Payday Loans

Keresés

Egy elmaradt interjú margójára PDF Nyomtatás E-mail

Jelige: Igric

Egy elmaradt interjú margójára

Én minden színben szeretem a szabadot. Ezért érzem színvaknak magam, drága Sanyókám, ha nem érzem a szabadság illatát. Most, hogy végre megkaptam az 1956-os emlékérmet is, azt hiszem, már zavartalanul élvezhetem a rendszerváltás sokszínű szabadságát. Örülök, hogy együtt léptünk le erről a félig sikerült osztálytalálkozóról. Tudod, mindig is taszítottak az irigy emberek. Jut eszembe: mint nyugdíjas újságíró, talán készíthetnél velem egy jó kis interjút a régi helyi lapodnak. Oda vitted be Béci fiad olvasószerkesztőnek, ugye?

— Lehetnél egy kicsit önkritikusabb, mielőtt ilyet kérsz tőlem —felelte Sanyó fátyolos hangon. — Lássuk be, a te pályafutásod már a kezdetektől elég zavaros volt… Kevesen, de emlékeznek rá, amikor kis-nyilasként kezdtétek Rudi öcséddel Rámaházán.

— De kérlek!

— Tudom, amit tudok. Valahogy megúsztátok két év börtönnel, mert az a zsidó boltos — hogy is hívták, a Krakomperger —, hamisan mellettetek tanúskodott, hogy ti bújtattátok. Most már elárulhatnád, legalább nekem, mivel zsaroltátok meg az öreget, Gergő?

Ugyan, hogy gondolhatod…

Interjút akarsz: beszélgessünk!

— Hát jó. Mi tudtuk, hogy hova ásta el 944-ben egy ködös éjjelen azt a részeg szovjet katonát. Meg akarta erőszakolni a lányát, akivel hamis papírokkal egy félreeső tanyán bujkált…

— No és ’56. október végén? Fővárosi forradalmárokkal tértél vissza a falunkba egy fellobogózott Csepel teherautón: élelmet gyűjtöttetek a felkelőknek, ami persze sohasem jutott el hozzájuk… Mert eladtátok a feketepiacon!

— Ez aljas hazugság! — csattant fel Gergő. — A kommunisták koncepciója volt ez, így próbálták elbagatellizálni harcos kiállásomat. Taktikai okokból hallgatnom kellett akkor, mert nem akartam én is kötelet a nyakamba… Aztán a 62-es nagy amnesztia után újra engedtek tanítani. Emlékszel, milyen jó kis csapat voltunk mindig is Terivel és Borikával a tantestületben?

— Valami oknál fogva csak arra emlékszem, amikor feljelentettek a járási pártbizottságnál, mert beadtam a pályázatomat az iskolaigazgatói posztra. Egy aggódó tanár úgy gondolta, horthysta katonatiszt ivadéka alkalmatlan a „szocializmust építő dolgozó nép államában” vezetői beosztásra. Ma már persze tudom, te voltál a besúgó, Gergő barátom!

— Te komolyan azt gondolod, hogy pont én?! És miért tettem volna ilyet?

— Tudod, nem voltál itt akkor, de a rendszerváltás megnyitotta az archívumokat, és nekem is sikerült kutatási engedélyt kapnom. 1962. július 7.-i dátummal szignálták a feljelentő leveledet. Mondjam tovább?

— Hagyd. Utólag be kell vallanom, hogy abban az évben csak azzal a feltétellel engedtek vissza az iskolába, ha rendszeresen jelentek… De hidd el, falból írtam a jórészt kitalált jelentéseket, és senkinek nem ártottam!

— Csak éppen akkor a te kis aranyos Terike feleséged is pályázott arra a bizonyos pozícióra...! Nem ezt hívják undorító egybeesésnek?

— Viszont mégis főnök lettél, a feljelentés ellenére. De azt ma sem tudom, mivel fűzted meg a központi elvtársak fejét.

— Életem legnagyobb alakítása volt az ellenem felheccelt pártbizottság előtt – sóhajtott Sanyó jólesően. ­–  Először is jó negyedórát késtem, szándékosan.

Gondolhatod, már a belépésemkor fagyos-zord arccal fogadtak a megalázkodást váró elvtársak. Összevont szemöldökök, szúrós, számon kérő tekintetek kísértek a vörös terítővel letakart, hosszú asztal mögül… Ők bocsánatkérést vártak a késésem miatt, ám én ehelyett nekik rontottam: — Mit képzelnek az elvtársak, hogy tanítási időben berángatnak ide…! Számomra a diákok a legfontosabbak, ezért gyorsan beszéljük meg a problémát, ha kérhetem! — Egy szürke munkásőr ruhában pöffeszkedő középkorú nő megpróbált rendreutasítani: — Mit képzel maga? Tudja egyáltalán, hová idézték be? Álljon egyenesen, ha velünk beszél! Maga nemcsak eltitkolta osztályidegen származását, de maga egy fasiszta katonatiszt kölyke...! Maga…! — Engem nem lehet megfélemlíteni — kontráztam rá hangosabban. — 1944-ben sem féltem, amikor szovjet barátaimmal együtt lőttük a németeket a nagykállói csatában. Ha tovább folytatják, felhívom a Partizánok Szövetségénél egyik barátomat, és…! — Mit hadovál maga itt össze-vissza — próbálta fékezni indulataimat egy elöl erősen kopaszodó idős férfi, miközben nyakkendőjét igazgatta magabiztosan. — A kitalált meséjével csak magát hozza nehezebb helyzetbe az elvtárs! — Tud itt valaki itt oroszul? — vágtam közbe, és elővettem zsebemből egy gyűrött papírtekercset, egy szovjet kommandatura pecsétes igazolását. — Elmegyek a büfébe jó emberek, harapok valamit, amíg lefordítjátok — váltottam át lekezelő stílusra. — Ha van a közelben telefon, hamarosan hívásotok lehet a Partizánok Szövetségétől — blöfföltem utoljára cinikus mosollyal, majd faképnél hagytam a meghökkent apparatcsikokat…

— Gondolom, jó pénzért összehozott hamisítvánnyal ijesztettél rájuk. Szépen levédted magad!

— Nagyon tévedsz… Akaratomon kívül lettem hős felszabadító! Két éven át tanítottam a visszacsatolt felvidéken, és ha már ott voltam, szépen megtanultam a tótok nyelvét. No meg az ottani lányok is… motiváltak. Amikor ’44-ben az oroszok elfoglalták Nyíregyházát, a piactéren két, helyiekkel üzletelő orosz katonát igyekeztem eligazítani. Bekísértek a parancsnokságukra, ahol a „jó nyelvtudásom” miatt besoroztak alkalmi tolmácsnak. Nem volt kedvem ellenkezni; menni a szűrő-lágerükbe. Onnantól testközelből láttam a dicsőséges felszabadítókat harcolni, zabrálni… De végig kellett néznem azoknak a megtizedelését is, akik a város apácazárdáját megtámadták. A nagykállói csatából kimaradtam; egy pincében feküdtünk totál részegen a helyi patikából rekvirált szesztől… — így éltem túl azt a vérfürdőt! Amikor a csapat maradékát Debrecen felé vezényelték, a nacsalnyik megkönyörült rajtam, egy óráért cserébe elengedett és az írnokkal igazolást adatott, hogy tolmácsoltam nekik — majd egy üveg pálinkáért azon melegében hozzáírattam, hogy fegyveresen is harcoltam a fritzek ellen.

— Ezek után nem csodálkozom, hogy Terike helyett mégis te lettél a vezető…

— Engem ott a végén már ki is akartak tüntetni a megszeppent pártbizottsági elvtársak, de sajna nem fogadtam el. Aztán két év múlva meg elcsaptak az igazgatóságomból, amikor a feleségeddel együtt az NSZK-ba disszidáltatok Jugoszlávián keresztül. A munkahelyi javaslatot én írtam alá a jugó nyaralásotokhoz, persze elverték rajtam a port. Újságíróként csak hetvenes évek végétől engedtek dolgozni, amikor beköltöztünk a megyeszékhelyre. Apropó: téged mi hozott haza annyi év után?

— Egyáltalán nem vágytam vissza, valójában csak a rendszerváltás után kezdtem honvágyat érezni. — vonta meg a vállát Gergő. — Persze nem akartam nagybátyám kárpótlási jegyeit sem veszni hagyni.

— No, akkor figyelj csak ide. Engem feljelentettél „osztályidegen elemként” — és lám kiderül, „kulák” volt a te családodban is. Hazajöttél, felvásároltad majd’ a fél falut, beleértve a határ javát, 150 hektár szántót 42 hektár erdővel. Legendák keringnek arról, hány márkával kented meg a földosztó bizottságban a kisgazdákat, akik kitüntetésre javasoltak, miután nagy nehezen ledöntötted a falu hős kommunista szülöttének ronda főtéri szobrát. Az osztálytalálkozón hiába mutogattad álszerény-büszkén a kitüntetéseidet, hamisan csillog minden érdemrended. Az egész találkozó egyébként a legmesterkéltebb összejövetel volt, amin valaha voltam — kilógott a lóláb, mindenki halálosan unta, de lökte az erőltetett-sablonos „Emlékszel még?” visszarévedést, az „Én milyen sokra vittem!” hőbörgés-monológokat.

Hiába fényezed magad gőzerővel Gergő, valójában csak egy sunyi, nyugatról visszatért privatizációs keselyű vagy, akit egy csóró, jövőnélküli nosztalgiapárt a keblére ölelt. Nemcsak összeharácsoltál mindent a szülőfaludban, de még a rendszerváltás hőse is szeretnél lenni egy benyalós interjúban, amihez ráadásul nekem kellene a nevem adnom, hogy hitelesítsem. Hát arra várhatsz! Én ezt nem írhatom, nekem nem lehet diktálni.


p.s.:

A mű egy Móricz-novellapályázatra készült...

szerző: R. Kovács László

R.Kovács László: A vakond visszavág - 1000 Ft

 

LAST_UPDATED2