Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kósa Csaba: Apáim PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai
2014. december 17. szerda, 09:56

Kósa Csaba
Apáim
(Regényrészlet)


December második hetében egy magas rangú magyar tiszt gépkocsija állt meg a Huszonhatos utca 2. számú ház előtt.
Egy folyamőr ezredes szállt ki belőle. Hajdan József, édesanyám házassági tanúja. Éppen az Esztergom-kenyérmezői magyar katonai táborban tartózkodott. A folyamőrség gyakorlati megszűnése miatt a napokban nevezték ki a Dunántúl kiürítő parancsnokának. Jegenye termet, széles váll, bohókás fej, öblös hang.
- Pityukám! - lépett be a házba. - Kiviszlek magammal a városból! Holnap reggel indulunk!
- Józsi bátyám! Én nem mehetek el innen!
- Miért ne jöhetnél?
- Az én feladatom a közellátás! Esztergom lakosságának ellátása is.
- És kit látsz el majd, Pityukám? A halottakat? A döglött lovakat? Az oroszoknak - ha Budát akarják - meg kell szerezniük Esztergomot. A németeknek pedig foggal, körömmel meg kell védeniük. Beláthatod!
- Belátom, de az én hivatalom...
- Itt kő kövön nem marad, Pityu! Fogd fel! És te sem maradsz meg a családodnak, a másfél éves kisfiadnak!
Hajdan ezredes gépkocsija másnap reggel rágördült a dorogi útra. Néhány órával később már nem fordulhatott volna rá, mert az orosz gyűrű december 12-én bezárult Esztergom körül.
Azon az estén édesapám már együtt vacsorázott velünk Vas megyében, Andrásfán. Néhány nap múlva a nővére, Kató néném, és a férje, Vizy Károly is megérkezett Budáról. Kérték a nagyanyámat, hogy nálunk várhassák ki a háború végét. Nagyanyám készséggel szorított helyet nekik a kétszobás tanítólakásban.

Az érkezését követő napon édesapám jelentkezett a szombathelyi közellátási felügyelőségnél. Beosztották a vasvári kirendeltségre. Naponta meg kellett jelennie a tíz kilométerre fekvő járásszékhelyen, ahová a nagy hó miatt többnyire csak gyalogosan juthatott el. A kirendeltségnek akkor már mindenekelőtt a honvédség élelemmel való ellátását kellett biztosítania.
Nagyanyám nagy karácsonyt rendezett. A mennyezetig ért a piros és aranyszínű gömbökkel díszített karácsonyfa, alatta pedig a dédapám égetett agyagból készített betlehemes pásztorai és állatai vették körül a kisded jászlát. Miként a békeidők karácsonyain.
A hagyomány szerint sült krumpli és hagymás tejfölös túró volt a főétel, és aztán csemegeként mákos- és diós bejgli és körtekompót. Italként csokoládé- és puncslikőr szolgált. A békességes hangulat azonban nem volt őszinte. Bár eleinte kerülték a témát, a karácsonyozók végül mégis csak megtárgyalták a hadi helyzetet.
Nagyanyám telepes rádióján befoghatták a győri rádiót, amely harcra és kitartásra buzdított. Budapest ostromáról nemigen beszéltek, helyette inkább arról, hogy a német csapatok megindultak a főváros felé, és hamarosan felmentik a védőket.
Csend volt, csak Vízy Károly arca derült fel. Vízy önkéntes volt az első világháborúban, az itáliai fronton. A vereséget, a magyar hadsereg felbomlását, felbomlasztását képtelen volt megemészteni. Az egyenruhától nem is vált meg: vasúti tisztté avanzsált. A Felvidék visszacsatolása után a kassai pályaudvar állomásfőnöke lett. Öt gondtalan évet töltöttek Kassán Kató nénémmel, jó fizetés, elegáns lakás, nagy evések, ivások, vendégeskedések. Vízy Károly már ekkor elhízott. De hát 44 végén menekülniük kellett, közeledett a front. Vízy azzal vigasztalta magát, hogy mindez csak átmeneti állapot, a visszatérésük hamarosan megtörténik. Mert a németek mindenütt visszanyomják az oroszokat, a Kárpátokon túlra.
- Na ugye! - lelkendezett Vízy a győri hírek hallatán. - Megmondtam! Most jön a fordulat! A németek bevetik a csodafegyvereket, megfordítják a háborút! Budapestnél minden megfordul!
- Akkor miért nem maradtál otthon? - kérdezte egy idő után az édesapám.
Vízy Károlyt váratlanul érte a kérdés.
- Kishitű vagy, Pityu! - vágta ki magát aztán. - Ez a mi bajunk, magyaroknak, hogy kishitűek vagyunk! Az ilyen kishitűség miatt kerültünk ebbe a nehéz helyzetbe, Pityukám! Inkább örvendeznél, hogy mielőbb jóra fordulnak a dolgok!
Végül a nagyanyám intette rendre Vízyt:
- Károly! Maga itt Pityu sógoraként vendégeskedik! És nem fordítva!
Karácsony és újév között a győri rádióból azért meg lehetett tudni, hogy a németek december huszonhatodikán, tehát karácsony másnapján felrobbantották a párkányi hidat, és az is kiderült, hogy az oroszok - súlyos harcok árán - elfoglalták Esztergomot.
A következő három hétben Esztergom háromszor is gazdát cserélt. Visszavették a németek, tőlük vissza az oroszok. Véglegesen. Édesapámék nem kételkedtek benne, hogy a mi házunkat is a földdel tették egyenlővé. Odavesztek a gyönyörű bútorok, a porcelánok, odaveszett mindenünk.
Január közepén vált bizonyossá, hogy Esztergom az oroszoké. Január végén Pest is az övék lett, februárban Buda is. A győri rádió azzal bíztatta a hallgatóit, hogy a német és magyar csapatok megvetették a lábukat a Dunántúlon. És készül a nagy pörölycsapás, az ellentámadás. A tavaszi Vihar.
Idegőrlő napok követték egymást. Mi történik most Székesfehérváron, Veszprémben, a Bakonyban?
Vízy csak hajtogatta a magáét, de mindenki más érezte a tanítólakásban, hogy az oroszok feltartóztathatatlanul közelednek. Még akkor is, ha a győri rádió sikeres német ellenlökésekről számolt be.
- Már a Dunánál vannak a Tigris tankok! - emelte föl nehéz testét az asztal mellől Vízy Károly. - Visszaveszik Budapestet!
Vízyt véglegesen felmentették a katonai szolgálat alól, de édesapám Meghagyási igazolványának dátuma lejárt. Ha igazoltatják, ettől a pillanattól kezdve katonaszökevénynek számít. Bevonatozott hát Szombathelyre. A Magyar Királyi Közellátási Felügyelőség vasi főfelügyelője 1945. február 28-án ráütötte a pecsétet apám Meghagyási Igazolványára:
"A m. kir. Honvédelmi Miniszter és Honvédség főparancsnoka 1945. január 28-án kelt rendelete értelmében jelen maghagyási igazolvány érvénye 1945. március hó 31-ig nyert meghosszabbítást."
Ezek szerint apámnak 1945. április elsején kell majd katonai szolgálatra jelentkeznie Szombathelyen.
Miután a főfelügyelő átadta a meghosszabbított hatályú igazolványt, közölte apámmal, hogy március 5-én, hétfőn reggel újra jelentkezzen nála, mert a felügyelőségen akkor ismertetik az urakkal a kitelepítési ütemtervet. Édesapámnak, mint minisztériumi tisztviselőnek fel kell készülnie arra, hogy - a hadi helyzet súlyosbodása esetén -, a felügyelőség szombathelyi munkatársaihoz csatlakozva, a családjával együtt át kell települnie Ausztriába.
1945. március ötödike hétfőre esett. Ahhoz, hogy apám aznap reggel jelentkezhessen a felügyelőségen, vasárnap be kellett vonatoznia Szombathelyre. A március negyediki, délelőtti vasvári személyre szállt fel. Amikor a vicinális begördült a szombathelyi állomásra, már vijjogtak a szirénák. Néhány perc múlva hullani kezdtek a bombák.
Apám kiugrott a vasúti kocsiból, és arrafelé futott, amerre a legtöbben. A közeli temetőben, a sírkövek mögé bújva vészelték át az egymást követő négy légitámadást. Számottevő légvédelem már nem volt, ha felszállt is néhány magyar vadászgép, pillanatok alatt végeztek velük. Több száz amerikai nehézbombázó lepte el Szombathely légterét. Nemcsak az állomást, nemcsak a vágányokat, a műhelycsarnokokat támadták, hanem az egész várost. A belvárost is, a belvárosi polgárházakat, a Fő-teret, a püspöki palotát, a kaszinót, a Savaria Hotelt, és bombázták a kertvárosi övezetet is, kíméletlenül, új és új hullámokban.
A légitámadás lefújása után romváros maradt a támadók után. Félezer polgári halott. Asszonyok, gyermekek, öregemberek.
A temetőbe menekedettek lassan előmerészkedtek a sírkövek közül. Apám is kióvakodott a pályaudvarra. Felborult, összehasogatott, szétégett vagonok, térdre rogyott mozdonyok, szétszabdalt sínek, ledőlt falak. Halott vasutasok és utasok, szétszóródott csomagok. Vérző, támolygó sebesültek. Egy asszony, a gyermekét keresve, széttárt karokkal, sikoltozva futkosott vagontól vagonig, majd leborult az összegyűrődött sínekre, és zokogva átkozódott.
A néptelen, kihalt, romos utcákon apám elindult a szállodába. Bár a Savaria hotel felső emelete beomlott, a földszinten kapott egy szobát, ahol eltölthette az éjszakát.
Másnap reggel jelentkezett a Felügyelőségen. Azaz jelentkezett volna, mert csak egy összeomlott épületet talált a helyén.
Este, a sietve megjavított síneken elindult egy személyvonat Nagykanizsára. Néhány riadt, szótlan ember gubbasztott a kupékban, köztük az apám. A vasvári állomásról hazagyalogolt Andrásfára, ahol tőle értesültek a szombathelyi terrorbombázásról.
Vízy Károly kijelentette, hogy a németek ezt még visszafizetik. Bevetik az új csodagépeket, a rakéta sebességű Messerschmitteket, és az amerikaiak eltakarodnak Európából.
- És az oroszokkal mi lesz? - kérdezte apám.
- Visszatakarodnak. Amerika nélkül semmire sem képesek!
A következő napon apám jelentkezett a Magyar Közellátási Felügyelőség vasvári kirendeltségén. A hivatal működött, mintha mi sem történt volna a megyeszékhelyen. A kirendeltség-vezető ismertette apámmal az új keretszámokat. Ennyi és ennyi élelmet, zsírt, szalonnát kell előteremteni a katonaság számára.
- Zala megyében nem áll jól a front! - mondta a főfelügyelő. - Délen nagyon meglódultak az oroszok. Számítani kell arra, hogy újabb magyar alakulatok futnak be hozzánk.
Március huszadikán a kirendeltség-vezető figyelmeztette apámat, hogy készüljön fel az ausztriai kitelepülésre. Ők már javában csomagolták az iratokat, az írógépeket.
- Két nap múlva jönnek a teherautók, hozd be te is a családodat!
Látván apám arcát, még hozzátette:
- Ez parancs!
Apám nem ment be velünk Vasvárra, de tartott tőle, hogy értünk jönnek. Nem jöttek. Ekkor már, egyébként, két német Wehrmacht-tiszt volt elszállásolva nálunk, a tanítólakásban. Március első napjaiban, a szombathelyi légitámadás után érkezett egy német század a faluba. A legénység megaludt a nagyiskolában, a padokon, és másnap átvonultak Mihályfára, ahol megfelelően el tudták szállásolni őket. Néhány tiszt Andrásfán maradt, a kiválasztott házaknál.
Hozzánk egy őrnagyot és egy századost osztottak be. A legényeik is Andrásfán maradtak, a velünk szomszédos két házban. Napközben a németek nem tartózkodtak a faluban, sem a tisztek, sem a legényeik. Mihályfán volt dolguk, az alakulat parancsnokságán. De estére mindig visszatértek. Ahogy a tisztek szavaiból kiderült, a németek a vasvári sánc, az egykori római hadiút, és a Rába vasvári hídfőjének védelmére rendezkedtek be.
A tisztek, miután elnézést kértek a zavarásért, beköltöztek az utcai szobába. Mi a belső szobában zsúfolódtunk össze.
Édesapám és édesanyám jól beszélt németül, konyhanyelven a nagyanyám és Vízy Károly is.
Nagyanyám esténként vacsorával várta a lakóinkat, akik tisztességgel megfizették az étkezést. Ingyen vendégséget nem fogadtak el. A vacsoraasztalnál - a kezdeti visszafogottság után - megindultak az éjszakába nyúló beszélgetések.
Az őrnagy civilben gimnáziumi tanár volt, a százados mérnök. Mindvégig udvariasan és előzékenyen viselkedtek.
Az első, tapogatódzó esték után a németek feloldódtak. Az őrnagy nyíltan beszélt arról, hogy ők nem kedvelik Hitlert, sőt. A német nép elveszejtőjének tartják. Holdkórosnak, hagymázos bolondnak. A százados egyetértően bólogatott.
- A Wehrmachtban sokan gondolkodnak így - mondta az őrnagy.
- De hát, mégis... - szólalt meg óvatosan apám.
- Miért harcolunk érte mégis? Azért, mert a Wehrmacht tisztjeinek többsége nem vallhat színt. Hitlernek van SS-e, van töméntelen rajongója. Aki nem paríroz nekik, annak vége!
A németek egyre őszintébben beszéltek, jólesett nekik, hogy a szállásadóik, Vízy Károly kivételével, egyetértenek velük. Ő csak hajtogatta:
- Hitlert nem lehet legyőzni! Mostanra készültek el a csodafegyverek!
A két német először meghökkent, aztán a nagyanyám a szemével jelzett nekik, hogy ez is egy eszelős, nem kell komolyan venni.
Mindenesetre a tisztek egy ideig tartózkodóbbakká váltak. Itt ez a vizenyős szemű, kövér ember, lángoló szemmel, izzadó üstökkel, és a háború még tart, itt a Dunántúl nyugati részében legalábbis tart.
Nagyanyám a konyhában félrevonta Vízyt:
- Nézze, Károly! Mondtam már magának, hogy maga Pityu jogán van itt! A vejem sógora. Nem maga a házigazda! Megkérem, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe a vendégeinket! Úriember nem sérti meg a vendégjogot! Nem a maga dolga, hogy igazságot tegyen a németek között! De ha ez a célja, keressen magának más szállást!
Vízy ettől fogva nem nyilvánított véleményt, csak az izzó szeme mutatta, hogy ő hisz a győzelemben, a végső győzelemben. Ott ült naphosszat a telepes rádió előtt, és hallgatta a győri adó híreit.
A falubeli főnyilas, Mozsár Gusztáv hozzánk járt a fáskamrába, ha elfogyott a tüzelője. "Maguknak van fájuk, nekem nincs! Leáldozott az urak világa!" - vitte a tűzifát két-háromhetenként.
Egyik februári reggelen újfent betolta a talicskáját a hátsó udvarra, és odaállt a fáskamara elé, hangosan követelve, hogy a nagyanyám nyissa ki az ajtót. A zajongásra az őrnagy kijött a tanítólakásból.
Mozsár meglátta a német tiszti egyenruhát, vigyázzba vágta magát, a jobb karját fellendítette a magasba:
- Kitartás!
- Halt! - mondta az őrnagy.
- Ki ez az ember? - kérdezte a nagyanyámat.
- Hungarista.
- És mit csinál?
- Követeli a tűzifát.
- Az Önökét?
- Igen.
Mozsár még mindig a levegőben tartotta a kinyújtott, felemelt jobb kezét. Az őrnagy kivette a fegyverét a pisztolytáskából, odanyomta Mozsár tarkójához. Mozsár először nem értette a helyzetet, de amikor az őrnagy kibiztosította a pisztolyát, a kattanás hangjára fél térdre rogyott. Aztán a talicskáját hátrahagyva el akart iszkolni. Az őrnagy rákiáltott: vissza! Intett neki, hogy vigye a talicskáját is.
Zala megyéből már erősen áthallatszott az ágyúszó. A németek esténként, vacsora után megkérték az édesanyámat, hogy üljön a zongorához. Mozartot és Schubertet szerettek hallgatni. Behunyták a szemüket, engedték átcsobogni magukon a zenét. Ilyenkor mintha valóban civilben lettek volna, tanárként és mérnökként. Mintha elfeledték volna, hogy háború van, és ebben a háborúban egyre fogynak a napjaik. Egészen meghatódtak, amikor a német költészetre terelődött a szó, és édesanyám - miként a soproni orsolyitáknál tanulta - német nyelven elmondta a Vándor éji dalát.
Goethe, Hölderlin, Schiller, Rilke, Novalis - röpködtek a nevek, a németek egy-egy verssort mormoltak maguk elé, el-elhallgattak, és elnéztek valahová messze, a távolba. Alighanem Németországba.
Ahogy közeledtek az oroszok, esténként úgy nézegettek egyre inkább arra, hazafelé. Ám tudták jól, hogy ott meg az angolok és az amerikaiak közelednek.
- Még néhány nap - mondta az őrnagy, és a tisztek a likőrös poharat emelve koccintottak a háziakkal. - Még néhány nap...
Az utolsó estén az őrnagy melegen megköszönte a vendéglátást. Kérdő szemek szegeződtek rá.
- Hát igen - mondta az őrnagy, és végigsimította a kezét az őszes halántékán. - Ránk, németekre kegyetlen idők jönnek. Ránk, katonákra különösen. De az egész Németországra. Önöknek, magyaroknak azonban még ennél is szörnyűségesebb lesz!
Bár a tanítólakásban mindenki sejtette a jövőt, ettől a vészjósló mondattól valósággal megfagyott a levegő. Szembesülni kellett azzal, amit a karácsony óta eltelt három hónap alatt éreztek, de amit kimondani senki sem akart. Édesapám sem. Még Vízy Károly arca is megkövült. Ezt mondja, ezt jósolja egy német? Egy Wehrmacht őrnagy?
A németek Vasvár irányában vonultak el, át Mihályfán, át a szőlőhegy oldalában kanyargó postaúton. Láthatóan nem kívánták védeni a Hegyhát kicsiny falvait, egymásra buckázó dombjait. Március huszonötödikén magyar katonák érkeztek Andrásfára. Szakasznyi magyar honvéd, öreg, fáradt bakák, két zörgő teherautó hozta őket. A legénység a nagyiskolában aludt meg, a tanterembe hordott szalmazsákokon, a tisztek a kúriaszerű Hodászy házban szálltak meg. Kedvetlenek és szomorúak voltak, a katonák is, a tisztek is.
Édesapám szóba elegyedett az öreg bakákkal, kérdezgette őket, hová valók. Alföldi fiúk voltak, Cegléd környékiek. Két napot töltöttek a faluban, huszonhetedikén elvezényelték őket.
- Hová mennek? - kérdezte édesapám.
- Ki, Ausztriába.
Egy-egy papírost dugdostak az édesapám, a nagyanyám kezébe, juttatnák el a rövid, ceruzás üzenetüket a feleségeknek, a szülőknek. Nemigen hittek benne, hogy valaha még meglátják őket.
A falu csak akkor szembesült vele, hogy egyedül, védtelenül maradt, amikor velük is elberregtek a csörömpölő teherautók. Az emberek attól féltek, hogy az utolsó pillanatokban parancs érkezik, és kivezényelik a leventéket az arcvonalba. Mint ahogy a Zala megyei falvakban sok helyütt bevetették a tizenöt-tizenhat éves fiúkat. Sokszor használható puska és megfelelő felszerelés nélkül.
De nem jött már senki, aki a parancsot kiadta volna.
A szőlőhegyről, a postaútról már látszottak a közeli zalai torkolattüzek.
Két fiatalasszony, Kaczor Gáborné és Bóbits Jánosné felkereste a nagyanyámat. A férjeik a fronton voltak, kisgyermekekkel, egyedül kellett várniuk a jövevényeket.
- Tekintetes asszony! Igazgató néni! Kitehetjük a fehér zászlót?
- Hová akarjátok kitenni?
- A Haranglábra!
Március huszonhetedikén egy patyolatfehér, kivasalt ágylepedőbe kapdosott a szellő a Fő utcában, a domboldalon, a Harangláb tornyán.
Andrásfa megadta magát.
Aznap csend honolt a faluban, halotti csend. A szomszédok már egymáshoz sem mentek át. A várakozás idegfeszítő órái megbénították az embereket. Mintha az állatok is érezték volna a veszedelmet, elbújtak az istállókban, a padlásokon, a pajtákban. Este és éjszaka még csak kutyaugatás sem törte meg a csendet. A mi családunk, pokrócokba burkolózva, már kinn kucorgott a konyhakerti bunkerben.
Március huszonnyolcadikán, nagycsütörtök reggelén három vörös süveges kozák lovas viharzott át a mozdulatlanságba dermedt falun. Ahonnan várni lehetett őket, délkelet, a temető felől jöttek.
A kozákok a Haranglábnál megfordultak, és alávágtattak a völgybe. Kalamár Jenő, a falus kovácsmester akkor már kinn állt a kertjük kapujában.
Jenő bácsi a Fő utcában lakott, csaknem szemben a tanítólakással. Az első világháborút megjárt, szibériai fogságot kiállt ember volt, s mint ilyen, konyított kicsit az orosz nyelvhez.
- Majd én szót értek velük! - bíztatta már jó ideje a falubelieket a boltban és a kocsmában. - Az oroszok is két lábon járnak, ezek is csak emberek. Jézus Krisztus nekik is Jézus Krisztus! Ismertem én közöttük sok rendes embert!
Meg is fogalmazta magában szépen, orosz nyelven, hogy mit mond a győzteseknek. Andrásfa a béke faluja, az itt élők békés nép, és a katonák gondoljanak a feleségeikre, az édesanyjukra, ne bántsák az itteni asszonyokat, lányokat.
- Dobruj gyen, szoldáti! - kiáltotta a kapuban. - Mir, mir, mir!
A lefelé száguldó három kozák meglátta Jenő bácsit, az integető karját. Az egyikük hirtelen oldalra fordult a nyeregben, és a dobtáras géppisztolyából beleeresztett egy sorozatot a kovácsmesterbe.
Aztán csak a lópaták távolodó csattogását lehetett hallani, majd az utcára kiszaladó jajveszékelő özvegyet. Mire Jenő bácsit behúzta az udvarra, már halott volt.
Megint csend szakadt a falura, vészjósló, mély csend. Még egy óra telt el, mire megérkezett a gyalogság. A lakhegyi dombon, a temetőn át, mezei utakon tódultak a faluba, eddig sosem látott egyenruhában, mellükön átvetett géppisztollyal, vörös csillagos sapkákban. Ahogy özönlöttek, egy-egy kisebb csoport kivált közülük, és máris be a portákra, a házakba. De így sem fogytak el, csak jöttek egyre, mint akiket újra és újra megsokszoroztak.

 

http://www.stadiumlap.hu/st6010e.htm

LAST_UPDATED2