1. A marxizmus, a radikális baloldali ideológiák és a „valóságos szocializmus” nem csupán a világtörténelem, a lengyel vagy a magyar történelem egy szeletét alkotják, hanem a zsidó történelem egy fejezetét is.
Stanislaw Krajewski
2. Az antiszemiták durván eltúlozták a zsidók szerepét a kommunizmusban, eltorzították a tényeket, és összeesküvés-elméletek alapján értelmezték õket. A zsidók a kommunizmusnak áldozatai is voltak.
3. A zsidó kommunisták ritkán törõdtek zsidó érdekekkel, s gyakran nem is voltak immár tulajdonképpen zsidók.
4. Egyesek azok közül, akik lemondtak zsidóságukról, késõbb visszatértek hozzá. Olyan nagy volt a zsidó kommunisták száma, olyan fontos volt a szerepük, hogy errõl a többi zsidónak sem szabad megfeledkeznie.
5. A legmélyebb problémát az jelenti számunkra, hogy a kommunista kötõdés bizonyos zsidók esetében kvázi-vallásos jellegű volt.
6. Nincs sajátosan zsidó radikalizmus. Nincs „zsidó kommunizmus”. Általános mechanizmusok miatt lettek zsidók kommunistává.
7. Nem a judaizmusból vagy a zsidó tradíciókból fakadt, hanem a társadalmi szituáció vezetett a zsidók szerepvállalásához a kommunizmusban.
8. Nemes és önzetlen szándékok szolgálhatnak gonoszságban való részvétel kiindulópontjaként.
9. Az erkölcsi felelõsség lehet közvetett. Az újraéledõ kelet-európai zsidó közösségeknek szembe kellene nézniük azzal, milyen örökséget jelent számukra a zsidók szerepe a kommunizmusban. Annak elfogadásából azonban, hogy erkölcsi felelõsség terheli a zsidóságot, nem következik, hogy a nem-zsidók kevésbé lennének felelõsek.
10. Objektív kutatásra volna szükség annak tisztázására, hogy mekkora méreteket öltött és milyen természetű volt a zsidók részvétele a kommunizmusban. Nem szabad, hogy a „zsidó kommunizmus” antiszemita mítoszának tragikus következményei bármiféle tabut jelentsenek is számunkra.
„A zsidók és a kommunizmus” kifejezés elsõ hallásra kétfajta képzettársítást kelt bennünk. Az elsõ, a Nyugaton általános asszociáció a kommunista országokban folytatott zsidóüldözés képével kapcsolja össze a kifejezést: a vallási hagyományok lerombolásával, a zsidó orvosok perével, illetve általánosabban a sztálini antiszemitizmussal — ami csaknem a zsidók tömeges meggyilkolásába torkollott —, a refuznyikok sorsával és a zsidók diszkriminálásával a Szovjetunióban, a hivatalos antiszemitizmussal Lengyelországban 1967 és 1968 folyamán. A másik fajta, Kelet-Közép-, és Kelet-Európában népszerű képzettársítás a „zsidó kommunizmus” képével szemléltethetõ, mely szerint a zsidók a baloldali mozgalmak megalapítói, a kommunista vezetõk a kommunista pártok kormányozta államokban, õk a keresztény felekezetek üldözõi, õk azok, akik kiemelkedõ szerepet játszanak a véres kommunista diktatúrákban.
Mármost az elsõ kép igaz, de a zsidók és a kommunizmus viszonyáról adható teljes képnek egy szeletét jelenti csupán. A másik kép hamis, ám csakugyan rámutat bizonyos tényekre, jelesül arra, hogy nagy számban voltak zsidók az aktív kommunisták között. A. W. M. Gerrits megfogalmazása szerint ez abból a ténybõl fakad, hogy olyan hatásos a zsidók és a kommunizmus összekapcsolása, hogy ez „a fikció és a realitás bizonyos elemein alapult”. A „zsidó kommunizmus” mítosza: mítosz. Ami valóságos, az a zsidó kommunisták léte és fontosságuk. A Gerritsnél olvasható különbségtétellel találkozhatunk már Jaff Schatz könyvében is, mely a témáról írott legfontosabb ekkora terjedelmű tanulmány — illetve magam is kezdeményeztem ezt. Meglepõen kevesen kutatták e valóságos elemeket.
Ezt elhanyagolt témakört — melyrõl most áttekintést kívánok adni — tehát nem annyira a „Zsidók és kommunisták”, nem is a „Zsidók a kommunizmus alatt”, s bizonyosan nem a „Zsidó kommunizmus” címmel jelölném meg, hanem a következõképpen: „Zsidó kommunisták”. Tudományos kutatás tárgyának tekintem ezt a témát, ám kevésbé objektív változatával is elõállnék: „Zsidó kommunisták zsidó szempontból”. Megjegyzéseim csak vázlatos, bevezetõ jellegű megjegyzéseknek tekinthetõk a problémához, melyet úgy vélem, érdemes hivatásos kutatóknak közelebbrõl megvizsgálniuk, de jó, ha zsidók is eltöprengenek rajta, olyanok is, akik még sosem találkoztak kommunistával.
Meg kell említenem azt is, hogy érdeklõdésem részben személyes indíttatású. A ’70-es években olvastam a két jelentõs író, Czes3aw Milosz és Aleksander Wat beszélgetéseibõl készített fontos könyvet, a Pamiêtnik mówiony-t [Beszélgetõnapló]. Wat felidézte, hogy egy bizonyos kommunista vezetõ ’cádikként’ viselkedett híveivel. Ez a vezetõ, Adolf Warski, aki a Lengyel Kommunista Párt egyik megalapítója, majd késõbb a lengyel parlament tagja volt, s akit a sztálini terror alatt a Szovjetunióban gyilkosság áldozata lett, történetesen a dédapám volt.
Megjegyzések a tíz tézishez
1. A marxizmus, a radikális baloldali ideológiák és a „valóságos szocializmus” nem csupán a világtörténelem, a lengyel vagy a magyar történelem egy szeletét alkotják, hanem a zsidó történelem egy fejezetét is.
A kommunizmus a mai lengyel vagy magyar, csakúgy, mint az orosz vagy mondjuk a kínai történelemnek is viszonylag fontos részét alkotja, s immár nyilvánvaló, hogy Európa, sõt civilizációnk történelmének egy fejezetét is fogja majd jelenteni. Azt javasolom, tekintsük a kommunizmust a zsidó történelem egy fejezetének is.
A „kommunizmus” szóval elsõdlegesen a marxizmust, illetve szélesebb értelemben a baloldali radikalizmust kívánom jelölni, másodsorban pedig a „valóságos szocializmust”, vagyis a kommunista pártok által kormányzott országokat. E második elem, a kommunista uralomban való részvételük, illetve a kommunista uralom tetteiért következésképpen rájuk háruló felelõsség miatt válik rendkívül heves érzelmeket kiváltó témává a zsidó kommunisták szerepe a zsidóság történelmén belül. Ha az egyetemes zsidó történelem részeként tekintjük a zsidó kommunisták jelenségét, ebbõl az következik, hogy századunk Kelet-Európájában a zsidók nem csak az elnyomottak, de az elnyomók közé is tartoztak. Mivel mi, zsidók, a legszörnyűbb üldözések áldozatai voltunk, már maga az a gondolata is drámaian hangzik és nehezen elfogadható, hogy közülünk egyesek a megtorlók közé tartoztak. Ám ez nyilvánvaló tény.
Ezt a tézist, mely szerint zsidók az elnyomók között is voltak, természetesen csak akkor fogadhatjuk el, ha elismerjük, hogy a kommunisták csakugyan elnyomók és üldözõk voltak. Ezt, úgy vélem, nagyon kevesen tagadják. Igaz azonban, hogy a korai kommunistákat, az illegalitás korszakának forradalmárait az a vágy vezérelte, hogy vessenek véget a társadalmi igazságtalanságnak. Igazságos társadalmat akartak teremteni, ám az eredmény a szervezett terror rendszere lett.
Hadd említsek néhány példát, mely azt mutatja, hogy milyen népszerű volt a zsidók, különösen pedig a kelet-európai zsidók körében a kommunizmus, illetve általánosabban: a baloldali radikalizmus. Tényekre, nem mítoszokra hivatkozom. A legtöbb zsidó, aki szakított zárt, hagyományos közösségével, általában a politikai radikalizmus támogatója lett. Ha nem a cionizmust választották, akkor a forradalmi baloldalt támogatták, olykor pedig mindkettõt. A világi jiddis kultúra túlnyomórészt baloldali volt. Ami azonban még inkább ide tartozik: a zsidók fontos szereplõi voltak a kommunista mozgalomnak. A kommunista hatalomátvétel elõtt és után is a legmeghatározóbb forradalmár vezetõk között voltak. Más vezetõ személyiségek, mint például Engels vagy Lenin, olykor dicsérték ezért a zsidókat.
A konzervatívok pedig ugyanezt rendszerint felrótták a zsidóknak. Hogy kevésbé ismert példákat idézzek: az 1920-as években egyes svéd orosz-szakértõknek semmi kétségük nem volt a zsidók szerepét illetõen. Alfred Jensen (aki, mint megtudtam, nem volt sem pozitív, sem negatív irányban elfogult a zsidókkal szemben) azt írta 1921-ben, hogy „a vezetõ bolsevikok körülbelül 75 százaléka zsidó származású”. II. Miklós orosz cár azt mondotta egykor, hogy „a bajkeverõk kilenc tizede zsidó”. Fogalmam sincs, közel állnak-e ezek a kijelentések az igazsághoz, vagy sem. Mivel ilyen kijelentéseket gyakran használnak antiszemita célból, nagyon nehezen megállapítható, vajon tényekre hivatkoznak-e, vagy sem.
Természetesen nagy különbség van azok között, akik azért lettek forradalmárok, hogy harcoljanak az igazságtalanság ellen, illetve azok között, akik a kommunista elnyomást, vagyis az igazságtalanság egy másik formáját támogatták. Az idealista radikálisok azonban, mihelyt alkalom adódott rá, általában a rendszer funkcionáriusává, vagy pedig, ha máshol éltek, az új rendszer támogatóivá váltak. Például a Kelet-Európában, illetve az izraeli kibucokban tevékenykedõ zsidó aktivisták buzgó szovjetpártiak voltak Sztálin életének utolsó éveiben, a terror idõszakában.
Lengyelországban rögtön a II. világháború után a legtöbb zsidó szervezet kommunista párti volt; azt az erõt látták ugyanis a kommunistákban, amely biztonságot és stabilitást tud teremteni. A zsidó származás néha elõnyt jelentett azok számára, akik karriert kívántak építeni a kialakuló kommunista rendszerben. (Bár ez lehetett hátrány is. Tudok példákat arra, hogy visszatért zsidó számára karrierlehetõséget kínáltak, és arra is, hogy megfosztották ettõl: mindkét esetben lényegesnek látszik a zsidó származás.) Félreértések elkerülése végett: nem azt állítom, hogy a zsidóság valaha is elegendõ lett volna a karrierhez. Nem zsidókra volt szükség, hanem lojális személyekre, lehetõleg olyanokra, akiknek nincsenek családi kötelékei. A zsidók gyakran tökéletes jelöltek voltak ebbõl a szempontból, mert elszigeteltek voltak, nem volt családjuk, nem kötõdtek a háború elõtti elithez, normális életrõl álmodtak, és arról, hogy védelmet biztosítanak számukra az állami hatóságok.
A háború utáni Lengyelországban egyes zsidók megpróbálták megbüntetni azokat, akik bűnösek voltak családjuk meggyilkolásában. Erre történik utalás egyes zsidó túlélõk irodalmi jellegű feldolgozásaiban, például a lengyel-zsidó Wilhelm Dichter nemrégiben megjelent figyelemreméltó könyvében. Anyja megkért egy lvovi szovjet-zsidó tisztet, hogy vitesse Szibériába egyik lengyel szomszédját, akinek a feljelentésére a németek egykor a biztos halálba vitték családtagjait. A legdrámaibb példa Solomon Morel napjainkban napvilágot látott esete: õ közvetlenül a II. világháború után a németek számára Lengyelországban felállított koncentrációs tábor szadista vezetõje volt.
Az antiszemiták, nagyon is jól tudom, visszaéltek ezekkel a tényekkel, eltorzították õket, s felhasználásukkal a zsidó összeesküvésrõl alkottak mitikus képet.
2. Az antiszemiták durván eltúlozták a zsidók szerepét a kommunizmusban, eltorzították a tényeket, és összeesküvés-elméletek alapján értelmezték õket. A zsidók a kommunizmusnak áldozatai is voltak.
Az átlag-zsidók, illetve a témával foglalkozó sok szerzõ számára sem elfogadható az a nézet, hogy a zsidó kommunisták jelenségét a zsidóság egyetemes története részének kell tekintetnünk. Rámutatnak arra a tényre, hogy a zsidó kommunisták léte ürügyet jelentett az antiszemiták számára, akik ezt a tényt fölhasználták összeesküvés-elméleteikben. Tökéletesen igaz, hogy a „zsidó kommunizmus” mítosza az egyik legördögibb gondolat, mely valaha is fölbukkant az európai politikában: az agresszív, erõszakos antiszemitizmus igazolására szolgált, és végsõ soron a náci Németország által véghezvitt tömeggyilkossághoz vezetett. Demagóg politikusok ma is fölhasználják ezt a gondolatot, Lengyelországban és másutt is.
Kötelességünk tehát minden tényre fölhívni a figyelmet, mely ellentmond a „zsidó kommunizmus” képzetének. Csak egy párat szeretnék megemlíteni közülük. Természetesen a legtöbb zsidó sohasem volt kommunista, sohasem rokonszenvezett a kommunistákkal, s a legtöbb kommunista sohasem volt zsidó. Különbözõ nemzetiségek voltak fölülreprezentálva a kommunisták között. Ez egyébiránt paradoxon volt, mert a kommunisták meggyõzõdésük szerint a dolgozó tömegeket, vagyis a nemzeti többséget képviselték. A zsidók többsége nem támogatta a kommunizmust. A zsidók többsége — pedig választási lehetõségük korlátozott volt — még a háború utáni Lengyelországban (vagy Magyarországon) sem rokonszenvezett a kommunistákkal, hanem inkább elhagyta az országot.
A zsidók áldozatai is voltak a kommunizmusnak. Bizonyos tények, például az orvosper, közismertek. Ám sokkal alapvetõbb jellegű volt a kommunisták zsidóellenes gyakorlata. Az egyéni karrierlehetõség dacára a kommunisták, beleértve a zsidó kommunistákat is, minden, sajátosan zsidó — akár vallási, akár politikai vagy cionista — tevékenységet végezni akaró zsidót ellenségnek tekintettek. A hagyományos zsidó közösségi életet lerombolták a gyõztes kommunisták. Sõt, a trockista-cionista összesküvés gondolatával a kommunizmus a maga mítosz-változatát is kialakította a „zsidó (anti-) kommunizmusról”. A „gyökértelen kozmopolitákról” alkotott képet valójában egyaránt felhasználták a kommunisták és az antikommunisták is.
Nemcsak akkor került sor zsidók üldözésére, amikor nagy kampányok bontakoztak ki a ’cionisták’ ellen, hanem akkor is, amikor a zsidó kommunisták a legbefolyásosabbak voltak — például az 1940-es években, Lengyelországban, amikor sok zsidót „spekuláció”, azaz üzleti tevékenység miatt börtönöztek be. Azok pedig, akik csakugyan tevékeny cionisták akartak lenni, minden kommunista országban könnyen „Cion foglyaivá” válhattak.
Mindig létezett antiszemitizmus a baloldalon. Egyes forradalmárok, a fiatal Marxot is beleértve, hajlamosak voltak lényegileg zsidó jelenségként kezelni a kapitalizmust. A „zsidó kommunizmus” kísértete valójában már a kezdetektõl fogva bejárta a kommunista pártokat. A zsidók felülreprezentáltsága „feszélyezte” a kommunista pártokat, „politikai tehertételt” jelentett számukra. Erre alig-alig szokás figyelmet fordítani. Hogy konkrét példával szolgáljunk: 1948-ban, nem sokkal a Kommunista Párt fõtitkári székébõl való (idõleges) eltávolítása elõtt, Wladys3aw Gomulka levelet írt Sztálinnak, melyben kijelentette, „szükségesnek látja nemcsak megállítani a zsidók százalékarányának növekedését a párt- és államapparátusban, hanem fokozatosan csökkenteni is ezt az arányt.”
Elõbb vagy utóbb minden kommunista pártban bekövetkezett antiszemita tisztogatás a „nemzeti megtisztulás” reményében. Ez mélyebb jelenséget tárt föl. Adam Michnik helytálló megfigyelése szerint az 1968-ban, Lengyelországban lezajlott antiszemita és értelmiségi-ellenes kampányban a rendszer azon törekvése érte el a csúcspontját, hogy a lengyel fasiszta hagyományokat (s velük együtt e nemzet heveny antiszemitizmusát) magáévá téve nyerje el legitimitását.
3. A zsidó kommunisták ritkán törõdtek zsidó érdekekkel, s gyakran nem is voltak immár tulajdonképpen zsidók.
Az átlag-zsidók egy másik fontos szempont miatt sem fogadják el azt az álláspontot, hogy az egyetemes zsidó történelem részeként kell tekintenünk a zsidó kommunisták jelenségét. A zsidó kommunisták annyira nem képviselték a zsidóságot, annyira távol álltak a zsidó élet fõáramától, hogy – véli sok zsidó – tevékenységükkel nem érdemlik meg, hogy a zsidó történelem részeként tartsuk számon õket.
A kommunista származású zsidók elidegenedtek zsidóságuktól, és megpróbáltak pápábbak lenni a pápánál. Általában „nem mutattak különösebb érdeklõdést a zsidó téma iránt”. Más, nem-kommunista zsidókkal szemben sosem volt mentes a kormányzat az antiszemitizmustól, még akkor sem, ha zsidók is voltak a hatalomban. Az emigráns Bernard Goldstein arról panaszkodott, hogy a kommunista uralkodó eliten belül vezetõ szerepet betöltõ zsidók, mint Minc, Berman, Zambrowski vagy Borejsza, kisujjukat sem mozdították azért, hogy segítsenek a zsidó közösségnek. Mint fogalmaz, „õk a diktatúra felbérelt kiszolgálói voltak.” A zsidó kommunisták legfontosabb vonásai közé tartozott, hogy el akarták hagyni a zsidó világot, gyakran nem akartak többé zsidók lenni, hogy legalább gyermekeiknek ne legyenek zsidó érzelmeik, zsidóságuk ne okozzon problémát számukra. Ezt sok barátomhoz hasonlóan magam is személyes tapasztalataimból tudom.
De még ennél is fontosabb az, hogy a gyakorlatban a kommunista politika mindig a zsidó hagyományok és a zsidó közösségi élet ellen irányult, s joggal nevezhetõ e politikai gyakorlat antiszemitának. Tilos volt ugyan az antiszemita szóhasználat, ám ugyanolyan szűk, sõt még szűkebb keret volt megszabva a zsidó élet, mint más hagyományok gyakorlása számára. A zsidó kommunisták tagadhatatlanul kommunistákként, s nem zsidókként tevékenykedtek: pontosan ugyanazt tették, mint bárki más, hasonló pozícióban, és sajátosan zsidó érdekek nem befolyásolhatták döntéseiket. Ezt még a hagyományhű zsidók is meg tudták érteni. Joseph B. Solovietchik rabbi írta, hogy a zsidó bolsevikok „meg akarták gyõzni Sztálint arról, hogy õk mindenekelõtt kommunisták, nem pedig zsidók.”
Az egyedüli kivételt a zsidók között tevékenykedõ kommunisták jelentették. Õk hangsúlyozták zsidóságukat, de harcoltak a zsidó hagyományok ellen. Az a néhány zsidó kommunista, aki a háború utáni Lengyelországban mint zsidó kívánt szerepet vállalni, a „Sztálin elvtárs oltalma alatt álló haladó zsidó nemzetet” szokta volt emlegetni. Jiddisül fejeztek ki sztálini eszméket. De hosszú távon õk is szakítani akartak az õket másoktól megkülönböztetõ zsidóságukkal. Láthatólag azt feltételezték, hogy a jövõ eszményi világában nem lesz semmi, ami sajátosan zsidó volna. Az egyik bizonyíték erre, hogy gyermekeiket nem zsidó szellemben nevelték. Másik bizonyíték rá, hogy „elégedetlenek voltak a kormány politikájával, mely 1949 és 1950 folyamán lehetõvé tette a zsidó emigrációt”, és igyekeztek azt „szabotálni, különbözõ fölösleges aktatologatásokkal hátráltatni a kivándorlási kérelemhez szükséges dokumentumok intézését”.
A kommunizmus egyebek között az asszimiláció egyik formája volt. Egyesek számára ez a vörös asszimiláció — Ozjasz Thon kifejezésével élve: „ez az undorító vörös asszimiláció, a lelki elsorvadás a fiatalság körében” —, látszott a legígéretesebb útnak. Gyakran – bizonyos fokig – valóban hatékony is volt. Amikor mégis elutasításba ütköztek, vagy egyszerűen csak kiábrándultak, gyakran „visszahátráltak” a zsidósághoz.
4. Egyesek azok közül, akik lemondtak zsidóságukról, késõbb visszatértek hozzá. Olyan nagy volt a zsidó kommunisták száma, olyan fontos volt a szerepük, hogy errõl a többi zsidónak sem szabad megfeledkeznie.
Az antiszemiták szemében a zsidó kommunisták számából, illetve látható jelenlétükbõl az következik, hogy a kommunizmus valami zsidó dolog volt, és hogy a zsidók voltak hatalmon. Valójában könnyű kimutatni, hogy a zsidók jelenléte, legyen szó akár Lengyelországról, akár Magyarországról vagy más országokról, politikailag lényegtelen volt. Úgy gondolom, nyilvánvaló, hogy ha nem lettek volna zsidók ebben az országokban, a jaltai korszakban akkor is ugyanezek a politikai fejlemények mentek volna végbe bennük. De ha ez így van, akkor említésre méltó dolog-e zsidók jelenléte a kommunisták között? S miért foglalkoznánk immár vele? A kortárs nyugati szemlélõ szemszögébõl inkább valami egzotikusnak, a zsidó történelem lényegtelen zsákutcájának tetszik a zsidó kommunisták története.
Nem értek egyet ezzel a nézõponttal. Az igaz ugyan, hogy legtöbbjük erõteljesen elütött a zsidóságtól, vagyis nagyon igyekezett megszabadulni zsidó mivoltától. Egyes szerzõk szerint semmilyen összefüggés nem volt származásuk és kommunista voltuk között. Végsõ soron sosem cselekedtek zsidóként. Sokan visszatértek azonban a zsidó világba, miután a kommunista világ kivetette õket magából. Voltak továbbá zsidó családtagjaik is. Egy szembeszökõ példa Jakub Berman esete, aki a sztálinista Lengyelország második számú vezetõje volt, s messze nem törõdött a zsidó érdekekkel; testvére, Adolf pedig, aki a cionisták balszárnyához tartozott, Izraelbe emigrált. Az is igaz, hogy sok marxista zsidónak erõteljes zsidó identitása volt, és „zsidó módra” tevékenykedett. A bundisták és a baloldali cionisták a kommunistákhoz hasonló módon hittek a szocializmusban és a forradalomban.
Mindenekelõtt ne becsüljük alá, hogy mekkora méretű is volt ez a jelenség. Isaac Bashevish Singer emlékei szerint a ’20-as évek Varsójában a zsidó írók és újságírók által látogatott kávéházakban mindenki a forradalmi várakozások bűvöletében élt, egyedül õ élt „egyre csak a múltban”. Nem maréknyi egyénrõl beszélünk, hanem társadalmi jelenségrõl: bizonyos zsidó körökben uralkodó szerepük volt a radikális baloldali alternatíváknak.
Tény az is, hogy a háború utáni Lengyelországban — miként Magyarországon, Romániában, Csehszlovákiában és Litvániában is — viszonylag sok zsidó volt vezetõ hivatali pozícióban, noha nem annyian, mint az antiszemita sztereotípia sugallja, amely szerint „mindannyian zsidók voltak”. A londoni székhelyű Lengyel Távirati Ügynökség 1945-ben kiadott közleménye szerint „minden hivatalos minisztériumi és állami hivatali pozíciót zsidók töltöttek be.” Krystyna Kersten Bierutnak, a sztálinista Lengyelország vezetõjének egy személyes feljegyzésérõl tudósít, amely azt állítja, hogy míg az állambiztonsági erõk 25600 alkalmazottjából 438-an voltak zsidók (vagyis 1,7% volt az arány), addig az 500 vezetõ biztonsági tiszt közül 67-en (itt tehát 13,4 % volt az arány). A Lengyel Belügyminisztérium által összeállított belsõ statisztika szerint (a forrást Andrzej Paczkowski publikálta) az 1944 és 1956 közötti idõszakban a legfontosabb vezetõ pozíciókat betöltõ tisztek csaknem 30%-a volt zsidó. Ostap D3utski azt írta 1953-ban, hogy a Külügyminisztériumnak „8 osztályvezetõje van, közülük 5 zsidó, [míg] 12 lehetséges igazgatóhelyettesi posztra csak 4 személyt neveztek ki, közöttük 3, a 28 részlegvezetõ között pedig 18 zsidó található.”
Lengyelországban immár bevett elképzelést fejez ki a ¿ydzi w UB, azaz „a biztonsági szolgálatnál dolgozó zsidók” kifejezés, melyben antiszemita beállítódások tükrözõdnek. Nincs okunk azt hinni, hogy azért foglalták el zsidók e posztokat, mert ezek zsidó posztok voltak. De még ha elvetjük is a sztereotípiát és az általánosítást, hiba azzal elintézni a fentebbi példákat, hogy irrelevánsak. A kommunizmust olyan személyek is „a zsidók uralkodásaként” fogták föl egykor — s ez mind a mai napig jellemzõ —, akiktõl távol állt az antiszemitizmus. 1996-ban két fontos személyiség posztumusz naplója látott napvilágot Lengyelországban: Maria D1browskáé, a kiemelkedõ íróé, egy másik jeles író-újságíró, Stefan Kisielwski tollából. Az antikommunista Kisielwski szerint a „zsidók mindig is szerették a kommunizmust”, ám azt is írta, hogy „a zsidók nélküli Lengyelország a lehetõ legszomorúbb Lengyelország”. Mindkét író a sztálini Lengyelország nyilvánvaló tényeként hivatkozott „az uralkodó zsidókra”.
Részben valószínűleg abból eredt ez a benyomás, hogy a II. világháború folyamán a zsidókban áldozatokat, csakis áldozatokat, és semmi egyebet, csak áldozatokat láttak. Hirtelen azonban fontosak lettek: õk voltak a feltámadt Júdás. Olyan furcsa volt a lengyelek számára azt látni, hogy a zsidók sokkal inkább részesei a hatalomnak és az állami adminisztrációnak, mint a háború elõtti Lengyelországban voltak, hogy feltűnõnek tartották a dolgot. Mindezen fenntartásokkal együtt is tény marad, hogy sok kommunista zsidó akadt, és õk befolyásosak is voltak. Úgy vélem, a kutatóknak és az „átlag”-zsidóknak is be kellene építeniük ezt a tényt a zsidó történelemrõl alkotott elképzeléseik közé. Számomra pedig a kommunista zsidók puszta száma a problémának nem egyetlen, de még csak nem is a legfontosabb aspektusa.
5. A legmélyebb problémát az jelenti számunkra, hogy a kommunista kötõdés bizonyos zsidók esetében kvázi-vallásos jellegű volt.
Természetesen meg tudom érteni, hogy a zsidók bizonyos idõszakokban támogatták a kommunistákat. 1946-ban a végletesen megosztott Lengyelországban sajnos igen csekély választási lehetõségük volt a zsidóknak szövetségest választani. Lehetett úgy látni, hogy a kommunisták jelentik az egyetlen erõt, mely képes hathatós védelmet nyújtani a zsidók számára az antiszemitizmus ellen. Ez ördögi körbe torkollott: minél jobban féltek a zsidók, annál jobban hagyatkoztak a kommunista hatóságokra — illetve a háború utáni idõszak kezdetén magára a Vörös Hadseregre . És minél inkább rájuk hagyatkoztak, annál fenyegetettebbek lettek, és annál inkább félelemben éltek. Nehéz volt kilépni a körbõl. Mi is tehát a probléma? (Tudniillik mi az a probléma, melyet zsidó problémának tekintek?)
Nem volt eleve megszabott, hogy mifajta szövetségre lépnek a zsidók az uralmat gyakorló kommunistákkal. Elég természetes volt, hogy legyen együttműködés a zsidó vezetõk és a gyõztes kommunisták között. Amit elkerülhettek volna, az a kvázi-vallásos hevület volt, melytõl sarkallva oly sokuk vállalt kommunista pozíciót. Egyesek esetében h sokkal korábbra nyúlnak vissza az elõzmények. Bizonyos zsidók kvázi-messiási fogalmakban alkottak magukban elképzelést a forradalomról. A korai forradalmárok ugyanannyira fanatikusak voltak, mint a legszélsõségesebb vallási szekták tagjai. A párt lett számukra a család, Sztálin a Messiás. Hogy megérthessük a kommunizmus jelenségét, kvázi-vallásos mozgalomként is meg kell tudnunk ragadni azt. Olvashatunk baloldali zsidó szerzõk tollából olyan Marx-kommentárokat, melyek csaknem „szent”-írásként kezelik munkásságát. Õk a Schatz által összegyűjtött beszámolók tanúsága szerint a II. világháború elõtt kommunista „jesivákat” alakítottak a börtönökben, melyekben a Talmud-értelmezésben használt dialektikus pulpil-módszereket a kommunista irodalom tanulmányozására alkalmazták. A háború elõtti kommunisták a háború végetértével a „szent õrület” állapotába jutottak. Még azok sem rendültek meg hitükben, akik Oroszországban élték túl a korszakot. A Messiás-várás lelkesültséggé fokozódott. „Igazi misztikus fogalmakban” fogták fel a politikát, s „úgy tekintették, mintha egy új korszak megszületésénél bábáskodnának.”
Egykori kommunisták gyakran számolnak be tapasztalataikról a „kudarcot vallott Isten” metaforájához folyamodva. Szergej Bulgakov „ateizmuson alapuló vallás” követõiként írta le a forradalmárokat. Nyikolaj Bergyajev az elsõk között mutatta ki, hogy a szekularizálódott messianizmus a kulcs a modern — a modern, és nyilvánvalóan nem zsidó — forradalmárok megértéséhez.
Hangsúlyoznunk kell, hogy minden „hívõ kommunistára” (a hívõ kommunistát itt megkülönböztetjük a kommunista uralom korszakának pragmatikus és karrierközpontú kommunistájától) jellemzõ volt a fanatizmus, nemcsak a zsidókra közülük. A zsidó kommunisták zsidó módon fejezték ki kvázi-vallásos hevületüket. A messiási felfokozottságuk, valamint kritikátlan hitük miatt, hogy a kommunisták véget vetnek az antiszemitizmusnak és minden egyéb diszkriminációnak is, készek voltak minden eszközt felhasználni, mely lehetõvé teszi az új kommunista rend építését. Ez az oka annak, hogy miért vehették ki részüket a terror rendszerébõl jószándékú, emberséges emberek is. Mély problémát látok itt, melyen el kellene töprengeniük a zsidóknak, mivel a zsidó vallási hevület és a messiási sóvárgás zsákutcáját mutatja, ha tudniillik az hamis istenek felé irányul.
Megkérdezhetjük azonban: mennyiben fontos e baloldaliak és kommunisták zsidósága? Ha pusztán stílus kérdése, esetleg lényegtelen?
6. Nincs sajátosan zsidó radikalizmus. Nincs „zsidó kommunizmus”. Általános mechanizmusok miatt lettek zsidók kommunistává.
Fontos-e a zsidó kommunisták zsidósága? Azt válaszom a kérdésre, lehet, hogy nem fontos, ám nincs jogunk minden további nélkül föltételezni, hogy valóban így áll a helyzet: bizonyításra szorul a föltevés. Máskülönben pontosan ugyanazt csinálnánk — csak fordított elõjellel —, mint az antiszemiták, amikor föltételezik, hogy a kommunizmusban van valami zsidó jellegű. El kell ismernünk, hogy valódi problémával állunk itt szemben.
Hatottak-e a zsidó hagyomány vagy a zsidó lét bizonyos elemei a kommunizmus ideológiájára vagy gyakorlatára? Csak egy átfogó kutatási program eredményeként adhatunk erre teljes választ.
Gyakran hallhatjuk-olvashatjuk európai antiszemitáktól, hogy a kommunizmus zsidók alkotása, a kommunizmus valami zsidó dolog. Már egy 1879-ben kelt porosz rendõrségi jelentésben találkozunk a végkövetkeztetéssel, hogy „a zsidóság természeténél fogva forradalmi mozgalom”. Kisielewski is leírta, pedig sosem volt antiszemita, hogy zsidók „csinálták a kommunizmust”. Hozzátette, „ezért kellene bűnhõdniük”, de hatalmat gyakorló kommunisták „a kommunizmus ellen állítólagosan elkövetett árulásukért büntették meg õket.” Lehetséges-e valamilyen értelemben ésszerű módon zsidó alkotásnak tekinteni a kommunizmust? A nyilvánvalóan nem a zsidók mint csoport alkotása a kommunizmus, még ha a kommunizmus alapítói között zsidóknak is jutott kiemelkedõ szerep. Az is megállapítható, hogy szervezett zsidó közösségek nem lelkesedtek a kommunizmusért, még ha egyes személyek támogatták is azt.
Tanulságos lesz egy összehasonlítást tennünk. A kereszténység csakugyan zsidó alkotás, legalábbis eleinte az volt. Minden alapítója zsidó. Zsidó szektaként indult. A kommunizmus soha, semmilyen formájában nem volt zsidó szekta. Továbbá: a kereszténység zsidó gyökerekbõl táplálkozik, s mindig mérlegelnie kell e gyökerek jelentõségét. Semmi ilyesmit nem állapíthatunk meg a szocializmusról, annak egyetlen áramlatáról sem a számos közül. A kommunizmus forrásait vizsgálva igen összetett kép bontakozik ki elõttünk. Elõfutárai között felfedezhetjük az ókori egyiptomi vagy kínai államot, illetve a politikai filozófiában Platónt. A további forrásokról Erich Fromm az alábbi felsorolást adta: a szocializmus marxista és egyéb formái a prófétai messianizmus, a keresztény khiliasztikus szekta-mozgalom, a XIII. sz-i tomizmus, a reneszánsz utópizmus és a XVIII. sz-i felvilágosodás örököse. Tehát még abban az értelemben sem állíthatjuk azt, hogy a kommunizmus a zsidók alkotása, amilyen értelemben véve a kereszténységrõl elmondhatjuk, hogy zsidók csinálták.
Azt mindazonáltal lehetséges megkérdezni, hogy vannak-e olyan vonásai a kommunizmusnak, amelyek miatt valamilyen értelemben „zsidó” jellegű lesz. Milyen mélyen gyökereznek a hasonlóságok a judaizmus és a kommunizmus, illetve általánosabban: a judaizmus és a marxizmust alapul vevõ ideológiák között? Bizonyos szerzõk a zsidó kulturális örökség, különösen a messianizmus, a prófétai hagyományok fontosságát hangsúlyozzák, azt, hogy a judaizmus fontosnak tekinti a társadalmi igazságosságot, sürgeti a világ kiigazítását. Melvin Lasky szerint egyenes vonalat húzhatunk „a bibliai próféták haragjától egészen az 1917 körül összpontosuló modern zűrzavarokig.
Mint már említettük: ahhoz, hogy megérthessük, kvázi-vallásos mozgalomnak kell tekintenünk, a kommunizmus jelenségét. Abraham Kaplan megfigyelése szerint a kommunista párt „valójában egyfajta papság lett”. Még pontosabban is fogalmazhatunk ennél. Kaplan szerint: az emberi történelem kommunista mítosza a paradicsommal kezdõdik, amit primitív kommunizmusnak neveznek; az ember ezt követõen, az osztálykülönbségek és az osztályharcok átkától sújtva végighalad a feudális és a burzsoá korszak megpróbáltatásain, eljut a szocializmus purgatóriumába, mígnem a kommunizmus mennyében elnyeri a megváltást. A Termelés lép a Gondviselés helyébe, a tulajdon bűn, a forradalom megváltás.
Nem annyira a judaizmussal, sokkal inkább a kereszténységgel való szerkezeti rokonság a feltűnõ ebben az elegáns párhuzamban! Az elemzés eredménye tökéletesen elüt azok szándékától, akik azt vallják, hogy a kommunizmus zsidó jellegű. Nincs objektív érv, mely alapján a kommunizmus zsidó összetevõit kellene kiemelnünk, nem pedig sokkal inkább a keresztény elemeit. Arra az idõsebb varsói zsidóra emlékeztet ez engem, aki azt mondja, hogy kommunista õ, abban az értelemben, amely értelemben Jézus kommunista volt!
A zsidó vallási hagyomány gyakorlói ritkán lesznek radikálisok vagy forradalmárok. A cedek zsidó eszménye összeegyeztethetetlen a forradalmárlelkülettel. Önmagában a kulturális örökség nem elegendõ a zsidó kommunisták döntéseinek megmagyarázásához: míg a hagyomány bizonyos elemei kedveznek baloldali vagy radikális beállítódásoknak, más elemei konzervativizmusra biztatnak. A hagyomány igen sokarcú, kimeríthetetlenül gazdag. Továbbra is megoldásra vár a probléma, hogy valaki miért választ ki egy bizonyos elemet, s miért nem egy másikat.
Egyesek szerint a zsidók kimutathatóan hajlamosak szélsõségekre vagy radikális megoldásokra. Ez talán igaz, de nem eléggé specifikus. Hasonló jellemvonást szokás tulajdonítani példának okáért az oroszoknak (Bergyajev: „A kommunizmus illik az orosz lélekhez”) és a franciáknak (Proudhon: a jakobinizmus „egyfajta erkölcsi pestis, mely a francia vérmérséklet sajátja”).
Véleményem szerint, noha vannak bizonyos hasonlóságok a zsidó hagyomány és a kommunista gondolkodás között, ezek a hasonlóságok nem túl mélyrehatóak. A zsidók és a baloldali ideológiák közötti összefüggés nem feltétlen, sajátos idõszakokra és helyszínekre korlátozódik. Jóllehet a zsidók kommunista fanatizmusában gyakran szerepet játszottak zsidó összetevõk, ám sajátosan zsidó radikalizmus nincsen. Tökéletesen egyetértek azzal a megoldással, melyet Jaff Schatz adott a „radikális zsidók rejtvényére”: nincs „zsidó radikalizmus, csak radikális zsidók vannak. Általános, a maguk sajátos szituációjában működõ mechanizmusok által irányított folyamatok eredményeként egyének lesznek radikálisok. A zsidók esetében ez zsidó szituáció volt, és szerepet játszott benne a zsidó örökség.
A kommunizmus nem zsidó produktum. Vagy másképp fogalmazva: eredetét tekintve nem volt inkább zsidó jellegű, mint a nyugati civilizáció sok más eszméje, a kereszténységet is beleértve. Igaz ugyanakkor, hogy meghatározó szerephez jutottak zsidók az európai és amerikai kommunisták között (bár az ázsiaiak közt nem). Nem az a helyes kérdés, „Miért alkották meg a zsidók a kommunizmust?”, vagy „Miért zsidó jellegű a kommunizmus?”, hanem az, „Miért volt a kommunizmus olyan vonzó a zsidók számára?”
7. Nem a judaizmusból vagy a zsidó tradíciókból fakadt, hanem a társadalmi szituáció vezetett a zsidók szerepvállalásához a kommunizmusban.
Nincs sajátosan zsidó radikalizmus, de léteztek olyan folyamatok, melyek hatására zsidók a baloldali radikalizmushoz közeledtek. E folyamatoknak kevés közük volt a zsidó hagyományokhoz, annál szorosabban összefüggésben voltak azonban a zsidók helyzetével. A társadalmi igazságosságnak a Bibliához kötõdõ hagyománya csak ritkán volt forradalmi szerepvállalás kiváltója. Ez az érintett zsidók helyzetének volt következménye.
A kommunista mozgalomban való részvétel okaként megjelölhetõ mechanizmusok általánosan érvényesülõ mechanizmusok voltak. A reménytelenség érzése például mindig radikális beállítódásokhoz vezet. Hogy az antiszemitizmustól átitatott társadalomban nem reménykedhettek a megelégedésükre szolgáló életpályában, az azt a meggyõzõdést váltotta ki a zsidókban, hogy forradalmi módon meg kell változtatni a társadalmi rendet. A háború elõtti Európában uralkodó hangulat volt a reménytelenség, s ez politikai radikalizmushoz vezetett. A zsidók csak a baloldali radikalizmust választhatták, hiszen a jobboldali radikálisok mélységesen antiszemiták voltak. Csak a cionizmust választó zsidók lehettek egyszerre radikálisok és jobboldaliak is.
A II. világháború elõtti Lengyelországban alig-alig adódott karrierlehetõség a tehetséges fiatal zsidók számára. Nem fogadták be õket, kivéve a „vörösöket”. Ez pedig paradox helyzethez vezetett: miközben a kommunizmus egyes zsidók és más kisebbségek számára az asszimilálódás egy módja volt, többnyire továbbra is hasonszõrűek között maradtak, állandósítván ezzel kisebbségi státuszukat.
Reménytelenségen nem azt értem, hogy szegénység. Csak azért, mert szegény, még soha senki nem támogatta a kommunistákat. Sokan konzervatívok maradtak. Másfelõl viszont rendkívül lényegbevágó, hogy tehetõs családok egyes gyermekei marxisták, sõt esetleg hivatásos forradalmárok lettek. Nekik nem kellett kitörniük a nincstelenségbõl, hanem hitték, hogy küldetésük másoknak segíteni ebben. Ezen idealisták között kiemelkedõ szerepet játszottak zsidó személyiségek.
Másik általánosan érvényesülõ mechanizmus volt, hogy radikális nézetek vonzották a marginalizálódott értelmiségieket, akik a kulturális élet és a radikális politika fontos szereplõi voltak. A forradalmár, „nem-zsidó zsidók” Isaac Deutscher szerint az egyedin átlépve az egyetemesért harcoltak. A két világháborút megelõzõen gyakran igen fájdalmas volt az elidegenedés az asszimilálódott zsidó értelmiség számára. Nem tartoztak már a hagyományos zsidó közösséghez, de a nem-zsidó társadalom sem fogadta be õket. A perem-helyzet öngyűlölethez, az antiszemitizmus internalizálásához vezetett. A kettõs, az etnikai és vallási perem-helyzet termelte ki a forradalmárokat, akik azt kívánták elérni, hogy „a nem-zsidók is olyanok legyenek, mint õk, vagyis idegenedjenek el a hagyományos vallási és nemzeti értékeiktõl. Csakis ekkor nem éreznék többé az elidegenedést ezek a forradalmárok.”
Egyszerűen bizonyítható, hogy ez a helyzet, s nem a hagyomány vezetett zsidókat a kommunizmushoz. A mai Izraelben — bár ez az állam elsõ évtizedeire nem igaz — a Kommunista Párt tagjai túlnyomórészt arabok voltak. Ám ebben az esetben is elmondhatjuk: ennek társadalmi helyzetük, s nem a kommunizmusnak bármiféle, alapvetõen iszlám vagy arab jellemzõje az oka.
Bár igaz, hogy általánosan érvényesülõ mechanizmusok jelölhetõk meg annak okaként, miért vettek részt zsidók a kommunizmusban, ám a jelenség egésze igenis része a modern zsidó történelemnek. Minden radikálisnak, fanatikusnak vagy forradalmárnak megvannak a maga indokai, miért ilyen a beállítódása. Ezek részben a személyhez köthetõk, részben a helyzetét vagy státuszát tükrözik, amely egyik vagy másik csoporthoz tartozásából adódik. A zsidók esetében zsidók helyzetét tükrözték az indokok. Ebben az értelemben zsidó indokok voltak. Ezeknek a zsidóknak zsidó indokaik voltak, ha mégoly halványan mutatkozott is meg ez a vonásuk, és zsidó színt vittek a baloldali forradalmi mozgalmakba.
8. Nemes és önzetlen szándékok szolgálhatnak gonoszságban való részvétel kiindulópontjaként.
Még mindig feltehetjük azonban a kérdést: miért tartsuk számon a zsidó kommunisták zsidóságát, különösen pedig azokét, akik nem akartak többé a zsidó néphez tartozni, nem akarták többé a zsidó történelem részét alkotni? Válaszom: mindazt, amit zsidók tettek, még ha nem is mint zsidók tették, általában a zsidó történelem részének tekintik. Ha kiemelkedõ zsidó sportolókról állítanak össze lexikonokat, miért ne készüljön lexikon a legfontosabb zsidó kommunistákról is? Nem zsidó érdekeket képviseltek a zsidó kommunisták (mint ahogy a zsidó olimpiai érmesek sem a zsidókat képviselték), de mások, zsidók és nem-zsidók egyaránt, zsidóknak tekintették õket.
Még mindezt elfogadva is mondhatja valaki, hogy ezek a tények a történelemhez tartoznak, és nincs ok az emlékezetünkben megõrizni õket. Ezzel nem értek egyet. Elõször is azért, mert ez fontos erkölcsi problémát vet föl. Ez a személyes indítékom azt illetõen, ahogyan a témáról gondolkodom. Nem történész vagyok, hanem elkötelezett zsidó, elõdeim között pedig vannak egykori kommunista vezetõk.
A baloldali radikalizmusban kitéphetetlenül benne rejlett valami gonosz. Zsidó kommunisták a terror rendszerébõl kivették a részüket. Nem állítom, hogy aljas szándékok vezérelték õket. Gyakran tiszták, sõt olykor nagyon is nemesek voltak az eredeti szándékok. Nekem példának okáért egyes felmenõim kommunisták voltak, s tudom róluk, hogy nem akartak gonoszat tenni. Valójában pontosan ezért fontos a lecke, amit tanulhatunk példájukból, s mindenki számára tanulsággal járhat. Történetükbõl megtanulhatunk valamit a csapdákról, melyek nemcsak a zsidókra leselkednek: a veszély egyetemes. Láttunk sok idealistát, aki terrorista lett, sokakat, akik az elnyomás ellen harcoltak, s maguk lettek elnyomók. Minden esettanulmány segíthet megérteni e változás mechanizmusát, a zsidó kommunisták története pedig kiváló anyagot nyújt a tanulmányozásra.
Ha nem jutottak volna hatalomra, a kommunistákban fõképp idealistákat vagy fanatikusokat láttunk volna, de semmiképpen sem tekintettük volna veszélyesnek õket. Hogy milyen ártalmatlanok voltak a korai kommunisták, legjobban egy történettel világíthatjuk meg, melynek eseményei Kaluszynban, Lengyelország oroszok megszállta részében játszódtak 1905-ben. Három fiatal forradalmár a város rabbinikus bíroságára ment. Egyikük belelõtt a szekrénybe, és követelte „a pénzt, amit a burzsoázia bíz rájuk, amikor a vitákat jönnek elrendezni.” A rabbik megmutatták nekik a szegény árvák, özvegyek, menyasszonyok és özvegyek örökségként vagy hozományként rájuk bízott kevés pénzt. Gazdag emberek csak kötelezvényeket hagytak náluk, ám ezek értéktelenek voltak a behatolók számára. Erre azt mondták a fiatalok: „Idefigyelj, rabbi, bár égetõen szükségünk van pénzre, de árváktól és özvegyektõl nem fogjuk elvenni.” S hozzátették, küldenek majd valakit, aki a következõ héten kijavítja majd a revolver ütötte lyukat. Kisvártatva elmentek, s közben azt kiabálták, „Éljen a forradalom!” A rabbi pedig ezt mondta társainak: „Látjátok? A zsidó lélek kipuhatolhatatlan. Még ha saját útjukon járnak, akkor is ismerik a könyörületet az özvegyek és árvák iránt, és emiatt Isten meg fog bocsátani nekik.”
A forradalmárokról alkotott e romantikus felfogást vallják mind a mai napig egyes amerikai és nyugat-európai barátaim; azok az idealista baloldaliak élnek az emlékezetükben, akik törõdtek az igazságossággal. Attól fogva, hogy a kommunisták megragadván a hatalmat kialakították a terror és elnyomás rendszerét, még azok a kommunisták is részét alkotják a hatalmat gyakorló kommunisták által elkövetett gonoszság univerzumának, akik — mint a nyugati kommunisták, vagy azok, akik még a kommunista hatalomátvétel elõtt meghaltak — maguk sohasem tartoztak a hatalmi elithez.
Ez nyilvánvalóan minden kommunistát, nemcsak a zsidó kommunistákat érintõ kihívás. Engem azonban közelebbrõl érint, számomra fontosabb a zsidó forradalmárok drámája. Át tudom érezni dilemmáikat. Meg tudom érteni azt az érzést, hogy csak gyökeres átalakítással javítható meg a világ, amelyik Hitlert és a Soát kitermelte. Ugyanakkor elborzasztanak döntéseik következményei, és szégyenkezem. Úgy hiszem továbbá, hogy minden zsidónak meg kellene értenie ezt a drámát, éreznie kellene ezt a szorongató érzést.
9. Az erkölcsi felelõsség lehet közvetett. Az újraéledõ kelet-európai zsidó közösségeknek szembe kellene nézniük azzal, milyen örökséget jelent számukra a zsidók szerepe a kommunizmusban. Annak elfogadásából azonban, hogy terheli erkölcsi felelõsség a zsidóságot, nem következik, hogy a nem-zsidók kevésbé lennének felelõsek.
Nem vagyok felelõs mindazért a rosszért, amit zsidó kommunisták tettek, még ha bizonyos emberek közülük történetesen felmenõim voltak is. Ugyanez igaz a zsidók túlnyomó többségére is: bizonyosan nem tarthatók felelõsnek az amerikai vagy a szefárd zsidók, többségüket személyes kapcsolat sem fűzte zsidó kommunistákhoz.
Bár a bűnösség csak egyéni lehet, mindazonáltal lehet szégyenérzetem. Még a kommunizmussal tevékenyen szembeszegülõ zsidóknak is lehet szégyenérzetük. Zsidó vallási nézõpontból szemlélve nem irreleváns, hogy mit csinálnak más zsidók, legyenek bár nem vallásosak, vagy egyenesen vallásellenesek. Izráel házának minden tagját, a lázadókat is beleértve, kötik a Szövetség kötelékei. Ha annak a talmudi alapelvnek a szellemében tekintjük a zsidókat, melynek feltevése szerint mindannyian „felelõsek vagyunk egymásért” (Kól Isráel árevim ze la-ze), akkor nehezen tagadható, hogy minden zsidónak problémaként kell szembesülnie a kommunista ideológiával, de még inkább a kommunista gyakorlattal. Lehet közvetett az erkölcsi felelõsség — miként egy családban is rossz érzés tölti el a többi családtagot, ha valaki valami rosszat tesz. Minél erõsebb az azonosulás, annál erõsebb ez az érzés. Még tökéletesen világi perspektívából tekintve is lehet nyugtalanító a tény, hogy a kommunizmusban való hite miatt annyi zsidó elvesztette a fejét.
Van logikai érv is álláspontunk mellett. Ha lehetünk büszkék egy adott zsidó teljesítményére, még ha az illetõ „nem-zsidó” zsidó is, ha nem zsidóként cselekedett is, akkor ugyanígy lehet szégyenérzetünk is zsidók által elkövetett bűnök miatt. Aki valaha is érzett büszkeséget például Freud életműve miatt, annak kell tudnia szégyenkezni is Kaganovics oroszországi, vagy Berman lengyelországi tevékenysége miatt. Vagy mindkét érzés, vagy egyik sem.
A zsidó kommunisták nyugtalanító örökséget hagytak a Kelet-Közép-Európában újraéledõ zsidó közösségekre, amellyel nekik szembe kell nézniük. Ez nem azt jelenti, hogy a zsidók bűnösek, a nem-zsidók pedig nem. Ez az antiszemita vélemény, amelyhez nekem semmi közöm. Az, hogy elfogadjuk, a zsidókat is terheli erkölcsi felelõsség, nem csökkenti a nem-zsidók felelõsségét, attól még nem lesznek õk erkölcsileg kevésbé érintettek. A kommunista bűntettek problémája továbbra is kihívás marad a baloldal — eközben nyilvánvalóan nem kívánok megfeledkezni a jobboldal bűntetteirõl sem — csakúgy, mint sok csoport és nemzet számára is.
Remélem, egyértelmű, hogy senkit sem próbálok felmenteni a felelõsség alól, ám a zsidókról és a kommunizmusról alkotott téziseim miatt úgy gondolták egyesek, hogy a keresztények, a lengyelek és mindenki más felmentése végett beszélek a zsidó erkölcsi felelõsségrõl. Nem így van. A kommunizmus volt a probléma, nem a zsidók.
Összefoglalás
10. Objektív kutatásra volna szükség annak tisztázására, hogy mekkora méreteket öltött és milyen természetű volt a zsidók részvétele a kommunizmusban. Nem szabad, hogy a „zsidó kommunizmus” antiszemita mítoszának tragikus következményei bármiféle tabut is jelentsenek számunkra.
Amellett érveltem, hogy a zsidó kommunisták összességükben olyan kategóriát alkottak, mely a zsidó nép történelméhez tartozik (1-4. tétel). Jaff Schatz szerint a Sabbatai Cevi követõiéhez hasonló hely — nem fontosabb, de nem is jelentéktelenebb — illeti meg a zsidó kommunizmust a zsidók egyetemes történetén belül.
Nincs egyszerű formula, mely magyarázattal szolgálna a problémára, hogy milyen összefüggések vannak a zsidók és a kommunizmus között, vagy választ adna a kérdésre, hogy „mennyire voltak zsidók a zsidók kommunisták?” — miképp a zsidóság és a kommunizmus közti rokonság problémájára sem adható egyszerű válasz. Több különbözõ magyarázathoz kell folyamodnunk. Elõször is utalnunk kell a kulturális és vallási háttérre, hogy magyarázatot adjunk a zsidó kommunisták ténykedéseinek zsidó színezetére. Figyelembe kell vennünk másodszor a zsidók társadalmi helyzetét, hogy megérthessük, miképp működött a zsidók esetében az az általános pszichológiai mechanizmus, mely a radikalizmushoz vezet. (5-7. tézis).
Egyszerű megoldásokat csakis az antiszemita mítoszok kínálnak, melyek rendszerint a „zsidó világ-összeesküvésrõl” alkotott valamilyen képet fejeznek ki. Egy a „zsidóproblémáról” írott hírhedett könyv szerint, mely több tucat kiadást ért meg a náci Németországban, a marxizmusban a zsidók természete fejezõdik ki. A szerzõ explicit módon a teológiai, vagy inkább démonológiai antiszemitizmus hagyományára utalt. Mint fogalmaz, „a zsidó a testet öltött ördög”. Ebbõl mellesleg az is látható, hogy a teológia ugyanolyan fontos az antiszemitizmus, mint a kommunizmushoz vezetõ folyamatok elemzésében.
Nem szabad antiszemita képtelenségek elhangzása miatt abbahagynunk a zsidók és a kommunizmus közti összefüggések föltárását célzó kutatást. Jóllehet igaz, hogy a zsidó kommunisták ugyanazt tették, mint a többi kommunista, de ne tagadjuk, hogy bárminemű összefüggés is léteznék. Vannak, akik rasszistának állítanak be, s mint ilyet kárhoztatnak mindennemű kísérletet, mely meg kívánja állapítani, hogy hány zsidó volt a kommunisták között, illetve a kommunista intézményekben. Még azt is rossz néven veszik, ha bármilyen utalás is történik arra, hogy valaki (származását tekintve) zsidó volt. Úgy vélem, azért állítanak föl gyakorlatilag tabut, mert még nem békéltek meg vagy saját zsidó származásukkal, vagy a kollektív zsidó erkölcsi felelõsséggel amiatt, hogy szerepet játszottak zsidók a kommunizmusban. Ha csakugyan lényegtelen ebben a történetben a zsidóság, miért ne vegyünk róla tudomást? Lev Trockij szokta volt mondogatni: „Nem zsidó vagyok, hanem internacionalista” — de miért kövessük megközelítésmódját? Zsidó kommunizmus nem volt, de voltak zsidó kommunisták. Ha tárgyaljuk tevékenységüket, a szerepüket, az nem jelenti elkerülhetetlenül azt, hogy a kommunista bűnökért a zsidókra hárítjuk a felelõsséget.
Rámutattam továbbá (8-9. tézis) arra az erkölcsi problémára, mellyel a kommunizmusban való zsidó részvétel mértéke és természete szembesít bennünket. Nem a zsidók nevében fejtették ki az érintett zsidók a tevékenységüket, de mégiscsak zsidók voltak. Nyugtalanító örökséget hagytak minden zsidóra, de közülük is leginkább a Kelet-Közép-Európában élõkre, illetve újraéledõ közösségeikre. Ennek tárgyalását nem hagyhatjuk az antiszemitákra.
Érzékenység és jóakarat szükséges a zsidó kommunisták történetének megértéséhez. Lezárt fejezet ez, teljes egészében leírható tehát, és mindannyiunk számára tanulsággal szolgálhat. Miként a híres szállóige mondja: „A zsidók épp ugyanolyanok, mint bárki más, csak még inkább…”
Ábrahám Zoltán fordítása
A tanulmány a European Association for Jewish Culture támogatásával jelent meg.
