PETŐFI SÁNDOR
A MAGYAR POLITIKUSOKHOZ
Lenézik a szegény költőket Ez elbizott, kevély urak, Kik a megyék s ország gyülésén Fényes szerepet játszanak. Pusztulj az útból, jó fiú, ki Kopottan ballagsz ott gyalog, Mert eltiportat ezen úr, ki Hintón melletted elrobog.
Azért vannak tán olyan nagyra, Hogy őket paripák viszik, S mig a költő tengődik éhen, Az ő szolgájok is hizik? Vagy, ami még szebb, azt gondolják Talán, hogy fontosabbak ők Az emberiség mérlegén, mint E haszontalan verselők?
Ti, kik úgy fölfuvalkodátok, Tudjátok-e, mik vagytok ti? Az apró napi események Mulandó pásztortüzei. Éjenként lát a vándor, amint Föl-föllobogtok magasan, S reggel felé a nagy tüzeknek Már csak hideg, holt hamva van.
Hozzátok képest, mikor égtek, A költők kicsiny csillagok, E messze csillámló szikráknál Százszor nagyobbak lángitok; De hamvatokat is midőn már A szellők régen elvivék, A távolságban a kis csillag Még akkoron is egyre ég.
Tanuljátok meg, mi a költő, És bánjatok szépen vele, Tanuljátok meg, hogy a költő Az istenség szent levele, Melyet leküld magas kegyében Hozzátok, gyarló emberek, Amelybe örök igazságit Saját kezével írta meg.
S habár más nemzet föl se' venné A költőket, ti magyarok, Költőitek előtt, tinektek Illő, hogy fejet hajtsatok. Oh, a magyar költőknek vajmi Nagy honfi-érdemök vagyon... Szégyen, ha elfelejtettétek! Még nincsen túl fél századon.
Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet Apáink örökségiből El nem rabolt még az enyészet, Az ellenünk esküdt idő, Nyelvünk is veszendőben volt már, Hozzája közel volt a vég, Az országútra kitaszítva Halálos bajban feküvék.
Kevély urak, e szent betegnek Milyen segélyt nyújtottatok? Ha hozzá léptetek, azért volt, Hogy rajta egyet rúgjatok! Költők valának ápolói, E rongyos, éhes emberek, Ők ápolák s menték meg... és ti Őket mégis lenézitek!
Pest, 1847. (december)
*
ILLYÉS GYULA
Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez
Nem lopsz te többet! Ami még lopható s egyáltalán mi még elemelhető vala: magas elődeid már mind elemelék - Kongó puszta honod! Reménytelen egén kifordított zsebek gyanánt lobognak a felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég' kiment tallér méláz antik fénnyel a nap - nem váltható fel ő... hunyorg arcátlanul. Szegény haza! nincs más disze már, csak amit költői raknak rá: az őszi lomb nehéz aranya, a folyók ezüstje s hölgyei gyémánt szeme... de te tudod, mindez mit ér! Te a valóságot fürkészed gondteli arccal s objektiven! s meg nem téveszthetőn - A helyzettel, öreg, te számolni akarsz mesterséged finom szabályai szerint... Azt nézed, hogy mi van... és - elhiszem - szived búsong! Mit messziről édes oázisnak véltél: délibáb volt! szélhordta homok és állathulladékok halmán ülsz merengve... Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz könyökforgatásod az ősi mód szerént? Ezért hajlongásod? Ilyen pályadijért nyaltál, miként csiga, utat e polc felé? Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én, eljő a nap, midőn minden tolvaj felel - remegve állsz te is köztük - ártatlanul! szégyenkezve dicső eleid közt: kontár! korcs ivadék, aki már lopni sem tudott...
Illyés Gyula
Haza, a magasban
Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?
Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.
Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.
Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.
Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.
Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.
Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.
Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.
Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.
Igy maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.
1936
Faludy György:
Egy helytartóhoz 25 év után
Haynaunak indultál. Ez rég volt, mondják Megszédültél. Naftalinba tetted a kötelet s előkerült a kolbász. Azt hallom, hogy szeretnek. Trézsi anyánk! Jó öreg Ferenc Jóska! Tisza István: esze mint a borotva! Bölcs vezetőnk, Rákosi! Ha az ember meg nem szökik, megszokja. Szabad utazni, csendesen morogni s lopni – várhatsz-e helytartótól többet? Olbrich, Bierut, Gottwald, Ulbricht, Novotny: mind elmarad mögötted. Álnok vagy, szkizofrén, provinciális s hazug. Opportunizmusod csigája hány szovjet elvtárs nadrágján mászott fel! Rendszerint nem hiába. Erős vagy. Néked a hatalom minden, Más nem számít. Ezért, hogy alkirályi Székedből még legjobb barátaid sem Tudtak kiintrikálni Egy népet segítettél megalázni az orosznak. Függetlensége álmán tipródsz fölényes közönnyel, mint Pálffy, Bach Sándor, Tisza Kálmán. A szabadság csodaszarvasát űztük négyszáz éve. De ki fut most utána? Te érted el. Szívós vagy. Egy országot toltál át Ázsiába. Tied a jelen. Agycenzúrázott múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben hallod-e újra, ahogy Rajk barátod nyakcsigolyája reccsen? Ha altatóval sem tudsz már aludni: Tóth Ilonka sóhaja utolér-e, s Losonczy hörgése, akinek kását töltettél tüdejébe? Mint víz alatti, elmerült harangok: hintáznak-e hajnal fele agyadnál a tizennyolc esztendős iskolások, kiket felakasztattál? És a jövő? Aki még el nem gárgyult, az ismeri a kilövőpályákat, miket a ruszkik szerte Dunántúl gyér erdeibe vágtak. Ha háború jön, rajtunk kezdik. A föld olajfestéke hámlik. Izzó szőre leperzselődik. A Balaton fölforr, gázfelhő lesz belőle, a városok rizsporrá kenődnek szét, halálsugarak csapnak fel az égre, és nem marad se sir, se rom, sem emlék. Más nem lehet a vége. Mit bánod ezt? Amíg élsz, zsíros torkok csámcsognak körül és ha meghalsz, tested dísz sírba kerül. És hol vannak ők már, akik utat kerestek, hogy nagyhatalmak öngyilkos viszálya közt magunkat békésnek és szabadnak tudjuk egyszer? Nagy Imre így kívánta. Őt is felakasztattad. (Toronto, 1981)
|