoltán egy gyógyíthatatlan beteg enerváltságával lép színpadra, szégyene gyakorlatilag a nyitóképtől záróképig tart, eközben mégis képes felrajzolni pokoljárásának újabb és újabb stációit.  Kezdetben mártír, aki látszólag nem enged vágyainak, majd esendő, aki újra és újra felveszi és elbukja az ösztönei ellen vívott harcot, végül pedig gyermekeket elkábító, címlapokról ismerős démon.  Mellette pedig ott van a két tökéletesen megrajzolt gyerekfigura. Egyikük Stefanovics Angéla páratlanul megformált gyerekzsenije, aki intellektusával és kívülállásával jóval a többiek fölött áll és Enyedi Éva Timikéje, aki egy szeretethiányos kislány naivitásával csinál magából újra és újra áldozatot.

Van az előadás végén egy csodálatos jelenet. Napjainkban járunk, a pódiumon Bea és Szujó, a párt egykor hűséges kiszolgálói állnak, ezúttal az Élőlények Minisztériumának képviselői. Kegyeket és díjakat osztogatnak, s görgetik tovább a múltunkat. Többek között ezért nem generációs darab Titkaink.

 

 

* * *

 

A SZOCIALIZMUS MINT OLYAN

Pintér Béla: Titkaink / Pintér Béla és Társulata, Szkéné

2013.10.06.

Röhögünk rajta, pedig sírni kellene. A bornírt, ócska, ostoba, kisszerű világon, amit az előadás bemutat. S amiben, nem mellesleg, évtizedekig éltünk. (Mármint némely korosztályok.) KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Pintér Béla, Friedenthal Zoltán
Pintér Béla, Friedenthal Zoltán
Pánczél elvtársostul, vasfüggönyöstül, meggy rónástul, flegma pincérestül.  Lehet, hogy nem egészen így történt, ami történt, és nem is ennyire elvetemülten volt ostoba az a rezsim. Mégis: Pintér Béláék testközelbe hoztak egy letűnt, de a zsigereinkben s a társadalmi reflexeinkben masszívan tovább élő kort, mentalitást és életérzést, legalábbis annak egy intenzív metszetét, úgy, ahogy azt színpadon szinte még sosem láttuk. Keserves dolog szembenézni a múlttal. Szívbe markoló.

Forog az óriás magnószalag a háttérben, lassan gördülnek az orsós magnó (huszonéveseknek mit mond ez?) tekercsei, gyűlnek valahol, egy elátkozott hivatalban, a rögzített, titkos felvételek. Meg pörögnek a számok a hetvenes évek mainstream zenéiből, amikor is táncházba (és beatkoncertre) járt a lázadó ifjúság, hogy kitombolja magát, s feledje a megalkuvások, az apátia, a kollektív hazugságok mindent behálózó szövevényét. A pártállamot a „szerveivel”, meg a szőke kólával.

Csákányi Eszter
Csákányi Eszter
Az előadás intenzív hatásmechanizmusát mutatja, hogy minden nézőt megszólít valamiképpen. Kit ezért, kit meg amazért. Rátelepszik az emberre, mint valami nyúlós, ragadós, nyomasztó emlékkép vagy álom, amitől, úgy hisszük, megszabadultunk már egyszer. Vagy mégsem? Nyilván lesznek, akik leegyszerűsítettnek vélik majd a színjáték társadalomképét. De hát a Pintér Béla és Társulata sem a Kádár-rendszerről értekezik aTitkainkban, hanem „mindössze” emberi élethelyzetekről, viselkedésformákról, karakterekről, jellemekről és jellemtorzulásokról. És igen: a mélystruktúrák működéséről. Meg az emberi pszichében történt roncsolódásokról. Frusztrációkról és bűnökről.

A játék ezúttal is kényes témát boncolgat, amúgy Pintér-módra, erős élőzenei háttérrel, nyers, mégis kifinomult dramaturgiával. Ügynökökről szól a lehangoló mese, pedofíliával megspékelve. Meg a kiszolgáltatottság alvilági stációiról. Ahogy a cinikus hatalom őrlő mechanizmusa fölzabálja az embereket. Pintérék nem a mai ügynöktörvény-bohózatok viszolyogtató politikai játszmáiról értekeznek, hanem mintegy alulnézetből, az elszenvedők optikájából mutatják be az elborzasztó gyakorlatot, a hatalom által kreált csapdahelyzeteket. Bár a beszervezés, a zsarolás, a besúgás piszkos trükkjei és lélekölő technikái is hangsúlyos szereplői a játéknak, mégsem ezek az előadás főszereplői. Hanem az egyszerre ördögi és slampos gépezet, ami földönfutót csinál mindenkiből, aki a fogaskerekei közé kerül.

Timikét, a hétéves kislányt pedofil játékszerül használja nevelőapja, a népzenegyűjtő táncházas aktivista, István (Friedenthal Zoltán). Aki ekkorra már elhidegült feleségétől, s a pszichológusnőnél, a rámenős Elviránál (Csákányi Eszter) tett látogatása közben döbben rá, hogy bűnös vonzalmából nincs kiút. Vallomását rögzítik a bepoloskázott szobában, s mire hősünk a pöffeszkedő kultúrpápa, Pánczél elvtárs színe elé kerül, hogy megkösse alkalmi alkuját a regnáló hatalommal, már zsarolhatóvá válik, s kényszerűen beadja a derekát.

Stefanovics Angéla
Stefanovics Angéla
Beszervezője (majd tartótisztje) régi cimbora, a táncház akolmeleg beltenyészetének oszlopos tagja, a cinikus Szujó (Thuróczy Szabolcs), aki a társaságban elszenvedett sérelmeit, vélt vagy valós megaláztatásait kompenzálandó, szorgosan földobja barátait. A táncházi főnököt, Imrét (Pintér Béla), aki egyben egy szamizdat főszerkesztője, már a frissen beszervezett, megzsarolt ügynök súgja majd be. Utóbb, már a frissen kitört demokráciában, Szujó állami főfunkciként, a simulékony államtitkár asszony (Szamosi Zsófia) társaságában díjat ad át Imre fiának, a korábban szintén áldozatul kiszemelt Ferikének, az időközben felnőtt zongoraművésznek.

A nevek behelyettesíthetők. Az emberek is. Bárkivel megtörténhetett, ami megtörtént. Pintérék súlyos drámaiságú, illúziótlan, mégis gyilkosan mulatságos előadásában pőrén áll előttünk a nyomorult ügynök, mint az elnyomó rezsim páriája. Aki sosem szabadulhat majd a hálózat csapdájából.

Pánczél elvtársat (is) Csákányi Eszter játssza; a penge logikájú, kefebajuszos, dörzsölten lomha és könyörtelen állami főhivatalnok némely gesztusában a korosabbak ráismerhetnek a hajdani KB-titkárra. De Csákányi itt most egy magányosan vágyakozó meleg funkcionáriust mutat be a Kádár-rezsimből, a „józan kompromisszumok robotosát” (a nagyhatalmú kultúrpolitikus nevezte így anno az egykori pártfőtitkárt), aki rózsadombi villájába csalogatná tűzijátékot nézni a friss Kossuth-díjas zenekutatót, Istvánt, aki ekkorra már megfutamodik.

Enyedi Éva
Enyedi Éva. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Pintér darabjában számos kihegyezetten groteszk vagy metszően szatirikus jelenetsort látunk: a lenyalt sérójú kisfiú, Ferike (Stefanovits Angéla remeklése) dacosan ellenszegül a felnőtteknek a presszóasztalnál, mikor apja össze akarná ismertetni újdonsült szerelmével, a bigott mozgalmár Beával (Szamosi Zsófia). S ahogy rendelnek, az undok pincér úgy szolgálja ki őket, mint a rendszer két lábon járó megtestesült szimbóluma. Thuróczy Szabolcs unott, utálatos felszolgálója lassan, jelentőségteljesen lépdel, ellenségesen hallgat, és személyes sértésnek veszi, ha kérni merészelnek tőle valamit. A magánéletét élni próbáló szamizdatszerkesztőre rontó titkosrendőr-főnök (ki más: Szujó) viharvert aktatáskájába önti az asztalon hagyott ételmaradékot, mint valami bűnjelet. Szamosi Zsófia finoman mintázott vehemens Beája elvakult mozgalmi lelkesültségből, roppantul céltudatos nőiségből gyúr összetett alakot. Enyedi Éva pizsamásan hancúrozó Timikeként a gyermeki rajongás, a megsejtett bűntudat, s az önfeledt játszadozás kevercséből formál teljes figurát. Roszik Hella odaadó asszonykája még akkor is ragaszkodni próbál férjéhez, mikor már rég leomlott köztük az érzelmi kötelék. Friedenthal Zoltán a sodródó, újabb és újabb csapdákba belesétáló, s a mocsárban evickélő, akaratgyenge férfi alakját állítja elénk élénk színekkel. Pintér Béla beatfrizurás, gondterhelt Imréje a tánclépések, a beszédes elhallgatások, az összepillantások, a közös danászások virtuóza.

A gazdag és hiteles tárgyi világ, a hetvenes éveket idéző hajviseletek, a topis és műnépies táncházi szerelések, a nagymintás szoknyák, kucsmák, szütyők kort idéző poézise az előadás elmaradhatatlan tartozékai. (Jelmeztervező: Benedek Mari.) Ahogy a gondosan kiválogatott zenék kompozíciója is, amint hőseink az erdélyi népzenétől elérnek a Boney M-slágerekig.

Pintérék előadása fölkavar, megdöbbent és megnevettet. Jobban, mint bármikor az utóbbi években. Mert látleletük ezúttal nemcsak pontos és árnyalt, hanem távlatos is: pontosan arról tudósít, ami a társadalmi érzékenységű, kritikai színház eminens feladata. Kibeszéli a kimondhatatlant, az elmondhatatlant. Szembesülésre késztet; egyszerűen, katartikusan. A produkcióból nem hiányzik a civil kurázsi, ahogy körkörösen, egyre mélyebbre hatolva, újabb és újabb dimenzióit tárja föl a pokol bugyrainak.

Az előadás megrendítő záró jelenetében már-már passióként hangzik föl a kisfiú által aposztrofált Bach-mű, s a szerencsétlen férfi, a porba alázott, kitaszított ügynök úgy pusztul majd el, mint a rezsim többi áldozata. A nevesek és a névtelenek.

Szerző: Kovács Dezső