Kós Mihály kollégának egy sörözés közben félbemaradt történet és a Mesterkurzus c. webszakregény folytatásaképp...
LENIN, A MIKULÁS
– Na, ilyen lesz a kommunizmus, amiért Lenin elvtárs harcolt, és aminek már a küszöbén állunk! – mutatott valami diadalmasan széles mozdulattal a tanári asztalon igazságosan egyforma kupacokba rendezett frutikra, szaloncukrokra, pralinékra, aranyozott diókra, fonnyatag almákra, nugátokra, csontkemény karamellákra, apró csokikra, koszlott dianásokra és savanyúcukrokra Szekeresné osztályfőnök asszony, és mert épp szünetre csöngettek, kirobogott az osztályból, faképnél hagyva a döbbent Kós pajtást, Zsolnai pajtást, Weisz pajtást, Róth pajtást, Majer pajtást, Vadász pajtást, Lipovec pajtást, Paszternák pajtást, Málinger pajtást meg a többi pajtásokat, akik Mikulás másnapján bevitték a szegényesebb vagy dúsabb mikuláscsomagjaik maradékát mutogatni, kínálgatni, megenni, vagy elcserélni valami jobbra vagy érdekesebbre, pár szem datolyára, fügére, vagy fél mandarinra, olyasmire, ami akkoriban csak balkézről volt kapható... Csendben morogva, sóhajtozva, vagy csak tűnődve visszavette mindenki, ami az övé volt, és a kommunizmusról több szó már nem esett, legalábbis aznap már nem.
Másnap viszont már de, mert az ifjú mester, mint rendesen, újfent valami kis örömöt szeretett volna okozni, noha csak közvetve, csak finoman utalva egy igazságosabb, kommunista Mikulás eljövetelére, csakhogy most nem holmi vicces firkákkal szórakoztatva az osztályt, hanem ösztönösen az objet trouvé, sőt: a performansz (bár ez a kifejezés akkor még nem létezett) nyelvén sejtetve valamit, amiről még ő se tudta, hogy micsoda, nem beszélve a tízperces szünet nagyérdemű közönségéről, Kós pajtásról, Zsolnay pajtásról, Majer, Málinger, Paszternák és Vadász pajtásról meg a többiekről, ha úgy tetszik: a humorkedvelő széles tömegekről. – A lényeg, hogy vicces legyen... Hogy fetrengjenek a röhögéstől... – gondolta az ifjú mester, és nem csak gondolta.
Így lett percek alatt mikulás a "vörös sarok" növényei közt megbúvó Leninből, pontosabban: a mellszobrából. Úgy emlékszem, hogy a Labda utcai iskola minden osztályában volt egy "vörös sarok", vagy inkább kellett lennie valami effélének, ahogy vörös sarok felelősnek is – meg persze leckefelelősnek, tisztasági felelősnek, takarékbélyeg-felelősnek és így tovább. A vörös saroknak általában három szakrális attributuma volt: egy vörös zászlóval letakart asztalka az obligát Lenin mellszoborral, amit kissé beljebb, a cserepesnövények dzsungelébe rejtettek, hogy ne lehessen leverni, vagy csak a növényekkel együtt; aztán a faliújság: egy aranyozott lécekkel keretezett vörös kartonlap a pajtások hetenként cserélt írásaival és rajzaival, aktuális újságcikkekkel és fotókkal; végül a sarokba támasztott három őrsi zászló, esetünkben a Szputnyik őrs, a Ságvári őrs, és a Zsolióküri (Joliot-Curie) őrs zászlója.
Ez a vörös sarok lett "meggyalázva" a tízperces szünetben, de leginkább Lenin terrakotta mellszobra, aminek az ifjú mester vattából bajuszt és szakállt varázsolt, nemkülönben hatalmas, vállig érő hajat, hogy épp a fejre feszüljön a mikulászacskóból berhelt vörös zsírpapír süveg (merthogy a vörös celofán túl átlátszó volt); végül került rá valami kis szín: az orrára és az orcáira némi nyállal higított kárminvörös, a szemefehérje értelemszerűen fehér lett, a szembogara viszont fekete, amitől szerencsétlen Lenin nézése kifejezetten eszelősnek tűnt... Aztán az ifjú mester néhány néhány politikusnak sebtében bajuszt rajzolt a faliújságon, néhány növényre kis papíremberkéket akasztott (hogy miért, azt ő se tudta), végül szélesen hajlongva és geszikulálva, a vásári kikiáltók kántálását utánozva átengedte a művet a közönségnek, a tetszésnek, a katharzisnak...
A tetszés óriási volt. Más kérdés, hogy az ifjú mestert még aznap kirúgták a Labda utcai általánosból. (Nem számított – csak a tetszés! –, mert már hozzáedződött az effélékhez: már elsőben is kirúgták, sőt, már az óvodából is.) Délben átadta a kirúgásról szóló hivatalos irományt az apjának, aki átfutotta, fülig érő szájjal hümmögött egy sort, még kérdezett ezt-azt, végül legyintett, és a dolog el volt intézve. Az ifjú mester anyukáját is csak a performansz részletei érdekelték, még inkább az előzménye, a gazdagabb-szegényebb finomságok összekeverése és igazságos újraelosztása. Erről tartott valami könnyed előadást, de az ifjú mestert ez már nem érdekelte. Akkor már új horizonok libegtek elé, új iskolák – és ahogy az már akkor sejthető volt, újabb kirúgások tömkelege, mint ahogy úgy is lett...
Fotó: az ifjú mester ötvenöt évvel később
