Payday Loans

Keresés

A legújabb

Jól nevelni a jóra PDF Nyomtatás E-mail
JÓKOR - OLY JÓ KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN
2015. január 05. hétfő, 17:17

Neveljenek iskoláink rendre, hazaszeretetre!

2015. január 03.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

trianon250_2.jpgMindenkor, de újévkor valahogy különösen is aggódó szeretettel gondolok iskoláinkra. Vajon emberpalántáink megkapják-e falaikon belül mindazon erkölcsi és szellemi értékeket, melyek boldogulásukhoz igazán szükségek? Mert voltak idők, amikor erre igen lehetett csak a felelet.

 

 

Ilyen volt a Klebelsberg Kunó-i iskolarendszer ideje. Aki akkor bármi rendű iskolánkba járt, hiánytalanul megkapta ezeket. Erről tanúskodnak nem utolsósorban a mára oly megsárgult egykori iskolai évkönyvek. Valahogy elszorul a szívem, ha olvasom őket. De szép is lenne ugyanis, ha csak kicsiben hasonlítanának reájuk mai iskoláink!

Szorgos antikváriumjáróként nemrég került kezembe közülük például az Esztergomi-Vizivárosi Irgalmas Nővérek Érseki Római Katolikus Polgári Leányiskoláé az 1938-1939. iskolai évről, fennállásának negyvennyolcadik esztendejéből. Ugyanis az 1924-es közoktatási törvénnyel megszületett, egyetemre-főiskolára nem készülő ifjúságunk számára szánt középfokú oktatási intézményünk, a négy éves polgári sem akármilyen igényeket támasztott növendékeivel szemben. 

Mindenekelőtt rendre nevelték őket. Erről benne egy végzős növendék így vallott:

„Négy évvel ezelőtt dobogó szívvel léptem át a polgári iskola küszöbét. Örültem, hogy a kis elemi iskolásból középiskolás lesz, de féltem is, hogy sok kötelességemnek nem tudok majd eleget tenni. Megkezdődött azután a komoly munka: az elemiben lerakott alapokra az építés. Tanárnőim szerető kezekkel vezettek be a tudományokba. Sok minden hasznosat tanultunk, melyre egy művelt embernek szüksége van. Most négy év után kilépünk az életbe, és amit tanultunk, azt alkalmaznunk kell.

A tudományok mellett megtanítottak nevelőink arra is, hogyan kell egy magyar leánynak szeretni hazáját, és mit kell tennie, hogy hasznos tagjává legyen a magyar nemzetnek.

Azt is megtanultuk, hogy szenvedő embertársaink mellett nem szabad részvét nélkül elmenni. Észre kell venni az arcáról lerívó szenvedést. Hiszen a legrongyosabb koldus arcán is keresztül tükröződik a Megváltó arca. Így vallásos, istenfélő leányokat neveltek belőlünk a jó kedves nővérek.

Ezt a három legfontosabb dolgot kaptam a polgári iskolában. Mindezeket meg akarom tartani egész életemen keresztül. Művelt, hazaszerető és vallásos leány akarok lenni, hogy nevelőim munkája kárba ne vesszen.”

Beszédes vallomás. Hát igen, akkor még ez volt a hármas elvárás. „Művelt, hazaszerető és vallásos leány akarok lenni.” Ennek megfelelően alakult a növendékek magaviselete, szorgalma és előmenetele. Az erről való tanári beszámolóban ezt olvassuk:

„A tanulók magaviselete általában jó volt. A korukkal járó gyermekes kilengéseket nem számítva, súlyosabb kihágási eset nem fordult elő. Nevelésünk oda irányult, hogy növendékeink nyíltan, őszintén vallják be az elkövetett hibáikat, és ez sokat enyhített az esetleg előfordult helytelenségeken.”

Aztán hazaszeretetre is nevelték őket. A nevezett iskolai évre esett magyar Felvidékünk visszatérése, így 1938. november 6-án tért került ismét az Esztergommal szomszédos Párkány az anyaországhoz, amin az intézmény tanárai és növendékei egyaránt jelen voltak. Az előbbiek közül álljon itt ezen évkönyvéből Bedekovich Katalin magyar-történelem-német szakos tanárnő visszaemlékezésének alábbi részlete:

„A felszabadult területek egyes szakaszait november 5-től 10-ig terjedő időben vette birtokába katonaságunk. A párkányi szakasz átvétele egy vasárnapon, november 6-án történt. Lázas és türelmetlen várakozásunk közben végre elérkezett a nagy nap. Hatalmas tömeg szorongott a Duna-parton s ugyanilyen tömeg vette körül a hosszú oszlopokba fejlődött katonáinkat is. Kint volt minden épkézláb ember, hogy életének legszebb vasárnapján térdre hullva mondjon hálát az isteni Gondviselésnek a bekövetkező nagy történelmi esemény megvalósulásáért. Ott álltunk mi is a pákányi hídhoz vezető úton csillogó szemmel, hálatelt lélekkel. A gyermekek egyik kezükben kicsi nemzetiszínű zászlócskát lengettek, a másik kezükkel a hervadó ősz utolsó szép virágait s a boldogságtól sugárzó szemükkel kis szívük minden melegét nyújtották át a mellettük elvonuló honvédjeinknek. Kifogyhatatlanok voltak az éljenzésben és a pattogó magyar énekekben, melyeket az előttük elhaladók barátságos mosollyal viszonoztak. Lélekemelő és megható mozzanata volt e gyönyörű napnak katonáink néma tisztelgése és imája az esztergomi bazilika öreg harangjainak megkondulásakor a hídon való átkelés előtt. A felszabaduló magyar földre József főherceg vezette a magyar honvédeket. Elől egy fehér zászlós gépkocsi haladt, utána egy kis hidászcsapat, hogy mindent megvizsgáljon s az akadályokat elhárítsa. Majd megindult József főherceg tisztjeinkkel, nyomukban pedig katonáink.

Akik a Duna partján a felszabadulás történelmi boldog perceit átélték, örökké felejthetetlen élménynek voltak részesei. Vitéz Romváry Ferenc főhadnagy, a Felvidék szülötte, aki elsőnek érte el a túlsó partot, leugrott lováról és megcsókolta a felszabadult földet. Ünneplő ruhába öltözött s felvirágozott emberek várták ott is honvédjeinket. Párkány zászlódíszben úszott. A háromszínű magyar nemzeti lobogó alatt ölelkezett össze húsz esztendős keserves szétszakítás után Esztergom Párkánnyal.

Az átvonulókat diadalkapu és virágeső fogadta. Boldog mosoly és örömkönny minden arcon. Szabad magyarok ölelkeztek szabad magyarokkal túláradó boldogságban. Hittel, imádságos áhítattal énekelték a Himnuszt. A község főterén megkapó ünnepség zajlott le. Egy magyar ruhába öltözött kislány, Helfer Gabi üdvözölte a magyar honvédeket s a magyar lobogót. Utána többen adtak kifejezést túláradó örömüknek.”

Ilyen világ volt tehát hazánkban akkor még. Rendszerető, hazafias növendékek hagyták el az Alma Materek kapuit. Volt mit szétverni aztán nemsokára. És volna viszont mit helyreállítani. Hiszen kívánhatunk-e mást, mint hogy neveljenek iskoláink rendre, hazaszeretetre – ma is!