Payday Loans

Keresés

A legújabb

Erdélyi János: Közmondásokrul - Magyar közmondások könyve PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2014. december 25. csütörtök, 19:08

Erdélyi.jpg


KÖZMONDÁSOKRUL.


Hallgasd, szerelmes fiam,
a te atyádnak bölcseségét,
és a te anyádnak oktatását
el ne hagyjad.

Bölcs Salamon.


I.) Ha igaz, mit a nép esze tart, hogy a legjobb ételt asztalra soha nem teszik, értvén az anyai tejet, életünk első tápszerét, alatta: szinte azon szerint igaznak látszik állitanunk hogy a legjobb könyvet, mely a lélek első szükségeit fedezi, soha meg nem irják. Az a könyv ez, mely a tudomány kenete, az iskola rendszerei nélkül idők folytán készül meg a népek lelkében, s emlékezet által lesz örökévé minden ivadéknak. E könyvben dalok és tanok, képek és példák, intelmek és szabályok váltogatják egymást gyorsan minő a szükség, tarkán minő az élet, hiven minő az igazság.

A magyar irodalom birja már e könyv egy részét a dalok és mondákban, most következik egy másik része a közmondásokkal. Mi a kettőnek egymás iránti viszonyát illeti: ugy állanak egymáshoz, mint a nép költő és gondolkodó ereje, és igy induló pontjai a nemzeti mivelődésnek, mely akárhonnan veszi is a vezérsugallatot, egyedül akkor számithat tartós életre, ha népe szája izént szól, azaz a magasabb eszméket, a tudomány követeléseit bizonyos hazai levegő szinével önti be, hogy a szokatlan megszokhatóvá, az idegen itthonivá legyen avatlan előtt is. Ennél fogva helyes azok véleménye, kik a nemzeti költészet elemeit a népdalokban hiszik lerakva, s ezekből ügyekeznek kivirágoztatni amazt; a bölcselmiség első alkatrészeit pedig a népi tapasztalás és eszmélkedés maximáiban, a közmondásokban keresik; vagyis az egyetemes világmüveltségnek, az eszmék általánosságának itthon keresnek törzsököt, melybe az oltó galyat beékelhessék.

Tevén már némi elmélkedő nyomozásokat az első körül, természetes átmenetünk van a másikra s ezuttal a közmondások lesznek vizsgálódásunk tárgya.

Midőn a közmondásokban bölcselmi magvakat lelünk: senki ne higye, mintha egyszersmind rendszereket is akarnánk fölfedezni bennök. A népnek nincs rendszere, hanem élete, élet után szelleme. Életét csak részenként lehet adni, mint a nagy természetet egyes rajzokban; csuda-e hát hogy a legjobb könyvet soha meg nem irják? s nekünk, kik a nép lelkét vettük tanulmányul, fő kötelességünk hogy a mai napig és az élet külön pontjai szerint, ugy szólván, tetten kaptuk és azon hevenyént fogtuk legyen föl a népi szellem működését, mely a nemzet életével folyton irja e könyvet oda vetvén az érzelem és gondolkodás hieroglyphjeit, a történet sötét vagy vidám alakait, a szeszély arabeszkeit, melyekre aztán megtanit öreget, ifjat a nélkül hogy elárulná magát egészen, mert gyakran olyféle szavakat s igazságokat tesz közzé, melyekben a gyermek öregnek, az öreg gyermeknek látszik, melyeket az ősz tapasztalás soha el nem hagyhat, a kezdő ember azonnal felfog, hogy mint az ég a földet, kisérje életünket az ősök bölcselete, s mi benne éljünk a firól fira örökölt tanitmányok iskolájában.

Tehát a közmondások czime alatt járó bölcselmiség semmi egyéb mint az a tér vagy kör, melyre és meddig a nép esze kijár, vagyis a népi gondolkozás, eszmélkedés megyéje. Ha itt alkalmas pontokat veszünk föl, minden bizonnyal kellő tájékozásra, sőt önálló igazságokra is fogunk emelkedhetni a nép benségének – psychéjének – magyarázatai körül. E szerint fogunk szólani a közmondásokrul általánosan és különösen, azaz tudományos és irodalmi szempontbul egyiránt, elmondván azok természetét, az emberi lélekhez való viszonyát s ez által roppant nyelvi fontosságát, nemzeti tekintélyét, hová a formai tulajdonok, szerkezet és mód, a népdali s müköltészeti rokonság s némely irók eljárása, érdeme is sorozandó.

II.) Közmondások fogalma alatt gondoljuk mindazon rövid szólásmódokat, melyek a népnél örökölt formában mint jelvi értemények (sententiae symbolicae) szájrul szájra élnek. Természetökhöz tartozik ennélfogva hogy a nép azokat magyarázat és fejtörés nélkül értse, mikor szükség, alkalmazni tudja, habár szórul szóra való jelentésöket régen elvesztette is. Ilyen értemény pedig, a legrégibb idők óta, fölötte sok van minden nyelvben, melyek ujakkal szaporodván folytonosan, mint a népi gondolkozás kincses házának egyes arany pénzei forognak közöttünk. A szószerinti jelentésnek elveszése vagy elhanyaglása mutatja hogy a közmondások lényege nem a szavakban áll, hanem más egyébben. Ugyanis minden közmondásnak önkényesen vagy belső szükségbül fölvett, de tulajdonkép szófeletti értelme van, mihöz képest jelentésök mindig jelvi, azaz mi azt értjük alattok, a mire van vitetésök, nem pedig azt, a mi bennök betü és szó szerint vagyon. Ez uton a symbolika mélyen bejátszik a közmondások természetébe, kettős hatalommal ruházván föl a szavakat: hogy legyenek ott a fül és szem előtt mint hang és kép, és a lélek előtt, mint az általok kifejezett gondolat.

Példaul ezen közmondásban "addig hajtsd a fát, mig fiatal" korán sem czélunk kertésznek adni tanácsot hogy ifjonta bánjék a fával, sőt inkább itt a fa és a mi róla mondatik, csak kép, az eszme arcza, s többet jelent mint a mennyit mond, és épen ez a többet jelentő viszony, azaz fokozat, határozza meg aztán minden közmondás becsét.

Nyelvi hozomány levén a közmondások, a nyelvnek pedig minden egyes szavai ugyanannyi jelv, azaz minden szó egy egy tárgyat képvisel: a közmondások is követik az egész nyelv sorsát a symbolikára nézve. És ha egyes szó, p. "tavasz," általvitethetik az életre hogy ifjuságot jelentsen, hasonlókép egyes mondatok is átvihetők más valaminek jelentésére, szószerinti értelmökön kivül és felül, melyeket ha elfogad a szokás, felavat az élet, közmondásokká lesznek azonnal. Ez uton és egyedül azért, mivel ugy és közegyezés szerint megállapított s elfogadott formában jelennek meg mindig: közönségesnél nagyobb értékkel birnak az életben. De követik még a nyelv sorsát abban is, hogy nem tesznek különbséget szép vagy rut, illő vagy nem illő, erkölcsi vagy nem erkölcsi dolgok között; miképen a nyelv minden tárgyat megnevez: a közmondás azon szerint mindenféle itéleteket hallat, s nem kiméli az öregséget, megszólja a szépnemet, kifog a hatalmon, olykor paczkáz, máskor kedvkereső, néha parancsoló, sőt mosdatlan száju is nem egyszer. Ha nyelvből kiirtjátok a trágár jelentésü szókat, a közmondások is elhagyják orczapirító megjegyzéseiket; de mig az meg nem lesz, addig türjétek el a közmondások pajkosságait is. Ezt jónak látám korán megjegyezni, nehogy balul értessem a lepletlen közlés miatt, jól tudván hogy sok keblet izgat álszemérem a népi dolgok őszinteségén, mint a népdalok után is volt alkalmam egyesektül tapasztalni. Mindez mutatja, mennyire nyers, anyagi a sokaság efféle dolgok megitélésében. Ott vesz a szón, s nem birván elszakadni tőle, rágódik rajta, felejtvén hogy ily gondolkozás után öntestét is, melyen szinte hagyott szégyelni valót az alkotó természet meg kellene csonkítania.

Fölebbiek szerint a "közmondás" szó csak ugy veendő, mint közakarat, közvélemény stb. efféle szavak, minden iskolai ajánlatos illat nélkül, s becsét nem az erkölcsi vagy bölcselmi tartalomtul mérjük, mint az illödelmek korában a franczia maximisták, kik leginkább irókbul gyüjték össze a jelesmondatokat: hanem az országos helybenhagyástul, mely a symbolizálás alapján megadta neki a közkeletet és forgalmat, mint pénznek az ország és törvény tekintélye.

De mielőtt e fogalmat tovább fejtegetnők, lássuk magát a szót, az elnevezést több nyelveken, ha ugyan innét is kapna felvilágositást a fogalom.

A magyar nyelv nincs tisztában az elnevezéssel, még eddig a szótárirók sem gondoltak vele, maradván a közmondások gyüjtői és magyarázói mellett, kik közül Faludi pusztán "közmondásokat" ira, s utána Kresznerics és Czuczor, mindkettő lexiconi dolgozataikban; Dugonics "Példabeszédek és jeles mondások"at Kovács Pál "Példa- és közmondásokat, Szvorényi "közmondásokat és példabeszédeket" együtt, Ballagi főleg "példabeszédeket;" Baróti Sazbó pedig "köz- és erkölcsi mondásokat" raka be a "Magyarság virágai" közé. Tehát a mennyi gyüjtő, csaknem annyi elnevezés. De a német nyelv sincs e részben megállapodva. Egyik irja "Sprichwort," másik "Sprüchwort vagy Spruchwort." Első, melyben fő tekintet hogy a közmondás országosan beszéltetik, megfelel a görögös paroemia[1] szónak, mig a Sprüch vagy Spruchwort a mondatok erkölcsi sulyára támaszkodik, s am. a magyar jelesmondások. Ugy hiszem, mindegyiknél helyesebb a diák "proverbium" elnevezés, s ez legtöbbet nyom a mi értelmezésünk helyes voltára nézve is. Ha nem csalódom, proverbium alatt "szó helyett szó vagy szóért szó" (verbum pro verbo; verba pro verbis) értendő, mikép Romában a hivatalok fokainak elnevezésénél: consul, proconsul, s mint ez annak helyettese, képviselője: igy a proverbium is helyettese a verbum vagy verbiumnak, mely utolsó már több szók öszletét azaz mondatot jelent.

A magyar "közmondás" szó inkább a német Sprichwort és görögös paroemiára ütött, a mennyiben általános, országos érvénynyel biró mondatot jelent, vevén a köz szót ugy mint ebben: közhivatalnok. E szóban tehát fő a gyakorlat, a szokás. A "példabeszéd" szó mely a közmondásnak legerősebb vetélytársa, szorosan véve ugyanegy a példázattal (parabola), legalább a szentirás forditói egyiránt példabeszédnek irák bölcs Salamon intelmeit és Jézus parábolás előadásait, minők a szoros kapu és széles ut, a gyümölcs és fa[2] és magvető[3] példázatai. De nyelvszokásilag is "példabeszéd," példázódás, példázat nem lehet egyéb mint az a beszéd- vagy előadási mód, mikor nem egyenesen, szeme szöktibe, hanem körülirva, nagy feneket keritve mondjuk ki gondolatinkat s czélzásokat ejtünk hogy elértessék akaratunk. Ez értelemmel a proverbium gyakran homlokegyenest ellenkező, mert rövidebb mindennél, épen mint az egyenes vonal mathematikában egyéb vonalok közt, s a helyett hogy nagy feneket kerítene valaminek, rajtunk üt és kimondja a bökkenőjét.

Tehát proverbium és példabeszéd között, noha mindkettő szót mond szó helyett, mégis az a különbség, hogy emez hoszu, amaz rövid; emezt a mente ujjából rázhatni ki, amarra pedig országos gyakorlat kell; hanem viszont, a mennyiben a proverbiumok között igen sok van, mely pusztán hasonlításon fordul meg a "mint" összekötő szócska segedelmével (czifra mint a rácz oltár), hol a felhozott kép ugyanannyi példa: jogosan cselekszünk a "példabeszéd" szóval, ha meghagyván példázatnak a parábolát, a proverbiumok egy részét, mely példák és hasonlítások által ölt alakot, ugy nevezzük el, mert az ilyet: "embernél munka, istennél áldás, "ki vagyok, én vagyok," példabeszédnek soha nem foghatjuk jogosan keresztelni, ellenben a három felhozott, de különböző alkatu és szellemü proverbíum megfér ez általános elnevezés alatt: közmondás.

Igy hát paroemia, Sprichwort és közmondás egyértéküek. De megegyezik jelentésökkel bölcs Salamon leirása is, mondván: Az igaz fő bölcseség kinn szerülszerte kiált és az utczákon zengedezteti az ő szavát. A nép között legmagasabb helyen predikál, a kapuknak bemenetelin minden városban az ő beszédit szólja.[4]

Ezen okoknál fogva én a közmondás szót használom általánosan mint nemet; megjegyezvén hogy irodalmon kivül, életben hallunk ily elnevezéseket is: "közbeszéd, példaszó," mig Pázmánnál igen gyakran "aggszó," vevén alapul a közmondások hagyoámnyos életét, régiségét; halljuk, midőn valaki épen közmondást akar idézni, az efféle bevezetést: "jól mondták a régiek, mindig hallottam, igaza van a közbeszédnek, jól mondja a példabeszéd" stb. ugyanannyi ünnepélyes figyelmeztetés a léleknek illő készületre, hogy tisztelettel fogadja a szót, mely az ősök akaratja s végrendelete, épen mintha személyesen jelennék meg közülök valaki.

III.) Tehát a közmondások elmélete a jelviség, gyakorlata pedig az élet. Amonnan elvét veszi, itt formáját leli s eme két sarok az, mi körül a közmondások lényege forog. Világosabban: lehet symbolicus előadási formája valamely eszmének, de ha életben el nem fogadtatik, nem lesz abból közmondás; valamint az is igaznak látszik hogy az élet által felkapott ilyetén szólásmódok alapja, rendesen mindig valami tapasztalás, megtörtént dolog, mi a közmondások természetét előlegesen megkülönbözteti a fejben csinált, bölcseleti uton lehozott igazságoktól.

Jelv tulajdonlag minden képes előadás, ha mögötte valamely eszme áll. Az ős népek minden tanítmányai jelvekbe voltak foglalva, s nem mondhatni a kora emberiségrül jellemzőbbet, mint ha állitjuk, hogy előbb érezte mint tudá az igazságokat isten, világ és rendeltetés felől, s annak, mi elméjében fogant, mihamar meglelte illő köntösét a körülte és hozzá közel fekvő természetben, mikor az elvont fogalmakat szó helyett alakkal, betü helyett cselekvénynyel ábrázolta ki, betöltvén a tárgy és gondolat közötti távolságot, ha volt, képzelődése pótlékaival. A gyermek ma is ugyanezt teszi; és bizony a "henye ember" fogalma előbb volt meg alakban, mint puszta elvontan kimondva, mit szóval utoljára igy fejeztek ki: összedugja kezeit.

E szólásforma ugyancsak symbolicus s egyszersmind közmondás; s elemeztetvén, legott felismerjük benne a kezek jelentését, melyek összetéve dologtalanságot, egyébiránt munkára való készséget, erőt, aztán hatalmat is ábrázolnak, azért mondjuk: "kerülj csak a kezembe," vagyis hatalmamba, "van még nekem két kezem," azaz tudok még én dolgozni. E közmondásban tehát az emberi tagok (kezek) alakja volt a gondolat képviselője, s miután a tagnyelv általános: alkalmasint sok nyelvben lesz feltartva közmondásul e kép, s egyuttal hinni is ugy hiszem hogy az ily szerkezetü közmondások legrégibbek, mikép a tagnyelv maga szinte megelőzi a hangnyelvet. Annálfogva helyén esik megjegyeznem, minő szereppel vannak megbizva az emberi test részei legtöbb nép közmondásaiban; főkép a kéz, láb, orr, fej, has, gyomor, szem, fül és száj, fog és nyak stb. miről kiki meggyőződik azonnal, mihelyt e szók közmondási családjára tekint csak a mi könyvünkben is.

De vannak oly közmondások, melyeket nem kép után fogadott el a szokás, melyekben, legalább tudtunkkal semmi nyoma a symbolismusnak, példaul: "meglásd, kinek higy; ész jobb erőnél," tömérdek ily erkölcsi és bölcselmi tartalmu mondatok. Ezeket illetőleg igy gondolkozunk: mikép az előbbeni, névszerint az emberi tagokról vett, közmodásokat egy egy képből vette át az élet: ugy az efféle szárazabb tételek valami lefolyt történetből vannak elvonva, s a helyett, hogy puszta szók, előlegesen megállapított igazságok maradnának, ez uton már tényi becscsel birnak, miért nincs efféle tartalmu közmondás, mely kopaszsága mellett is minden ok és alkalom nélkül, egyszerre s akármikor volna használható, hanem megkell jőni a körülménynek, a lélek hangulatának hozzájok, mik között elpattantva, soha nem hibázhatják el hatásukat; és ama körülmény rendesen az vagy legalább hasonló ahoz, mely a közmondást, valamikor igen régen, létre hozta legelőször.

Még világosabb lesz e magyarázat a symbolismusra nézve azon alaku közmondásokból, melyeket fölebb példabeszédeknek mondánk, hol a megesett történet, legalább részletesen, maga is él a közmondásban, példaul: "kap rajta mint Czibak bátya a kulacson." – Okkal fogjuk tudakozni, miért van ez épen igy, mi ennek a meséje, mi adott erre alkalmat vagyis: mi e közmondásnak symbolismusa?

A symbolismus tehát, melyben gondolat és jel vannak egygyé olvasztva, ama tért foglalja el, mely a szellemi és anyagi világot összeköti, szám nélküli fokozatokon vivén által egyiket a másikig, hogy közbenjáró és kiengesztelő legyen a szellem és anyag között, s meghonosítsa testben az eszmét, eszmében a testet, s kellő egységre hozza össze egy szerencsés középponton az ellentétek végleteit, azonítsa a különbözőket s cserélgesse a hasonlókat. Tehát itt eszközzé válik minden tárgy, eset és történet, szabaddá lesz minden eljárása képzelődésnek, gondolkozásnak egyformán, mert a czél nagyobb mindennél: az eszme, s ennek szolgálatára fel van ajánlva, mi csak embertül s emberi képzelődéstül telik; mikép minden sugár a naphoz viszen, ugy minden eszmélkedés az eszmére viszonylik, mint fényt a lég, ugy az anyag és szellem öszszeköttetését a symbolismus vezeti most világos majd ködös területeken át, hagyván derüt és homályt, tudalmat és vágyat maga után.

E szerint a symbolismusban minden él, minden mozog és pedig a szó tulajdon értelmében, mivel örökös lebegése van az elmének gondolatrul gondolatra, képrül képre, tárgyrul tárgyra. A tárgy jelent gondolatot, a kép történetet, a gondolat mindkettőt s viszont, mindenféle cserében. Ez a cserélgetés, ez a változtatgatás tündéri játékot állit elő. Jő, megy a képzelődés mint a szövő csónakjai, egymás mellett egymás ellen, s nyomain végre mint egy keleti szőnyegen, ki vannak irva ég és föld, nap és éj, nyár és tél; ki az ifjuság és aggkor, az élet és halál.

Mondjad hogy ez a tejut, melyen minden kis csillag fényesebbnek látszik, mondjad hogy ez Jákób lajtorjája, mely földrül az eget éri, mondjad hogy finom szál, melyre a lélek örömei, mint sor gyöngy, vannak összehozva, és igazad lesz mindenkép: az ez, mi nélkül nincs élet, nincs költészet, tehát alapja minden képes beszédnek, irásnak s az egész költészeti nyelvnek.

Minden nép oly mértékben költői vagy gondolkodó, a minő mértékben jutott neki ez élő tündérvilág elevenítő ajándéka. Közös forrás, melyhez minden nép oda jár meríteni. Természetesen annyit merít mindegyik, a minő benne a képesség, a felfogó erő, ez pedig csakugyan különböző. És igy mindjárt a közös forrásnál beoltatik népi egyéniségekbe az egymástul eltérés vagyis népi sajátságok eleme, s abból, ki mit visz haza és terjeszt el háza tüze körül s övéi körében, itélhetni a népek lelkére, felfogó tehetségére s izlésére örökleg és kifogás nélkül; s van abban valami hogy az ó görög nép a baglyot vevé bölcseség jelképeül, mikor e madár sok ujabb kori népnek épen ostobát, erőtlent és rutat képvisel.

De változik a symbolika más körülmények szerint is; minők az élet, égalj, társi viszonyok. A halászat és vadászatbul élő nép ha gazdagot akar mondani, körülbelül igy fejezi ki magát: "sok vidra vagy medvebőre van," szántó vető nép alkalmasint igy szól: "hat ökör jár ki udvarábul," mig a tengervidéki "hajókat" fog mondani gazdagság helyett. Ha már vadászatbul élő nép a medvebőrt, földmivelő az ökröt veszi a gazdagság jelképe gyanánt, ez mond valamit népnemzeti tekintetben; és bár életviszonyok szükségesnek mutatták is e két különböző alapból indult, de egyre menő kifejezést: nem szükség mindazáltal hogy a gazdagság eszméjét csak igy és nem máskép lehessen kiábrázolni.

Tehát a symbolika változik a népek felfogó ereje és kedélye, égalji helyzete, és házi azaz társas viszonyai szerint. Ez jól megjegyzendő, mert itt rejlik a népek ősbecsének igazi mértéke, itt van megerősítve az első karika, melybe öltvék aztán a korok és évek lánczolatának egyes gyürüi, melyeket vissza felé nyomozván, feltaláljuk ama régi képességet, miből oly biztosan itélhetni az elődökre mint vizből a forrásra.

Szó sincs róla hogy a közmondások ily régi hagyomány, ily ókori lelki képesség jegyei s nem tartunk azokkal, kik a közmondásokat valami elveszett régi philosophia ereklyéi gyanánt veszik, vagy bőlcsek és jósodáktul hozzák le. Volt idő, mikor a nyelvek származását is egyes bölcsek agyában keresték, de nem találták s elállván a fölvett véleménytül, okszerübbnek láták megnyugodni a népek felfogó s alkotó erején, égalji és történeti viszonyain, házi és nyilvános életének adatain. Ugyanez áll a közmondásokra nézve is.

Nem kétlem ez okbul hogy ama tiszta erényre s életbölcseségre vezető jeles mondatok is, minők Pythagoráséi, bölcs Salamonéi, csak az által válhattak közkincscsé, hogy ön népök symbolismusából voltak merítve; s a régi bölcsek, mikor valamely nagy igazságot akartak elterjeszteni, szükségesnek láták hogy népök izlése szerint szóljanak, magokat ahhoz alkalmazzák, mint Jézus is a példázatokban; s nem az hogy jósodák és költők lettek volna a közmondások első szerzői, hanem ezek is a néptül tanulták el s vették át a módját: miképen szóljanak hatályosan a közönséghez, különben a mennyi bölcs mondatokat ira már össze a tudós világ, annak mind a népek fejében kellene zugni ma, holott vajmi kevés ment vérbe nálok a magok által szerzett és tapasztalt igazságokon kivül. Mert van nép, melynek bölcse soha nem volt, de olyan nincs, melynek közmondása ne volna; osztán a symbolismus közös forrás, nem szükség hozzá szabadalom, s az ég nem mindenkor tudósok előtt nyilik meg, hanem igen gyakran együgyü pásztoroknak is.

IV.) Ha mondjuk, hogy az eszme jelhez köti magát, helyesen mondottuk, ha pedig igy fejezzük ki magunkat, az eszme hasonlatba öltözik, világosabban szólottunk; de megjegyezzük e helyütt, hogy a jel, mi gyakran esetleges, csak annyiban egy most előttünk a hasonlat fogalámval, mi kényszerü, hogy szintén ugy eszünkbe villantja a szavakan felül levő gondolatot, mint a hasonlat a maga főtárgyát; példaul e közmondás alatt "bagoly is biró barlangjában," oly könnyen föltalálom a fő gondolatot, mikép ebben "ment mint a szél" a sebesség fogalmát.

És bár minő különbség van is a jel és hasonlat között, mind kettő elenyész, vagy inkább egymásba olvad át a közmondásokban, mert csak emlékeztető jegyül állnak a lélek előtt hogy rá vezessék a nem tulajdon szavakkal mondott gondolatra, fő értelemre.

Ezt az emlékeztető tulajdonságot nevezem röviden hasonlatnak, s miután ez minden közmondásban megvan, ugy tekinthető mint középpont, melyből növi ki magát az a sok és mindenféle beszédalak, mely a trópusokon és figurákon kivűl tudományos rendszerbe alig foglalható tömérdek s minden órán növekvő szólásmódokat állít elő.

Mert a hol van hasonlat, ott van különbség is; a különbség fogalmát önként követi az ellentét, és ugyanazonság tudata, melyek is a hasonlóságnak jobb és bal felől eső kiszögellései. E fogalmakat az átviteli szabadság törvénye szerint egymással kicserélvén, felváltván: a hasonló jelenteni fogja azt mire hasonlít, és nem hasonlit egyiránt, a különbség jelenthet ellenkezőt, az ellenkező pedig épen egyenlőt; s ekkor végetlen tarkaságu, szeszélyes, alapos, a közönségestül eltérő, módját birjuk egyszerre a beszédnek. De szóljanak a példák. Mikor két egyforma jellemü egyént akarunk mondani, ekkép szólunk: "egyik subás, másik gubás; egyik kutya, másik eb," világos hogy itt a különböztetéssel ugyancsak egyenlő s ugyanazon fogalmakat mondottunk ki. Továbbá: ha némi csekély hivatalra jutott, és dicsvágyó emberről ily megjegyzést teszünk: "felkapott az uborkafára," ezzel nem jelentünk valami nagy előmenetelt, hanem ennek majdnem épen az ellenkezőjét; ugy szinte is Kis-Viczaynál dicsértetik a hajdu, hogy "igen tud harangot önteni" ez sem tesz mást mint az ellenkezőt, azaz bizony nem tud hajdu harangot önteni.

Vegyük ide a példák halmazát,

hol az ellentétes fogalmak, mint "sok, kevés; kicsi, nagy; hideg, meleg; szegény, gazdag," engesztelvék össze, nevezetesen: "sokból keveset, kevésből sokat; sok kis viseli a nagy nevet; egy száj fuj hideget, meleget; gazdag pénzzel, szegény észszel;"

hol az egyenlő értelmü mondatok, p. "a ki szegény, nem ur az; kevés kell ahoz hogy valaki szegény legyen," mint egyik a másiknak tulajdona, magyarázója hozatik elő;

hol a hely és idő viszonyai egymást mérséklik, kicserélik, p. "erre közelebb, arra hamarabb;"

hol az idő részei mult, jelen és jövő, egymásért állnak, p. "alkalmas tavalyiban; majd soha napján;"

hol a lehetséget mérsékli a létel, a valóság s viszont, példaul: "hogy ne volna, mikor van; azért nincs, mert lesz;"

hol hangon fekszik a közmondás ereje, p. "hoszabb a péntek mint a szombat" (6305.) stb.

Vegyük, mondom, a példák halmazát, a belőlök elvont legközelebb eső igazság megmutatja hogy a közmondások végetlenül változó és meglepő formái a szólásnak, s egész csillagos egét tárják fel a nyelv szépségeinek előttünk.

V.) De a symbolismus ott éri el tetőpontját a közmondásokra nézve, hol ezek különcz, daczos formája meghozván az értelmet, azon körülmények eltalálására is kényszerit, melyek a közmondást valaha megszülték. Soha nem volt eszébe semmi bölcseletnek vagy kötelességtannak ócsárolni a hűséget, tanitani az adott szó megtörését, ajánlani a haza iránti hidegséget, mégis van közmondás, mely a hűségre nézve megjegyzi, hogy "csak kutyához illik," a fogadásról ezt mondja: "eb a ki megállja;" szemére veti a hazának hogy "senki sem proféta benne; haza, mostoha;" hasonlóul könnyedén veszi az igéret megtartását, paczkázik a szegényen stb; mindezt soha nem tanítá erkölcs, vagy bölcselem, mi jogon tanítja hát a közmondás?

Itt a kettő szükségkép összeütközésbe jő, s pedig egyedül azért, mivel a bölcselem és erkölcstan általános igazságokat ajánl, a közmondás pedig egyéni állapotokra is alászáll, vevén minden tudományát az életből, a tapasztalásbul.

Ezt tudva, utána kell néznünk az életnek, s feltalálni benne azon állapotokat, melyekben az egyes ember is, mintegy magával jővén meghasonlásba, meghasonlik az általános és egyéni, köz és magán dolgok között, s igazságul ismeri azt, mit előbb nem ismert, stb. p. valaki által megcsalatva tesz esküt, fogadást, de később tisztába hozatván előtte a csalónak czélja, lebeszéljük őt a fogadás megtartásárul, mondván: "ember fogad fogadást, eb a ki megállja." Ilyen eset volt a magyar történetekben, mert mikor a császár hüségére felavatott hajdukat magához akarná édesgetni Bocskay, minden oka után végre ama közmondást vágta fejökhöz és jobban hatott reájok, mint akármennyi szónoklatával, mert csakugyan hozzá is állottak, mikép elbeszéli Istvánffy. – A hüséget gyalázó közmondás hasonlóképen oda emlékeztet, hogy volt eset, melyben valakinek ártalmára volt a hüség, a ragaszkodás, annálfogva mint tényeken alapuló igazság int hogy vigyázzunk a hüséggel, ne higyünk vakon, mivel kárára lehet az embernek legjobb akarat mellett is.

De nem állitjuk azért s ezt kérjük megjegyeztetni, mintha nem volna helye közmondásokban minden szép és erkölcsi oktatásoknak. Mi csak az egyoldalu és korlátozott nézeteket akarjuk ezzel megjavítani, a fogalmat ugy világítni föl, a mint van, sőt inkább eme tudományos rendszerbe vagy iskolai elv alá nem foglalható szabadság, egyéniségig feloszló részletesség mutatja ki a közmondások igazi, mélyebb vizsgálatra méltó, becsét, azaz ha mind azt veszszük általok, mi egy népnek akarva, nem akarva, körülmények és alkalmak szerint, ajkára jő, s igy maga egész őszinteségében tárja ki előttünk gondolkozása módját illő, nem illő, jó és rosz felől: legalkalmasban vehetjük ki szelleme arczképét, s mikor a közmondásokbul könyvet csinalunk, csak tükröt tartunk a nemzet elé, hogy lássa benne saját erkölcsi arczát, jellemvonásait minden árnyéklataival.

Hogy már a fogadás megtartása ellen közmondást tud a magyar, nekem ez, megvallom, tanuság igen sok esetről, melyekben a magyar nép el volt ámítva, s jobb észre hozatván, nem tartá bünnek esküje törését, s igy mintegy történeti igazsággá lett közte az; de másfelül szilárdság nélküli lengeséget, könnyen hivést, együgyü meggondolatlanságot is fedez föl előttem; mely állítás ha vakmerő is némelyek előtt, de aligha nem volna igazolható nemzeti életünk sok adataival.

A közmondások e nyomon uj stadiumba lépnek a figyelmes vizsgáló előtt, azaz, miután állapotok magyarázatához lesznek kulcsul, egyszersmind jellemzők is, mely minőségben szónoklat és költészet s általok mindazon neme az iromásnak s beszédnek, mely kedélyhez és képzelődéshez van intézve, határtalanul nyer. Szónoknak kimaradhatlan, költőnek nélkülözhetlen segéd eszköz. Példákat nem fogok előhozni. Ezeket észrevette s pedig örömmel, az olvasó mindig, valahányszor jó helyen volt egyegy közmondás alkalmazva itt vagy ott. Csak érinteni akarám azt a viszonyt, mely a szólómüvészeteknek mintegy alkotó részévé teszi a közmondásokat, melyekből ezerenként lehetne idézni, mint fönebb a hüség és fogadásra vonatkozólag tettem. Legyen elég ez ujmutatás; okos ember ugyis kevésbül sokat ért.

VI.) Tehát a közmondások nem átalános, előlegesen a tiszta észből lehozott, igazságok, hanem leginkább az állapotokból és körülményekből kifejlett állítások, népszerü elvek, közkeletü vezérigék. Ezzel megint nem mondjuk mintha egy általános igazság se volna a közmondások között. Van ott elég, még pedig oly állandó igazság mint a mennyiségtan tételei, p. "a hol nincsen, ott ne keresd; kinek lova nincsen, gyalog jár az Pestre, addig nyujtózzál, meddig a lepel ér, mi nem lehet, kezdete sincs," stb. melyek ugyanannyi maximák, kifogás nélküli elvmondatok, épen oly alakban mint a mathematikai kétszer kettő négy s csak az egyenleti jel (=) hiányzik közülök, s ugyan azért nézelhető, egy tekintetre felfogható igazságok, de nem bölcseletiek.

Sőt ha bölcseleti vagy fogalmakból alkotott tételeket hoz is a közmondás, azok sem veendők másképen mint hoszu tapasztalás által megerősödött, meghitelesitett igazságok gyanánt, mert fogalmakkal a nép nem vesződik, hanem van ugy hogy tudomány és ezer éves népi tapasztalás összejőnek s összejővén ketten tesznek bizonyságot az igazság felől; s az ez, mit feljebb tényi becsnek és gyakorlatinak mondánk és mondhatunk.

VII.) A közmondásokat kettős rokonságban találom: eredet és külső formára s tartalomra nézve. – Eredet szerint rokon a közmondás a rege és mondakörrel és népdalokkal, mennyiben mindezeknek észrevehetőleg sok elemeit tartotta fen az előidőbül, a népek ifjuságábul. Ki példaul egy nemzeti symbolikát akarna irni, a közmondások vizsgálata egyik forrásul szolgálna előtte, ugyszintén a népdalok igen sok kifejezése, mikről hallgat a nyelv- és szótár, egyedül innen kap fényt, világot.

Külső forma és tartalom szerint rokon vele a jelesmondat, de a közmondás nem csak erkölcsi és bölcseleti tanokat hoz; sőt az a közmondás is, melynek tartalma egyenlő a jelesmondatéval, különbözik ettől a közéleti gyakorlat által, vagyis: minden ily komoly tartalmu közmondás egyszersmind jelesmondat is, de nem minden jelesmondat egyszersmind közmondás is. Ez csupa élet, friseség, mindig uj; amaz iskolai, verejtékes, ehöz képest avas; emez tapasztalat, amaz tan; ez rábeszél, javasol, hizelgő; amaz parancsol, kényszerit, dorgáló.

Rokon vele az apophthegma, élczes, rövid elmésmondat, leginkább történeti személyektül, a mint emlékezetben hagyattak közajk s irók által. P. Brutus azt mondja vala: a katona ne lábára, hanem kezére bizza életét; érteni akarván alatta: ne szaladjon, hanem harczoljon. – Látni való, hogy ez apophthegmábul csak egy mozdulatra már közmondás válhatik, mihöz nem is hiányzik egyéb mint hogy az élet elfogadja, s forgalomba tegye. Hasonlókép: mikor Anaxágorás számkivetésbe küldetnék, azzal lön busítva, hogy immár megfosztatik édes hazájátul. Ő felelé: "Nem különben hazám én tőlem." Ez is apophthegma, de már nem oly közelálló a közmondáshoz, s e kettő felhozásával meg akarám irni a határt, melyben az apophthegma forog.

Némelyek ezzel ugyanegynek hiszik az anekdotát, s pedig van köztök különbség. Az anekdota vagyis mint én magyaritom: adoma, jár ismert, nem ismert egyének, megtörtént, nem történt, de megtörténhetett dolgok felől. Tehát nem oly igen történeti mint az apophthegma, hanem ráfogott, kigondolt, mindenesetre csattanó végzetü, rövid, figyelmet feszítő eleven eseményke, mit el kell tudni mondani.

Az adoma veleje igen gyakran válik közmondássá, egyébiránt pedig alapja eredetileg a novellák vagy beszélyeknek, példaul ha költő ezen közmondásból: "Anda Pál hadába való," elolvasván a róla maradt adomát, beszélyt irna, melynek hőse papucshős.

Rokon vele a gnoma vagy gondolat, melyben uralkodó az erkölcsi vagy életszabályi elem, csak annyiban különbözőleg a jelesmondásoktól hogy mig ezek megállapitott igazságok, a gnoma rendesen csak nézet és vélemény gyanánt lép föl, s általános érvényü akar lenni komolyságánál fogva, de azért nincs mögötte valami külön szerü történet, tapasztalat, nincs hozzá forrva körülmény, mint a közmondáshoz mindig.

Közelebb áll hozzá az erkölcsi mese már csak azért is, mert benne szintén erős a symbolizálás, midőn általános igazság egyes kis esetkékben, melyeknek szerepvivői leginkább állatok és lelketlen dolgok, hozatik nézlésünk elé, s foglaltatik a történet rámái közé. A mese hangja tanító, erkölcsileg oktató rendesen, a közmondásé, hol a mesébűl vette is igazságát, soha. A mese tapasztalása költött, személyesített; a közmondásé közvetlen, gyakorlati. Amott az erkölcsi elem és tan miatt szövetik történet, itt a történetből merittetik intelem, szabály.

Az élcz és ötlet rokonsága talán leghelyesebben magyarázandó, ha állitjuk hogy ezek mint a hasonlitó s különségeket összevető lélek játékai s villanatai közvetlenül, metszőleg csapnak reánk, mig a közmondás a maga leplezettségében ha találó is, de mindig kimélő és gyermekded. Amaz tudja miért mond, ez érzi, mire mond megjegyzést; általában: a közmondás hagyományzott, az élcz és ötlet ujdonság által meglepő, gondoalt; igy eredetileg is ellentétes sarkon állók.

Mi legyen a példázat vagy parábola és közmondás közti különbség, már fönebb érintők a "példabeszéd" szó magyarázatának alkalmával, mind a mellett a fő jegy köztök az hogy a példázat inkább allegoria, mig a közmondás inkább symbolismus. Azaz a példázatban elővett hasonlat egészen párhuzamos haladást ir le szemünk előtt a lelkünkben is fejlődő, czélra igyekvő gondolattal, értelemmel. A parabola nyoma kinn van, a gondolaté lelkünkben; de a kettő párhuzamban megy elő, mint látható kerékvágás az egyik, láthatlan a másik. A közmondás egyszerübb, szabadabb, rövidebb. Itt nem párhuzam áll hasonlat és alapeszme közt, hanem fokozat, azaz felülről le és alulról fölfelé dolgozik egyiránt a lélek a jel és jelzett dolgok között; a jel önkényes azaz igen gyakran tetszés szerint választott és igy subjectivus; mig példázatban a hasonlat csak ugy és nem máskép lehető vagy igen korlátozott, tárgyilagos érvénnyel is kellvén birnia.

VIII.) Mi a közmondások formáját illeti, az egyszersmind példányát állítja elő a tökéletes előadásnak, mert fő kelléke a rövidség. Tartalma, mint látók, oktató leczkék, tanok és képek tárháza, egyébiránt rokon a költészettel, s igy tartalom mellett a külső alak is oly tisztult mint a tüzben próbált arany, melybül minden salak kiégett. Kimértség, tagba szakadt arány, kerekdedséggel s gyakran rimmel egyesülve, oly kiválóvá teszik a közmondásokat, hogy legtöbbször fölismerhetők az első hallásra már.

IX. Abból, mi a közmondások fogalmárul előadatott, kitetszik azok ó régisége is. Mert egy idejüek az értelmessé lett nyelvvel. Mindamellett mint irodalmi tárgy, az ó szövetségi bölcs király, Salamon által emeltettek ama fokra hogy a szentkönyvnek egy és pedig tartalmas részét tennék a "példabeszédek," melyekről tudva van, mint fölebb is volt érintve, hogy különböztek a közmondás mai fogalmától, mert azokat ő szerzé maga, legalább ugy iratik: "szerze három ezer példabeszédeket,[5]" mi pedig a közéletből szeretjük felfogni és elfogadni azokat.

Hogy a régi görög népnél igen nagy divatjok lehetett, mutatja sok, csaknem minden ujabb néphez átszivárgott, közmondás. Aristoteles könyvet irt rólok, mint Laertius emliti. Tanitványai szerinte cselekvének, de mind a mester mind a tanítványok dolgozatai elvesztek. Aspasiárul fenmaradt, hogy egy tragikus költőnek szemére veté, miszerint nem örömest él közmondásokkal, s a költő csupa nemes boszuból legujabb müvét azzal kezdte meg. Az isteni Plato örömest hinté be velök tanitásait.

A római müvek nem kevésbbé rakvák ilynemü "bizonytalan szerzőktül eredt" mondatokkal, melyek, Quintilian szerint, azért maradtak fen, hogy tisztességesnek és igaznak látszottak minden időben.[6]

És emez irodalmak voltak mint sok másban, ugy a közmondásokban is, első eszméltetői az ujább keresztyéni korszak nemzeteinek a nyelv és benne fekvő kincsek iránt. Részint a szentirás terjesztése a reformatio által, részint a két classicus nemzet czélosabb, mélyebb vizsgálata gyujtott szövétneket.

Rotterdami Erasmus, vagy magyarosan Rázmán, nyeré az uj idők dicséretét e részben. Bárminő hiányosak, gyakran ráfogottak is az ő görög és római proverbiumai, melyek 1500. jelentek meg először, mégis átmentek sok nyelvbe, követésre s nyomozásra inditák az uj nyelvtudósokat.

X. Nem sok idő mulva nálunk is megszólaltak a közmondások és pedig ugyancsak Rázmán buzdító példájára decsi Csimor János által, ki a rotterdami tudós latin közmondásait vagy forditásban vagy eredeti magyarral adta vissza. (Libellus adagiorum latino-ungaricorum. Bártfa. Klösz Jakab. 1583.) Én e könyvet nem láttam; legujabban Lugossy József adott róla egy két szóval ismertetést; Bod Péter szükséges és hasznos könyvecskének irja. És igy a közmondások irodalmát Csimor kezdi meg, kit Lugossy szerint, Kis-Viczay, Kovács bár forrásul használtak is, de megemliteni feledtek.

Idő rendit követve, nem ugyan mint gyüjtő, hanem mellékesen mint lexicograph, Szenczi Molnár Albert, és főleg Pázmán Péter mint iró csaknem gyüjtői ranggal folynak be a közmondások irodalmára. Soha senki nem tudta, nem érezte inkább a közmondások becsét mint Pázmán; senki nem tudta ugy és annyiszor helyén alkalmazni azokat mint ő. Hatalmas dialektikája, fordulatos nyelve mellett, özönlő argumentumai között, minden általa felhozott közmondás majdnem bölcseleti, mondhatnám, absolut becscsel bir. Kalauza megjelenésének ideje 1613. év, tehát a közmondások divata ez időtájban legalább oly tekintélyes, főrangu iró után, minő Pázmán, itélve, nagyobb volt mint ma, s a nyelv ereje, vidámsága valami betyáros és nemes, de igaz magyarság ösztöne után oly szellemben fejlődött, melyet később folytatva nem látni fáj; s még legujabban is az a csicsomás, urfias nyelv, mi ezelőtt évekkel jó prózának tetszett, Pázmán nyelve mellett, vajmi halvány rendesség, életerőbül kiaszott vénség, mentve némileg Széchenyi prózáját, ki épen ugy volt képviselője mai nap a politikai polemiának, mint Pázmán akkor a vallásinak; képviselője a nyers, igaz magyarságnak is, de az övé még sem Pázmán nyelve.

És a prózai nyelvből, hol igazabb, eredetibb s legalább kényszerítlen, alakban használták a közmondásokat, költői formákba is lön a magyar közmondás öltöztetve Beniczky Péter, szentelt vitéz, által. Rhythmusai 1664-ben jelentek meg, adván ily alakot példaul e népi formának: "Lágy pásztor alatt gyapjut rug a farkas"

Mert lágy pásztor alatt
Farkas lejtőt rughat,
S gyapjat hányhat előtte.

Mint rendes gyüjtő Kis-Viczay Péter lép előtérbe a mult század elején, mert könyve (Selecta Adagia latino-ungarica. Bártfa.) 1713-ban jött ki, bevezetve egy ajánló levéllel, melyben a közmondások becsét emeli ki, és derék előszóval, melyben elmondja nézeteit s forrásait.

Neki fájt az a vétkes hanyaglás, melylyel néhutt az iskolákban voltak a magyar nyelv iránt, s igy munkája iskolai ifjuság számára készült. De javasolja is nekiek hogy a nyomott levelek közé tiszta papirost köttetvén, irják fel "a régiek emlékezetes mondatait" (memorabiles veterum sententias). Forrásokul megemlíti: első helyen Beniczky Péter idézett munkáját, aztán a szótárakat, előre föltevén, hogy mint a népi és közélet barátja, merite innen is közvetlenül; irván többek között hogy egyszer 1707. évben, egy zemplénmegyei gyülésen, mely három óraig tartott, száznál több latin, magyar közmondást halla tulajdon füleivel, mi tanuja naponkénti figyelmének, tárgyán függésének. Nála még fő dolog a latin szöveg. Ezt világosítja néha szó szerinti fordítással, de legtöbbször egyedül csak született magyar közmondással, megjegyezvén hogy e magyarázatoknál a német irodalomba is kikanyarodik, innen kölcsönzöttekkel adván vissza a latint. Ezt onnan gyanítom, mert némely közmondásnak rokonságát a némettel régibb korból nem tudom. Egyébiránt felötlő nála a közmondások igen tiszta, egyszerü formája, rövidsége annál inkább, mert Beniczky kezde már bannyaskodni velök, midön versekbe nyujtá ki a tömör rövidséget.

A mult század utolsó felében kedves mulatság volt irók előtt a közmondások jegyezgetése, mert többeknél látjuk az ily töredékes munkálatokat. Rajnis "Magyar Helikonra vezérlő Kalauzában" (Pozsony, 1781.) szép számmal idéz közmondásokat nem gyüjtői szándékbul, hanem hogy kimutassa bennök, mint a magyar nép romlatlan szólásformáiban, az ő általa oly hévvel ajánlott és fejtegetett római versformákat. Faludi Költeményes maradványai (Pozsony 1787.) után a Jegyzőkönyv szinte hoz egy pár százra menő közmondást; nem különben Molnár Ferencz, bővitéskép "magyar példabeszédeket" közöl Magyar Kátójának (Bécsben, 1789.) második részében. s ugyancsak egy pár év mulva Noszkó Alajos Virág szótára (Pesten, 1791.) jő ki betürendi alakban, elmondván p. e szó alatt "gazdagság" az ezen eszmére vonatkozó közmondásokat.

Minden mulatsági kedvtelések öntudatos munkássággá fejlődnek Kovács Pálnál (Magyar Példa- és közmondásai. Győr. 1794.), ki negyedfél ezer magyar közmondást ada ki egyedül magyar szöveggel, hol a diák elem csak alig akad meg, vetvén prózás magyarázatokat is egyes közmondások után. Az elrendezés nem tárgy szerinti, minő a Rázmáné, minő volt előtte Noszkóé, hanem a mint jön egymás után külön külön mindenik. Ez az igen becses gyüjteménynek igen nagy hiánya.

Előljáró beszédében értelmezi a közmondást Rázmán után. Elmondja forrásait, kik Kis-Viczay, Beniczky, Faludi, Rajnis; elmondja, mikép Rázmánból némelyeket nyelvünkre általtett, s Beniczkynek némely mondásit "a verskötélből" kivette. Ő közle először világositó anekdotákat. Fábchich e jelenségen megörvendett és dicsérő verset ira, melyben Kovács Pál magyar Salamonnak neveztetik; mind e mellett alig hangzott neve a legujabb időkben.

E század elején Baróti Szabo D. kiadván a "Magyerság virágait" (Komárom, 1803.), mellékesen közmondásokat is közöl oly rendben mint Noszkó Alajos. Közlöttei száma kevés, de sok van benne uj, életből kikapott.

Ugyan egy időre esik Szirmay jeles munkája: Hungaria in Parabolis (Buda, 1804.). Sok történeti, életbeli adat van itt, mint alap fölfedezve, melyen aztán ez vagy amaz közmondás épült. Az előadás egyike a legjobb magyar vérböl forrt könnyü, szeszélyes, nedélyes előadásoknak; alig van könyv, mely diákul irva magyarabb legyen, még Névtelen jegyzőt sem véve ki. Némely közmondásinkat egyenesen Szirmay köté össze történeti életünkkel.

Elődeinél nagyobb gyüjteményt mutatott fel az irodalomnak Dugonics András a "Magyar Példabeszédek és jeles mondások" két kötetében (Szeged, 1820.), mi közel negyven esztendei szorgalmas figyelem és jegyezgetés gyümölcse, mint az előszóban emlittetik. Dugonics közelrül ismeré a népet; családi viszonyok s hivatal kapcsai a legtisztább magyar vidékhez, különösen Szegedhez, csak azért csatolák, hogy még inkább ismerje és szeresse azt.

Két kötetü munkája tárgyak szerint van felosztva; p. békés emberrül, haragosról; gazdagok, szegények; melyek alá rendezvék aztán az értelemnek megfelelő közmondások. Azonban ez igen határozatlan módszer; sehogy sem igazodhatni el benne; aztán közmondásokban "okos, nem okos" s több ily fogalmak egy szuszszal kimondhatók, mert vagy állítva vagy tagadva szólok, p. tudja, mitől döglik a légy, vagy: azt se tudja, mitől döglik a légy; igy az ismétlés, fölös beszéd kimaradhatlan. A czimekhez kellvén már alkalmazkodni, Dugonics gyakran ugy csavarítá a közmondás nyakát, mint a czim kivánta, vagy könnyen vette a dolgot, p. mikor "békes ember" alá szurt ilyeket is: pénz és diófa verve jó; sajtó alól is néha jó a bor;" elmódosítá, phrasissá tette az eredetit, csak hogy oda illjék, p. "szálanként szedeti ki szeme szőrét;" mert a szokott ősforma, "kiszedték a szeme szőrét" nem igen felel meg a békés ember czimének. Látni való, hogy maga ezen egy mód végetlen számig viheti de vitte is Dugonicsnál, a szaporítást, miért a mi nála közmondáskép adatik, nem mind az; nem is ritka szerü, hanem kigondolt, ráfogott szólásmód; tanui az öreg ur föltétlenül buzgó magyarságának.

Nála körülbelül oly arányban közölvék a phrasisok vagy phrasissá tett közmondások, hogy százból egyre másra csak ötven a közmondás; s e szerint sok vigyázatra van szüksége olvasónak, irónak, hogy meg ne higye mindazt, mi előtte van. – A scythák bölcsesége, mennyi régi irókbul vala merithető, szinte ugy adatik nála mint része a magyar jelesmondásoknak. És menthető okbul, mivel Dugonics elve csak nyelvszépítési, erkölcsi és oktatási czél volt, s ezt avval is annál könnyebben érte el.

A közmondások unalmas egyformaságát ő igen sok jegyzetekkel frisitgeté, most anekdotát, majd történeti valamit, s egyéb mulattatót vetvén utánok, hazai és nem hazai, jelen és ó világbul. Magyar anekdotái leginkább Mátyás királynál játszanak, jele hogy Dugonics hallgatá a népi előadásokat, melyekben Mátyás az egyetlen.

A sok oldalu iró talán egy munkájával sem szerze oly tartós nevet, elévülhetlen jogot a késők méltánylására mint példabeszédeivel. Innen volt hogy elődeit teljesen homályba borítá, s az egész közmondási irodalomból legismertebb az ő neve.

Ha kiveszszük hogy imitt amott folyóiratokban került egyszer másszor elő a közmondások ügye: hallgatott ez a legujabbi időkig, mikor t. i. a népdalok gyüjtése megkezdetett. Igy foglal széket mint akademiai tag, Szvorényi József 1847-ben egy értekezéssel a közmondások és példabeszédek szelleme és vegyes elemeiről, igérvén hogy azok teljesebb és részletesb kifejtését külön munkában kisértendi meg.

Ez értekezés a közmondások gyakorlati oldalát fogja fel, s nyelvészetileg vizsgálja; amott erősebb, itt gyöngébb, mert könynyen enged ámulatoknak, mik a nemzeti melegség rovására rendesen a legjobb igyekezetet csábitják el, p. mikor Szvorényi a török fél hold-tul hozza le hódol, holdol igénket, Szirmay után; vagy az ismeretes kóczipor (kóczi pór, Kotzenbauer) szót összehozza Kocs és kocsi szavak ráfogott történetével, Dugonics szerint stb. Ezek csak sejtésekül hagyathatnak fel a képzelődés részire, de tudományi rangot nem követelhetnek, mivel erőtetések. Egyébiránt Szvorényi értekezése reményt hagy közmondások körüli független, önálló, kimeritő munkálódásokra.

Csak alig néhány hó előtt jelent meg Dr. Ballagi Mórtul: Magyar példabeszédek (belül: közmondások és szójárások) gyüjteménye (két kötet. Szarvas, 1850.) real rendben félig, s a kezdő betük szerint más felében, bevezető értekezéssel, hol a "példabeszédek" fogalma, kiterjedése, rokontársai, haszna, külön nevezetei, irodalma stb. vannak megérintve. Közmondásai száma nyolcz ezeren felül rug, világositva több európai nyelv közmondásaival, frisitve történeti s anekdotai aprósággal. Egyet lehetlen megjegyzés nélkül hagyni e köuyvre nézve. Meglátszik rajta a sietés, szemet szur a közmondások pongyolasága elégszer, csináltsága sokszor, akárhonnan elfogadása több izben.

Imé a közmondások általam ismert története irodalmunkban.

XI.) Arról nem sokat fogok szólani, minő első szükségi jó valamely népnek és nyelvnek a közmondások. Már az, hogy csak is a közmondásokban egy a nyelv a néppel, a nép a nyelvvel, mint utolsó biró szabván törvényeit a közakarat, a közérzület s a nyelv ösztöne, eléggé mutatja, mit lehet bennök nyelvileg fölfedezni, mint kell feléjök visszahajlani minden nyelvmiveltségnek örökké, hogy el ne idegenüljön, mint kell hozzájok folyamodni szónok vagy irónak hogy illően hasson a népre s megértessék általa.

Tartalmilag a közmondás, mint valami Kandi Pál, és Szabó Mihály (mind kettő sokat, mindent tudó egyén magyar közmondási neve) hoz hirt a legmagánabb helyekről, bekandikál minden fedő alá, mi fő alatta; kimeritő oktatást ad egy vagy más nemében az életnek, legyen az ilyen vagy olyan hivatal királytul kezdve a legutolsó közemberig, pápátul a templom ajtajában imádkozó koldusig. E szerint nyilvánosságra nem szánt titkokat árul el, s ha nevet nem mond, annál jobb: mindenkit sujthat kivétel nélkül. Egyébiránt csufot üz a szegénybül, hogy egymást hamar kineveti; epéskedik a sánta bénára; tükörrel, szinekkel kisérti a vakot, borotválni akar kopaszt, akasztófára viszi a tolvajt, mert nem tudta jól elrejteni, a mit lopott; neki énekes, hegedüs, kereken kimondva, egyiránt iszos; a kalmár hazug, a vámos goromba, a gazdag kevély, a kevély ostoba, az ostoba szamár, mely arany lant mellett is csak szamárnótát ordít. Gondolnád, hová mindenüvé nem üti még orrát? Hallgatózik a biró lelkisméret, vigyázkodik marka, tenyere körül, ha nincs-e megvesztegetve egyik vagy másik vagy mind a kettő; ellesi a nők természetét, vágyait sötétben; a pap gondolatját ünnepi köntösében; a pörlőnek javasolja ugyancsak pörölni, a hivatal viselőnek tisztét erősen viselni. Szóval a közmondás a nép hallható lelkismerete, ó és uj testamentoma, szellemi hitbizománya.

XII. A magyar közmondás néhány aesthetikai és nyelvi sajátságairól jegyezzünk meg ennyit:

a) Van benne rim gyakran, még pedig a mondatok végin, p. ki jókor kel, aranyat lel; illa, berek, nádak, erek; a mondatok elején, p. hamar hamvas, ső kedves; ben dös, éhben édes; vagy diák vagy disznó. Errre nézve a becsnek bizonyos fokát lehet megállapitani, p. van ilyen közmondás: sürü gazda, ritka köntös, vagy sürü gazda, ritka gatya: ez utolsó jobb, mert van benne előrim. Van félrim, hol csak a mássalhangzók egyeznek, p. ne csak tudd hanem tedd is a jót; adj kést én is tudok kast kötni; a munkának egyenese jó, a mankónak horgasa.

A rimes tulajdon kisarjazásai az iker szavak, p. csiri biriimmel ámmalinczi finczitipeg topog, melyek száma tömérdek a magyarban, s belőlök fogyhatlanul gazdagithatja magát nyelvünk örökleg. – Ballagi Mór sokat állított össze magyarázó értekezése végin, Czuczor szinte még 1847. az Athenaeumban.

E rimes természet adá meg közmondásaink külső rokonságát a népdalokkal, s költészettel. Formája mindkettőnek oly szivesen ömlik gömbölyüvé, kerekké, mint az elcseppent viz, mint a gyöngy. Azért Beniczky s Molnár Ferencz, kevesebb, több sükerrel csak a közmondások költészeti hajlamára hallgattak, mikor el kezdték versbe szedni azokat. Van népdal, mely egész strophákon keresztül csupa ily rövid mondatokkal pereg le, p. a "Népdalok és mondák" második kötetében a 73. dal; megjegyezvén hogy egyenként, elszórva fölös számmal találhatni közmondást a népi költeményekben, legyenek ezek dalok vagy mesék. Nekem gyakran felötlő volt Kovács Pál és Dugonicsnál daltöredékeket találni közmondás gyanánt, melyeket én csak dalokbul ismerék, p. rózsaszedés tövissel jár; melyhez valaki még ezt adván: "a szerencsét éri kár," lett két közmondásbul egy csinos versecske.

De belsőleg is alapul szolgál költészetnek a közmondás. Sok népi költemény van, mely változatakép tünik fel egy egy közmondásnak, p. a "Népdalok" 1. k. 309. dala ebből van kifonva: reménység tartja az embert. De mi más az a Kisfaludy K. Bánkódó férje, Fazekas Ludas Matyia, Garay Nagyidai czigányai, mint a közmondási hagyományok összeszedése, egy képbe öntve, mozgásba hozva? Mennyi van még ezenkivül, miket fel nem használnunk, mikből népi epószoknak kellene, sőt azt mondom, kell készülni előbb u óbb. Annyi vigjátéki alak, még több mondat, melyből egész cselekvényt lehet kifejteni, személyt, jellemet alkotni, csak olvastassanak figyelemmel. Mi ment át e népi elemből a nemzeti költészetbe: arról itt nincs mikor szólani; s annak, rokon-e vagy nem a népdal és közmondás, elég példáját olvashatni a főszöveg idézeteiben.

b) Nevezetes, hogy a főnév gyakran áll határzott formában az igével, p. szegényt az ág is huzza, e h. a szegényt ág is huzza, vagy szegényt ág is huz. E három közül tagadhatlanul legrövidebb az utolsó, mégis legjobb az első, s pedig mint én gondolom, azért mivel ott a "szegény" szó tulajdon név gyanánt áll, mintha mondanád: "Pétert az ág is huzza," ellenben a két utóbbi forma ily személyesitett viszonyban nem járja meg; más szóval: közmondásainkban a személyesítés igen fontos szerepet játszik, kifogván a nyelvtanon, följebb becsülvén az eszmét, a czélt a nyelv külsejénél.

c) Tömérdekszer használ igét név helyett; p. nem sokat ér a csupa "hallom mondom"; nincs "merie"; nagyobb a "szerezd meg" a koncznál; "tedd" ide "tedd" oda (azaz mindenfelé hajtható) ember. Igy a beszéd más részeivel is, mit elsorolni nem fogok, hanem utasitom az olvasót magára e gyüjteményre, hol számos példát fog lelni és Szvorényi J. értekezésére, melyrül fölebb szólottam, hol nyelvi tekintetben igen jól rendezett kivonatok, észrevételek advák, miknek utolsó alapját én egyenesen a személyesitésben találom, állítván hogy e symbolikai tulajdon egy általam ismert nép közmondásaiban sem működik oly feltünőleg mint a mienkben, s vajjon a névelő gyakori elhagyásának is, p. (a) "megelőzés győzés," mi lehetne más igazi alapja, tudván mennyire utálja a magyar nyelv, kivéve a dunántuliakét, az ily szólásmódokat: a Pista, a Jancsi: Pista, Jancsi helyett, egyedül azért, mivel mind Pista mind Jancsi személyek, kivéve ha dunántulra valók.

d) Szereti a szójátékot szinte utólérhetlen bátorsággal. Én legalább ugy hiszem, hogy eme közmondásoknak: aczéla (a czél) jó, de kovája rosz; már a mász (más), ha nem csusz; hoszabb a péntek (pendely) mint a szombat (szoknya); minden hátnak (ergo) van egy hasa," egyenesen a szójáték ada létet. Hát ez: "Futakon, Bátorban lakik," azaz "félénk, futós vagy bátor," szinte mi egyéb mint szójáték?

XIII. Olvasunk ily közmondásokat: "ha nem kaka, nem papa; se kukó se pizse nem lett belőle" stb. s bennök szavakat, melyek a szótárakban eddig nem voltak elfogadva. Az ily szavak "gyermeknyelv" szavai, azon nyelvé, melyet dajkák terjesztenek el, midőn könnyebben kimondhatás kedveért az egyszerü ős gyököt megkettőztetik, mi e szavaknak aztán jelleme. A szónyomozás fogná kimutatni, mennyi elem van ebből a mi nyelvünkben. Én előhozók néhányat. – Ilyenek már babababusbáb: kis gyermek, kis alak; bibebibi (melynek egyszerü gyökéből lett a baj szó az i hangnak aj szótagra változtával kiált, kaját, hi, haj; fi, faj, fajzik; si, saj, sajog; sió, sajó; Vida, Vajda, sőt még képzőben is: szakit, szakajt) kis baj, sérülés; bubububus, gyermekijesztő hang; csacscsacsogcsecse, gyermeki ékszer; csucsucsucsulj, aludjál; csücsücsücsülj, ülj le; czéczó, mulatság; cziczi, emlő, anyatej; cziczacziczus, kis macska; czoczóczöcző, ló; dada, dajka; didididike, buzavirág, régi di gyökből, mely sanscritben am. fénylik, ragyog, honnan a mi disz, dics, dij, divat, diadal szavaink is származnak; dudu, hideg van; gőgicsél, beszélni kezd; guggugol, félig ülve, lekusadva áll; hahahehehihi, nevetést jelentők; hohó, állatoknak parancsoló szó, fenhanguvá is átváltozik;  ne hők, (hők meg, tompa. Pázmán; hők meg villás!) s alkalmasint gyöke hód vagy hold (jugerum) hódit (subjugat) szavainknak; kaka, gyermeki neve a ganéjnak, mocsoknak; kokókukó, tojás; kukukukucsál, nézdegél titkon, rejtekhelyből; kikirikikukorikol, kakasszó; lalalele, dalokban előforduló pótlék; lili, igy hivják a járni kezdő gyermeket magok felé a dajkák, eleikbe terjesztvén karjaikat. Mama, anya; mumumumus, ijesztő mint bubu; nénenenő, nénik; nini, odamutató, néz ige gyöke; nono, nógat ige gyöke; papa, apa; péppapa, enni való; pipipepe, pepecsel, pipi kendő; aztán, pi pi! pulykát hivó szó, hol a pi gyökből ugy lett pulyka, helyesebben pujka, mint fentebb a bi ből baj, mivel az i hangzónak természete jo, jö, ju, jö, aj szótagokká átváltozhatni, p. mondi, mondjaig jog; ihász, juhász; idegen, jödegen, a ki jött, advena; fi fajpupupuppupos, a mi gömbölyüvé emelkedik; susususog; tata, mondják a gyermeknek, mikor elviszik valahová járkálni vagy valakihez; tütü, ital, ivás; tyutyu, tyuk; zsizsi meleg; zsuzsu, igy hivják a ludakat néhol. Vannak ezeken kivül egészen saját szavai a gyermeki nyelvnek, példaul kacsó, kéz; bambó, láb; puki (talán bukik, buki igétől) leesel; tentitente, aludj; ácsi, állj; ücsi, ülj; piczi nyelv és hus; beli, altató szó (beli babám, beli! Pázmánnál innen: gonosz bölcsőben belegetett bélyeges proféta) gyöke rejlik benne a belcső vagy bölcső szónak; czinu, hegedüszó; pacsi, malacz; csidu, csikó; beczeboczibocs, borju; pizse, csirke; tücs, hajtó szó (se tücs ki, se hajts ki).

XIV.) Helyiratilag közmondásaink köre kihat néhány nemzetre és városra, emlegetvén a velünk egy hazában élő népfajokon kivül a törököt, tatárt, olaszt, francziát, lengyelt; aztán Jeruzsálemet, Rómát, Velenczét, Bécset, a mi ezeken kivül van, az leginkább óperenczia, sőt még ezen is tul, vagy néha India, és imperium. Egyébiránt tud valamit mondani székelyről, oláh, szász, tót, rácz népek felől, sokat tréfál a czigánynyal, s mintha fenszóval gondolkoznék olykor, mert maga ellen is kiböffenti az igazságot s pedig elég szigoruan, midőn ama régi közmondást "malo accepto stultus sapit," olyképen restaurálta hogy magát tevé a bolond (stultus) helyére s most a közmondás nekünk igy szól: kárán tanul a magyar.

A hazai városok közt legtöbbet hallott és mond Budárul. Debreczenbe eljár pipaért, Szegedre dohányért, Kolozsvárra kenyérért. Neki a budai bor nyel-izü, a beczkói borral vallatni lehet, különben nem is bor, ha nem tokaji. Történeti személyekrül keveset tud. Átilla és Mátyás, Toldi és Rákóczi s még néhány van meg nála; egyébiránt Mátyás korának emlegetéséhez, főleg a közmondások anekdotáiban, egyiknek emlékezete sem fogható.

Hagyott fen némely történeti dolgokat is. "Kutyát fogni, hátra van még a fekete leves, hoszu mint Rákóczi lakodalma stb. félreismerhetlen adatok. A főszöveg folytán sok ilyet lehet észrevenni.

XV.) Maradt fel általa sok szokás, szertartás, játékok, ünnepély, példaul, a gergelyvitézek, pünkösti királyság, szent Iván éneke czim alá sorolt visszaemlékezések.

XVI.) A magyar symbolikához feltalálni benne ó hitregekörünk (mythologia) némely töredékeit. A garabonczás, boszorkány, lidércz, manó, stb. légi, tüzi és hegyi vagy földi lények, különösen a garabonczás szélisten, a boszorkány levegőégi megrontó, a manó kincsőrző, a lidércz pénzhozó, álomszaggató, értetvén alatta hogy a gazdagnak, kit felboldogítani látszik, nyugalmát lopta el.[7]

Ekképen bevág közmondásunk a mese világába is. Hamupepelyke, babszem Jankó, vadhuszár, a sárkányölés stb. ilyek, mind a mese körébe tartozók.

XVII.) Elvégre hogy példáját mutassam fel a symbolismus játékának a közmondásokban, hogy meglássék, mennyi mindenfelől tódulnak össze az eszme uralkodó széke köré a szólásmódok, s mily különböző köntösben udvarolnak avagy cask egy nép ajkairól is előtte: ide iktatok néhány, ugyanegy értelmü közmondást: "a tiszta vizet is megszüri; kitolná krajczárért kecskét a sárbul; lidérczet imádja hogy pénzt hozzon; sokszor elmondta Kristóf imádságát; szunyogban is hájat keres; elégbül sem mer enni; somfánál főző; magátul is szánja; ha nyálával jóllakhatnék, soha nem pökné ki; disznón gyapjat keres; még a disznóalmot is eladná, isten oltárárul is elvenné; holtnak szemfödelét is elvenné; a halált se váltaná meg" stb. – – – mind e közmondás birvágyót, fösvényt jelent.

"Nem mind tiszta buza, mi az ő földjén terem; csapja a csikot a lencsével; muhart vet; letéreget az országutról; hamis pénzverő; elvetette a sulykot; elódzott a bocskorszij; csettet vetett a szája; megcsuszamodott ajka; sokféle fábul farag, szereti a zuzát," stb. itt árnyéka sincs a "hazug" szónak s mégis azt jelenti mindegyik. És ez nem körülirás. Hanem a tiszta buza vétetvén igazság jelképe gyanánt, kiben az meg nem terem, neve hazug; csik és lencse nem igen férnek össze, mint nem az ellenmondás azaz hazudság; országut megint képe az igazságnak, ki erről letér, hazug; mikor a bocskorszij elódzik, széthull a kapcza, egy hazudság elszórja hitelét egész előadásnak; csettet vet a száj, azaz nem azt teszi, mit kellene, mint a puska, mikor nem sül; ez hazudság; sokféle fa nem illik együvé, mint nem az, ha fehéret, feketét összebeszélünk, ez is hazudság.

XVIII. Mily közelségben voltak atyáink szántás vetés, pásztori élet által a természethez, s minő hirtelen játszá be képzelődésök a házi s mezei állatokat közmondásainkba: mutatja tömérdek példa. Magyar ember sokszor itél balul, kicsinysége érzetében-e vagy büvölten, sok dolog felől, nevezetesen arról is, mi eredeti, mi nem a közmondások közt. Sok hazámfia, ki jobban tud idegen nyelven mint magyarul, szememre fog lobbanthatni egyes közmondásokat, mintha tudva kölcsönöztünk volna elődeim is, én is! Nem vagyok oly kis hiszemmel népem önállósága felől hogy szüksége lett volna mindig másébul élődni, s kifejtett nézeteim nyomán talán felfoghatóvá is tettem, mi az, ha egyik vagy másik nép mondásaiban egyformaságot veszünk észre.

E végett néhány ős jelet fogok előhozni, minők némely állatok, aztán az emberi test egyes részei, melyek, mint följebb volt róla már szó, szinte kész lakhelyei az elfogadandó eszmének, igen is, előhozni a magyar és német nyelvből összehasonlitva. Igy példaul Körte[8] gyüjteményében, mely egyike a legteljesebbeknek Simrocké után, melyet még nem ismerek, és a jelen magyar gyüjteményben, mely minden órán szaporodható, ily arány van a két nyelvi s egy családba tartozó közmondások között, névszerint: a német gyüjtemény "Pferd és Rosz" alatt közöl harminczon felül való közmondást, a magyar az egy "ló" czim alatt nyolczvannál többet. Előbbi "Hund" alá sorol nyolczvannál többet, az utóbbi az egy "eb" szó alá száz ötvenet, "kutya" alá kilenczvenen felül; "ökör" amott husz, nálunk harminczkét közmondást hoz, "disznó" amott huszonnégyet, nálunk negyvenet; "szamár" amott negyvenötöt, nálunk tizennyolczat; "farkas" amott huszonnyolcz, nálunk ötvennégy.

A két első szükségi czikk: "kenyér és bor" és pedig amaz németben hoz tizenhatot, magyarban harminczat; emez németben negyvenöt, magyarban nyolczvan körül. Igy a test részei is. Magyar "orr" van harminchárom, német "orr" tizenkilencz; kéz, német negyvennyolcz, magyar harminczöt; fej amott huszonöt, imitt ötvenöt; nyak, német nyolcz, magyar harmincznégy; fog amott tizenegy, imitt huszonnégy; szem ott harminckilencz, itt negyvenöt.

Mondottakból látszik hogy az ős jeleknél kedvezőbb az arány részünkre, s nem szükség hogy ezek akármelyikében, példaul a szomszéd némettől, kellett legyen kölcsön vennünk; de látszik egyuttal az is hogy ösmeretek szerzésében talpra esettebb volt az ős magyar mint a mai; esze dusabb, szive fogékonyabb, képzelődése alkotóbb; ellenben az uj idő hanyagul találta sokban, a minthogy ennek eszméi, uralkodó érzelmei kevésbbé foganzottak meg nála s tartalmasság, talán mélység tekintetében is a magyar közmondás ez okbul hihetőleg alább fog állni gondolkozóbb, észlelőbb, s takarékosabb népekéinél, mit egyébiránt mély tanulmányokat igénylő, ilyenre nálunk alig vállalkozó, buvárkodás fogna eldönteni; de a jelenségek oda mutatnak.

Hogy megint példával és számokkal álljak elő, a "nemes" fogalmat tul a kutyabőrön, azaz erkölcsi értelemben, alig emliti két közmondás; holott ez egyike a legmagasb fogalmaknak; melyet nem külső czimer, kutyabőr, hanem valódi szivbe át ment, szivtül átmelegült ész után kell ismerni, s léetsiteni. Mit gondolok én fogalmakkal, melyek örökös emlegetés után folynak a vérbe! Közmondásaink eléggé koptatják a "törvény és igazság" szavakat, emlegetik a "hit és vallás" eszméit: de én olyakban szeretem erősnek látni a közmondásokat, melyek köteleztetés nélkül, önként, a legbensőbb emberbül fogannak, azaz szeretem népnél a fölszinre csalt s csillogásban gyönyörködő positivitas helyett a negativ tulajdonokat s ezeknek kifejlődését, mikor kedély és müvészet alakjában lépnek elő.

És igazán arrul lehetne valamit irni, mennyire positiv szellemü a magyar faj, mig az is áll más oldalrul, hogy nem volt mindenben olyan s valamikor, egyszer vagy másszor, meghasonlásnak kelle kitörni belső és külső embere között, mely tusában ezé lön a győzelem, s innen külsőn kapkodása, csillogni szeretése.

Közelebbrül szólva közmondásainkhoz, az említett jel értékét is meghatározhatni egymásután. A , mint már a népdaloknál megjegyeztem, mindig kedves és különösen a fakó szinü legkitünőbb; azért "fakóra jutni" am. szerencsésnek lenni. Az eb jelképe a falánkságnak, (talán innen van neve is ee-sz-ikevő gyökből) hizelgésnek, rosznak, mely értelembül aztán tagadóvá lesz, p. "ebet tud hozzá," azaz semmit se tud, igy végre minden roszat rá fog a közmondás, mintha mondaná: ki gyomrának él, az minden roszra képes, azaz eb. Az ökör csendes, dolgos állat, igavonó barom, mely másnak szánt, abbul él, mi a lótul megmarad, azért mondják "megeszi ökröt a ló; ökör szánt a zab alá, de a ló eszi meg." Disznó jelképe annak, mi éktelen, disztelen, különben szinte falánk; czigány szerint, "ha szárnya volna, legjobb madár lenne," mit a magyar együtt vall vele, mondván hogy "a disznó hus mindennel jó." Igy a többiek is.

A test részeiről vett közmondásokból talán ilyen értelem kiforgatható: ha nekünk harmincz három szólásmódunk van az orr felől, mikor a németnek tizenkilencz, mi talán finyásabbak vagyunk mint ők s hamarább megorrolunk valamit; ha negyvennyolczszor emliti, vagy akár emelinti, kezét a német, mig a magyar nem több mint harminczötször; talán a német dolgosabb, tevékenyebb; bár neküuk több van a fejrül, mégis a német gondolkozóbb, mi pedig fejesebbek vagyunk tán; a nyakasságot ne vitassuk; mig a szemet többször emlegetve is, alig vagyunk szemesek, nem hogy szemesebbek. Azonban ezek talán gyermekségek; de ugy hallottuk hogy "részeg, bolond, gyermek mondanak igazat." Higyétek el: mély és belső összeköttetés van a népkedélye s annak kifolyása között, mikor aztán a gyermekség nagy dologgá leszen.

Ki fogja mindezeket kimagyarázni? Hol az elme, ki elszánván magát nagyszerü dolgozatra, tudományos vizsgálódáshoz szükséges nyugalommal s kényelemmel birjon, és ha végig nézett fajunk történetén, ennek a világ folyására beható vagy nem ható fontosságán, összevesse a lelket a külsővel minden korszakon át, kijegyezze a határvonalokat: meddig és nem tovább volt érvénye annak, a mi magyar; melyik században volt fölepen (niveau) alul vagy felül e saját faj mivelődése, hol, mikor és miért maradt el kisérői mögé; egy szóval: mi a magyarnak történeti és népnemzeti psychologiája?

Hogy ily eredményhez a népi lélek ismerete is szükséges, mondani sem kell. E sorok irója itt, ugy szólván, fenhangon gondolkozik, s legrégibb vágyait árulja el, mert bizony nemzetének lehető kitudása volt a czél, melyért a népi dolgokat utjába ejtette s minden jó szándéka mellett ott áll mai nap hogy a nem igen kedvező időben és körülmények között, féluton kell félbe szakasztani törekvéseit.

Azonban az irodalom élete megint fölpezsdülhet, s nincs kétségem benne hogy a népi dolgok iránt csak ezután lesz még figyelem és fogékonyság. A bölcs addig is igy tanit: "hallgasd, szerelmes fiam, a te atyádnak bölcseségét, és a te anyádnak oktatását el ne hagyjad. Értsük az intést, hiszen ez a nemzeti hagyományok tisztelete másszóval.

XIX. Értekezésem folytán leginkább oly oldalokat czéloztam érinteni, melyekről eddig nem volt szó az irodalomban. Áthatólag kimerítőt adni ezuttal, mikor inkább csak gyüjtő vagyok, czélom sem lehetett.


[1] Quod per ora hominum obambulat. Erasmi proverbiorum Epitome; praefatio.

[2] Máté. VII. 13-20.

[3] Máté. XIII. 3-13.

[4] Péld. 20, 21. v.

[5] 1. Kir. 4: 32.

[6] Institutionum lib. V.

[7] Lugossy J. a "szombatosokról" tartott akademiai értekezésében ugy hiszi, hogy eleink a negyedik vagy vizi tündért sellő név alatt ismerték; állításának alapját, melyet a szónyomozás is támogat, egy régi versben találván föl.

[8] Volks-Bibliothek, Dritter Band. Die Sprichwörter der Deutschen, v. Dr Wilhelm Körte. Leipzig. 1847.

Erdélyi János: Magyar közmondások könyve (Erdélyi János, 1851) -  antikvarium.hu


A. Á.

1.
Aba nem posztó. D. (2085. 4230.)
Aba közönséges durva posztó, melyből hajdan a cselédek ruhái készíttettek. – Aba faj, posztó nem. Mikor a faj és nem (species et genus) a tagadó nem (non) szóval köttetnek öszve, az mindig roszat, kevés becsüt jelent a magyar közmondásokban, p. "kása nem étel; egres nem szőlő" stb., mintha mondatnék: a kása rosz étel, az egres rosz szőlő.

2.
Lesz még Abán bucsu.

3.
Abajgat, megabajgat.
Szirmay szerint Aba király idejéből maradt fel, ki előbb Péter királyt, őt pedig ez üzte el a magyar trónrul. Jelent méltatlan, kegyetlen bánásmódot.

4.
Abaujba küldeni.
Veszprém megyei szójárat. – Egy ifju, levelet irván egy leány szüléinek, kérte őket nyilatkozásra: hozzá adják-e vagy nem leányukat, mert ha igen, ő Pesten marad lakni, ha nem, akkor megy Abaujba, hol reá hivatal vár. A szülék röviden igy válaszoltak kitérőleg: csak menjen Abaujba. Ezóta "Abaujba küldeni "am. kosarat adni.

5.
A ki a-t mond, b-ét is kell mondani.

6.
Az öreg a-t sem ismeri.

7.
Az csak abc-e.
Könnyen tudható dolog. – Mi is tudjuk az abc-ét. ML.

8.
Az abc-ét sem tudja, mégis katedrába áll./papolni akar.

9.
Annyit tud hozzá, mint tyuk az abc-éhez. (455.)

10.
Nem teszi az ablakába.
Oly levélre mondják, mely haraggal, szemrehányással van irva.

11.
Ha ablakkal beéred, ne nyiss kaput sziveden.

12.
Kinek isten akarja, az ablakon is beveti.

13.
Ablakon hányják be neki.
Nem is tudja, honnan és hogyan boldogul. Szerencsés.

14.
Téli ablak.
Azaz pápaszem.

15.
Se kin, se ben mint az ablakfa.

16.
Legjobb ostor az abrak.

17.
Sokat viselt abrosz végre/A mely abroszt sokan viselnek, szöszszé válik. D.

18.
Ismerem az abroszt, szöszből fonták.
Alacson származásu kevélyre mondatik.

19.
Más abroszához törli kését.

20.
A sáhos abrosznak szebb a szine mint a viszája.

21.
Keskeny az abrosz.
Nagyobb a pompa, mint megbirná a ház.

22.
Aczéla jó, de kovája rosz.
Mintha mondatnék: "a czél, a jó, "mit a másik, hivén, hogy aczélról van szó, igy pótola ki: "de kovája rosz." – Jelentése: a czél jó, de roszak az eszközök, vagy egyik eszköz jó, a másik rosz.

23.
Aczél anyának tüzkő a leánya.

24.
Azt se mondta: cseréljünk aczélt.

25.
Könnyebb az aczélt eltörni mint meghajtani.

26.
Aszonynak minden fazékoldal aczél.

27.
A ki kérdi, kell-e? nem örömest ad. K.

28.
Ha adsz, adj jó szivvel.

29.
Adj, uram isten, de hamar.
Van néhány km., mely elé vagy után mindig oda teszi az idéző: "mint a czigány mondja. "Ez is olyan.

30.
Nem ugy adja a mint árulja.
Nem akarja maga se, hogy mind higyük, a mit beszél.

31.
Ha adhatsz, maradhatsz. (4047.)

32.
Könnyü adni, a mi nem kell.

33.
Szép ott adni, a hol senki se kér.

34.
Ugy adom a mint vettem.

35.
Ki nem akar adni, azt mondja: nincs.

36.
A mit ott adnak, kés nélkül is megeheted.

37.
Add ki, a mit bevettél.

38.
Minemü az "adjon isten, "olyan a "fogadj isten."

39.
Könnyü a másébul adakozni.

40.
Fülig adós.
Német: Verschuldigt bis über die Ohren.

41.
Lelkével is adós.
Latin: Animam debet.

42.
Adós, fizess. (734.)

43.
Sarkalással szokott adós jól fizetni. KV.

44.
Ki vagyonánál többel adós, semmie sincs.

45.
Ha valaki egy krajczárral adós, meg kell kérni; ha egy kis pénzzel adós, azt már nem illik megkérni, hanem mindig görbén kell nézni az olyan emberre. Sz.

46.
Adósa vagyok.
Vétett ellenem, boszut kell állnom érte.

47.
Szalmaadósságnak polyva interese./Bizonytalan adósságnak szalma a kamatja. K.

48.
Pénzzel, nem busulással fizetik az adósságot.

49.
Régi adósság annyira fölmegy, hogy utoljára el sem éred.

50.
Szórja, mint katona az adtát. (4177.)

51.
Czifrán adtáz, a ki megszokta.
Némely káromkodásaiban "adta "igét használ a magyar; innen adta am. szitok; adtáz am. szitkozódik.

52.
Tömlöczben is adtáz.

53.
Nem addig van a!

54.
Kan agár a vendég, komondor a gazda. (445.)

55.
Nyul után bottal veri az agarat. (1942.)

56.
Nem örülnek a nyulak, midőn az agarak fiadzanak.

57.
Hátrább az agarakkal.

58.
Nagy böcsülete mint a téli agárnak.

59.
Mint az agár a pozdorján.
Azaz nincs dolga.

60.
Aggnő-beszéd. P.

61.
A görbült aggnőnek agg ő regéje is.

62.
Aggszó, de igaz. P.
Igy nevezi Pázmán több helyen a közmondásokat.

63.
Az ő agyveleje sem uborka. P.

64.
Igen fen kezdesz heázni, elszédül agyad. P.

65.
Agyafurt.

66.
Agyba főbe.

67.
Nehéz az agyagot ásni.
Nehéz a fösvénytől valamit kikérni. D.

68.
Ajándék-elvétel szabadság-letétel./Ajándék-elfogadás szabadság-eladás. B.
Ez utóbbi inkább alkalmazkodás a franczia közmondáshoz: Qui prend se vend. Az első jobb.

69.
Ajándék a jó baráttal is nótát fordíttat.

70.
Ajándékkal mindent meg lehet hajtani. Cz.

71.
Az ajándékot is felirja.

72.
Ajándék marhának nem kell fogát nézni./Ajándék marhának nincs odva fogának. D.
Latin: Equiti dentes inspicere donati.
Német: Geschenktem Gaul sieh nicht in's Maul.

73.
Ajakába harap.

74.
Rágja marja ajakát.
Latin: Mordere labrum.

75.
Lepityedt az ajaka.
Megszégyenült.

76.
Ajakon termett, nem szivben fogant szó.
Azaz üres beszéd.

77.
Megcsuszamodik ajka. P.
Hibásan szól; hazud.

78.
Nyitva az ajtó, akár föl akár alá. M.

79.
Ajtó közé nem teszem ujjomat. P.
Német: Zwischen Thür und Wand leg'Niemand seine Hand.

80.
Nem sokat vásítom ajtaját.

81.
Kivered az ajtón, bejön az ablakon.

82.
Ha egy ajtón kiverik, a másikon bemegy. B.
Szemtelen, tolakodó.

83.
Ajtót mutat.
Kiutasít a házból.

84.
A ki végül maradt, tegye be az ajtót.
Azok vezérszava, kik a jövőre semmit nem gondolva élnek.
Német: Der Letzte macht die Thür zu.

85.
Későn jöttél, hanem mosdjál s kendjél ki az ajtón. K.
Játék a mosdik és kendik (honnan: kendő) igékkel. Mosdjál, azaz mentsd magad ne szóval, hanem futással, s mintha a mosdik igének ez utolsó értelemben is megfelelne a kendik ige, mert mosdásra következik a kendés, azaz törülközés; mikor ajtón kikendeni am. kimenni az ajtón.

86.
Hátulsó/Kibuvó ajtó.
Elmében maradt gondolat vagy fogás a ravaszoknál, melylyel magokat kimentsék.
Német: Hintere Thür.

87.
Ajtót sem nyitottak rá.
Senki sem látogatta meg beteg korában.

88.
Nagy ur és kutya után teszik be az ajtót.
Német: Hunde und Edelleute lassen die Thür auf.

89.
Bebukott az ajtón, mintha égből potyant volna le.

90.
Ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes.
A czigány szamarat árult s kérdezvén egy venni akaró: vemhes-e? a czigány felelé: nem. Akkor nekem nem kell, mondá a vevő s elment. Erre a czigány állitá, hogy vemhes. Mikép lehet az? kérdé a vevő. Könnyen, felelé a czigány, ha akarom vemhes stb. – Olyanra illik, ki most igy majd ugy beszél, hisz, cselekszik.

91.
Nem mint akarnók, hanem a mint lehet.
Latin: Ut possumus, quando ut volumus, non licet. Ter.

92.
Akarom is nem is.

93.
A ki akar, lel okot.

94.
Nagy benne az akarat mint a rosz lóban./vén leányban.

95.
Nem akarás fejvakarás. Cz.

96.
Könnyü az akarót rábeszélni. (4187.)

97.
A könnyü is nehéz a nem akarónak.

98.
Nem akarásnak nyögés a vége.

99.
Ki nem veheti hasznodat, értse jóakaratodat.

100.
Ha jóakaratot veszek, még azért is adós leszek.

101.
Akaszszanak fel neved napján.

102.
Ki nem akar élni, akaszsza fel magát.

103.
Kinek semmi dolga, akaszsza fel magát.
.... faluvégen,
Ott az akasztófa régen,
A ki megunta világát,
Akaszsza fel reá magát. Népd.

104.
Felakasztotta magát valaki.
Akkor mondják, ha nagy szél támad hirtelen.

105.
Összeakasztottak.
Péld. két szónok, mikor egymás ellen kikel, s megméri erejét.

106.
Az akasztás sem esik ingyen.

107.
Akasztással is elhiresedik az ember.

108.
Akasztófa czimere, hóhérpallos levele.

109.
Akasztófa virága.
Akasztófára való. – Népünk e szomorú látványt a virág eszméjével ruházza föl, példaul:
Szegény Barna Péter, gyolcs inge, gatyája,
Vérrel virágozik a testi ruhája.

110.
Akasztófa-virágból is lesz néha gyümölcs. D.
A rosz gyermekből is, kit akasztófára itél a közhit, válik néha jó.

111.
Ha távol van is tőle, magához szívja az akasztófa. D.
Hasonlati km. a delejtől (magnes), mely a vasat magához szívja.

112.
Kinek akasztófa helye, nem hal a Dunába.
Az általános elővégzet (absoluta praedestinatio) hite.
Német: Was am Galgen vertrocknen soll, ersäuft nicht im Wasser.

113.
Akasztófa senkit nem hí, mindenkit elfogad.

114.
Akasztófa nem sodrófa.

115.
Akasztófát is megszokhatni.
A czigány akasztófára itéltetvén, azzal menté magát, hogy soha meg nem szokja, de mégis felhuzatván, a mint meg se mozdult, rá mondák, hogy bizony megszokta ő, mert igen csendesen viseli magát.

116.
Mintha akasztófáról lopták volna el./Mintha most szabadult/szökött volna le az akasztófárul.

117.
Akár ide, akár oda.
Azon közmondások, melyek akár akár kötszókon sarkallanak, egyenlőt jelentenek; p. akár pofon, akár nyakon; akár a tojást a kőhöz, akár a követ a tojáshoz stb. Melyek elő fognak jőni a magok betürendi helyén.

118.
Szemébe mer nézni akárki fiának.
"Akárki fia "jelent válogatás nélkül bárkit.

119.
Nincs savanyúbb az alamizsnakenyérnél. Cz.

120.
Alamusztaságnak nem kell hinni. Cz.

121.
Bezzeg alábbhagyta mostan. M.
Elébb hős volt, most gyáva.

122.
Jól hozzá láttak az aldihoz.
Aldi am. alfel.

123.
Sok küszöböt nyalt az ő alfele is. KV. (3533.)

124.
Alfelére ütötték a nemes pecsétet. Cz.

125.
Kiporolták az alfelét.

126.
Üstökén kell ragadni az alkalmat.
Azaz mig előtted van, mikép az üstök a fej elülső részén.

127.
Alkalmas tavalyiban. M.
Tavalyiban (elmultban, jelen nem levőben) alkalmas ember az, ki mintegy ki van esve az időbül, vagy nem a maga helyén és idején az, a minek lennie kellene. – Ilyen az, ki okosak közt tudatlan, tudatlanok közt okos.
Latin: Inter pueros senex, inter senes puer.

128.
Alkalmatosságnak kopasz a hátulja.
Ha egyszer elment, azaz háttal van feléd, az alkalom, többé meg nem foghatod.

129.
Maga alkalmatosságán.
Azaz gyalog.

130.
Édesebb az alma, ha nincs ott a pásztor.
Latin: Dulce pomum, quum abest pastor.

131.
Tiltott alma jobb izü. (3242.)
Német: Verbotene Frucht schmeckt am besten.

132.
Belé harapott a savanyu almába.
Olyanba fogott, mit meg is bánhat, mi kétes kimenetelü.

133.
Későn érő alma tart sokáig.

134.
A piros alma is gyakorta férges.

135.
Almából is a szépét kötik fel.
Legényt is a legéletrevalóbbat, szebbet akasztják fel.

136.
Nem esik messze fájátul alma.
Milyenek a szülék olyanok a gyermekek.
Latin: Non procul a proprio stipite poma cadunt.
Német: Der Apfel fällt nicht weit vom Stamm.

137.
Akárkinek vadalma, nekem édes alma.

138.
A tiltott almára sokkal többen vágynak.

139.
Alpári ember. D.
Együgyü; ezen történeti adattól, mikor Alpáron meg hagyá csalatni magát Zalán, fehér lovon eladván országát.
D.

140.
Megjárta az alpári tánczot.
Szinte a feljebbi történettől. Táncz közmondásainkban sorsot, állapotot jelent igen sokszor.

141.
Büdösen fuj az alszél.

142.
Egyet alszom rá.
Latin: In nocte consilium.
Német: Guter Rath kommt über Nacht.

143.
Akárki is jámbor, mig aluszik. BSz.

144.
Csuda ha félszemére eleget aludt. P.
Együgyü, félkegyelmü.

145.
Ugy aluszik mintha ökörbőrt huznának a fagyon. KV.
Hortyogva alszik.

146.
Mind a két fülére alszik.
Mélyen alszik. A régi orvosok ugy tarták: az első álmot jobb fülön kell aludni, a másodikat kinyujtózva balon. A ki pedig ébren akar aludni, feküdjék hanyatt. – Ezzel ellenkezőt jelent a magyar km., azaz igen mély álmot.

147.
Félszemére alszik mint a nyul.

148.
Addig alszik mig hasára nem süt a nap.

149.
Ki mennél kevesebbet alszik, annál többet él.

150.
Eleget alhatunk, ha meghalunk.

151.
Az aluszik legjobban, ki nem érzi, mily keményen fekszik. KV.

152.
Olyat aludtam mint egy juhászbunda.

153.
Éhes embernek étel gyanánt esik az alvás.

154.
Akkor jó elhagyni az alvást, mikor legjobban esik.

155.
Ez is a hét alvók közül való.

156.
Ha isten akarja, aludttej is elsül.

157.
Összement mint az aludttej.

158.
Az aludttejet is megfujja. (4235.)

159.
Alul derül, bocskor merül.

160.
Kend az az Alvinczy?
Mondani szoktuk, mikor valaki tanácsot vagy eszközt és módot ajánl, mit nem lehet használni. E km. eredetét vette az 1809-ki fölkeléskor Alvinczy tábornokról, ki a fölkelt nemességnek rosz fegyvereket osztogata ki s egy nemes vitéz által ugy szólíttatott meg, tudtára akarván adni, hogy roszak a fegyverek. Innen Alvinczy-fegyver am. rosz fegyver.

161.
Ez volna amaz? KV.

162.
Anda Pál hadába való. Sz.
Anda Pál lovas kapitány és házas ember volt Miskolczon, s az 1598. 31. törv. czikk rendelete tiltván hogy aszonyok a táborral járhassanak, ő feleségét látogatni minden héten haza kéredzett. – Jelent felesége akaratán járó, papucs alatti férjet. Sz.

163.
Angyal szól belőled.
Örvendetes hirt mondasz.

164.
Angyalok közt is voltak pártosok.

165.
Kövér mint a trombitás angyal.

166.
Föltette szent Anna kontyát.
Megborosodott hölgyekre mondják, alkalmasint Anna napi mulatságoktól.

167.
Antal a fejed. M.
Antal féleszüt képvisel a magyar közmondásokban.

168.
Megjött Antal Budáról. K.
Próbáltam már én azt.

169.
Megjött Antal Budáról, zöld ágat is hozott. D.

170.
Ki hinné hogy Antal is böjtöljön. KV.

171.
Antal harasztjára bocsátotta. Cz.

172.
Van benne módja mint Antalnak az ebütésben.

173.
Legjobb prókátor a tokaji Antal. B.
Azaz tokaji boros antalag. B.

174.
Kiverte a szent Antal tüze.
Ez betegség, melyben vad pirosság fogja el az orczát. Közmondásilag jelent bortól hevültet, pirosat.

175.
A milyen az anya, olyan a leánya.

176.
Anyja lánya.

177.
Nézd meg az anyját, vedd el a lányát.

178.
Hol nyájas az anya, kényes a leánya./Hol nyájas az any, kényes a leány./Nyájas anyának kevély a leánya. D.

179.
Szép a gyermek anyjának.

180.
Taknyos gyermeke is szép az anyának.

181.
Keserves anyának potrohos gyermeke.

182.
Némának anyja sem érti szavát.

183.
Gaz anyának váltott gyermeke.

184.
Anyja hasában sem volt jobb dolga.

185.
Kevés ideig volt anyja hasában.
Idétlen alaku, eszü.

186.
Ne busítsd anyádat.

187.
Legjobb étek az anyatej./Az anyai tej legédesebb.

188.
Eb anyának kutyó a leánya.

189.
Vagyon anyja, de ki tudja, ki az apja. K.

190.
Anyád kinja.
Tagadás. Példaul: kérdi gyermekétől az anya: "hol voltál? "A gyermek hazud: "itthon"; de az anya tudja oly bizonyosan mint a maga szülési kinját, hogy itthon nem volt s igy felel czáfolólag: "voltál az anyád kinját. "Innen maradt a km.

191.
Anyám aszony beczéje.
Elkényeztetett gyermek.

192.
Anyám aszony katonája.
Gyáva, elpuhult katona.

193.
Megfogta az anyját.
Gazdaggá lett; mint az, ki pénzért oly vén leányt vesz, ki anyja is lehetne.

194.
Ugy beszél mint anyja tejével beszopta.

195.
Előbb apád mint anyád.

196.
Apja fia, anyja lánya.
Latin: Patris est filius.

197.
Különb ember légy apádnál.

198.
Ne légy jobb apádnál.
Azaz házasodjál meg.

199.
Nyakas apa fejes fia./Nyakas volt apja, hogy ne lenne fia.

200.
Hol gyáva az apó, anyó nevén híják a fiukat.

201.
Apád, anyád ide jőjön.
Ezt szokták mondani azon pénzre, melyet legelsőben árulnak be a vásáron.

202.
Ne tanitsd apádát gyermeket csinálni.

203.
Ugy néz rám, mintha apját, anyját megöltem volna.

204.
Apád se látott olyat.

205.
Apja tüz, anyja puskapor, fia csupa láng. D.

206.
Apja sem volt harangöntő.
Azaz nem volt okos ember. – A harangöntés népünk szerint nagy mesterség.

207.
Apánk evett almát, a mi fogunk vásik.

208.
Apák ettek egrest, fiak foga vásik.

209.
Kutya apának eb a fia.

210.
Kinek apja akasztófán száradott, fia sem kerüli el.

211.
Apja is ember volt, vas villával ette a szerdéket.

212.
Ha nincs, teremjen; apja is ezzel kereste, a mi nincs. BSz.
Oly emberről maradt, ki mindenét elette, elitta.

213.
Apjáról is maradt, maga is szerzett.

214.
Apja szabta csizmában jár.
Azaz mezitláb.

215.
Kikapta apait, anyait.
Hasonlatkép az örökösödéstől. Jelentés: minden büntetést elvett, a mi csak reá várt.

216.
Vak apád.
Tagadó km., e. h. nem igaz, nem ugy van. Példaul ily párbeszédben: "te dugtad el a sapkámat?" "dugta biz apád," azaz nem én. – Vagy: "nem látod, vak vagy?" "Vak, apád," azaz nem én. Innen maradt a fentebbi tagadó km.

217.
Apagyra készül a szeme.
Apagy, szabolcs megyei helység. A közmondás alapja itt, az apad ige és Apagy helynév közti rokonság és szójáték.

218.
Apáczát anyáczaságra szabadít. M.

219.
Jő megy mint Apátiban a szatyor. D.

220.
Meghal a barát, él a szent, változik az apáturság. K.

221.
Hal barát, hal szamár, változik az apáturság. Sz.

222.
Tizenharmadik apostol.
Fölösleges, ismeretlen bölcs, kire nincs szükség.

223.
Apostolok közt is volt egy Judás.

224.
Apostolok lován jár.
Azaz gyalog.

225.
Egész aprilis.
Azaz változó eszü ember.

226.
Megjártam az aprilist.
Szokás april elsején egymást ámítva tovább tovább küldözni, mint tudatik. A km. akkorra szól, mikor valaki bolondjába, hiába jár sokat.

227.
Van mit aprítni a tejbe. (2709.)
Német: Er hat wohl in die Milch zu brocken.

228.
Ha aprítottad, meg is edd. KV. (2884.)

229.
Apróstul, cseprüstül, iastul, fiastul. BSz. (2034.)

230.
Nem jó minden aprólékot arany tollal irni. D.

folyt. köv.


Magyar népdal – Wikipédia
Erdélyi János emlékezete - A Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti  Tagozatának konferenciája Erdélyi János születésének 200. évfordulója  alkalmából - Netfolk: népművészet, hagyományok



Válogatott magyar közmondások · Erdélyi János · Könyv · Moly


LAST_UPDATED2