|
Az ügynökök a paradicsomba mennek
AJÁNLÓK - RECENZIÓK EGY "KRITIKÁN ALULI" FILMRŐL...!?
1. A MAGYAR NARANCS LEDORONGOLÁSA
Tanmese a rendszerváltásról -
Dézsy Zoltán: Az ügynökök a paradicsomba mennek
Ha van valami, amiről a magyar játékfilm mélyen hallgat, az a rendszerváltás. Úgy értem: maga a rendszerváltás. Nem az akkori évek atmoszférája, a kisember-szemszög, az egyéni drámák és komikus sorsok – az megvan: a Bolse vitától a Moszkva térig. Ám az a valóban történelmi pillanat, amikor egy évszázadokra tervezett birodalom a szemünk láttára összeomlott, s átadta a helyét valaminek, amit egyáltalán nem látunk távlatában – nos, ez a történelmi pillanat, ha leszámítjuk Jancsó blőd filmpublicisztikáit, fájóan hiányzik a magyar játékfilmből. A folyamatokalakítói nem léteznek a mozgókép számára.
Talán a közös realitás hiányzik. Az egyetértés arról, hogy voltaképpen mi és hogyan is történt. A rendszerváltás elmaszatoltsága – leginkább az ügynökkérdés, a privatizációs és kárpótlási metódus – táplálja például azt a közkeletű feltételezést, hogy a nyolcvanas évek derekától induló, s a rendszer fölbomlásához vezető folyamatok nem voltak egyebek, mint a még hatalmon lévő elit célirányosan szervezett vagyon- és hatalomátmentési akciói, illetve a kialakulóban lévő elit megalkuvó hozzájárulása mindehhez, saját formálódó hatalmának megalapozása érdekében. S hogy mindez mélyen egybevágott (s egybevág ma is) az ún. nagyhatalmak érdekeivel.
Ezt az ismert és jelszószinten is jól kommunikálható összeesküvés-elméletet fogalmazza filmmé az ismert tévés, Dézsy Zoltán bombasztikus című, Elio Petri hetvenes évekbeli remekművére utaló(A munkásosztály a paradicsomba megy), azzal azonban semmilyen viszonyban nem álló filmjében. Hőse egy pártkáder házaspár elkényeztetett gyermeke, aki öntudatra ébred a nyolcvanas évek derekán, bekapcsolódik az ellenzéki mozgalomba, szamizdatot terjeszt maga is. Ám míg az illegális tevékenységben részt vevő társai súlyos retorziókat szenvednek el, ő (nem csupán apucinak, de a család magas pozíciót betöltő jó barátjának köszönhetően is) megússza a lázadozást. Mígnem személye valóban kínossá válik az elkövetkező történések forgatókönyve felől igen jól informált főelvtárs számára, aki ekkor alkut ajánl az ifjú titánnak: legyen az ő emberük. Mint ilyen, vegye ki részét a közeledő rendszerváltásból, az egyre népszerűbb ellenzéki szerveződés egyik vezéralakjaként, később parlamenti képviselőjelöltjeként biztosítsa - szigorúan hazafias alapon persze -, a vér nélkülinek nevezett, valójában számonkérés-nélkülinek értelmezett átmenetet. Így lesz azután a tisztának és igaznak indult kezdeményezés egyik fiatal reménysége a történéseket a háttérből mozgató titokzatos erők bábjává, maga a rendszerváltó párt pedig e titokzatos erők helytartójává. Mellesleg a fényes karriert befutó, ám morálisan elbukó fiatalember változásokon nyerészkedő szülei, az egykori hithű pártharcosok átvedlenek kapitalistákká. Hézagmentes tanmese ez, amelyben számba vétetik a rendszerváltás minden anomáliája, s az alkotók előzékenyen az árulások mellé címkézik a kizárólagos felelősöket is.
Aki azt képzeli, hogy a rendszerváltás idején a film által szóba hozott törekvések nem voltak meg, s bírtak jelentős történelemformáló erővel, az valami lényegeset nem lát. Aki azonban azt képzeli, hogy csak ebből levezethető minden, az nem is akar látni. Az kényelmesen hátradől, és átengedi magát a kellemes érzésnek, hogy mindenről ezek tehetnek, hogy már megint áldozatok vagyunk. Mi, magyarok, ki más? Hiszen Márai '56-ra reflektálva - akkor joggal - a "népek Krisztusának" nevezte Magyarországot, s ez úgy megtetszett nekünk, hogy azóta is szeretjük magunkat - túl a konszolidáció árulásain, a frizsiderszocializmus akolmeleg megalkuvásain, és hát igen: túl a rendszerváltoztatás eszelős dilettantizmusán is - ebben az áldozati pózban elképzelni. Az volna egyszer az igazi, férfias tett pedig: a szembenézés.
Itt erről szó sincs. A film végigmegy az emblematikus eseményeken, amelyekben emblematikus emberek emblematikus mondatokat szavalnak egymásnak. A szituációk kibontása kifejezetten a botor Szomszédok primitív közéletiségét idézi, még ha ellenkező előjellel is. A lelepleződés dramaturgiailag kulcsfontosságú jelenetei például oly gyermekded naivitással vannak tálalva - a feleség kisöpri a komód alól a gyanús papírt, aztán meg a besúgóvá lett politikus egy perc alatt bevallja, amit nem is kérdezett senki -, hogy képtelenség komolyan venni egyetlen gesztust is. Nem beszélgetnek ebben a filmben, hanem publicisztikai téziseket illusztrálnak emelt hangon. Nincsenek jellemek, csak klisék, nincsenek helyzetek, csak helyzetgyakorlatok. Színészvezetésről nem beszélhetünk. Andorai Péter, Lukács Sándor vagy Kubik Anna még rendelkezik annyi rutinnal, hogy egy-egy színészi értelemben aránylag szalonképes figurát formáljon a rábízott vezércikkszövegből, az ifjabbak (élükön a főszereplő, egykor biztatóan indult, ám filmről filmre egyre hamisabb Karalyos Gáborral) azonban egyetlen hiteles gesztust sem képesek felmutatni, az epizódszerepeket elvállaló másodvonalbeli színészek (hagyjuk a neveket) alakításai között pedig az egészen színfalhasogató ripacséria is megjelenik.
Egészen tragikus a szakmai kivitelezés. Az operatőr Mertz Lóránt nemhogy kísérletet sem tesz az egyes szituációk életszerű hangulatának megteremtésére, de a szappanoperásan túlvilágított helyszínekre statikusan beülő-álló szereplők olykor két-három árnyékot is vetnek, van, hogy a stáb árnyéka is felfedezhető a képen. Vágásoknál összevissza ugrál a szereplők feje. Aki például a kistotálban jobbra fordult, az a félközelinél már előre néz. Van, hogy valaki beül egy kocsi bal hátsó ülésére, majd a vágásnál már a jobb oldalon van. Se az asszisztens nem figyelt oda, se pedig a lórúgásszerű plánváltásokat áthidaló vágóképeket nem vettek vagy használtak fel a film öszszeállításánál (a vágást elkövette: Zimay András). A színvonal messze alulmúlja a hatvanas-hetvenes évek ún. politikai krimijeinek dadogó filmnyelvét is. A gondolatiság és megformáltság tehát hibátlan egységet alkot.
A Videopartner bemutatója
*
2.
EGY HANG A KONZERVATÓRIUMBÓL...
 Nemrég kaptam egy e-mailt, hogy okvetlenül, minél hamarabb meg kell néznem Az ügynökök a paradicsomba mennek című filmet, ugyanis – a rendező szavai szerint – a „háttér(hálózat)-hatalom azonnal megkezdte az aknamunkát, hogy a mozik ne vetítsék sokáig.” Nosza, gondoltam, rég voltam moziban, és némi botrányszag is van a levegőben, így hát vasárnap beültem a moziba, s megtekintettem a műalkotást. Persze naiv voltam és felültem az ügyes PR ugratásnak, de így legalább garabonciásként figyelmeztethetek erre a jelenségre. Jöjjön egy írás egy kritikán aluli filmről, ami pont ezért kritika sem lehet.
Vígh Péter írása
Persze ez nem egy szokványos filmkritika lesz, mivel bár feltételezzük, hogy a Konzervatórium olvasótábora széles látókörű és tág érdeklődésű, elsősorban nem ez mozgatja meg a fantáziájukat. Lehetne szólni arról, hogy már volt, filmrajongó középiskolai osztálytársaim is jobb vágástechnikát tudtak prezentálni, vagy hogy a fiatal színészek egyszerűen pocsék alakítást nyújtanak. De arról is, hogy a film néha örömtelien reflektál saját gagyiságára (amikor a szamizdat kinyomtatása utána megjelennek a semmiből a rendőrök), illetve hogy az idősebb színészgeneráció azért tudja mit jelent színészkedni, s őket legalább élvezet nézni (Lukács Sándor, Kubik Anna, Benkóczy Zoltán, Andorai Péter). Ma már tudjuk, hogy a pártállam és a belügyminisztérium vigyázó szemét (képzavarral élve) a rendszerváltó elit ütőerén tartotta, tehát szinte az összes ellenzéki pártba beépítették saját emberüket, vagy elérték, hogy egy belső ember jelentsen nekik. Az 1956-os Intézet (és talán mások is) egyre több embert tudott azonosítani, azonban nem derült fény az SZDSZ-be beépült „Kakukk” ügynök kilétére.
Filmünk nem szórakozik, s olykor virágnyelven, olykor már tényleg a kimondás határán, de „Kakukk” ügynökről szól, aki meglehetősen hasonlít szeretve távozó, távozva szeretett egykori főpolgármesterünkre, Demszky Gáborra. Na végre, valami kis botrány, amihez talán művészi megjelenítés is társulhat! Nem azzal van a gond, hogy a film alkotói azt feltételezik, hogy Demszky volt az ügynök, mert a vélemény szabad s ezt eddig is sokan gondolták, hanem a megvalósítással. Ami buta, gagyi, és káros, végtelenül káros. Szubjektív dühöngésünkben haladjunk sorban.
Ne is várjuk, hogy megpróbálják elénk varázsolni a rendszerváltás tablóját, ugyan! Az alkotók kegyesek voltak, ezért általában a Zöld Sas kocsmában, a háttérben duruzsolva feltűnik a tévében Tölgyessy Péter vagy Orbán Viktor, de ha máról holnapra elpusztulna minden forrás és csak ez a film maradna, akkor a jövendő generációk nem hallhatnának Antall Józsefről. Miközben a film törekszik kronologikus sorrendet tartani, s rájátszik a történelmi eseményekre – ezzel azt az érzetet keltve, hogy egységes, lineáris elbeszélést tesz le elénk –, valójában becsapja a nézőt és egy töredezett, rendszertelen, kiegyensúlyozatlan paca-tablót dob le elénk. Rendben, ez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, igenis. A rendszerváltó elitről annyit tudunk meg, hogy egy idealista, tutyimutyi, opportunista banda volt. A film még a szikráját sem tudja felmutatni azoknak a félelmeknek, ami a lengyel Szolidaritást követő megtorlások miatt élt a magyar rendszerváltó „értelmiségben”, elitben. Ismét, ma már tudjuk az akkori szereplők visszaemlékezéseiből, hogy bizony féltek, hogy lengyel társaik sorsában is osztozhatnak, ill. hogy kívülről még mindig nagyon erősnek látszott a Magyar Népköztársaság.
Ezekből a félelmekből, vívódásokból, játszmákból és választásokból alig, de inkább semmit nem kapunk. Helyette megkapjuk az Ördögien Gonosz Nagy Tervet. Azt, hogy az egész rendszerváltást gyakorlatilag az állambiztonsági szolgálatok vezényelték le. Nem akarom elvitatni, hogy a belügy és a hatalmi elit, ma még nem teljesen feltárt módon, de valóban irányítani próbálta a folyamatokat, de ez így nettó összeesküvés-elmélet. Az árnyaltság lábnyomának az árnyékát se fedezhetjük fel eme műalkotásban, ellenben olyan didaktikus monológokkal és párbeszédekkel, cinkos és üvöltő kispolgári kiszólásokkal, kikacsintásokkal találkozhatunk, ami azoknak az embereknek az esztétikai érzékét is sérthetné, akik mellesleg maximálisan egyetértenek vele. A moziban természetesen teltház volt, és természetesen dübörgő tapsorkánnal zárult a vetítés. Tekintetemet körbehordozván arra figyelmezhettem, hogy bántóan kevés a fiatal, elsősorban az ötvenen túli generáció tölti meg a padsorokat. A fiatalokat nem érdekli a közelmúlt, a rendszerváltás, vagy legalábbis így biztosan nem. Viszont az idősebb generációt – és ezt éreztem a film igazi tragédiájának – kádári reflexekkel mozgatja meg a Kádár-korszak ellen.
A fejünk felett elszálló történelem, a hatalom által meghozott (kurzusváltások után homlokegyenest eltérő) döntések, a 20. század kataklizmái valóban elültették bennünk, magyarokban a tehetetlenség érzését. De nem így, ez így nem áll. Ha cinikusan is, de a filmben is elhangzik, hogy mindig van választás. Nem akarom, és nem fogom elhinni, hogy nem lehet (idővel, de akár most is) árnyalt képet adni a rendszerváltásról. Nem akarom, és nem fogom elhinni, hogy ezt nem lehet minőségi műalkotásokban (alacsony költségvetéssel is) bemutatni. Nem akarom, és nem fogom elhinni, hogy nincs lehetőségünk és felelősségünk az életünket és az országunkat alakítani. Az ügynökök a paradicsomba mennek egy nagy nemleges választ ad ezekre a kérdésekre. Nincsenek értékek, nincsenek integráns személyiségek, nincsenek értelmes és kivitelezhető célok. Csak az őrültek házából megszökött beteg korunk hőse, aki a film elején és végén is megmássza a Szabadság hidat.
Ez a film egy stáb, de sajnos egy széles társadalmi réteg véleménye is a rendszerváltásról. Joguk van hozzá. Ha fiatal is vagyok, de értem csalódottságukat, keserűségüket, a tehetetlenségből táplálkozó dühöt, és azt, hogy az ökölbe szoruló kéz szívesen enged ki néha, hogy tapsoljon az ilyen filmeknek. Persze, az önigazolás szükséges a felszínen maradáshoz, emberek vagyunk, így működünk. Azonban nekem, és remélem generációm többi tagjának is másra van szüksége, ezért én meg erre a filmre mondok nemet. És azt hiszem, szólok jövő héten a kommunistáknak, hogy vetessék már le a moziműsorról.
3.
|
Tanner Gábor
Az ügynökök a paradicsomba mennek fogadtatásáról
Jóllehet a filmszemle-beszámolók sommásan elintézték Az ügynökök a paradicsomba mennek című filmet („totális tévedés” – Nol.hu, „sok sebből vérzik” – 168ora.hu), mégis magyar filmként szokatlanul nagy visszhangot váltott ki. A nem kifejezetten közönségfilmek között kimagaslóan sokan látták a moziban: tizenháromezren. És sugározta két köztelevízió is, állítólag több százezres nézettség mellett. Elgondolkoztató, ha egy produkció ilyen sok offline és online orgánum, site és blog szerzőjét készteti írásra, állásfoglalásra. Ezeket elemeztük, és mutatjuk be. Az alkotókkal készített interjúktól eltekintettünk, az érdekelt, hogy a véleményalkotó hivatalos és nem hivatalos nézők hogyan látták a filmet. SAJTÓVISSZHANG
A legtöbb szerző fontosnak ítélte a film témaválasztását. „…a múlt eseményeivel foglalkozó filmekre nagy az igény” (Mozinet.hu) „Az »ügynökségről« beszélni (filmezni) kell. Nagyon elmaradtunk közelmúltunk ilyetén feltárásával.” (Port.hu) „Teljesen érthető, ha szeretnénk látni, hogyan zajlott le a rendszerváltás” – olvashatjuk a Csapnivalo.hu-n. „Végre nem a Kádár-korszak ügynökproblémáiról van szó, hanem a rendszerváltás korabeli politikai anomáliákról” – lelkendezett a mi lapunk szerzője is. „Szép alapfelvetés, a szándék értékelendő. Amolyan hiánypótló összefoglalás is lehet(ne).” (Kikotoonline.hu) Ugyanezért ment el megnézni a filmet a Papiruszportal.hu és a Mancs.hu szerzője is. A Mno.hu szerint a közelmúlt még nem zárult le, és éppen emiatt fontos a film: „»Kakukk« [a film ügynök-főhőse] a paradicsomban sem alszik jól, és mivel ő nem egy »kisember«, ezért tudja mozgósítani a »fiókáit«”. Az Index.hu nem közölt saját kritikát a filmről, de indított egy topikot: hadd vitatkozzanak a felhasználók a film kapcsán a rendszerváltásról! Míg a Szebbjovot.hu szerint „a film a létező leglényegesebb problémát igyekezett kibontani”, és a Magyarhirlap.hu „bátor vállalkozás”-nak nevezte, egyedül a Filmvilág utasította el a témát „megkésett”-ségre hivatkozva: „a gazdasági világválság, a kormányváltás, a készülőben levő új alkotmány, a magánnyugdíjak eltérítése és a közfelháborodás övezte médiatörvény idején a magyar társadalmat már egészen más problémák foglalkoztatják”. És mint tudjuk, filmet csak a máról érdemes készíteni, ráadásul a magyar filmre mindig is jellemző volt az aktuális történésekre adott gyors, publicisztikus reakció – tehetjük hozzá magunkban mosolyogva. *%*
Hogy Az ügynökök a paradicsomba mennek nem derült égből érkezett, vagyis van előzménye a magyar filmben, arra csak ketten tértek ki. A Filmvilág kapcsolatként az Utolsó jelentés Annáról-t és az Apacsokat említi. A Port.hu ezek mellett az Előré!-t és egy készülő munkát A vizsga címmel. Két írás hozta fel Bornai Tibor közelmúltban megjelent, a témába vágó könyvét (Papiruszportal.hu, Filmkultúra). Érdekes, hogy a kritikusok által képviselt filmes emlékezet már nem nyúlik vissza az abszurd Szárnyas ügynökig (1988), az első politikai thrillerig (Halál sekély vízben, 1994) vagy Papp Gábor Zsigmond munkáiig: Az ügynök élete (2004) és Az ügynökök a porfészekben (2009) sorozatig.
Ahogy a témaválasztás fontosságát egy kivételtől eltekintve mindenki elismerte, ugyanígy a film formai gyengeségét is szinte egyöntetűen rótták fel a szerzők. Nem osztotta ezt a Magyarhirlap.hu: szerintük „szórakoztató és őszinte filmnyelv” jellemzi az alkotást. Szigorúbb ugyan az Mno.hu, de kiemeli, hogy „nagyon erős [a film] a már-már abszurdba hajló jelenetekben”. A Csapnivalo.hu-n ugyan „szájbarágós jelenetek”-ről írnak és arról, hogy a film színei „meg voltak küldve”, de aztán a szerző rájön, hogy a 80-as években szerinte ez volt a jellemző, vagyis akkor a film stílusában remekül idézi meg azt a kort, amelyikben játszódik. (Ezt az érvelést az Index.hu-topik egyik kommentelője is átvette.) A Szomszédokat jelölte meg referenciapontként a Csapnivalo.hu mellett a Kikotoonline.hu az „agyonvilágított képi világ” miatt, illetve a Mancs.hu a „primitív közéletiség” okán. A Mno.hu szerzőjében a Barátok közt rémlett fel a film láttán. A dialógusokra a következő jelzőket aggatták: didaktikus, papírízű, szájbarágós, „kisiskolás színjátszótábor”, „felolvasóest”. A szereplők „nem beszélgetnek, hanem publicisztikai téziseket illusztrálnak emelt hangon” (Mancs.hu). A Port.hu szerzője annak okát, hogy nem tud élményszerűvé válni a film, abban véli tetten érni, hogy a „dokumentumos közlés irányába húz, mintsem a játékfilmek felé”.
Akkor hát nincs mit tovább beszélni Az ügynökök a paradicsomba mennek-ről? Magáról a filmről mint filmről nincs is, csak arról, amiről szól. Hogy lehet a kettőt különválasztani? A fent idézettekből következik, hogy nem a filmben levő viszonyrendszerekből sejlenek fel értelmezhető jelentések, a produkció ugyanis nem más, mint a leghétköznapibb értelemben vett felület. Apropó, hogy az alkotók szétkürtölhessék a mondanivalójukat. A Konzervatorium.blog.hu szerzője kifejezi félelemét, hogy a silány forma azoknak az esztétikai érzékét is sértheti, akik amúgy egyetértenének az üzenetével. De fel is menti az alkotókat: a témát nem lehet jobban árnyalni, ugyanis annyira kibogozhatatlan a rendszerváltást övező háttéralkuk rendszere, hogy nem lehet játékfilmet kanyarítani „köré”. A Gondola.hu szerzője „Low budget kínlódás”-nak nevezi a filmet, ám a formai igénytelenséget erényként tünteti fel. Ugyanis olyan súlyos igazságokat vet fel a film, hogy nem adtak rá pénzt – nem is sikerülhetett jobban a kivitelezése. És aki ezt számon kéri, az azért teszi, hogy mellébeszélésével elkendőzze a lényeget: a „shakespeare-i léptékű országárulást, amit a film ábrázol”. Velük szemben a Mancs.hu kritikusa a tartalmat és formát elválaszthatatlannak érzi egymástól: a „tragikus szakmai kivitelezés” „hézagmentes tanmesé”-t eredményez, ezért így zárja az írását: „A gondolatiság és a megformáltság hibátlan egységet alkot”.
Miért lehet a tartalomról a film összefüggése nélkül, csupán annak kapcsán beszélni? A Gondola.hu szerzőjének idézett mondatából megérthetjük: a film nem filmként lényeges, hanem mozgóképes vitairatként. Ha ilyen egyszerű megfogalmazni, lássuk, mit tesz vita tárgyává! A kritikusok egyik fele szerint az elcsalt rendszerváltást, a másik részük szerint az SZDSZ és konkrétan Demszky Gábor árulását. *%* „A nyolcvanas évek derekától induló, s a rendszer felbomlásához vezető folyamatok nem voltak egyebek, mint a még hatalmon levő elit célirányosan szervezett vagyon- és hatalomátmentő akciói, illetve a kialakulóban lévő elit megalkuvó hozzájárulása mindehhez…” (Mancs.hu) „A rendszerváltást is a régi rendszer irányította, így az voltaképpen meg sem történt.” (Filmvilág) „Dézsy (..) azt szándékozik feltárni (…), hogy a politikai fordulatot a hatalom felülről vezényelte, majd saját pártkádereit ültette pozícióba.” (Magyarhirlap.hu) „Ez egy olyan folyamat [a rendszerváltás], amelyből megint kimaradtunk, ahol megint rólunk döntöttek, de nélkülünk.” (Mno.hu) „A hatalmi játék valamennyi új szereplőjében ott nyüzsögtek és most is tevékenykednek az ügynökségek kakukkjai és a páholy homályától fedett tartó tisztjeik.” (Szebbjovo.hu) „[Dézsy] egyértelművé teszi (bár nem mondja ki), hogy az SZDSZ egyik akkori vezetőjéről beszél.” (Mozinet.hu) „A négyigenes párt hogyan csinált szállást annak az utódpártnak, amely vezetői ellen korábban olyannyira ágált”? (Papiruszportal.hu) „Már tényleg a kimondás határán, de »Kakukk« ügynökről szól, aki meglehetősen hasonlít (…) Demszky Gáborra.” (Konzervatorium.blog.hu) A Csapnivalo.hu szerint „nem is érdemes azzal törődni, hogy vajon ki is ez az ügynök”, mert nem lényeges, hiszen a film értelme: „képet ad arról, hogy nagy vonalakban hogyan működhetett a rendszerváltás.” Ezzel ellentétes dolgot állít az Index.hu rövid ajánlója: „…a lényeg nem derül ki belőle [a filmből]: melyik SZDSZ-vezér jelentett a kommunistáknak Kakukk fedőnéven?” Azonban, amikor kicsit később elindították a topikjukat, már beugrott nekik, ugyanis a chatfórumnak ezt a címet adták: „Dézsy Zoltán filmje Demszkyről”.
Így aztán a legtöbb írás java részét az tölti ki, hogy a szerzők megírják: a film kapcsán mi a véleményük a rendszerváltásról. Tanulságos ebből a szempontból az Index.hu topikja. Egyrészt, mert először a 118. bejegyzésben tesz említést egy fórumozó a chatelés apropójául szolgáló filmről. Másrészt, mert a topik kifulladása előtt jelennek csak meg azok a bejegyzések, amelyek írói beszámolnak róla, hogy megnézték a filmet. Ám ez nemcsak az egymást szapuló fórumozókat minősíti negatívan, hanem pozitívan a film marketingjét szervezőket. Valamint a különböző netes site-ok gyors és vehemens reakcióit a filmre. A kommentelők például ezekből merítettek politikai hovatartozásuknak és meggyőződésüknek megfelelően, talán éppen azért, mert a filmről hamar elterjed, hogy egyszerű tézisdráma, így elég pár mondatban elolvasni a rezüméjét.
A film friss marketingszemléletről árulkodó, komoly web2-es reklámot kapott. A rendező az „add tovább!”-jellegű e-mail üzenetekben, a mobilokon hasonlóan működő SMS-láncon és az internetes közösségi oldalakon kürtölte szét: „A háttér(hatalom)hálózat azonnal megkezdte az aknamunkát, hogy a mozik ne vetítsék sokáig.” Az alkotók szándékához (egy titkos igazság leleplezése) tökéletesen illeszkedett ez az undergound terjesztés feeling. Meg kell jegyezni, hogy a filmet a kiemelt állami támogatással működő Nemzeti Filmszínházban vetítették a legtöbbször. A film marketingesei megérezték, hogy a témából adódóan akciószerűen lehet mozgósítani az interneten. (Lassan a web2-es reklámról is kezdünk tapasztalatokat szerezni. „Sima” film esetében ezzel a kommunikációs formával sem lehet csodákat tenni a nézőszám tekintetében, de ha egy produkciónak van politikai-ideológiai töltése, akkor hatékonyan lehet a nézőket aktivizálni.) Persze egy ilyen kampányhoz markáns megfogalmazások kellenek: „…vajon ki lehetett az SZDSZ-be épített „Kakukk” fedőnevű titkos megbízott? Esetleg Demszky? Vagy mások? Ha fontosnak tartjátok a rendszerváltás tisztázását, akkor segítsetek: ezen a hét végén vegyetek jegyet a filmre” – írták az alkotók a kör e-mailben. *%* „Némi botrányszag is van a levegőben” – jellemezte a helyzetet a Konzervatorium.blog.hu.
A film tehát bedob legalább két témát a köztudatba, és a véleményezők el is csámcsognak az egyiken: a rendszerváltás elcsalásán. (Ugyanakkor a chatelők inkább Demszkyn és más konkrét személyeken rágódtak.)
A Mno.hu csupán megállapítja, hogy olyan „folyamat [volt ez], amiből megint kimaradtunk, ahol megint rólunk döntöttek, de nélkülünk”, de nem ragozza tovább a dolgot. Pedig a többi írásnak éppen az ad izzást, hogy véleményezik ezt a summás értelmezést. Ami önmagában „nettó összeesküvés-elmélet.” (Mancs.hu) Ugyanennek nevezi a koncepciót a Port.hu kritikusa is, hozzátéve, hogy ő kedveli az összeesküvés-elméleteket. A Mozinet.hu és a Konzervatorium.blog.hu szerzőjének azért nem tetszik ez a koncepció, mert kizárja a hétköznapi embert a politikai folyamatokból. Törli az átlagember kiállásának értelmét. (Hiszen úgyis mindenről a feje felett döntöttek.) „…A ködös besúgózással Dézsy az egész rendszerváltás katarzisát támadja, és a kétségkívül létező egyéni bátorságot (…) is hiteltelenítené.” (Mozinet.hu) „Nem akarom, és nem fogom elhinni, hogy nincs lehetőségünk és felelősségünk az életünket és önmagunkat alakítani.” (Konzervatorium.blog.hu) A Szebbjovo.hu elnézőnek tartja a filmet („meg sem karcolja az igazságosság felszínét”), mert a háttérből irányított rombolás szerintük sokkal nagyobb mértékű volt, mint azt a film ábrázolja. A legsúlyosabb gondot az ország vagyonának elprivatizálásában látják. „Mindenről ezek tehetnek, már megint áldozatok vagyunk” – von konklúziót a Mancs.hu. A Csapnivaló.hu és a Filmkultúra szerzőjében merült fel a kérdés: „miért várták volna meg [a régi elit], hogy a dolgok a maguk útját járják? Miért ne irányították volna saját elképzeléseik szerint a történéseket? „Azt állítja a film, hogy az előző rendszerben helyzetben levők jobban tudták érvényesíteni akaratukat az új világban is, jobb pozíciókat szereztek meg, mint mondjuk a kisvártatva bezáró Csepel Vas- és Fémművek géplakatos brigádjának tagjai. Még ilyet!” Az Index.hu topikjában is ekörül forog a gyalázkodás: melyik politikai oldalon hányan voltak érintettek az előző rendszerben. A Konzervatorium.blog.hu úgy véli, a film azt sugallja: a rendszerváltó elit „idealista, tutyimutyi, opportunista banda volt”. A topikban azonban ezt a megállapítást igyekeznek csupán az egyik politikai oldalra korlátozni, vagyis hogy ne a teljes rendszerváltó elitre vonatkozzon, csupán annak egy részére. A film pedig bőségesen nyújt támpontokat egy ilyen szűkített értelmezéshez.
Felhasznált lapok, site-ok, blogok:
Csapnivalo.hu, Filmkultúra 2011/1, Filmvilág 2011/2, Gondola.hu, Index.hu, Kikotoonline.hu, Konzervatorium.blog.hu, Magyarhirlap.hu, Mancs.hu, Mno.hu, Mozinet.hu, Port.hu, Szebbjovo.hu
2011. május
|
|
4.
A rendszerváltás diszkrét baja
2010. december 17.
Tudjuk, hogy Az ügynökök a paradicsomba mennek egy szerény költségvetésű tévéfilmnek készült, és annak, az utóbbi időkben szokott (és általunk egyébként határozottan bátorított) eljárásnak köszönhetően került a mozikba, hogy magyar alkotásokat mutassanak a vásznon. Ez nem baj. A probléma, hogy az olykori jó jelenetek és korhangulat-ábrázolások ellenére a film nem tud élményszerűvé válni, szájbarágósan mantráztatja mondatait statikus szereplőivel.
Új "divat": monitortól a vászonra
A fentebbi trend – ami igaz Pozsgai Zsolt tévére készült filmjeire (Csendkút, Mindszenty – Szeretlek, Faust, A föld szeretője), vagy Török Ferenc tévé-alkotásaira (Koccanás, Apacsok) – miatt visszafogott, digitális kamerákkal rögzített látványvilágra kell számítanunk. Amit a celluloid testgazdagsága megjelenésében nyújtani tud, itt a mozgókép szellemiségének kell pótolnia: tartalmasnak, frissnek, élményszerűnek kell lennie. Az ügynökök a paradicsomba mennek legnagyobb problémája sajnos az, hogy minden szimpatikus igyekezete dacára nem élményszerű, inkább a dokumentumos közlés irányába húz, mintsem a játékfilmek felé. Alkalmasint Családi kör-szerűen beszél, nem lennénk meglepve, ha a következő jelenetben előlépne Ranschburg Jenő (oké, egy képzett történész), és elmagyarázná, mit láttunk.
"Ügynökség"
 A rendező-forgatókönyvíró, Dézsy Zoltán jól érzi: az "ügynökségről" beszélni (filmezni) kell. Nagyon elmaradtunk közelmúltunk ilyetén feltárásával. Szemben, mondjunk, a németekkel, Florian Henckel von Donnersmack önfeltáró filmje, A mások élete 2007-ben Oscar-díjat is ért. De említhetnénk romániai szomszédjainkat, akiknek lenyűgöző a közelmúltat feldolgozó filmművészete (aminek a Mozinet-könyvek sorozatában Gorácz Anikó Forradalmárok címmel egy nagyszerű munkát szentelt). Igaz, játékfilmek tekintetében "ügynökfronton" megtettük az első lépéseket (csak kiragadva: Erdélyi Dániel: Előre!, Mészáros Márta: Utolsó jelentés Annáról, és idetartozik a már hivatkozott Török-film, az Apacsok is), és készül Bergendy Péter: A vizsga című opusa, azonban jócskán akad még bepótolni való ezen a területen.
Riporteri attitűd
Minden – inkább formai, mint tartalmi – hibája ellenére értékes alkotás vagy mozgóképi kordokumentum Dézsy Zoltán (Szűcs Laci visszatér) első nagyjátékfilmje, Az ügynökök a paradicsomba mennek. A magyarországi közelmúlt feldolgozásában Dézsy jól tudja hasznosítani riporteri attitűdjét, ugyanakkor éppen ez a tényfeltárói hozzáállás válik a játékfilm rovására. Filmje "eljátékfilmtelenedik": a tévé előtt üldögélő beszélő fejek kommentálják az aktuális híradót. Dézsy eddig dokumentumfilmként is értelmezhető riportokat, riportsorozatok készített: az általa "XX. századi politikai kalandornak" titulált Gerő László arcképével debütált, forgatott Russay Istvánról, a Mineralimpex vezérigazgatójáról – a közéleti hatalmat a pénzhatalomba mentő pártkatona tipikus portréját rajzolva meg –, Pincebörtön 1-2. címmel az ÁVH-s épületek véres históriáját, illetve a Köztársaság téri bolsevik-központ ostromát dolgozta fel, illetve foglalkozott a Kulcsár-perrel, Teller Edével és a mai napig vitatott tulajdonú, mesés és titokzatos eredetű Seuso-kinccsel – és így tovább.
Mission: Impossible
A lehetetlenséggel határos missziót tölt be Dézsy, amikor nekigyürkőzik a húsz évvel ezelőtti világ bemutatására. Két okból is. Egyrészt egyre nehezebb hiteles és használható korabeli forrásokhoz jutni (napi hír: felszámolják az ügynökmúltat vizsgáló Kenedi-bizottságot, s a természetes fogyás miatt csökken a szemtanúk száma), másrészt érzékeny és fájdalmas a téma. Amíg a csehek és a németek összeszorított foggal rögvest a szabadság utáni órákban rendezték – például – a besúgók kérdését (és például Németországban, aki a Stasi tagja volt, nemhogy közéleti szerepet nem vállalhatott, iskolában sem taníthatott), addig nálunk erre nem került sor. A szemérmesség és a bátortalanság miatt, vélik egyesek; az érintettség okán, mondják mások.
Az ügynök határa
 Azazhogy: mindenki, a közéleti elit mindegyik tagja így-úgy érintett volt, Dézsy a játékfilmjében egyenesen azt állítja, hogy a rendszerváltást a régi rendszer bizonyos (érdek-) emberei vezényelték le, ők mozgatták a korabeli államellenzéket, hogy az elkerülhetetlen átmenet vér nélkül, de leginkább: a javukra, pozícióikat megerősítve menjen végbe. Dézsy tulajdonképpen ezzel – ha akarom – városi legendával játszik el, és könnyen képes meggyőzni azokat, akik az összeesküvés-elméletek hívei (például: én). Arról mesél, hogy egy a pártállami körülmények között kifejezetten jó módban élő, szépreményű egyetemista ifjú, Kárász Mátyás (Karalyos Gábor) – funkcionárius-diplomata szülőkkel (apa: Andorai Péter, anya: Kubik Anna), akik révén a Sorbonne-t is megjárhatta – az 1980-as évek végén érzi a süllyedő szocializmus áporodott levegőjét, szabadságra vágyik, és barátaival csatlakozik a szamizdatos ellenzéki mozgolódáshoz. Miután azonban egy házilag sokszorosított kiadvánnyal lebuknak, Matyit megzsarolja a családi barát, egyébként titkosügynök-szervezeti csoportfőnök ezredes (Lukács Sándor), miszerint vagy elhagyja az országot jó időre – és nem láthatja menyasszonyát (Trokán Anna) –, vagy "segít" neki, és jelentéseket készít a szervezkedő ellenzékről. Az ezredes azzal győzi meg a fiút, hogy ez nem besúgói munka, a barátainak az elárulása, hanem az elkerülhetetlen demokratikus többpártrendszerre történő átállás aktív elősegítése, a vértelen politikai forradalom sikerre juttatása. Történelmi hős válhat belőle, ígéri az ügynökfőnök, és valóban: Mátyás, mint az ellenzék hőse masírozik be az első szabad parlamentbe ("a paradicsomba"), hasznossága és jelentősége biztos tudtában – kár, hogy feleségét, rokonait, barátait, általánosságban: emberi kapcsolatait elveszítve.
Erények és hibák
Azonban ne gondoljuk azt, hogy nagyformátumú "móriczi" hősök vannak itt (mint Kopjáss István zsarátnoki főügyész a Rokonokban). Átalagos és jellegzetes alakok – Dézsy jó érzékkel választott ilyen figurákat –, a lázadó, egyébként rendszer-kedvenc fiatal értelmiségi és barátai, a funkcionárius szülők, a rendszerhű munkásőr, illetve antikommunista góbé após, a simamodorú beszervező-tiszt, a buta (oszlató-) rendőr stb.
A film legnagyobb hatású és legjobb jelenete a fiú és az ezredes párbeszéde a beszervezésről. Utóbbi úgy ördögi, hogy inkább simulékony, (a dicsőséggel) kecsegtető, a jól célt kitűző (vértelen átmenet, az új rendszer születésének segítése), az előbbi egy átlagos fiatalember, és a beszervezés – pofonok, erőszak nélkül – fogja magát, és egyszerűen csak megtörténik. Az ügynökök a paradicsomba mennek másik nagy erénye az erodálódó, ám azért külsőségeiben nagyon is működő hétköznapi pillanatok bemutatása. A mai fiatalok – hála Istennek – nem tudják, micsoda az igazoltatás, amikor a rendőr az utcán mindenféle indok nélkül elkérte a személyit, és "ellenőrizte" az adatokat, és élénken érdeklődött, hogy hova-hova. Ugyanígy érzékletesek és érzékenyek a kocsmai politizálások képei.
Ám ezek csak pillanatok. A film jelentős részét a televíziót bámuló szereplők képei teszik ki. Egyfelől jó, hogy korabeli eseményeket viszontlátunk, például amikor Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök 1989. október 23-án a parlamenti dolgozószobája kiserkélyéről kikiáltotta a Magyar Köztársaságot (és Dézsyben volt annyi "pimaszság", hogy utólag egy belső jelenetet forgatott hozzá, ahogy a Szűrős Mátyás alakította Szűrös Mátyás az erkélyajtóhoz sétál), másfelől a kordokumentumok, egykori híradók ilyetén becsempészése a történetbe a történet halálát eredményezi. Az ügynökök a paradicsomba mennek című filmen látszik, hogy készítője dokumentumfilmes, aki a játékfilmes ábrázolásra még nincs készen, igaz, párbeszédeket tud írni, de képileg nincs képben, s a színészvezetés tekintetében is akad még mit gyakorolni. De esetében van értelme a gyakorlásnak.
Kinek ajánljuk?
- Az 1962 és 1972 között születetteknek.
- Akiket érdekelnek a rendszerváltás (vagy rendszerváltozás) dokumentumai (híradói).
- Összeesküvéselmélet-hívőknek.
Kinek nem?
- Akik egy jól kidolgozott és eljátszott magyar ügynökfilmre vágynak.
- Akik nem szeretik a tévéfilmeket.
- Politikusoknak.
5/10
FOLYT.KÖV.!?
P.S.:
A szerző hozzánk is elhozta a hiánypótló filmet,
de - sajnos - halaszhatatlan okokra hivatkozva
a vetítés után a vita elől rögtön el is távozott,
pedig sok - akkori - ellenzékit hívtam össze kis lakomba...
(N. J.)
|
