Homályba vesznek a múlt bűnei

Kahler Frigyes: A rendszerváltoztató elit nem akarta elszámoltatni a múlt felelőseit (Fotó: Horváth Péter Gyula)
– Vajon az igazságtétel is a rendszerváltás sarkalatos kérdésének számított, vagy az emberek csak arra vágytak, hogy jobban élhessenek, s szabadon utazhassanak?

– Azokban a körökben, amelyekben én mozogtam, már a hetvenes évek végén felmerült az igazságtétel ügye. Úgy véltük, ha megszűnik a kádári diktatúra, akkor mindenképpen rendezni kell a pártállami érában elkövetett jogtalanságok és erkölcstelenségek problémáját, persze törvényes eszközökkel, s igazságot kell szolgáltatni azoknak, akik a jogtalanságok áldozatai voltak.

– Igencsak veszélyes gondolatoknak számítottak ezek akkoriban… Hiszen még a nyolcvanas években is közel kétszázezer besúgójuk volt Kádáréknak.

– Valóban, de a barátaimmal együtt megszoktuk ezt a helyzetet. Elsősorban jogászkörökben emlegettük az igazságtételt, de azok az értelmiségiek is így tettek, akik nem voltak a kádári diktatúra elkötelezettjei. Mindezen túl főként a parasztok körében érzékeltem felfokozott igényt az igazságtétel iránt. Ide vezetett a kolhozosítás, amivel elrabolták a parasztság több generáción át összegürcölt tulajdonát, noha ezek az emberek semmi mást sem akartak, csak termelni és dolgozni. Nekik az igazságtétel azt jelentette, hogy visszakapják a földjeiket.

– Igen, de Kádárék úgy állították be, hogy az 1960-as évek elején létrehozott háztáji rendszer elhozta a rég vágyott jólétet a magyar parasztságnak…

– Ez így igaz is volt tulajdonképpen. De a háztáji gazdaságok rendszere egy politikai értelemben vett gőzkieresztési szelep volt. Egyben a Kádár-rezsim önvédelme is, hiszen a háztájik jelentős szerepet játszottak az élelmiszer-ellátásban. Tele voltak az üzletek pultjai, ami azért volt fontos, mert a pártelit nehezen védhette volna meg úgy a politikai rendszert és a hozzá tartozó ideológiát, ha közben üres a nép gyomra. Persze azoknak a parasztoknak, akiktől elvették mindenüket a kollektivizálás idején, a relatív jólét sovány vigasz volt. Azt a földet követelték vissza mint jogos örökséget, amelyen a felmenőik dolgoztak a jobbágyfelszabadítás óta.

– Ön azt írja idén megjelent könyvében, hogy amikor a rendszerváltozás folyamatában végre nyilvánosan is felvetődhetett az igazságtétel gondolata, balliberális jogászok komoly ellenállást fejtettek ki. Miért?

– Azt még csak-csak elfogadták, hogy a koncepciós perek a diktatúra fontos hatalomgyakorlási eszközei voltak. Hiszen még Rákosi Mátyás mondta azt, hogy amit nem tudtunk elérni a politika fegyvereivel, azt elérjük a büntetőjoggal. Ilyenek voltak az úgynevezett munkásmozgalmi perek, közülük talán Rajk László pere volt a leghíresebb. Egy léggömb, akár a többi is, amelyek aztán kidurrantak. A kommunista rendszer felismerte, hogy kezdeni kellene valamit saját belharcainak áldozataival, jöttek a rehabilitációk, így Rajk rehabilitációja is… Ez a folyamat valamivel több mint ötszáz embert érintett összesen. A parasztság ellen indított koncepciós eljárások száma viszont elérte a háromszázezret. Fogcsikorgatva ugyan, de a párton, illetve a mozgalmon belüli harc áldozatainak kezdtek igazságot szolgáltatni. Anyagi jóvátételt adtak nekik, meg egy lakást, vele kisebb könyvtárat, értékes bútorokat. De nem nyúltak hozzá azokhoz a koncepciós perekhez, amelyeket nem a kommunista elvtársaik, hanem a parasztok, illetve más közemberek ellen folytattak. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ő sérelmeiket is orvosolni kell.

– Ezt még elfogadta volna a balliberális tábor?

– Igen, ezt még el. De akkor én azt is mondtam, hogy nézzük meg azt is, kik követték el azt a rengeteg gyilkosságot és egyéb törvénysértést. Az SZDSZ-es Dornbach Alajos pedig úgy reagált minderre elhíresült dolgozatában, hogy rendben, adjuk meg a meghurcoltaknak, ami jár nekik, de a bűnösökkel, bűnökkel ne foglalkozzunk. Vagyis féloldalas folyamatnak képzelték el az igazságtételt, azt indítványozták, hogy nyilvánítsuk semmisnek az egykori pereket, adjunk egy kis nyugdíjpótlékot, kárpótlást az áldozataiknak, de azt már ne bolygassuk, kik voltak a bűnösök. Hozzáteszem, ez az elképzelés olyan hamis illúziókat keltett a rendszerváltoztató értelmiség egy részében is, hogy így olajozottabban mehet végbe majd az átalakulás, könnyebb lesz megszerezni a hatalmat, s kiépíteni a parlamenti demokráciát. S mellőzzük a számonkérést.
– Sokan hivatkoztak arra is, hogy egy számonkérés esetén visszamenőlegesen kellene bizonyos törvényeket alkalmazni, és ez elfogadhatatlan lenne. Ám azt az igazságtétel elkötelezettjei többször is hangsúlyozták, hogy a nürnbergi pert is törvényi visszamenőlegesség jellemezte…
– Sokan beszéltek erről, de az az érdekes, hogy a magyar igazságtétel esetében nem is kellett volna visszamenőlegesen törvényeket alkalmazni. Amit a kommunista rendszer tett,  az már annak idején is a büntetőjog paragrafusaiba ütközött. 

– Ön a már említett könyvében idézi Kónya Imre egyik érdekes dolgozatát, amelyben attól óv a politikus, hogy az ország tönkretevői jobb helyzetbe kerüljenek az átalakulás végeztével, mint azok, akik elszenvedték ezt a tönkretételt…

– Nem volt hiábavaló figyelmeztetés, akik komolyabb politikai pozícióban voltak a szocialista rendszer idején, azoknak lehetőségük volt arra, hogy a politikai hatalmukat gazdasági hatalommá alakítsák a rendszerváltás folyamatában. Olyanok, akik nem sokkal korábban még az imperializmust szidalmazták. A valóságban csak odáig jutottak el a rendszerváltó erők, hogy a régi káderektől elvették azokat a juttatásokat, amelyeket politikai pozícióik miatt kaptak addig. A szocializmusban ugyan nem juthatott jelentős tulajdonhoz egy vezető, de élvezhette a juttatások széles rendszerét. Kocsit, elegáns lakást vagy a budai villát, üdüléseket, luxusutazásokat. 

– A baloldali újságok arról kezdték győzködni a magyar társadalmat már az 1990-es választások előtt, hogy bűnös volt mindenki a Kádár-rendszerben, ne ugráljon senki. Szervezett sajtópropagandáról volt szó?

– Hogyne. Ez a probléma előjött az emlékezetes Kónya–Pető-vitán is, s ez volt Horn Gyula egyik idevágó parlamenti felszólalásának lényege is. Hazugság az egész. Ez a nép az 56-os forradalommal megpróbált változtatni a sorsán, de nem lehetett. A Nyugat tudomásul vette a jaltai világrendet, s megüzente Moszkvának, hogy a magyar felkelést belügynek tekintik, a szovjetek leverték a forradalmat. A magyarok pedig, ha már nem tudtak kitörni a kommunista rendszer igájából, megpróbáltak létezni valahogy. Az pedig nem tekinthető bűnnek, hogy éltek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a rendszer biztosított nekik bizonyos engedmények formájában. Ez adott esetben egy IBUSZ-utat, vagy a háztájiban összerobotolt szerény autót jelentett. 

– Más országok hogyan kezelték az igazságtételt? Itt elsősorban a cseh lusztrációs törvényt kell talán megemlíteni…

– Nálunk a rendszerváltoztató értelmiség nem vállalta a cseh megoldást, azzal magyarázva, hogy ha erre az útra lép Magyarország, akkor nem mentek volna ki a szovjetek. Ez nem igaz. A kelet-európai szovjet kivonulások ügye a máltai találkozón dőlt el. A csehek mellett érdemes megemlíteni a németeket is, akik speciális utat jártak be. Ott eleve létezett ugyanis egy német jogállam, az NSZK, így a Keletnek magától értetődő módon el kellett fogadnia az ország kultúráját, jogszabályi rendszerét. Az igazság az, hogy a hazai értelmiség kötött egy kompromisszumot a múlt rendszer elitjével, amely szerint a régi prominenseket nem éri bántódás.

– Ez lenne az a gentleman’s agreement, amelyre ön is utal a könyvében?

– Horn nyíltan is hivatkozott erre az Országgyűlésben. Antall József, az akkori miniszterelnök válaszolt ugyan Hornnak, de gentleman’s agreement ügyére nem tért ki, csak annyit mondott, hogy szó sem lesz itt boszorkányüldözésről, azokat azonban felelősségre kell vonni, akiknek vér tapad a kezükhöz. Akkor, azaz 1991 novemberében fogadta el egyébként a parlament a Zétényi–Takács- féle igazságtételi törvényt… Göncz Árpád, az akkori köztársasági elnök viszont az Alkotmánybírósághoz fordult. A testület pedig olyan határozatot hozott a jogszabállyal kapcsolatosan, ami inkább politikai döntés volt, mint jogi, mert semmivel sem igazolta azt, hogy a rendszerváltoztatást követően miért is lennének érvényes jogai azoknak a bűnelkövetőknek, akiknek a diktatúra mentességet biztosított annak idején. Számunkra világos volt, hogy a rendszerváltozás után az állam kötelessége lenne a korábban elkövetett súlyos bűnök üldözése. Tessék összehasonlítani ezt a döntést a cseh alkotmánybíróság határozatával, amely azt mondja, hogy nem folytatható a kommunista diktatúra bűnpártolása, mert az államnak létezésénél fogva fel kell lépnie az egykori bűnelkövetőkkel szemben.

– Miért nem a kormány alkotott jogszabályt az igazságtételről? 

– A kormány később nyilatkozott arról, hogy támogatja a törvényjavaslatot, tehát a kezdeményezők mellé állt. Ez a gesztus persze nem bír ugyanazzal a súllyal, mintha a kabinet valóban maga terjesztette volna elő a koncepciót.

– Zétényi Zsolt azt mondta Jelenczki István Az igazság soha nem késő című filmjében, hogy barátja, Szabó András akkori alkotmánybíró jóindulatúan figyelmeztette őt, miszerint nem az igazságtétel és
a számonkérés a rendszerváltozás logikája…

– Világos beszéd volt, ami azt jelentette, hogy a rendszerváltoztató elit nem akarja elszámoltatni a múlt felelőseit, inkább valamiféle hallgatólagos kegyelemben részesítette őket. Hozzáteszem, maga a Zétényi–Takács- törvény is egyfajta kegyelmi intézkedés lett volna, ha hatályba lép, sok bűnöst úgymond futni hagyott volna.

– Milyen károk származtak az elmaradt igazságtételből?

– Óriásiak. A társadalom abban reménykedett a rendszerváltozás idején, hogy gazdasági fellendülés következik, de csalódnia kellett. De reménykedett a tiszta közélet megszületésében is, ahol a bűnt bűnnek nevezik, s felelősségre vonás jár érte, az erényt viszont jutalmazzák majd. Az igazságtétel elmaradása apolitikus állapotba taszította a társadalmat, s rendkívül komoly morális eróziót okozott.