Szerző: Szécsényi Mihály

A 19. század utolsó harmadában a fővárosi hatóságok számára a prostitúció elleni küzdelem állandó versenyfutást jelentett a titkos prostitúció folyamatosan változó megjelenési formáival. Az 1867-es pesti szabályrendelet – melynek hatásaként országszerte szabályozni igyekeztek a kérdést – még csak a bordélyház intézményét tűrte meg, mivel ez tűnt a legális prostitúció legjobban ellenőrizhető formájának, ám éppen emiatt pártolt el tőle a vendégek és a prostituáltak egy része. A titkos prostitúció legális mederbe terelésére pedig megjelentek a garniszállók, majd a kéjnőtelepek.

A boldog békeidőkben volt a bordélyoknak még valamiféle romantikája. Ezt bőségesen illusztrálja a századfordulóról szóló irodalom. Azok a házak maradtak fenn – bár sok esetben nem ugyanazon a helyen – hosszabb távon, amelyek e nosztalgiát összekapcsolták a luxusbordélyok iránti változatlan érdeklődéssel. Ezek a házak fogadták a gazdag vagy előkelő külföldi vendégeket, politikusokat, művészeket.

A garnik feltűnése
Az 1884-es szabályozás lehetőséget biztosított ún. magánkéjnők működésére, de ez a rendelkezés is elavult volt már meghozatalának pillanatában. Nemcsak azért, mert a magánkéjnő fogalma és tevékenységének szabályozása nem felelt már meg a gyakorlatnak, hiszen fedőfoglalkozások sokaságának – pincérnők, színésznők, táncosnők, női zenekarok, szobalányok, cselédek – segítségével a titkos és a legális prostitúció között kialakult egy átmeneti forma, de azért sem, mert a bordélyház és a magánkéjnő lakása mellett megjelent egy új, legális helyszíne a prostitúció gyakorlásának.

Pekáry Gyula budapesti rendőrfőkapitánynak 1891. december 10-én jelentésben kellett reagálnia a budapesti prostitúció egy akkor már több mint két évtizede létező formájára. A IV. kerületi iskolaszék ugyanis a Károlyi utca 5. alatt működő Garcon Hotel bezárását követelte. Ebben és az ehhez hasonló „szállodákban” ugyanis valódi szállóvendégek egyáltalán nem, vagy csak a legritkább esetben fordultak meg. A rendőrfőkapitány jelentése szerint a tulajdonosok „dacára ennek, megfelelő személyzetet alkalmaznak, magas lakbért és adót fizetnek, s mindezt szállodájuk jövedelméből”. Ennek okaként azt jelölte meg, hogy a kérdéses intézetek „nem szállodák, hanem a titkos prostitúció közvetítésére alakult vállalatok”.

A rendőrség négy pontban foglalta össze bizonyítékait: 1.) a szállodákat állandóan kettős párok (férfi és nő) látogatják; 2.) a nők nagy része foglalkozás nélküli cseléd vagy titkos kéjnő; 3.) a vasúti indóházaktól – azaz pályaudvarokról – és hajóállomásoktól utazókat-vendégeket sem bérkocsisok nem szállítanak, sem hordárok nem vezetnek ezen szállodákba; 4.) és a férfi vendégek rendszerint helyi, azaz budapesti lakosok.

A hatóságnak azonban nem volt törvényes alapja a beavatkozáshoz. Nem foghatta el s még orvosi vizsgálatra sem kötelezhette a megfigyelteket, csak akkor, ha az illető nő titkos kéjnői minősége már korábban bebizonyosodott: egy titkos bordélyházban már tetten érték.

A rendőrség számára a bűnözésre vagy a nemi betegségek elleni védekezésre hivatkozás természetesen csak formális jelentőséggel bírt. A legnagyobb gondot a garniszállók jelentették. Az ipartörvény alapján ezeket be kellett zárni, hiszen tulajdonosaik erkölcsileg megbízhatatlanok. A tulajdonosok, illetve ügyvédeik viszont azzal érveltek: semmi közük ahhoz, hogy zárt ajtó mögött vendégeik mit csinálnak. A garniszálló intézménye tulajdonképpen legalizálta a hivatalosan engedélyezett prostitúció körén – és a házasság keretein – kívül eső szexuális kapcsolatokat. Ráadásul a nők olyan csoportjáról volt szó, akik többnyire a rendőrség látókörén kívül maradtak, priusszal nem rendelkeztek és csak átmenetileg folytatták ezt a tevékenységet.

A garniszálló francia eredetű szó, annyit jelent, hogy a szükséges kellékekkel vagy díszítményekkel ellátott szálló (hotel garni), ha szobáról van szó, akkor bútorozott szoba (chambre garni). Ezek a kis szállodák kifejezetten szerelmi légyottok lebonyolítására szolgáltak.

Azokban az épületekben, amelyeket a múlt század végén erre a célra építettek, számos közös vonás fedezhető fel: a lépcsőház kör alakú és az épület közepén található, az igen kis alapterületű szobák a lépcsőházra nyílnak. Szintenként mindössze két mellékhelyiség található: egy az urak és egy a hölgyek részére. A berendezés meglehetősen puritán: többnyire az ágy az egyetlen bútordarab, amely így is betölti csaknem az egész szobát, ezt egészíti ki egy fogas, egy-két szék és kis asztal, valamint tükör a hölgyek részére. Sok esetben az alkalmazottak bérén is takarékoskodtak, ezért távozáskor a portán le kellett adni az ágyneműt és a törülközőt, csak így lehetett távozni. Fizetni természetesen már érkezéskor illett. A földszintet sok esetben étterem vagy kávézó foglalta el, de minden esetben volt ott egy portás, aki a pulpitus mögül vagy az ajtón található ablakon át figyelt kifelé, hogy beengedje a vendégeket, ám riassza őket, ha a rendőrség razziázik. Egy-egy viszonylag kis alapterületű épületben 3 emeleten 30-40 szoba is lehetett.

A prostitúció felderítése
A rendőrség természetesen többféle módszert dolgozott ki a prostitúció felderítésére. Ezek egyikéről ír Laczkó Géza A húszkoronás című novellájában. A főhőst alakító rendőrtiszt feladata a prostituált lépre csalása. „Már régóta figyeltünk többek közt egy szerényen öltözött, nem feltűnő magaviseletű, jó formás, idősebb lányfélét, aki estefelé a korzón szokott sétálni, s onnan aztán egy-egy úrral ellépni az Aranykéz utca felé. Rá kellett volna bizonyítani, hogy pénzt fogad el, ezen az alapon aztán meg lehet ellene indítani a hivatalos eljárást. Elővettem egy húszkoronást, a számát lediktáltam a csoportom egyik emberének: 275 502-2254, a pénzt a tárcámba tettem, és kimentem a Duna-partra. Az volt a megbeszélés, hogy amikor engem távozni lát a garniból, odamegy másodmagával és a sarki rendőrrel a csoportom embere, az előcsarnokban megvárja a leányt, s rögtön rábizonyítja, hogy öt perccel előbb szerelmi szolgálatért ilyen és ilyen számú húszkoronást fogadott el egy úrtól.”

A leányról azonban kiderül, hogy még nem süllyedt el teljesen az erkölcsi fertőben, nem igazán profi. „Átölelem, megcsókolom, s némi gyakorlattal kezdem kifejteni ruhájából. Alig volt már valami rajta, amikor rám néz, elvörösödik, s kérő hangon mondja:

– Oltsuk el a lámpát!”

A pirulás adott esetben a szégyenérzet és a még pislákoló jó erkölcs biztos jelének bizonyul, amely meghatja az amúgy jólelkű rendőrtisztet: „Csattan a kapcsoló, a szoba kivilágosodik. Etel felöltözve áll és vár. Én is készen voltam. Előveszem a megjegyzett húszkoronást, a kezemben tartom, de mielőtt odaadnám, azt mondom neki:

– Csak húsz koronám van. Elég lesz?
– Ó igen – mosolyog, s nyúl a bankjegy után.
Én kissé visszavonom a kezem:
– Maga nem régen él így, Etel!
A lány elkomolyodik:
– Nem!”
Az elváláskor a rendőr megkéri a lányt, hogy mielőtt az utcára megy, váltsa fel a húszkoronást, amit az meg is tesz.

Ebben az esetben nem is a módszer rafináltsága a szembetűnő, hanem az a fordulat, hogy a rendőrtiszt – a jó ügy érdekében – igénybe vette-vehette a prostituált szolgáltatásait a garniszállóban, majd távozott, megmaradva így erkölcsösnek és tisztességesnek, miközben kollégái lefülelhették a tisztességtelennek bizonyult teremtést.

A váratlanul megjelent nyomozók többnyire nem ezt a romantikus módszert választották. Minden egyes foglalt szobába bezörgettek: „Itt az erkölcsrendészet, kérjük kinyitni!” Hosszabb-rövidebb tanakodás után rendszerint felnyílt az ajtó, és a férfi válaszolt a kérdésekre. A nyomozók kérdései a társaságában található hölgy pontos adataira vonatkoztak: mi a neve, a foglalkozása, mióta ismerik egymást? Majd ugyanezt megkérdezték a nőtől is úgy, hogy közben a két fél ne hallja egymást. „Ha a válasz egyezett, a rendőrség kiderítette, hogy nem futó kapcsolatról van szó, hanem hosszabb barátságról, úgy bocsánatkérés közepette továbbállt” – írta egy kortárs kissé idealizálva az ilyen típusú találkozásokat. Ellenkező esetben a nőt – jellemző a prostitúció kezelésére és a nők helyzetére a korszakban: csak a nőt – bevitték a rendőrségre, aznap vagy másnap egészségügyi vizsgálatnak vetették alá, s ha nem volt foglalkozása, büntetésben is részesülhetett.

Szabályozási kísérletek
1900. november 10-én Budapest rendőrfőkapitánya, Rudnay Béla – nagy botrányt okozva – saját hatáskörén belül, rendeletben szabályozta a fővárosi prostitúciót. A már bejegyzett prostituáltak számára, de elsősorban mégis a titkos prostitúció nyilvánossá tétele érdekében született új szabályozás: működésükhöz megfelelő lehetőséget és védettséget adott a bejegyzéssel, így a prostituáltakat is érdekeltté tette, hogy bekapcsolódjanak az egészségügyi ellenőrzés rendszerébe.

A Rudnay-féle szabályozás két kategóriát állított fel. A nyilvános – bárcás – kéjnők csoportjába tartoztak a bordélyházi kéjnők, a magánkéjnők és a futóbárcás kéjnők. A bordélyházi kéjnők a bordélyházban laktak, a tulajdonos volt a munkaadójuk, a rendőrségi nyilvántartásban szerepeltek, s orvosi ellenőrzésük a bordélyban történt. A magánkéjnők saját lakással rendelkeztek, amely megfelelt a hatóságok által támasztott követelményeknek, ezért ott folytathatták munkájukat, szerepeltek a rendőrség nyilvántartásában, orvosi ellenőrzésükre lakásukon vagy a rendőrorvosnál került sor. A futóbárcás kéjnők nem rendelkeztek saját lakással, ahol dolgozhattak volna, ezért a találkahelyek – hivatalosan csak ekkor kialakított – intézményeit vehették igénybe, nyilvántartásuk, orvosi ellenőrzésük a magánkéjnőkével azonos módon történt.

A másik fő kategóriát az egészségi lappal bíró nők alkották, akik valamilyen foglalkozással rendelkeztek vagy átmenetileg kényszerültek prostitúcióra, de addig tevékenységüket titokban folytatva, kívül maradtak a hatóságok látókörén. Nekik csak a rendőrorvosnál kellett jelentkezniük, aki nevüket, címüket és foglalkozásukat hivatali titokként kezelte – még a rendőrségnek sem lehetett tudomása róluk. Orvosi ellenőrzésük a rendőrorvossal egyetértőleg megállapított helyen és időben történt. Tevékenységüket kellő diszkrécióval a lakásukon is folytathatták, sőt igazolványuk feljogosította őket a találkahelyek, tehát a garniszállók használatára is, csak a rendszeres orvosi ellenőrzést kellett betartaniuk.

A szabályozás másik újdonsága a találkahelyekről szóló rész, amely gyakorlatilag legalizálta a garniszállókat, amelyek tulajdonosai, ha engedélyt kértek rá, legálisan működtethették ilyen módon szállójukat. Ez az átmeneti korszak, amikor a kedvezményekkel és a szabályozás liberalizálásával igyekeztek a prostitúció minél nagyobb részét ellenőrzés alá vonni, nem tartott tovább hét esztendőnél.

Az 1907-ben kiadott fővárosi szabályrendelet 64. §-a kimondta:

„iparengedéllyel ellátott szállodákban a keresetszerű kéjelgésre alkalmat adni tilos. Azok a zugszállodák és ún. »garni« szállók, amelyek alaposan gyanúsíthatók, hogy keresetszerű kéjelgés alkalmi helyei gyanánt szolgálnak, szigorú rendőri megfigyelés alatt tartandók és ha ez a gyanú a megfigyelés folyamán beszerzett adatok által igazolást nyer, a tulajdonos az 1884. évi XVII. tc. 155. §-a értelmében az iparengedély megvonása végett az első fokú iparhatóságnak feljelentendő.”

A főváros rendelete részben visszavonta a prostituáltak egyes csoportjainak nyújtott kedvezményeket is, megszüntették az egészségi lappal rendelkezők kategóriáját, annak előnyeivel együtt. Bevezették viszont a magánlakással bíró igazolványos nő fogalmát, ami gyakorlatilag megegyezett az ún. futóbárcás kéjnővel.

Ugyanez a szabályrendelet megalkotta a garniszálló antitézisét, az ún. kéjnőtelepet is. A magánkéjnők úgymond megfelelő elhelyezése céljából – elsősorban németországi minták alapján – kimondták: a főkapitány nagyobb számú bejegyzett kéjnő elhelyezésére szolgáló kéjnőtelepre is adhat engedélyt. Itt kizárólag bejegyzett prostituáltak bérelhettek lakást. Ezek az épületek egyszobás kis bérlakásokból álltak, amelyek egyszerre szolgáltak lakás és munkahely céljára. Ezt a rendeletet a belügyminiszter 1926-ban tovább szigorította. Nem csoda hát, ha egyes adatok szerint Budapesten a két világháború között 30-40 garniszálló működött, amelyek a titkos prostitúciót szolgálták ki.

A kéjnőtelep definícióját a 160.100/1926-os belügyminiszteri rendelet 52. §-a a következőképp adta meg:

„A rendőrhatóság a városokban hely tekintetében a polgármesterrel egyetértően, nézeteltérés esetén pedig a belügyminiszter döntése alapján engedélyt adhat arra, hogy egyes házak kizárólag kéjnők lakásául jelöltessenek ki. Ilyen házban csak olyan kéjnő bérelhet lakást és lakhat, aki önálló háztartást vezet. Minden lakást úgy kell berendezni, hogy önálló háztartás vezetésére alkalmas legyen. Minden kéjnő csak mint főbérlő lakhat ilyen házban, és háztartásában 40 évesnél fiatalabb személy sem cseléd, sem rokoni, sem bármely minőségben nem lakhat. Albérlők ilyen házban egyáltalában nem lakhatnak. A kéjnőkön kívül csakis a házfelügyelő lakhat az ilyen házban. Házfelügyelőként csakis olyan egyén alkalmazható, aki mind maga, mind a háztartásában élő személyek mindegyike 40. életévét meghaladta, és sem kerítésért, sem testi épség ellen vagy nyereségvágyból eredő bűntettért vagy vétségért avagy közveszélyes munkakerülésért még nem volt büntetve, vagy ilyen címen ellene eljárás nincs folyamatban.”

A két intézmény működésének az összevetése rávilágíthat arra, miért tiltották és próbálták ellehetetleníteni a garniszállók működését. A kéjnőtelep elvileg lehetett volna szálloda is, ha nem csupán kéjnők lakhattak volna benne, és nem lett volna kötelező főbérlőként ott lakniuk, hanem csupán alkalmilag vehették volna igénybe. Ennek az intézménynek a működése nemcsak szigorúan szabályozott, de jól ellenőrizhető is volt.

A garniszállókban ezzel szemben olyan módon nyújtottak szexuális szolgáltatást, amely mindkét fél számára biztosította – ha megúszták razzia nélkül – a hatóság előtti anonimitást. Bárki igénybe vehette, a prostituáltakon kívül az is, aki csak átmenetileg prostituálódott, és az is, aki fizetség nélküli szexuális kapcsolatot szándékozott létrehozni. Mindenki a saját döntése alapján és akkor, amikor az számára fontos volt.

A két intézményben csupán egyetlen közös vonás van: ez pedig a szalonnak mint közösségi térnek a hiánya. Annak a helynek a hiánya, ahol a szexuális szolgáltatást adók és igénylők nagyobb csoportja egy térben tartózkodhatott, szórakozhatott és persze megismerhette egymást, illetve őket a hatóságok emberei. Úgy tűnik, ennek a lehetőségnek a megszüntetése megfelelt a kor hivatalos elvárásainak éppúgy, mint az átalakuló szexuális szokásoknak.

Nosztalgikus emlék
A századforduló garniszállói – a korabeli bordélyokhoz hasonlóan – ma már a múlt nosztalgikus emlékei. Megszépítve és megszépülve jelenik meg a köztudatban és a kortársak visszaemlékezéseiben is. Ivánszky Elek szállodásmester a következőképpen emlékezett vissza a második világháború előtti időkre, az utazókra, az „olyan” nőkre és természetesen a szállodákra, a garniszállókra:

„Ahogy egy utazó nem viheti magával az otthonát (szálloda), konyháját (étkezés), éppen úgy nem tarthat egy nőt sem állandóan maga körül. Ha pedig mint ember egy nő társasága után vágyik, úgy kapja meg azt is, akár egy vacsorát, vagy a szállodai szobát. [...]

Ha egy átlagos turistának valahol sikerül egy fogáravaló és neki kedves nővel megösmerkednie, arra pénzt költ, utána pedig mindég szívesen gondol vissza arra a városra, ahol jól érezte magát. Az érem túloldalát is tekintve, az a régi igazság, hogy a szerelem papnőinek is egy bizonyos színvonalat kell képviselniük, mert bizony az egy igen komoly foglalkozás. A férfiakkal, pláne idegenekkel, bánni kell tudni, amihez még egy bizonyos lelki kiegyensúlyozottság is szükséges. Ezek a nők azelőtt is üldözöttek voltak és a hatóságok vegzálásai miatt sokat kellett szenvedniük. Tehát »olyan« nőnek lenni, nem is volt olyan könnyű és léha foglalkozás. Ezek közül sokan közben még jó családanyák és háziasszonyok is voltak. [...]

Igaz, hogy a garniszállodák a tulajdonosok kapzsisága és a hatóságok nemtörődömsége folytán eléggé piszkosak és züllöttek voltak, de azért sok esetben helyet adtak szerényebb vidéki megszálló vendégeknek, vagyis kisebb mértékben szállodai funkciót is betöltöttek. Egyébként ami a találkahelyeket illeti, azok sehol sem nélkülözhetőek, ahol emberek élnek. Nagyon szigorúan nézve a kérdést, kezdve a legpiszkosabb garnitól a Dunapalotáig, lényegében a különbség csak a külsőségekben és az árakban volt. A valamikori Szállodai Tröszt igazgatójának, Marencsics Ottónak nagyon is igaza volt, amikor azt mondta, hogy ki nem adott, üresen hagyott szobákból nem lehet adót fizetni, sem szállodát fenntartani. Ezért üres szobák esetén ők is adtak ki szobát jó kinézésű pároknak. Vagyis kiadták a szobát, meg lett írva komolyan a bejelentőlap is, de ha utána két órával a pár eltávozott, akkor nem fogták meg a frakkjukat, hogy hohó! Maguk egy egész napra vették ki a szobát, miért sietnek el oly hamar? Így azután a Dunapalotából is egy kis időre garni lett. De ez ellen nem kell protestálni, mert az egész világon így van. Kár a szállodákat valamiféle földöntúli intézményeknek elképzelni, mert a szállodák az emberekért vannak és az emberekben rejlő hatalmas érzés pedig megkívánja, hogy rövidebb-hosszabb időre bárhol egy meleg otthont kapjanak, hogy ott a maguk módján jól érezzék magukat.”