Megáll az ész:

Merkel és Ferenc pápa példaképek?

Ha vannak az emberi nem történetében olyan korszakok, amiket a hamis bálványoknak való hódolás jellemez, akkor a mai mindenképpen az. Mert a két nevezett valóban vasszorgalommal elkövet mindent annak érdekében, hogy alattvalóit naponta porig alázza a háttérhatalomnak hódolva. És akkor még ismételten igen csak visszafogottan fogalmaztunk. Természetesen nem nézzük olvasóinkat kiskorúaknak, így megkíméljük őket kettejük pályájának részletezésétől.

Aki ugyanis csak egy kicsit is tájékozódik, úgyis tudja, miről van szó, aki meg nem, annak viszont alighanem Krisztus is hiába prédikálna.

Mert mit is mond a Szentírás? Először is azt, hogy „keressétek először Istennek országát és az ő igazságát; és ezek mind hozzáadatnak nektek”. (Mt 6, 33) Továbbá, hogy Krisztuson kívül „nincsen üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kellene”. (ApCsel 4, 12) Vagyis végül, hogy Ő azt akarja, „minden ember üdvözüljön, s az igazság ismeretére eljusson”. (Tim I. 2, 4)

Ehhez képest a nevezettek mindent elkövetnek, hogy Krisztus Urunk helyett a hamis bálványoknak hódoljanak. Mert ugye nem kell ecsetelnünk, Merkel alatt hová jutott Németország, vagy Ferenc alatt a Vatikán és az egész katolikus világ? Az egyik a németség, a másik a katolicizmus leépítője. (Utóbbit ezért egyre több hívő egészen egyszerűen csak „antipápá”-nak nevezi.)

Erről persze hallani sem akar a Néphazugság. Tegnapi számában arról elmélkedett, hogy „ők ketten markánsan és figyelemre méltóan tesznek azért, hogy más legyen ez a világ”, azaz a „béke” és a „szeretet” oázisává váljék:

„Nem meglepő, hogy egy pápa karácsonyi beszédében a béke mellett foglal állást. De Ferenc megszólalásában a gyerekeket vette védelmébe. A konfliktusok, a háborúk, a pusztítás legvédtelenebb, legkiszolgáltatottabb áldozatait. Akik még Jézus szülőhelyén is bombázások célpontjai.”

Az ember tényleg nem tudja, sírjon-e vagy nevessen ekkora orbitális ostobaság olvastán, tekintettel arra, hogy a tényleges áldozatokról a nevezett valahogy sohasem szól. Akárcsak a másik békeapostol, Merkel. Akiről meg ezt írja:

„A The Times sokak által számon tartott választásában Angela Merkel lett az év embere. Akinek nincs gyermeke, mégis van benne valami családanyás. Ahogy a konfliktusokat szelíd szigorral igyekszik tompítani. Nélkülözhetetlen asszony a veszélyes férfiakkal teli világban.”

Valahogy nem ugyanígy írtak egykoron Rákosiról is? A családapás, a búzatáblában is fotogénné vált népvezérről? Tény, hogy Merkel hazájában a német már bennszülött. Aki alatt ijesztően időszerűvé válnak a néhai jó Blazovich Jákó bencés könyve (A nagy szfinx. Újkori emberarcok, 1936) e sorai:

„»Egy szép napon – jegyzi meg Romier – nem lesz más, aki a hölgyeknek udvaroljon, mint a keletiek s a négerek.« Ezzel természetesen nemcsak a költészet és az erkölcsiség forog veszedelemben, hanem az emberiség társadalmi életének olyan a természetben gyökerező ereje, amelyet sem nélkülözni, sem mással pótolni nem tud: a családi élet válik teljesen lehetetlenné. »Az ember nem meri kimondani, mi következik be azon a napon, amikor a férfi már semmibe sem veszi a nőt.« (Romier)”

Aki nem hiszi, hogy ez ma a kancellár asszony hazájában mennyire így van, járjon utána, mondhatnók. De térjünk csak vissza a néphazugságos agymenésre! „Figyeljünk mindkettejükre.” – záródik. Kivételesen egyetértünk, csak másként. Igen, figyeljünk rájuk, és tetteik alapján tegyük végre őket oda, ahová valók. Amíg nem lesz késő.