T i s z a t á jo 1 9 9 7.om á r c i u s

VEKERDI LÁSZLÓ

"ha valaki bent van a sárban, nagyon rossznéven veszi, 
ha valaki azon kívül van."

DR. MAJERSZKY KLÁRA: DR. SÁNTHA KÁLMÁN (1903-1956)

"Sántha Kálmán nagyon tárgyilagos ember volt, igyekszem én is az lenni", írja a Bevezetésben Majerszky professzorasszony. Beváltotta tervét: a könyv, az elsõ Sántha-monográfia szigorú, jól dokumentált, gazdaságosan felépített, tárgyilagos mû. Visszafogott és adatokra-dokumentumokra szorítkozó ott is, sõt éppen ott leginkább, ahol még olvasni is nehéz a közölt jegyzõkönyveket-jelentéseket indulatmentesen. Éppen így, a maguk kommentálatlan nyerseségében és már szinte valószerûtlen valóságában válnak azután ezek a szövegek egy nagy tudós és tiszta ember meghurcoltatásának és megkínzatásának bizonylatain túl egy egész rendszer, egy egész honi korszak, de túl ezen az egész nemzetközi tudományos közösség mentalitásának és magatartásának a jellemzõivé. A könyv nem vádol és nem dicsér: a megnyíló levéltárak lehetõségeit kihasználva föltár.

Föltáró funkciójának megfelelõen terjedelem tekintetében "A Sántha-ügy" címû fejezet uralkodik a könyvben, a 168 oldalból 110. Azért "terjedelem tekintetében", mert egyébként anélkül, hogy ezt így bárhol ki kellene mondani, Sántha Kálmán uralkodik a könyvben: az õ tudományos, professzori, emberi jelentõsége és jelenléte miatt növekszik a Sántha-ügy egy korszak s vezetõ politikusainak tudósainak jellemzésén túl egy egész ország ügyévé, máig meghatározó vonásokkal és megszívlelendõ intelmekkel. Tán épp ezért válhat a könyv - túl dokumentáris értékén s tán még tárgyilagosságán is túl - írói alkotássá, Sánthához méltó remekeléssé.

Tárgyilagosságának és az "ügyre" összpontosításának megfelelõen Sántha Kálmán életébõl a könyv kizárólag az "ügy" szempontjából fontos momentumokat emeli ki. Látjuk a nagy családban felnövekvõ életvidám diákot (szó szerint látjuk, mert az ízléssel válogatott fényképek sorában ott látható az öt Sántha-fiú, amint épp két alkalmasan kiválasztott fatörzs között támaszkodik egymás fölött); a "sub auspiciis gubernatoris" avatott doktorral ez alkalomból készült interjúból pedig megismerhetjük a Schaffer klinika díjtalan gyakornokának tudományos érdeklõdésén és elsõ eredményein-sikerein kívül emberi-politikai tisztességét. Ezt a három jellegzetességet: a tettrekészséget, az eredményes tudományos és gyógyító munkát, az emberi és politikai tisztességet illusztrálják azután egyre gazdagabban és táguló körben a további adatok, kiegészítve egy született nagy professzor mind szebben kibontakozó vonásaival; külön szépsége a könyvnek, hogy jellemez apróbb vonásaival is; ahogyan például 1939 júliusában, professzori kinevezésének kézhezvételekor "felpattant kerékpárjára - természetesen hátrafelé - és körbebiciklizte az idegklinika elõtt levõ nagy gruppot, (mely azóta megszûnt) a klinika tagjainak ámulatára". (Az olvasó ekkorra már tudja, hogy gimnazista korában ez volt Sántha egyik kedvenc "mutatványa".) Vagy ahogyan felemlíti a vidám klinikai Szilvesztereket, a Prof. jókedvû közremûködésével. "Egyébként Sánthának tanítványai voltak a barátai, jól mondta Róla egyik tanítványa, Horváth András: »A Prof. köztünk a legidõsebb fiú.« Félórákat elálldogált tanítványaival vizit után az emeleti lépcsõ tetején kulcsaival játszadozva, »a világ dolgait« megbeszélve." Ebbe a barátságba belefért, épp ebbe fért bele a legszigorúbb orvosi és tudományos fegyelem; Majerszky Klára ezt is jellemzõ esetekkel-anekdotákkal illusztrálja. Csak így, ezzel a szigorúsággal és barátsággal sikerülhetett megteremteni szó szerint a semmibõl Debrecenben Magyarország elsõ, világviszonylatban is kiemelkedõ idegsebészeti mûhelyét, amely egyúttal a Sántha-iskola tüneményes kibontakozása is volt. A küzdelmeket és eredményeket Majerszky ismét tárgyilagosan és számszerûen ismerteti; annál meggyõzõbben hat jellemzésként egyetlen rövid mondata: "Hõsi idõk voltak." Az úttörés minden fáradtságával, nehézségével, szépségével, örömével. "Ma ez mind rutin és természetes: az »õrzõ« begyakorolt egészségügyi személyzettel - hol volt ilyen akkor? A semmibõl teremtettük meg, magunkat »gyakoroltuk be«, és mindig velünk volt Õ. Sem õ nem ismerte a fáradtságot, sem mi. Megtanultuk tõle a pontos dokumentációt, a csodálatos precíz mûtéti rajzokat, illusztrációkat, a térbevetítést, a röntgenképekkel együtt történõ konstrukciós értelmezését pl. a tumor elhelyezkedésének, együtt néztük vele a tumor szövettani képét, és együtt örültünk az egyre jobb és jobb eredményeknek. Akik vele éltünk és dolgoztunk 1951-ig, megtanultuk, hogy mi az a magasabbrendû öröm, igen, boldogság, amit a szakma végzése adhat." Nem lehetne szebben és pontosabban összefoglalni a nagy professzor körül felnövekvõ iskola lényegét, amelyhez az "öröm" és a "boldogság" ugyanúgy hozzátartozik, mint a pontos megfigyelés, a precíz munka, a megfelelõ módszerek, a találékonyság, az új feladatok megoldása. Meglehet éppen ez a "hõsi idõk" tudományszociológiai feltétele. És akkor már csak ezért is vagy ostobaság, vagy szemforgató gonoszság volt felkínálni Sánthának, hogy klinikai katedrájától való megfosztása után "folytassa" idegsebészi munkáját Balassagyarmaton.

Egy nagy professzor - ezt is világosan látja Majerszky - nem igen vonhatja ki magát a történelem s a társadalom nagy mozgásaiból. Sántha Kálmánt pedig egész neveltetése, ifjan kialakított racionális világlátása, feltétlen tárgyilagossága, mélységes embersége és segítõkészsége, radikális következetessége és megalkuvást nem tûrõ tisztessége eleve érzékennyé tette mindenféle elnyomással, hatalmaskodással, ostobasággal, sunyisággal, álnoksággal, képmutatással szemben, és eleve az elesettek és kisemmizettek oldalára állította. A háború szörnyûségeiben klinikája természetesen szolgált üldözöttek menedékéül, a front közeledtével pedig egymaga erélyesen tiltakozott az Egyetem evakuálása ellen. Ettõl a perctõl kezdve Sántha Kálmán élete elválaszthatatlanul összefonódott a debreceni Egyetemmel. "Sántha Kálmán - idéz Majerszky Kiss F. József 1993-asDebreceni Szemle-tanulmányából - 1944. október 8-án a legkritikusabb idõkben vette át a Halleba menekülõ Csilléry Andrástól a dékáni tisztséget. Gondoskodott az igazgató nélkül maradt elméleti intézetek, klinikák ideiglenes vezetõinek megbízásáról (õ maga az Anatómiai, Kórbonctani, Törvényszéki Orvostani Intézetek és a Bõrklinika tevékenységének ideiglenes vezetését vállalta). A Kari Tanács segítségével átszervezte a tanév oktatási rendjét. Intézkedett a szigorlati bizottságok felállításáról. Átmeneti korlátozó intézkedésekkel sikerült enyhíteni a világítási és fûtési gondokat. Sántha Kálmán határozott, gyors és hatékony intézkedéseinek köszönhetõen a háború utáni Magyarország elsõ mûködõ egyeteme a Debreceni Tudományegyetem volt." A kar 15 tanszékvezetõ professzorából 4, hat c. rk. tanárból 1, 52 magántanárból 6, az 198-as létszámú tansegédszemélyzetbõl 52 maradt szolgálati helyén. Õrájuk alapította Sántha az oktatást, tartotta bennük a lelket, és várta 1945 tavaszán-nyárelején a lassanként hazaszivárgókat. Már az is megnyugvást és bizalmat keltett az emberben, ha látta sebesen siklani biciklijén hófehér köpenyében a klinikatelepet a Tudományegyetem új fõépületével összekötõ hepehupás gyalogösvényen. És könnyen láthattuk, mert számtalanszor megtette az utat. Feltehetõen a politikai szerepeket, az Ideiglenes Nemzetgyûlés alelnökségét (dr. Juhász-Nagy Sándorral), késõbb a Magyar-Szovjet Mûvelõdési Társaság debreceni csoportjának elnökségét, a Magyar Szabadságharcos Szövetség Debreceni Csoportjának megyei elnöki tisztségét is fõleg az Egyetem érdekében vállalhatta el, bár az is kétségtelen, hogy "Sántha bízott - mint mi mindnyájan - az ország többpártrendszeren alapuló demokratikus átalakulásában". És tulajdonképpen ezzel kezdõdött "A Sántha-ügy". Ezzel a bizalommal.

A Sántha-ügy iratait Majerszky Klára nemigen kommentálja, nem jegyzeteli. Idõrendben egymás után rakva önmagukért beszélnek s kirajzolják a per teljes történetét. Majerszky ritka közbeszólásai inkább csak néhány téves nézet korrigálására szorítkoznak. Figyelmeztet például, hogy a látszat ellenére a per megindítására "fölülrõl" adták meg a jelet, nem Debrecenbõl indult. Hiszen amikor Sántha 1948 novemberében - régi pacifista meggyõzõdésére hivatkozva - lemondott a SzhSz Debreceni Csoportjának elnöki tisztségérõl, és a Hajdú megyei Pártbizottság erre fel durva sajtótámadást indított ellene, akkor ezt még Horváth Mártonon keresztül maga Rákosi állíttatta le és részletes jelentést kért. Nem jött még el az ideje fellépni Sántha ellen. Persze addig se nyugodtak: az elvtársak igyekeztek a lehetõ legtöbb terhelõ adatot összehordani Sántha ellen. Még felesége fél éves londoni tanulmányútját is felrótták neki: "Visszajövetele után megbízható hírek szerint azt a kijelentést tette, amennyiben nem lettek volna gyermekei Magyarországon, úgy többé nem jött volna vissza." "Ami - fûzi a mondathoz fanyar humorral Majerszky - a rólam szóló »megbízható hírt« illeti, sajnos nem lehet igaz, egyrészt nemcsak gyermekeim, hanem férjem, édesanyám és nagymamám volt Magyarországon, másrészt - nem tagadom - én még meggyõzõdéses és hithû »Ninocska«-ként voltam kinn Angliában. »A rózsaszínû szemüveg« csak hazatértem után 1949-ben »hullott le a szememrõl«. Ezt prof. Jefferson 1957-ben a brüsszeli világkongresszuson barátsággal bár, de a fejemre olvasta W. Penfield jelenlétében." Még külön kis személyes anekdotát is közöl Majerszky kezdeti párthûségének illusztrálására: "49 elején a párttisztogatás során kizártak a pártból (nem voltam jelen). Mikor elképedve közöltem a Prof.-al, hogy »Képzeld kizártak a pártból!« - rövid angol pipáját a szájából kivéve azt mondta: »Hálás leszel nekik még ezért!« És teljesen igaza volt. Nagyon rosszul esett, de szabad ember lettem."

Sántha mindig szabad emberként, nyíltan, világosan, félreérthetetlenül szólt egy olyan világban, ahol mindent "felülrõl" és "háttérbõl" irányítottak, konspiratív és manipulatív módszerekkel, ahol még a legfõbb irányítók maguk sem voltak szabad emberek, és ahol egyre inkább a félelem, a színlelés, a hazugság hálója kerített be mindent. Ezzel került szembe lépten-nyomon Sántha nyílt szókimondása. Ahogyan például a Magyar Tudományos Tanács 1949. augusztus 26-i ülésén a tudományos kutató intézetekként kijelölendõ klinikák kiválasztásakor kiáll Környey István mellett, s ahogyan a Gegesi Kis Pál Gyermekklinikájával kapcsolatban elhangzott "kozmopolitizmusra" utaló vádak nyomán szükségesnek látja tisztázni a maga elszánt és elvi kozmopolitizmusát, a jelenlévõk általános megrökönyödésére és félelmére.

Sántha felszólalását az ülés jegyzõkönyvébõl idézi Majerszky, illetve Madár János párttitkár két (fel)jelentésébõl, melyet Alexits Györgynek, a MTT fõtitkárának küldött, aki azután Gerõ elvtársnak továbbította. "Az én véleményem szerint - kommentálja Alexits a jelentéseket - mindkettõbõl az sül ki, hogy Sánthának fogalma sincs arról, mi a tartalmuk ezeknek a szavaknak, mint »kozmopolitizmus, hazafiság« stb. Sántha - szerintem - aktív soviniszta, van benne egy adag spontán materializmus és az, amit õ kozmopolitizmusnak nevez, zûrzavaros fantazmagória, valami olyan együttmûködésrõl, amilyent valójában a proletár internacionalizmus tehet lehetõvé".

Alexits György kiváló matematikus, eminensen racionális elme, széleslátókörû és tisztességes ember volt, régi illegális kommunista. Feltehetõn valóban ez volt a véleménye Sántha kozmopolitizmus és hazafiság felfogásáról, és nem tulajdonított nagy jelentõséget neki. "Azt hiszem - folytatja -, hogy ha van egyáltalában »Sántha-ügy«, akkor azt részben az egyes elvtársak merevsége idézte elõ, olyan elvtársaké, akik nem ismerték fel annak a jelentõségét, hogy egy polgári tudós esetleg jószándékú, de zagyva politikai elképzeléseit milyen frazeológiába burkolja, és szavakon nyargalva elriasztották Sánthát attól, hogy a szavak mögött a lényeget felismerhesse."

Nem tudható, mennyiben igyekezett itt Alexits "menteni" Sánthát: mindenesetre Sántha épp a szavak és a frazeológia mögötti lényeget ismerte fel mindenkinél világosabban és mondotta ki félreérthetetlenül. És az ideológiai különbségek miatt lemondott MTT-beli tagságáról: "Tudományos és kultúrpolitikánk irányát olyannak látom, amellyel nem tudok azonosulni. Változtatásokra törekedni kilátástalanságra ítélt feladat volna, és nem is vindikálhatom magamnak. Nem tartanám helyesnek és becsületes dolognak, ha a Tanács munkáját ellentéteimmel még nehezíteném, viszont - úgy érzem - jogom van ahhoz, hogy belsõ meghasonlások ellen védekezzem. A legszigorúbban szakmai területen kívánnék dolgozni, ahol - azt hiszem - változatlanul hasznos munkát tudnék végezni.

Végül kérni szeretném az Elnökséget, hogy azt a fizetéspluszt, amely legkitûnõbb professzortársaim elé helyez és amelyet nem látok indokoltnak és megérdemeltnek, megszüntetni szíveskedjék."

Ám a professzornak, ellentétben a tudóssal, szakmai kötelességeihez tartozik az állásfoglalás az egyetem és az oktatás kérdéseiben. "Az történt, hogy 1950 õszén Debrecenben kari ülésen tárgyalták a katonai oktatás egyetemi bevezetését (amely egyébként a Horthy-korszakban rendszeres volt), és Sántha ez ellen tiltakozott, sõt rémült professzortársai között, akik természetesen egyhangúlag megszavazták az oktatást - hiszen ez volt a penzum« - követelte tiltakozásának jegyzõkönyvbe vételét." Don Quijote-i tett volt? Bizonyára, de ez szükségképpen következett egész világlátásából, feltétlen békepártiságából, tisztességébõl. Ma látjuk, vagy helyesebben még ma se látjuk Sántha logikusan végiggondolt kozmopolitizmusának az igazát: aki készül a háborúra, az elébb-utóbb háborúba keveredik; mindenféle honvédelem valaki ellen irányul, és a hazafiság legyen még oly tiszta szándékú, bezárkózásra és gyûlölködésre vezet.

A harcászati oktatás elleni tiltakozás után Sánthát "felhívták az Eü. Minisztériumba Orbán László elvtárshoz, aki a beszélgetés végén azt mondta neki: »Professzor Úr, most már nem is ellenfél többé, hanem ellenség!« Sántha ekkor felajánlotta (immár másodszor), hogy lemond tanszékérõl, de ezt természetesen nem fogadták el. Errõl késõbb így ír Sántha egy feljegyzésében: »Ha akkor közlik velem, hogy nem dolgozhatom tovább a tanszéken, zokszó nélkül tudomásul vettem volna. Megértettem volna, hogy a mai hidegháborús légkörben a tolerancia nem lehet ugyanaz a gondolat- és szólásszabadság terén, mint egy polgári demokráciáé zavartalan békekörülmények között. De nem ez történt."

Nem is történhetett, hiszen Sántha nyíltságával, becsületességével, belátásával szemben a Párt hazugságokra, látszatokra, színlelésre építõ és számító konspiratív-manipulatív erõszakossága állott. A Párt által tervezett és lebonyolított szcenárió szinte magától bontakozik ki így a dokumentumok sorjázásából.

1951 január 17: termelési értekezlet az idegklinika tantermében, ahol a MDP klinikai I. alapszervezetének titkára - egy szigorú medikus - durva személyeskedõ támadást intéz a professzor szakmai tekintélye ellen. "Viselkedése példátlan volt. Az uszításnak, a munkafegyelem bomlasztásának és a közösségi erkölcs destruálásának a legalacsonyabb rendû módszerét vette igénybe. A történtek után kénytelen vagyok tiltakozni az ellen, hogy az Idegklinikára belépjen" - írja pár nappal késõbb Sántha a dékánnak, és kéri, hogy a hallgató rövidesen esedékes szigorlatát másnál tehesse le. A dékán nyomban válaszol, kioktatva a professzort, hogy a hallgató "az Idegklinika termelési értekezletén nem mint szigorló orvos vett részt, hanem a Magyar Dolgozók Pártja I. alapszervezetének titkáraként". Mint szigorló orvosnak viszont joga van a kötelezõ klinikai gyakorlatok elvégzésére és kizáró körülmények hiányában a professzor nem zárkózhat el szigorlatoztatásától.

Mintha a középkori jogi elmélet ébredt volna újra a dékán elvtárs rabulisztikájában a "párttitkár két teste" formájában; mindenesetre a Prof. annak rendje s módja szerint leszigorlatoztatta a Párt felkentjét szigorló orvosi testében. A párttitkár-affér a nagy színjátéknak azonban csupán a nyitánya volt. A következõ lépés Sántha szakmai és professzori tekintélyének a megingatására a "sztahanovista ügy" volt.

Négy hallgatói levél szolgált a konstrukciós per alapjául; négy negyedéves medikus (kettõt hiába keresett Majerszky az egyetem névsoraiban) jelentett Sántha 1951 február 14-i elõadásáról, amelyben "az elmebetegségeket kiváltó tényezõkrõl volt szó". Az egyik levél gondosan csoportosítva fel is sorolja az említett számos tényezõt, második csoportként a hatból a kimerültséget. Itt is több faktor került említésre, jelent a medikus. "S végül a rivalizációval járó megváltozott lelkiállapot, - az állandó szorongásérzés, a lemaradástól való félelem is lehet aetiológia, mint pl. sztahanovistáknál manifestálódó - elmebetegség, ahol nem annyira a testi kimerültség, mint éppen a psichikus tényezõ dominál. (Hiszen a marathoni futók példájából látjuk, hogy a testi kimerültség és elmebetegség összefügg)" - idéz vélhetõen az órán készült jegyzetébõl az egyik saját névvel feljelentõ medikus. A hallgatói névsorban nem szereplõ hallgató már határozottabban fogalmaz: "... énszerintem kérdéses, hogy a Szovjetunió sztahanovistái között fordult-e elõ a késõbbiekben elmebetegség?"

A költõi kérdésre a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Osztályának 1951 március 3-i osztályvezetõségi ülése felelt: "Havas fõigazgató bejelenti, hogy értesülése szerint a debreceni Idegklinikán Sántha professzor elõadásában olyan kitételt használt, hogy a sztahanovisták között gyakrabban fordulnak elõ bizonyos elmebetegségek. Kívánatosnak tartaná, ha az Akadémia errõl a kérdésrõl nyilvánosan vitát rendezne, és Sántha professzor ott próbálja megvédeni álláspontját." A következõ, 1951. március 16-i osztályvezetõségi ülésen Hamvas András felolvassa a négy medikus-levelet, majd az osztályvezetõség "úgy határoz, hogy levélben felkéri Sántha professzort, hogy kijelentését statisztikai adatokkal támassza alá, és megkérdezi, hajlandó-e álláspontját nyilvános akadémiai vitában megvédeni". A jegyzõkönyvet felterjesztik az Akadémia Elnökségének, és kérik a választ. Rusznyák István elnök 1951. április 16-án válaszol: "Az elnökség határozata értelmében egyelõre sem Sántha Kálmán nyilatkozatai, sem Issekutz professzor kritikája ügyében semmilyen lépés nem kívánatos." Sántháék sem sejtik a veszélyt: Majerszky ezt egy hosszú, nyugodt hangú oktatási jelentés idézésével illusztrálja. De Madár párttitkár "Feljegyzés"-e 1951. március 31-én "Veres elvtárs részére" mutatja, hogy suttyomban teljes erõvel folyt már a leszámolás elõkészítése.

Ez az 1951 május 31-i Madár-jelentés a kötet legérdekesebb, legárulkodóbb dokumentumainak egyike. Részletesen beszámol a fejleményekrõl, hogy t. i. az elnökség eleinte az akciót "nem találta idõszerûnek", ámde a május 26-i osztályvezetõségi ülésre már megérkezett "az Elnökség leirata, amelyben felszólítja az Orvosi Osztály vezetõségét, hogy idézze meg Sántha Kálmánt, és szólítsa fel sürgõsen arra, hogy nyilvános vita keretében terjessze elõ azokat a bizonyítékokat, amelyekre állítását alapozza". Mindjárt ki is tûzték a vitát június hó 1-jén 1/2 6 órára, és "Rajna osztálytitkár elvtárs expressz-ajánlott levélben értesítette Sántha professzort arról, hogy az osztályvezetõség nyilvános ülésen kér tõle magyarázatot. Ugyanakkor értesítette a Titkárság Debrecenben Kellner és Pécsett Ernst elvtársakat az ügy jellegérõl, hogy egy esetleges reakciós szervezkedésre készüljenek fel". Mellékeli Sántha május 29-én érkezett válaszát, amibõl egyébként napnál világosabban kiderül, hogy bármiféle "nyilvános magyarázat" szükségtelen és egyenesen nevetséges az erõltetése. Ez persze Madár elvtársat egyáltalában nem zavarta: nevekre és szerepekre lebontva részletezi, hogyan gondolták el az osztályülés lefolyását. Havas elvtárs már el is kezdte a kiválasztott akadémikusok betanítását. "Itt a legnagyobb nehézséget az képezi, hogy Nyírõ professzor, a tervezett elsõ felszólaló azt kívánja leszögezni, hogy Sántha kizárólag ott követett el hibát, hogy elméletileg helyes fejtegetést helytelen példára alkalmazott, mert a sztahanovistáknál nyilvánvaló módon nem játszhatnak szerepet a negatív emocionális reakciók. Ennélfogva itt nem tudományos, hanem kizárólagosan politikai kérdésrõl lehet szó. Amikor rá akartuk venni Nyírõ professzort, hogy Sántha példájával kapcsolatosan az egész fejtegetés tudománytalanságát domborítsa ki, erre nem mutatott hajlandóságot." Kerestek hát gyorsan mást, aki mutatott. Nyírõ (maga)mentõ ötletét a "példa" helytelenségérõl pedig kisvártatva kitûnõen hasznosította Doleschall elvtárs, aki Sántha tanszéktõl megfosztásakor váltig a "példa" alapvetõ szerepét és fontosságát hangsúlyozta az elõadásokban, s ezzel kapcsolatban a professzor fokozott felelõsségét. Hiába magyarázta Sántha kristálytisztán, hogy a rekriminált elõadásban nem "példáról" és nem általában "sztahanovistákról" volt szó, hanem egyfajta circulus vitiosus-ról: kiélezett versenyhelyzetekben fellépõ kényszerek, szorongások, félelmek, feszültségek, letörések fizikai és szellemi teljesítõképességet rontó és ezáltal a negatív emotionális statust tovább erõsítõ hatásáról. Az elvtársak nemigen érthették meg persze Sántha érvelését, különben aligha mulasztották volna el a kibernetika "imperialista bûnében" is elmarasztalni.

A június hó 1-én tartott nyilvános osztályülés teljes terjedelmében közölt jegyzõkönyve mutatja, hogy a gyûlés pontosan úgy zajlott le, ahogyan Madár elvtárs május 31-én jóelõre jelentette Veres elvtársnak, aki - amint Majerszky kiderítette - "a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottsága Ellenõrzõ Osztályának volt a vezetõje. Hozzá kellett jelenteni minden kiemelkedõ személlyel kapcsolatos dolgot - és hát Sántha végeredményben valaha az Ideiglenes Nemzetgyûlés alelnöke volt." gy mûködött a pártapparátus; úgyhogy a meglepõ és félelmetes nem is annyira az ülés teljes és tökéletes elõre megtervezettsége, mint inkább a szereplõk - kiemelkedõ akadémikusok és nem kevesen elsõrendû intellektusok - szembetûnõ igyekezete a "túlteljesítésre". Szentágothai János nem is mulaszthatta el okos vagy naiv segítõkészséggel megjegyezni, "hogy a vita nem eléggé vette figyelembe azt, hogy Sántha - amint levelébõl világosan kitûnik - a sztahanovizmussal szemben teljesen pozitív álláspontra helyezkedik". Szentágothai professzort nyomban hosszú és lekezelõ kioktatásban részesítette Fogarasi Béla, mint filozófus, csatlakozott hozzá Szluka Emil Sztálin elvtárs szavaival szólva, "hogy nálunk is vidámabb lett az élet", majd Ernst Jenõ leplezte le Sántha kétszínûségét, "hogy az uszításnak szánt tanítás a kritikátlan medikusok felé nyilvánosan történt, míg a sztahanovizmus elismerése önmagában fülbegyónásszerûen történt. Meggyõzõdhettünk arról, hogy Sántha akadémikus kifelé mit mondott, és egy levelében bizalmasan mit suttogott meg".

Az elhangzottakra Sántha igen röviden reflektált. A hosszú disputában a legemberibb és legbarátibb hozzászólást a sztahanovisták most megismert képviselõjétõl, Pioker Ignáctól hallotta, barátibbat, mint akadémikus társaitól. Ezen "számára kötelezõ kinyilatkoztatás után - rögzíti a jegyzõkönyv - engedje meg az osztály, hogy mint ideggyógyász és mint férfi szóljon néhány szót. Mint ideggyógyász teljes figyelemmel kísérte ezt az ülést, teljesen megértett mindent, és teljesen természetesnek is talál mindent. Másképpen nem is várhatta volna ennek az ülésnek a lefolyását. Mint férfinek, aki már 15 éves korában nézett elõször szembe az élettel, és aki mindig az igazság mellett állt - tudomásul kell vennie mindent. Ezeket kívánta hangsúlyozni."

Majd Rusznyák István összegezése után az Orvosi Osztály rendes- és levelezõ tagjai zárt ülésre vonultak vissza, ahol Haynal Imre és Kerpel-Fronius Ödön óvatos intésével mit sem törõdve 14 szavazattal 5 ellenében kizárásra javasolták Sánthát. A javaslatot az Akadémia Elnöksége 1951. június 18-i ülésén emelte határozattá és szentesítette. Környey István, aki betegsége miatt nem volt jelen a június 1-jei ülésen, levelet írt Rusznyáknak, akivel még Szegedrõl tartotta a barátságot. A levél nem volt feltalálható, de Rusznyák válaszából sejthetõen arra kérhette, hogy lépjen közbe: legalább a katedráján hagyják meg Sánthát, ne fosszák meg tõle az országot. Az mindenesetre világosan kiderül Rusznyák levelébõl, hogy ha ezt kérte, hiába kérte. A katedrától való megfosztás ugyanolyan elõre elhatározott tény volt, mint az akadémiáról való kizárás.

A katedrától való megfosztást dr. Doleschall miniszterhelyettes elvtárs celebrálta június 5-én Debrecenben. Az errõl készült jegyzõkönyv a maga nemében még szomorúbb olvasmány, mint az akadémiai kizárás, afféle "kommunista barokk" díszletekkel megrendezett - és tragikomikus mozzanatokat sem nélkülözõ - színjátéka. Debrecenben Doleschall a nyers erõszak nevében diktál, egyszerre szemforgatóan és cinikusan. Az akadémiai színjáték célja Sántha tudományos tekintélyének a megtépázása volt, a debreceni fegyelmi eljárásé és az azt közvetlenül követõ rendkívüli kari ülésé a professzori tekintélyének a lerombolása. A fegyelmi eljáráson, mivel Doleschall nyilatkozásra szólítja fel, Sántha hosszabban és konkrétan válaszol. "Nem vállalok felelõsséget azért, amit egyáltalában nem mondtam és nem tettem. Miután kész helyzetet látok, tudomásul veszem. Nem tudok védekezni olyan ellen, ami nincs. Az elõadás egyáltalában nem úgy zajlott le. Levelemet azt hiszem, teljesen érthetõen írtam meg az Akadémiának. Védekezésnek helye nincs, úgy érzem védekezéssel lealacsonyítanám magam, miután koholmány alapján elindult és alaposan megorganizált boszorkányper indult meg ellenem. Tisztában vagyok azzal, hogy az erõsebb fél gyõz, egyben azonban én vagyok erõsebb: erkölcsiekben. Az eseményeket kritikus szemmel nézem. Annak idején Szántó György VKM fõosztályvezetõnek és utóbb Orbán csoportfõnöknek is megmondtam: ha megunnak, tudomásul veszem. Egyet ne kívánjanak, hogy saját becsületemet feladjam." Látta pedig valószínûleg azt is, hogy éppen ezt kívánják tõle, s tán nem is csak a "Párt"! "Én ideggyógyász vagyok. Miért hatott meg az akadémiai ülésen jelenlévõ sztahanovista magatartása? Mert emberi volt. Igyekezett emberien meggyõzni a maga igazáról. Miért volt a többi másmilyen? Csak ezzel a hasonlattal tudok élni: ha valaki bent van a sárban, nagyon rossznéven veszi, ha valaki azon kívül van" - mondja a fegyelmi határozat kihirdetését követõ "beszélgetésben" Doleschallnak. És teljes határozottsággal visszautasítja az ajánlatot, hogy vigye magával Balassagyarmatra a klinikájáról az egész mûtõt. Nem volt hajlandó a régiót megfosztani idegsebészeti centrumától. Puszta kézzel vonult a számûzetésbe, ezentúl nem vesz sebészmûszert a kezébe.

Hamarosan igazolódott, hogy ebben is jól döntött. Néhány év alatt olyan klinikát nevelt fel, amely megállott a saját lábán, és jól ellátta az országrész idegsebészeti teendõit nélküle is. A nehezebb esetekben pedig a debreceniek diagnosztikus célból rendszeresen konzultáltak a Proffal. A távolból is vezette a munkájukat, s olykor tán a késüket is. De még sokkal többet tett ennél. Sántha Kálmán Balassagyarmaton országos érvényû és hatású remény-forrássá és legendává növekedett, a helytállás és a becsület nem-egészen-reménytelenségének eleven példájává.

Balassagyarmati életüket Majerszky tömören ismerteti és szemléletesen; még arra is jut helye, hogy egy találó anekdotával érzékeltesse, mennyire befogadta õket a nógrádi nép. A könyv ügy-centrikusságának megfelelõen a hangsúly itt is a rehabilitáció ismertetésére esik. Sántha maga nem bízott rehabilitációjának lehetõségében, és soha egyetlen lépést sem tett érdekében. Majerszky újságcikkekbõl, magánlevelekbõl, archivált jegyzõkönyvekbõl állítja össze a rehabilitációs-ügy részleteit, amelyek sokkal bonyolultabbak a boszorkányper lépéseinél. Érthetõ, hiszen a rehabilitáció a kizárással-tanszékfosztással ellentétben nem volt elõre megkomponált. Azután meg az olvadás-visszaszigorodás nagy hullámai is módosították a menetét. De a DOTE pártvezetõsége részérõl Fehér Ottó párttitkár 1955 õszén nagyon határozottan Sántha tanszékre való visszahozása mellett foglal állást. Went István professzor (Sántha régi barátja) közvetítésével október elején találkozott az akkor épp Debrecenben tartózkodó Sánthával, hosszan beszélgetett vele, és igyekezett tisztázni, "hogy melyek azok a feltételek, amelyek között mûködni tudna", számol be az október 7-én megtartott Párt Vezetõ Bizottság ülésen. A PVB - amint az ülés jegyzõkönyvébõl kiderül - mindenesetre még ekkor is valahogy úgy képzelte el, hogy majd "ellenõrzésük" alatt tartják és "segítik" "Sántha elvtársat", "hogy túljusson az álláspontján, amiben nem ért egyet, és ne jusson az egyetemi polgári ideológia hatáskörébe, hanem megértse és támogassa pártunk munkáját, amennyire tõle telik, és gondolkozásmódja megengedi". Nem kevésbé érdekes és az egész "olvadásra" jellemzõ Fehér elvtárs záró megjegyzése: "A beszélgetés fontos részleteit, melyet Sántha professzorral folytattam, Tariska Jolánon és Haberland Katalinon keresztül visszahallottam, akiknek Sántha professzor elmondta a legfontosabb dolgokat. Nem figyelmeztettem elõre, mert természetesnek vettem, hogy nem viszi ezt nyilvánosság elé. Utólagosan figyelmeztetéssel éltem az indiszkrécióra vonatkozóan, mely egy ilyen ügynek legfeljebb csak árthat." Mindenesetre Fehér elvtárs a "Sánthával történt beszélgetés után sürgõsen felutazott Budapestre a Párttal [Andics Erzsébet] és a Minisztériummal [Simonovits István] dûlõre vinni a rehabilitáció ügyét. Debrecenben 55. október 18-án tartott PVB ülésen beszámolt az egyelõre »félsiker«-rõl (Simonovits nem kedvelte Sánthát)." A jegyzõkönyvbõl közölt részlet mutatja, hogy mennyire igaza volt Sánthának, amikor meglehetõs rezignáltsággal fogadta a rehabilitációs tapogatózásokat.

Nem állt jobban az ügy az Akadémián sem. Andics Erzsébet ugyan (miután beszélt a betegsége súlyosbodása miatt a Honvéd Kórházban, Juhász Pál osztályán tartózkodó Sánthával) 1956 áprilisában - "miközben a Petõfi Körben és másutt folynak a heves politikai viták" - utasította az MTA Elnökségét a rehabilitációs-ügy lefolytatására, de az Elnökség nagy ravaszul úgy akarta beállítani, mintha Sántha a - különben jogos - kizárása óta tanúsított lelkiismeretességével és odaadóan végzett gyógyító munkájával érdemelte volna ki a visszavételt. "Hát Andics Erzsébet nem ismerte jól Sántha Kálmánt, de még csak azt sem tudta, hogy mi egy tudós önérzete, büszkesége, - ha beleegyezett, hogy ezt a megalázó fogalmazást elküldjék Sánthának, és azt hitte, hogy ezt el fogja fogadni" - kommentálja Majerszky az Elnökség visszavételi-javaslatát. Dokumentumok hosszú sorával mutatja azután be, hogyan kényszerítette Sántha a rohamosan demokratizálódó politikai légkörben az Akadémiát hibája teljes beismerésére és a tisztességes rehabilitációs formulára. Nem azért, mintha magának kívánt volna elégtételt. Még csak nem is azért, hogy ügyét magukénak tekintõ barátainak és tanítványainak ne szegje kedvét. Következetességével és okos makacsságával magának a Magyar Tudományos Akadémiának szerezte vissza az önbecsülés lehetõségét, melyet az õ alattomos kizárásával eljátszott. S mindõnknek demonstrálta, hogy tisztesség, értelem, jóindulat nem föltétlenül és törvényszerûen marad alul az erõszak és meghunyászkodás szentszövetségével szemben.

A "kellõ alap nélkül történt" - ez volt végül a megfogalmazás - kizárást hatálytalanító határozat kelte 1956. augusztus 1. December 12-én Sántha Kálmán a Honvéd Kórházban Juhász Pál osztályán "befejezte földi pályafutását... Jóval halála elõtt megmondta, hogy Debrecenben legyen a temetése. Budapestet sohasem szerette. 1956. december 19-én a levert forradalom után a behavazott debreceni köztemetõ díszsírhelyén helyeztük el a koporsóját. A ravatalnál õszinte beszédek hangzottak el, - a forradalom utáni megtorlások még éppen csak elkezdõdtek, még nem vált közismertté, hogy mi következik."

1958 végén állítottak sírjára fekete gránitból sírkövet. "Nem volt könnyû azokban az években fekete gránithoz jutni, - nem is lehetett újat kapni. De végül mégis sikerült - írja özvegye - a gránitsírkövet felállíttatnom, és kedvenc Horatius ódám sorait rávésetnem (Iustum et tenacem propositi virum...). Tizennyolc éves koromban ezt választottam életem egyik mottójául. Sejthette az a gimnazista kislány, hogy a sors olyan férfival hozza össze, akire ráillenek ezek a sorok?"

És ez a sírkõ most már ugyanúgy hozzátartozik Debrecenhez és ugyanúgy emeli, mint a város másik szélén a Csokonaié. Ezekkel a Horatius-sorokkal vált Sántha Kálmán végérvényesen és a magyar sztoicizmus sok évszázados szellemében debrecenivé: "... Non civium ardor prava iubentium / non vultus instantis Tyranni/ mente quatit solida neque auster, / dux inquieti turbidus Hadriae, / nec fulminantis magna manus Iovis: / si fractus illabatur orbis, / impavidum ferient ruinae."

(A debreceni orvosképzés nagy alakjai: Szerk. Dr. Lampé László. 9. füzet. Debrecen, 1996.)

---------------------------------------------------------------

Justum et tenacem propositi virum

Iustum et tenacem propositi virum / non civium ardor prava iubentium, / non vultus instantis tyranni / mente quatit solida, neque Auster, // dux inquieti turbidus Hadriae, / nec fulminantis magna manus Iovis: / si fractus illabatur orbis, / impavidum ferient ruinae."
A vers címe magyarul: Augustus Caesarhoz. Az első két versszak Bede Anna fordításában így hangzik: Igaz s kitartó hűszívű férfiút/ sem pártütőknek bujtogató dühe, / sem rémítő tyrannus arca/ meg nem ijeszthet, a déli szél sem, / vad Adriának háborodott ura; nagy Jupiternek mennyköves ökle sem./ Rettenthetetlen, hogyha Föld s Ég/ összerogy is, s a romok lesújtják."